Az írás nem nyugtat nem vigasztal
de van benne valami érezhető jóindulat a
szomorúság  elviselésére valami
elfogadható céltalanság meg az idegen város iránt
érzett alázat mikor az ember csak a buszmegállókat
ismeri a táblákat amikről letépve a menetrend
s a kérdezősködés megint nem vigasztal
csak a tudat van hogy itt ez teljesen más
amire nincs megfelelő magyarázat
egy álom amit huszadszorra is megéri végigélni
mert minden ébredéskor törlődik az agyból
csak néha az utcán ugranak be képek a rozsdás
kovácsoltvas kapuról amihez máris emléket társít a
képzelet a maga szokatlan módján

nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt
a félbehagyott dolgok érdekelnek mint az idő
az átléphetetlen határokon húzott vonalak
amikből később a magam számára húzok
hasznos kontúrokat

ez a város nekem a techno
este sistergő drum and bass amitől mindig álmos leszek
és egyre nő a távolság a szemközti ház és a mi házunk között
nappal egyre nagyobb árnyék borul ablakunkra
ami sosem váratlan inkább ijesztő

mintha egy filmszereplő tetteivel keverednének gondolataim
szavaim közt túl hosszú szünet
a lélek súlytalansága ismételgetem
ahogy átúszik rajtam a menetrendszerinti járat
pár hangot elsodorva a környék zajából