Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 9.sz.
 
SZATHMÁRI ISTVÁN
Tiszta erotika
 

A struccfarmra nem volt kedvem menni. Mentem mégis. Csináltam, mit mostanában szoktam. Elhúzott szájjal ugyan, de tettem. Az utóbbi idők szele. Mondogattam magamnak. A kor, a kor, tettem még hozzá viccesen, de azért komolyan gondoltam mégis. Egészen közel feküdt a határhoz. Amott, a túloldalon, ugyanolyan fák, házak és madarak. Meg poros földek, traktorok. És az erdő. Ez a szépen zöld csöppség. Átfolyt ez is. Kerestem a vonalat, a sávot, de nem láttam semmit. Csak azt mondták, tovább már ne. És hallgattam rájuk. Elhúzott szájjal. Más nem maradt. Majd tapogattam a kérget, az itteni fák ripacsos bőrét, és gondolhattam akármire. Ezt tehettem, megtehettem, igen. Alkonyodott. A lila fény sokáig megülte a tájat. Kétarcú, kétoldalú lett minden. Akárhacsak lebegtünk volna ég és föld között. És akkor, ebben a különösben láttam a struccokat ügetni. Le-föl a deszkákkal körülkerített homokban. Szemük apró üveggolyó volt, egészen sötét. Nyakuk, akár a hattyú nyaka. De semmi kecsesség azért. Durva, dromedár madár a határhoz egész közel. Szegény, gondoltam, mennyit vétkezhetett egykoron. De már tényleg fogyott az alkony, barnák majd feketék lettek ott előttem. A deszkának finom szaga volt. Szívtam, beszívtam sokszor. És eszembe jutott egy-két távoli dolog. Istenem, még leszokom, végleg leszokom önmagamról. Közben a strucc porolt. Szállt a por, a homok, és csak ügettek megállíthatatlanul. És az erdő, a csöppnyi, zúgni kezdett. A fiatal nő hozta a tojást. Mint egy gyerek feje, döbbentem meg. És világított a már majdnem estében. Olyan földöntúli, hosszúkás fej. Ami mostanában divat. Hozta végig az udvaron, a deszkakerítés mentén. Szépen, lassan jött, mintha nem akarna. Nem akarna ideérni végleg. Ringott, ringott ott előttünk. Alig látva, de volt. És érkezett. Akarata ellenére is. És láttam, amikor már közel ért, mert muszáj volt már, nem lehetett, nem, húzni tovább, meg kellett történnie, igen, láttam, hogy az ő arca is hosszú, és seprős pillája van, és jó szaga, a kezes-lábasból, amiben volt, jó szag jött ki, és még így is nyurga volt, nagyon, és szorította magához a tojást, akárha az övé volna, igen, a sajátja, a legszebb, az egyetlen egy, és a tojás ki volt szúrva, üres volt, kongott, két pici lyuk a végeken, és akkor emelte, fölemelte az arcomig, és azt is láttam, hogy emlői megremegtek az overall alatt, és tudtam, hogy ő is tudja ezt, hogy láttam, igen, és ekkor halványan, egészen halványan elmosolyodott. És valami furcsa bizsergés vett erőt rajtam hirtelen, és éreztem vagy sejtettem tán, másképp is lehetne akár, de jött a férfi a másik irányból, és fény is gyúlt valahol, jött határozottan, napbarnított arccal, már ötvenen is túl, rövid nadrágban, szőrös, kisportolt testtel, elszántan nagyon, és én csak álltam ott, már-már kettejük közt, szemem előtt a vakító, fehér tojással, a kifújttal, a megcsapolttal, igen, az overallból kibukó jó szagban, és amikor már szinte hozzám ért a férfi, a legnagyobb strucc lidérces hangokat hallatott.
     Végsősoron nem is a farmra jöttem. Ez csak úgy adódott később. Egy kicsi kis tanyán kellett lennem pár napot. Azt mondtam, tennem kell valami ilyesmit. Hát megpróbálkoztam vele. De elszánásnak semmi jele nem volt. A tanyát hatalmas földek vették körül, melyeket erdő keretezett. Az udvaron egy fehér asztal állott, meg pár kerti törpe odább. Ültem ennél az asztalnál, a gazda valahol egészen kint dolgozott, egy ronda dög ugatott mellettem kitartóan, az ólban malacok röfögtek, és a sövénykerítés mellett egy hatalmas, cifra kakas parádézott, felém-felém fordulva peckesen, akárha kacérkodni akarna az idegennel, azzal, aki csak jött, mert mást igazán nem tehetett, a felhőtlen égen madarak szálltak, a szomszéd tanyáról definiálatlan hangokat hozott a szél. Ittam az asztalon melegedő borból, ingemet levettem, mert úgy sütött a nap. A kutya elhallgatott, és olyan nagy, súlyos csend telepedett rám hirtelen. Néztem a távolban feltűnő gazdát, de hogy mit is csinált, az már nem érdekelt. Bambultam bele a délelőttbe. Olvasztgatott a mind jobban tűző aranysárga nap. Igen, mondtam, és ittam egy kortyot a borból. Élet ez is, ha nem is igazán akarom. És lehunytam a szemem. Ezernyi csillagszórót láttam tünde ideig. A gazda hangja nagyon messziről érkezett. Ma elmegyünk, elmegyünk oda.
     És akkor az alkonyatban mentünk. Por volt és trágyaszag. Egy pirosruhás nő karikázott el mellettünk. Kopott edényében tejet vihetett, a gazdán türkiz zakó volt. Flitterrel díszítve a fazon. Arca komoly. Talán túlságosan is az. Nem szóltunk egymáshoz. Mégis tudtam. A farmra megyünk.
     A lányt Ágnesnek hívták. Északról jött a férfival. És csak álltunk a deszkakerítés mellett. És az az erdő, a csöppnyi, csak zúgott tovább.
     Visszafelé a gazda azt mondta, holnap nem megy ki a földre. Aludni akar, sokáig. Nagyon. A kutya morgott az udvaron. Nem szeretett ez a dög. Ittam egy kortyot a borból. Az ágyamból a csillagos égre lehetett látni. Éjjeli madarak hangját hallgattam egy darabig.
     Reggel én mentem ki a gazda helyett. De nem csináltam semmit. Nem értettem hozzá. Csak sétáltam, rugdostam a göröngyöket. Sejtettem, kocsma van a szomszéd tanya mögött. Arra vettem az irányt. Mielőtt beléptem volna, megpillantottam a piros ruhás nőt, ahogy tolja a biciklit a hepehupás úton. De utána teljesen elfelejtettem. Pár ember ücsörgött a sötét helyiségben. Nem köszöntem, nem köszöntek. Bedobtam egy felest. Hirtelen bizakodónak éreztem magam. A struccfarmos férfi nem ült le mellém. Pedig észrevett egyből, amint belépett. Csak később, a söntés mellől biccentett felém. Hószínű szőrök nőttek a mellén. Inkább a hatvanhoz állhatott közel. Rumot rendelt és nézett ki a szűk ablakon. Megint húztam a számat, de most mintha másképp tettem volna. A férfi, mielőtt távozott, odajött és megérintette a kezem. Csak gyere nyugodtan, mondta. És már a napban lépkedett tovább. Talán már dél is lehetett.
     A gazda még aludt, mikor megérkeztem. Majd csak úgy gatyában jött a fehér asztalhoz közel. Néha úgy érzem, ki kéne kéredzkednem az életből, mondta. Nagy, fekete szeme azonban nem árult el semmit. Csak a keze remegett kitartóan. A tikvesi borokat szerettem egykoron, mondta. A macedón vöröst. Íze van, órákon át érzed. Egy lánnyal mászkáltam arrafelé régen. Feküdtünk a tőkék alatt. A zizegő, mozgó levelek között ott volt az ég. Utána az északi városban megleltem a tikvesi borárust. Mára már csak az alföldi van. De néha eszembe jut az íze. És persze a lányé is. Akit Slavicának hívtak.
     És csak állt ott. Simogatta az ugatós dögöt. És ha nem néztem direkt arra, a kakassal kokettált. A másik utálatossal. A peckes, öntelt madár. Cifra tollai csak úgy villogtak a napon.
     Én akkor elmegyek, mondtam a gazdának. Alföldire cseréltem fel a tikvest, lódította meg a hangját, pedig igazi vért kellene már inni, és ahogy ránézek, vérben úszó szemeit látom. Tamás, mondtam neki, Tamás, de ő akkor már a rozsdaszínű földjei felé vette az irányt, komoran, súlyosan leledzett a tájban, és még csak annyit láttam, hogy hanyatt veti magát a göröngyökön. Igen, igen, szövögetem, takarózni, betakarózni az éggel.
     A farm kihaltnak látszott. Csak azok a dromedár madarak ügettek ott. Meleg volt. Már egészen nyári hőség. Az ablakokat spaletta fedte. A kertben tölgyek és akácosok álltak. Az égen nem repült madár. Ingemet átitatta a veríték. Egy pici helyen kék virágok nyíltak. Csendben, szinte lopakodva kerültem meg a házat. És a szívem hevesen dobogni kezdett. Mintha valami titok nyomára lelnék, akárha valami sejtelmes, csodás dolog történne most. És már nem húztam a számat. Nem éreztem úgy, hogy minek. Minek ez az egész. A hátsó kisablak félig nyitva volt. Alig vettem, vehettem észre. Bokrok árnyékába temetkezett ez az oldal. Egy pillanatra úgy éreztem, el kéne mennem. Vissza, vissza az éggel takarózó gazdához, hamar. De csak játék volt csupán. Hogy kicsit szurkáljam, döfködjem magam. És már néztem is be a házba. Nagy, tágas szobát láttam, furcsa fényekkel a sarokban. A falakon festmények lógtak. De hogy mit vagy kit ábrázoltak, azt már nem sikerült kivennem. Az üveghez nyomtam az arcom. És olyan jólesett a hűs, a belőle áradó hideg. A strucctojást láttam meg elsőnek az ágyon. Hogy világított nagyon. És utána a fiatal nőt, anyaszült meztelenül, szépen. Ahogy húzza magára, majd görgeti a hasán, a mellén ezt a fénylő, sziporkázó tárgyat, ezt a csodás, varázslatos valamit, ami életet tartogatott egykoron, őrzött odafigyeléssel, ahogy vándoroltatja bársonyos bőrén, simogatja, becézgeti őt, és sima szemérmét érinti hozzá. És jött a férfi is, erősen, izmosan, kisportolt testtel, elszántan, ki tényleg tudja, hogy mit akar, és szerették egymást ott az alacsony ágyon, dagadt, apadt a két felajzott test, és a tojás hol ide, hol oda került, hol az egyiknek, hol a másiknak vált a tulajdonává, és szép volt ezt nézni, ezt az élet-halál harcot, a rügyet, a csírát, a kiteljesülést, és az üveg csak hűtött, és már mindent láttam ott belül, a falon lógó képek csendéletek voltak, barnába, vörösbe ágyazva, az ágy fölött könyvespolc ívelt, az asztalon piros váza állott, és én csak álltam rendületlenül az árnyékkal vert oldalon, és arra gondoltam, ők is tudják ezt odabenn, a furcsa fényekkel a sarokban, az ágyra terített harsszínű plüssön, a majdnem teljesen bespalettázott ablakok alatt.
     Majd mentem a barna földek felé, nem nézve hátra, és kerestem a gazda otthagyott nyomait, már-már sietve, hisz valahol mélyen éreztem, hamarosan besötétedik.