|
SZATHMÁRI
ISTVÁN
Tiszta erotika
A struccfarmra nem volt kedvem menni.
Mentem mégis. Csináltam, mit mostanában szoktam. Elhúzott szájjal ugyan,
de tettem. Az utóbbi idők szele. Mondogattam magamnak. A kor, a kor, tettem
még hozzá viccesen, de azért komolyan gondoltam mégis. Egészen közel feküdt
a határhoz. Amott, a túloldalon, ugyanolyan fák, házak és madarak. Meg
poros földek, traktorok. És az erdő. Ez a szépen zöld csöppség. Átfolyt
ez is. Kerestem a vonalat, a sávot, de nem láttam semmit. Csak azt mondták,
tovább már ne. És hallgattam rájuk. Elhúzott szájjal. Más nem maradt. Majd
tapogattam a kérget, az itteni fák ripacsos bőrét, és gondolhattam akármire.
Ezt tehettem, megtehettem, igen. Alkonyodott. A lila fény sokáig megülte
a tájat. Kétarcú, kétoldalú lett minden. Akárhacsak lebegtünk volna ég
és föld között. És akkor, ebben a különösben láttam a struccokat ügetni.
Le-föl a deszkákkal körülkerített homokban. Szemük apró üveggolyó volt,
egészen sötét. Nyakuk, akár a hattyú nyaka. De semmi kecsesség azért. Durva,
dromedár madár a határhoz egész közel. Szegény, gondoltam, mennyit vétkezhetett
egykoron. De már tényleg fogyott az alkony, barnák majd feketék lettek
ott előttem. A deszkának finom szaga volt. Szívtam, beszívtam sokszor.
És eszembe jutott egy-két távoli dolog. Istenem, még leszokom, végleg leszokom
önmagamról. Közben a strucc porolt. Szállt a por, a homok, és csak ügettek
megállíthatatlanul. És az erdő, a csöppnyi, zúgni kezdett. A fiatal nő
hozta a tojást. Mint egy gyerek feje, döbbentem meg. És világított a már
majdnem estében. Olyan földöntúli, hosszúkás fej. Ami mostanában divat.
Hozta végig az udvaron, a deszkakerítés mentén. Szépen, lassan jött, mintha
nem akarna. Nem akarna ideérni végleg. Ringott, ringott ott előttünk. Alig
látva, de volt. És érkezett. Akarata ellenére is. És láttam, amikor már
közel ért, mert muszáj volt már, nem lehetett, nem, húzni tovább, meg kellett
történnie, igen, láttam, hogy az ő arca is hosszú, és seprős pillája van,
és jó szaga, a kezes-lábasból, amiben volt, jó szag jött ki, és még így
is nyurga volt, nagyon, és szorította magához a tojást, akárha az övé volna,
igen, a sajátja, a legszebb, az egyetlen egy, és a tojás ki volt szúrva,
üres volt, kongott, két pici lyuk a végeken, és akkor emelte, fölemelte
az arcomig, és azt is láttam, hogy emlői megremegtek az overall alatt,
és tudtam, hogy ő is tudja ezt, hogy láttam, igen, és ekkor halványan,
egészen halványan elmosolyodott. És valami furcsa bizsergés vett erőt rajtam
hirtelen, és éreztem vagy sejtettem tán, másképp is lehetne akár, de jött
a férfi a másik irányból, és fény is gyúlt valahol, jött határozottan,
napbarnított arccal, már ötvenen is túl, rövid nadrágban, szőrös, kisportolt
testtel, elszántan nagyon, és én csak álltam ott, már-már kettejük közt,
szemem előtt a vakító, fehér tojással, a kifújttal, a megcsapolttal, igen,
az overallból kibukó jó szagban, és amikor már szinte hozzám ért a férfi,
a legnagyobb strucc lidérces hangokat hallatott.
Végsősoron
nem is a farmra jöttem. Ez csak úgy adódott később. Egy kicsi kis tanyán
kellett lennem pár napot. Azt mondtam, tennem kell valami ilyesmit. Hát
megpróbálkoztam vele. De elszánásnak semmi jele nem volt. A tanyát hatalmas
földek vették körül, melyeket erdő keretezett. Az udvaron egy fehér asztal
állott, meg pár kerti törpe odább. Ültem ennél az asztalnál, a gazda valahol
egészen kint dolgozott, egy ronda dög ugatott mellettem kitartóan, az ólban
malacok röfögtek, és a sövénykerítés mellett egy hatalmas, cifra kakas
parádézott, felém-felém fordulva peckesen, akárha kacérkodni akarna az
idegennel, azzal, aki csak jött, mert mást igazán nem tehetett, a felhőtlen
égen madarak szálltak, a szomszéd tanyáról definiálatlan hangokat hozott
a szél. Ittam az asztalon melegedő borból, ingemet levettem, mert úgy sütött
a nap. A kutya elhallgatott, és olyan nagy, súlyos csend telepedett rám
hirtelen. Néztem a távolban feltűnő gazdát, de hogy mit is csinált, az
már nem érdekelt. Bambultam bele a délelőttbe. Olvasztgatott a mind jobban
tűző aranysárga nap. Igen, mondtam, és ittam egy kortyot a borból. Élet
ez is, ha nem is igazán akarom. És lehunytam a szemem. Ezernyi csillagszórót
láttam tünde ideig. A gazda hangja nagyon messziről érkezett. Ma elmegyünk,
elmegyünk oda.
És akkor az
alkonyatban mentünk. Por volt és trágyaszag. Egy pirosruhás nő karikázott
el mellettünk. Kopott edényében tejet vihetett, a gazdán türkiz zakó volt.
Flitterrel díszítve a fazon. Arca komoly. Talán túlságosan is az. Nem szóltunk
egymáshoz. Mégis tudtam. A farmra megyünk.
A lányt Ágnesnek
hívták. Északról jött a férfival. És csak álltunk a deszkakerítés mellett.
És az az erdő, a csöppnyi, csak zúgott tovább.
Visszafelé
a gazda azt mondta, holnap nem megy ki a földre. Aludni akar, sokáig. Nagyon.
A kutya morgott az udvaron. Nem szeretett ez a dög. Ittam egy kortyot a
borból. Az ágyamból a csillagos égre lehetett látni. Éjjeli madarak hangját
hallgattam egy darabig.
Reggel én
mentem ki a gazda helyett. De nem csináltam semmit. Nem értettem hozzá.
Csak sétáltam, rugdostam a göröngyöket. Sejtettem, kocsma van a szomszéd
tanya mögött. Arra vettem az irányt. Mielőtt beléptem volna, megpillantottam
a piros ruhás nőt, ahogy tolja a biciklit a hepehupás úton. De utána teljesen
elfelejtettem. Pár ember ücsörgött a sötét helyiségben. Nem köszöntem,
nem köszöntek. Bedobtam egy felest. Hirtelen bizakodónak éreztem magam.
A struccfarmos férfi nem ült le mellém. Pedig észrevett egyből, amint belépett.
Csak később, a söntés mellől biccentett felém. Hószínű szőrök nőttek a
mellén. Inkább a hatvanhoz állhatott közel. Rumot rendelt és nézett ki
a szűk ablakon. Megint húztam a számat, de most mintha másképp tettem volna.
A férfi, mielőtt távozott, odajött és megérintette a kezem. Csak gyere
nyugodtan, mondta. És már a napban lépkedett tovább. Talán már dél is lehetett.
A gazda még
aludt, mikor megérkeztem. Majd csak úgy gatyában jött a fehér asztalhoz
közel. Néha úgy érzem, ki kéne kéredzkednem az életből, mondta. Nagy, fekete
szeme azonban nem árult el semmit. Csak a keze remegett kitartóan. A tikvesi
borokat szerettem egykoron, mondta. A macedón vöröst. Íze van, órákon át
érzed. Egy lánnyal mászkáltam arrafelé régen. Feküdtünk a tőkék alatt.
A zizegő, mozgó levelek között ott volt az ég. Utána az északi városban
megleltem a tikvesi borárust. Mára már csak az alföldi van. De néha eszembe
jut az íze. És persze a lányé is. Akit Slavicának hívtak.
És csak állt
ott. Simogatta az ugatós dögöt. És ha nem néztem direkt arra, a kakassal
kokettált. A másik utálatossal. A peckes, öntelt madár. Cifra tollai csak
úgy villogtak a napon.
Én akkor elmegyek,
mondtam a gazdának. Alföldire cseréltem fel a tikvest, lódította meg a
hangját, pedig igazi vért kellene már inni, és ahogy ránézek, vérben úszó
szemeit látom. Tamás, mondtam neki, Tamás, de ő akkor már a rozsdaszínű
földjei felé vette az irányt, komoran, súlyosan leledzett a tájban, és
még csak annyit láttam, hogy hanyatt veti magát a göröngyökön. Igen, igen,
szövögetem, takarózni, betakarózni az éggel.
A farm kihaltnak
látszott. Csak azok a dromedár madarak ügettek ott. Meleg volt. Már egészen
nyári hőség. Az ablakokat spaletta fedte. A kertben tölgyek és akácosok
álltak. Az égen nem repült madár. Ingemet átitatta a veríték. Egy pici
helyen kék virágok nyíltak. Csendben, szinte lopakodva kerültem meg a házat.
És a szívem hevesen dobogni kezdett. Mintha valami titok nyomára lelnék,
akárha valami sejtelmes, csodás dolog történne most. És már nem húztam
a számat. Nem éreztem úgy, hogy minek. Minek ez az egész. A hátsó kisablak
félig nyitva volt. Alig vettem, vehettem észre. Bokrok árnyékába temetkezett
ez az oldal. Egy pillanatra úgy éreztem, el kéne mennem. Vissza, vissza
az éggel takarózó gazdához, hamar. De csak játék volt csupán. Hogy kicsit
szurkáljam, döfködjem magam. És már néztem is be a házba. Nagy, tágas szobát
láttam, furcsa fényekkel a sarokban. A falakon festmények lógtak. De hogy
mit vagy kit ábrázoltak, azt már nem sikerült kivennem. Az üveghez nyomtam
az arcom. És olyan jólesett a hűs, a belőle áradó hideg. A strucctojást
láttam meg elsőnek az ágyon. Hogy világított nagyon. És utána a fiatal
nőt, anyaszült meztelenül, szépen. Ahogy húzza magára, majd görgeti a hasán,
a mellén ezt a fénylő, sziporkázó tárgyat, ezt a csodás, varázslatos valamit,
ami életet tartogatott egykoron, őrzött odafigyeléssel, ahogy vándoroltatja
bársonyos bőrén, simogatja, becézgeti őt, és sima szemérmét érinti hozzá.
És jött a férfi is, erősen, izmosan, kisportolt testtel, elszántan, ki
tényleg tudja, hogy mit akar, és szerették egymást ott az alacsony ágyon,
dagadt, apadt a két felajzott test, és a tojás hol ide, hol oda került,
hol az egyiknek, hol a másiknak vált a tulajdonává, és szép volt ezt nézni,
ezt az élet-halál harcot, a rügyet, a csírát, a kiteljesülést, és az üveg
csak hűtött, és már mindent láttam ott belül, a falon lógó képek csendéletek
voltak, barnába, vörösbe ágyazva, az ágy fölött könyvespolc ívelt, az asztalon
piros váza állott, és én csak álltam rendületlenül az árnyékkal vert oldalon,
és arra gondoltam, ők is tudják ezt odabenn, a furcsa fényekkel a sarokban,
az ágyra terített harsszínű plüssön, a majdnem teljesen bespalettázott
ablakok alatt.
Majd mentem
a barna földek felé, nem nézve hátra, és kerestem a gazda otthagyott nyomait,
már-már sietve, hisz valahol mélyen éreztem, hamarosan besötétedik. |
|