Új Forrás - 2000. 5.sz.
 
 KOVÁCS LAJOS
 
 
A gyűjtő önarcképe
 
Beszélgetés Zsembery Dezső műgyűjtővel 

A millenniumi ünnepségek sorát a Dorogi Galériában a Magyar Kultúra Napján egy különlegességgel nyitották meg. Zsembery Dezső képzőmű- vészeti gyűjteményéből válogattak a rendezők, és A műgyűjtő önarcképe címmel tárták a nagyszámú közönség elé. Meglepetést és elismerést kiváltó eseménnyé vált a januári évadnyitó. A nyugalmazott belgyógyász főorvos- sal lakásán, képei között beszélgettünk.

   - Milyen messziről indult orvosi pályád?
   - 1954-ben végeztem a budapesti egyetemen. Tekintettel arra, hogy vasutas családból származtam, a MÁV Kórházba kerültem, ahol már a szigorló évemet is töltöttem. 
   Névtelenül, de szerepelek Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott című könyvében, mint akit 1957-ben elbocsátottak a kórházból, mert "létszám feletti" lettem egy akkori kormányrendelet alapján, ugyanis 1956-ban tagja voltam a kórházba alakult Munkástanácsnak. 
   - Hol dolgoztál tovább, mikor kerültél Dorogra?
   - Három-négy hónapig Szolnok megyében voltam körzetorvos, majd 1957 őszén pályázat útján Dorogra, a kórház belgyógyászatára kerültem. A bányavidék egészségügyének fejlesztése akkoriban nagy hangsúlyt kapott, valósággal felszívta az orvosokat. Könnyebb volt itt elhelyezkedni, hiszen sok külföldre távozott orvos helye megüresedett. A körülmények sajátossága az volt, hogy évekig a megyében kellett maradni. Védettek voltak a bányász megyék. A bányavidéken nem lehetett orvoshiány! 
   - Nem is volt szándékodban elpályázni, állást változtatni? 
   - Mint ahogy a több mint negyven év távlatából a példa mutatja, nem. Haladtam előre a "ranglétrán", 1967-ben belgyógyász főorvos kórházigazgató lettem. 1970-ben egyesítették Esztergom és Dorog kórházát (30 év távlatából sokan vitatják ezt a döntést), és megbíztak az egyesített kórházak igazgatói teendőinek az ellátásával. 
   - Viszonylag fiatalon lettél a nagy intézmény vezetője, milyen nehézségekkel kellett szembenézni?
   - Valóban, nem volt könnyű dolgom, a hatvanas évék vége, a hetvenes évek eleje nagy kihívást jelentett a vezető számára. Az egészségügy szerkezetének átalakítása, az új szakmai profilok kialakulása nagyobb odafigyelést igényelt. A gazdasági élet fellendülése az egészségügy szakmai fellendülését, a műszerpark megújulását eredményezte, megteremtve a jobb betegellátás feltételeit. A két kórház egyesítése után elvárták - de mi is erre törekedtünk -, hogy a kórházak párhuzamos osztályainak, például a belgyógyászatnak, a sebészetnek, külön-külön szakmai profilja legyen. Dorog az emésztőszervi betegek, a vesebetegek, a mozgásszervi megbetegedésben szenvedők, míg Esztergom a szív-érrendszer, a cukor- és a vérképzőszervi betegségekben szenvedők szakszerűbb ellátására specializálódott. 
   - A magasabb szintű ellátás személyi, tárgyi, anyagi feltételei hogyan voltak megteremthetők 
   - Abban az időben mindkét kórháznál felnőtt egy olyan fiatal orvosgeneráció, akik személyi garanciát jelentettek, és szakmai, tudományos fórumokon számoltak be eredményeikről. Az eszköz- és tárgyi feltételek anyagi fedezetét többször a dorogi szénbányák vállalata, a környező termelőszövetkezetek, a Kőbányai Gyógyszerárugyár segítsége jelentette. 
   - Megmarad ez a hőskorszak valamilyen dokumentumban? A dorogi kórházról már írtál egy könyvet.
   - A folytatás éppen az osztályok története lesz, végigjárom a régi munkatársakat, a még élő tanúkat, hogy összegyűjtsem az elmúlt több mint négy évtized emlékeit. 1993 óta nyugdíjas vagyok, több figyelmem jut a múltra, a múlt emlékeinek felkutatására, amiben volt kiváló munkatársaim - többen már osztályvezető főorvosok - nagy segítségemre lesznek. 
   - Beszéljünk a nyugdíjas éveidben is legkedvesebb időtöltésedről, a képzőművészet szeretetéről és a műgyűjteményedről! Mikor és milyen elvek szerint kezdtél festményeket gyűjteni?
   - A művészetek abban meglehetősen hasonlítanak a tudományokra, hogy a tudásunkat gyarapítják az emberről, és nemcsak egyszerűen az esztétikai élmények forrásai, hanem a megismerés egyfajta módja is. A természettudományos gondolkodás és az alkotóművészet közös nevezője ebben határozható meg, érdeklődésem alapja is ez volt. Hagyományokat tisztelő, múltunk emlékeit őrző karakter vagyok. Ha körülnézek a lakásunkban, a falakon lévő festményeink az elmúlt harminc év emlékeit őrzik a régmúlt családi eseményektől napjainkig. Kérdezted a gyűjtés szempontjait, a közös vonásokat. A huszadik század alkotásai, elsősorban önarcképek, portrék, valamint realisztikusan ábrázolt táj- és figurális képek jelentik gyűjteményem döntő részét. Lehetőség szerint arra törekedtem, hogy minél több Komárom-Esztergom megyéhez - szűkebb környezetemhez - kötődő művész alkotását tudhassam a magaménak. 
   - Hangsúlyos tehát kollekciódban a megyei szerzők jelenléte?
   - Valóban így van. Minél többet olvastam a megyei művészeti életről, az itt élt, vagy időnként itt élő és dolgozó, esetleg innen elszármazott festőművészekről, meggyőződhettem arról, hogy igenis voltak és vannak a megyében kiváló alkotók, de nincsenek olyan reprezentatív intézmények, vagy események, amelyek ezt közvetíteni tudnák. Ilyesmire tehettem kísérletet Dorogon a József Attila Művelődési Ház Galériájában, amikor gyűjteményemet bemutattam. 
   - Láthatóan sok portré van a gyűjteményedben, innen a kiállítás címe is: A gyűjtő önarcképe. 
   - Úgy érzem: a művész mint szubjektív alkotó, önarcképben, vagy a portréban fejezi ki közvetlenül vagy közvetve önmagát. Wehner Tibor szerint a portré, ezen belül az önarckép jelentős művészeti műfaj; amelyben az adott alkotó belső világa, művészete által determinált személyisége áll, és tárul fel a szemlélő előtt. Gyűjteményem legértékesebbike is portré, Barcsay Jenő 1925 körüli önarcképe. 
   - Tudom, hogy nehéz választani, mégis arra kérlek, emelj ki egy-két kedves képet vagy festőt a gyűjteményből. 
   - Nehéz a választás, mert a kollekció minden darabjához valami emlék, vagy történet tartozik. Ha más nem, hát az az izgalom, amit átéltem egy-egy képárverésen a licitálás közben. A festőművészek egy részéhez - több mint négy évtized távlatából - baráti, vagy éppen orvos-beteg kapcsolat emléke fűz. Az egyesek kiemelése ezért nem is értékítélet, inkább érzelmi motiváció vagy emlékezés a századelő megyei kulturális hagyományainak jeles képviselőire. A dorogiak közül Furlán Ferencet, Tettamanti Bélát, Végh Évát kell elsősorban említenem. Furlán Ferivel emberi és szakmai kapcsolatom évtizedeken át közvetlen és baráti volt. Több orvoskongresszusra készített - maga által tervezett - grafikákat és rézkarcokat. Szeretem Dorog szülöttének, Koszkol Jenőnek az akvarelljét, ceruzarajzát, Edvi Illés Aladár Alkonyat című kis olajfestményét. Ő az 1930-as években többször is dolgozott Dorogon, amikor a bányaigazgató részére is festett két képet Dorog régen és most címmel. 
   Gyűjteményemet nézve, Esztergom kulturális emlékeit olvasva megelevenednek előttem az 1920-as, 30-as évek, a városba gyakran látogató és itt alkotó Tipary Dezső, Scheiber Hugó, Koszkol Jenő, vagy az itt élő Einczinger Ferenc, Bayer Ágost, Magyarász Imre festőművészek munkássága.
    A kortársak közül Andráskó István, Barcsai Tibor, Kaposi Endre Vincze László, Prunkl János képei, Kaposi Tamás drámai tusrajza emlékeztet az alkotók művészetére. Nyergesújfalu tradicionális, nagy jelentőségű művészeti hagyományait Kernstok Károly és fia életrajzának és nyergesújfalui munkásságának tanulmányozása során ismertem meg. Nyergesi Maul János édestestvére, Nyergesi István festők élettörténetéről feleségétől - Teri nénitől - sokat hallottam. Nyergesújfalu szülötte Vecsési Sándor is, akivel életútjáról, művészetéről budapesti műtermében beszélgettünk hosszan, társaságunkban többször jelen volt felesége, a szintén festőművész Bazsonyi Arany is. 
   A Tatán, Tatabányán a múltban élt festőművészek közül szeretettel őrzöm Schadl János, Dobroszláv Lajos, Bálint Árpád alkotásait, s az Oroszlányban élő Zámbó Kornél rólam készített portréját. 
   - Kik segítettek a szakmai ismeretek megszerzésében, volt-e példa előtted a műgyűjtői munkádban?
   - Elsősorban Bodri Ferenc, Wehner Tibor, Virág Jenő nevét kell említeni, akik a megyei képzőművészeti élet múltjának és jelenének feltárását és rendszerezését szolgáló tanácsaikkal és szakismereti publikációikkal elláttak.
   Műgyűjtői példaképem Dévényi Iván, orvosgyűjtőként dr. Levendel László. Dévényi Iván képekben élő ember volt, pallérozott szemmel figyelt fel a művészi minőségre és megbízható történészként kereste a művekben a belső jelentéstartalmat, személyes stílusjegyeket - írja róla Németh Lajos művészettörténész. 
   Levendel László olyan orvos volt, aki meggyőződéssel vallotta, hogy minden betegség csak akkor gyógyítható, ha az egész embert és lelket egyaránt meggyógyítja. Ez a tudás vonzotta hozzá a kultúra legérzékenyebb és talán legsérülékenyebb hordozóit, a művészeket. 
   Levendel László hitvallása még inkább érzékelhetővé tette a képzőművésznek mint alkotónak a gyógyító orvossal való szoros kapcsolatát.
   - A kiállítás bezárt, gondolom, jó érzés újra képeid társaságában lenni.
   - A dorogi millenniumi évadnyitó kiállítás után először is köszönet illeti az önkormányzatot, Dorog Város Barátainak Egyesületét, a Richter Rt.-t és a dorogi Kulturális Közalapítványt támogatásáért, Wehner Tibort szervező és segítő munkájáért. Most, hogy hazahozták a festményeket, egy-egy emlék újra megelevenedik, és gyakran gondolok arra, hogy fiam és családja majdan jó gazdái lesznek a gyűjteménynek. Ahogy újra a helyükre kerültek, megállapítottuk, jó hogy újra itthon vannak. Hiányoztak, már nagyon hozzánk tartoznak.