|
KOVÁCS
LAJOS
A gyűjtő önarcképe
Beszélgetés Zsembery
Dezső műgyűjtővel
A millenniumi ünnepségek sorát a Dorogi
Galériában a Magyar Kultúra Napján egy különlegességgel nyitották meg.
Zsembery Dezső képzőmű-
vészeti gyűjteményéből válogattak a rendezők, és
A műgyűjtő önarcképe címmel tárták a nagyszámú közönség elé. Meglepetést
és elismerést kiváltó eseménnyé vált a januári évadnyitó. A nyugalmazott
belgyógyász főorvos-
sal lakásán, képei között beszélgettünk.
- Milyen messziről indult
orvosi pályád?
- 1954-ben végeztem a
budapesti egyetemen. Tekintettel arra, hogy vasutas családból származtam,
a MÁV Kórházba kerültem, ahol már a szigorló évemet is töltöttem.
Névtelenül, de szerepelek
Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott című könyvében,
mint akit 1957-ben elbocsátottak a kórházból, mert "létszám feletti" lettem
egy akkori kormányrendelet alapján, ugyanis 1956-ban tagja voltam a kórházba
alakult Munkástanácsnak.
- Hol dolgoztál tovább,
mikor kerültél Dorogra?
- Három-négy hónapig Szolnok
megyében voltam körzetorvos, majd 1957 őszén pályázat útján Dorogra, a
kórház belgyógyászatára kerültem. A bányavidék egészségügyének fejlesztése
akkoriban nagy hangsúlyt kapott, valósággal felszívta az orvosokat. Könnyebb
volt itt elhelyezkedni, hiszen sok külföldre távozott orvos helye megüresedett.
A körülmények sajátossága az volt, hogy évekig a megyében kellett maradni.
Védettek voltak a bányász megyék. A bányavidéken nem lehetett orvoshiány!
- Nem is volt szándékodban
elpályázni, állást változtatni?
- Mint ahogy a több mint
negyven év távlatából a példa mutatja, nem. Haladtam előre a "ranglétrán",
1967-ben belgyógyász főorvos kórházigazgató lettem. 1970-ben egyesítették
Esztergom és Dorog kórházát (30 év távlatából sokan vitatják ezt a döntést),
és megbíztak az egyesített kórházak igazgatói teendőinek az ellátásával.
- Viszonylag fiatalon
lettél a nagy intézmény vezetője, milyen nehézségekkel kellett szembenézni?
- Valóban, nem volt könnyű
dolgom, a hatvanas évék vége, a hetvenes évek eleje nagy kihívást jelentett
a vezető számára. Az egészségügy szerkezetének átalakítása, az új szakmai
profilok kialakulása nagyobb odafigyelést igényelt. A gazdasági élet fellendülése
az egészségügy szakmai fellendülését, a műszerpark megújulását eredményezte,
megteremtve a jobb betegellátás feltételeit. A két kórház egyesítése után
elvárták - de mi is erre törekedtünk -, hogy a kórházak párhuzamos osztályainak,
például a belgyógyászatnak, a sebészetnek, külön-külön szakmai profilja
legyen. Dorog az emésztőszervi betegek, a vesebetegek, a mozgásszervi megbetegedésben
szenvedők, míg Esztergom a szív-érrendszer, a cukor- és a vérképzőszervi
betegségekben szenvedők szakszerűbb ellátására specializálódott.
- A magasabb szintű
ellátás személyi, tárgyi, anyagi feltételei hogyan voltak megteremthetők
- Abban az időben mindkét
kórháznál felnőtt egy olyan fiatal orvosgeneráció, akik személyi garanciát
jelentettek, és szakmai, tudományos fórumokon számoltak be eredményeikről.
Az eszköz- és tárgyi feltételek anyagi fedezetét többször a dorogi szénbányák
vállalata, a környező termelőszövetkezetek, a Kőbányai Gyógyszerárugyár
segítsége jelentette.
- Megmarad ez a hőskorszak
valamilyen dokumentumban? A dorogi kórházról már írtál egy könyvet.
- A folytatás éppen az
osztályok története lesz, végigjárom a régi munkatársakat, a még élő tanúkat,
hogy összegyűjtsem az elmúlt több mint négy évtized emlékeit. 1993 óta
nyugdíjas vagyok, több figyelmem jut a múltra, a múlt emlékeinek felkutatására,
amiben volt kiváló munkatársaim - többen már osztályvezető főorvosok -
nagy segítségemre lesznek.
- Beszéljünk a nyugdíjas
éveidben is legkedvesebb időtöltésedről, a képzőművészet szeretetéről és
a műgyűjteményedről! Mikor és milyen elvek szerint kezdtél festményeket
gyűjteni?
- A művészetek abban meglehetősen
hasonlítanak a tudományokra, hogy a tudásunkat gyarapítják az emberről,
és nemcsak egyszerűen az esztétikai élmények forrásai, hanem a megismerés
egyfajta módja is. A természettudományos gondolkodás és az alkotóművészet
közös nevezője ebben határozható meg, érdeklődésem alapja is ez volt. Hagyományokat
tisztelő, múltunk emlékeit őrző karakter vagyok. Ha körülnézek a lakásunkban,
a falakon lévő festményeink az elmúlt harminc év emlékeit őrzik a régmúlt
családi eseményektől napjainkig. Kérdezted a gyűjtés szempontjait, a közös
vonásokat. A huszadik század alkotásai, elsősorban önarcképek, portrék,
valamint realisztikusan ábrázolt táj- és figurális képek jelentik gyűjteményem
döntő részét. Lehetőség szerint arra törekedtem, hogy minél több Komárom-Esztergom
megyéhez - szűkebb környezetemhez - kötődő művész alkotását tudhassam a
magaménak.
- Hangsúlyos tehát
kollekciódban a megyei szerzők jelenléte?
- Valóban így van. Minél
többet olvastam a megyei művészeti életről, az itt élt, vagy időnként itt
élő és dolgozó, esetleg innen elszármazott festőművészekről, meggyőződhettem
arról, hogy igenis voltak és vannak a megyében kiváló alkotók, de nincsenek
olyan reprezentatív intézmények, vagy események, amelyek ezt közvetíteni
tudnák. Ilyesmire tehettem kísérletet Dorogon a József Attila Művelődési
Ház Galériájában, amikor gyűjteményemet bemutattam.
- Láthatóan sok portré
van a gyűjteményedben, innen a kiállítás címe is: A gyűjtő önarcképe.
- Úgy érzem: a művész
mint szubjektív alkotó, önarcképben, vagy a portréban fejezi ki közvetlenül
vagy közvetve önmagát. Wehner Tibor szerint a portré, ezen belül az önarckép
jelentős művészeti műfaj; amelyben az adott alkotó belső világa, művészete
által determinált személyisége áll, és tárul fel a szemlélő előtt. Gyűjteményem
legértékesebbike is portré, Barcsay Jenő 1925 körüli önarcképe.
- Tudom, hogy nehéz
választani, mégis arra kérlek, emelj ki egy-két kedves képet vagy festőt
a gyűjteményből.
- Nehéz a választás, mert
a kollekció minden darabjához valami emlék, vagy történet tartozik. Ha
más nem, hát az az izgalom, amit átéltem egy-egy képárverésen a licitálás
közben. A festőművészek egy részéhez - több mint négy évtized távlatából
- baráti, vagy éppen orvos-beteg kapcsolat emléke fűz. Az egyesek kiemelése
ezért nem is értékítélet, inkább érzelmi motiváció vagy emlékezés a századelő
megyei kulturális hagyományainak jeles képviselőire. A dorogiak közül Furlán
Ferencet, Tettamanti Bélát, Végh Évát kell elsősorban említenem. Furlán
Ferivel emberi és szakmai kapcsolatom évtizedeken át közvetlen és baráti
volt. Több orvoskongresszusra készített - maga által tervezett - grafikákat
és rézkarcokat. Szeretem Dorog szülöttének, Koszkol Jenőnek az akvarelljét,
ceruzarajzát, Edvi Illés Aladár Alkonyat című kis olajfestményét.
Ő az 1930-as években többször is dolgozott Dorogon, amikor a bányaigazgató
részére is festett két képet Dorog régen és most címmel.
Gyűjteményemet nézve,
Esztergom kulturális emlékeit olvasva megelevenednek előttem az 1920-as,
30-as évek, a városba gyakran látogató és itt alkotó Tipary Dezső, Scheiber
Hugó, Koszkol Jenő, vagy az itt élő Einczinger Ferenc, Bayer Ágost, Magyarász
Imre festőművészek munkássága.
A kortársak közül
Andráskó István, Barcsai Tibor, Kaposi Endre Vincze László, Prunkl János
képei, Kaposi Tamás drámai tusrajza emlékeztet az alkotók művészetére.
Nyergesújfalu tradicionális, nagy jelentőségű művészeti hagyományait Kernstok
Károly és fia életrajzának és nyergesújfalui munkásságának tanulmányozása
során ismertem meg. Nyergesi Maul János édestestvére, Nyergesi István festők
élettörténetéről feleségétől - Teri nénitől - sokat hallottam. Nyergesújfalu
szülötte Vecsési Sándor is, akivel életútjáról, művészetéről budapesti
műtermében beszélgettünk hosszan, társaságunkban többször jelen volt felesége,
a szintén festőművész Bazsonyi Arany is.
A Tatán, Tatabányán a
múltban élt festőművészek közül szeretettel őrzöm Schadl János, Dobroszláv
Lajos, Bálint Árpád alkotásait, s az Oroszlányban élő Zámbó Kornél rólam
készített portréját.
- Kik segítettek a
szakmai ismeretek megszerzésében, volt-e példa előtted a műgyűjtői munkádban?
- Elsősorban Bodri Ferenc,
Wehner Tibor, Virág Jenő nevét kell említeni, akik a megyei képzőművészeti
élet múltjának és jelenének feltárását és rendszerezését szolgáló tanácsaikkal
és szakismereti publikációikkal elláttak.
Műgyűjtői példaképem Dévényi
Iván, orvosgyűjtőként dr. Levendel László. Dévényi Iván képekben élő ember
volt, pallérozott szemmel figyelt fel a művészi minőségre és megbízható
történészként kereste a művekben a belső jelentéstartalmat, személyes stílusjegyeket
- írja róla Németh Lajos művészettörténész.
Levendel László olyan
orvos volt, aki meggyőződéssel vallotta, hogy minden betegség csak akkor
gyógyítható, ha az egész embert és lelket egyaránt meggyógyítja. Ez a tudás
vonzotta hozzá a kultúra legérzékenyebb és talán legsérülékenyebb hordozóit,
a művészeket.
Levendel László hitvallása
még inkább érzékelhetővé tette a képzőművésznek mint alkotónak a gyógyító
orvossal való szoros kapcsolatát.
- A kiállítás bezárt,
gondolom, jó érzés újra képeid társaságában lenni.
- A dorogi millenniumi
évadnyitó kiállítás után először is köszönet illeti az önkormányzatot,
Dorog Város Barátainak Egyesületét, a Richter Rt.-t és a dorogi Kulturális
Közalapítványt támogatásáért, Wehner Tibort szervező és segítő munkájáért.
Most, hogy hazahozták a festményeket, egy-egy emlék újra megelevenedik,
és gyakran gondolok arra, hogy fiam és családja majdan jó gazdái lesznek
a gyűjteménynek. Ahogy újra a helyükre kerültek, megállapítottuk, jó hogy
újra itthon vannak. Hiányoztak, már nagyon hozzánk tartoznak. |
|