Új Forrás - 2000. 5.sz.
 VARGA IMRE
 
Napsütés, felhők
II. rész
 

Idegen hangok, idegen házban, s egy idegen, akinek a térdén fekete kötésű határidőnapló, firkant bele, valaki, ő, aki mintha nem is én lennék. Csak úgy vagyok, amit írok, mint ahogy köröttem a nyár, napsütés, a bányató tükre, a purdék kiáltozása, valami köztem és magam közt.
   Bár bízni a sikerben nyilván jó dolog, de az akadályok mintha a midenség sötét mélységében lennének, rejtve a tudaton innen és túl. Amit lejegyzek, túl felületesen csillan. A legfontosabb mégis a tudatosuló, pontosuló megélés, ezt leírni, elolvasni lehetetlen. Nem tűri magánál a szavakat. Inkább a csendben, egy sóskalevél, utifű, porszag. A megszólalás kiválás az egységből. Ezért hallgatnak boldogan az almák.

Ahogy a fiús asszony ül a zűrzavart pöfögő dodzsem forma kistraktoron, és egyik csemetéje a kertben eléje ugrik, az anyja dühében, ijedtében rárivall a kormány mögül: - Virág, te állat!
   Egy bezáró élménybe alámerülve a kitágulás, végtelenség-élmény.

Nem kivárni, ráóhajtani kéne, s így rövidre zárni a sóvárgást. Átélni egészen. Ahogy víz alá merülve, fulladozva, levegőre vágysz.
   Arra ébredek, hogy az álmok sötét, tömött fürtökben súlyosodnak bennem. Ha megfordulok, összenyomom őket. Megőrizni mozdulatlan az ébredésig. S ez most, éjfél körül. Egy lánnyal, lányommal csemegézünk a szőlőtőkékről. A lány mintha valaki mást hordozna magában. Egy szótlan lényt, akinek az első szava mi leszünk.
   Később a kisgyarmati templomút melletti porta udvarán fekszem valaki férfival egy takaró alatt, amikor a portás nevemet kiáltja. De nem az unokatestvérem, hanem a szomszéduk, a fekete bajszos cigány Ernő. Fölráncigálom bő farmernadrágomat, hogy kimenjek az utcára. Mondja, hogy pénzt kaptam, ezt viszont csak személyim számát látva adhatja át. Nincs itt a személyim. De nehogy átküldd a pénzemet Fridrichéknek! (Tőlük vettem meg pár éve egy budai járásbeli falucskában a parasztházat.) Akkor menjünk a postára, ő így nem adhatja át semmiképpen. Elindul le, a paplak felé, de én utána kiáltok, erre inkább föl, a Sáfrányék háza mellett, úgy hamarább érünk.
   Ahol álmomban feküdtem, annak közelében találták meg másnap (postás) unokatestvérem huszonkétéves fiát holtan. A füvet nyírta az utcán házilag készített masinával, amikor áramütés érte. Ott is maradt rögtön mozdulatlan, feketén, megégetten.

Uszodában vagyok, a sávok rácsokkal elválasztva egymástól, de át lehet csúszni alattuk, sávot váltva, vagy csevegni az alacsony mennyezet alatt a sűrű gőzben. Így lebegek két sáv között a fölkelést halogatva.
   Ártatlan vagyok. Ha érzem tisztán, világosan, ki se kell mondanom, lerí rólam. Mihelyt kimondom, mintha védekeznék, vádakra felelnék. Ébredve maradok még a kettő között. Nem vádolnak ugyan, mégis meg kell erősítenem magam, mert mintha abból lépnék ki, az ártatlanságból, mint medencéből. Nincs bennem büszkeség, sem a védekezés elszántsága, bizonygatás. Inkább tűnődés-féle, mi ez az ajándék, miért kaptam, és mire használható.

A lét bizonyosságára rárakódik személyes bizonytalanságunk, üdvösségére szenvedésünk, és a szembesülés, világosan látás szüksége. Amit hárítanánk, máris foglya leszünk. Duzzadnak, édesednek a szőlőszemek, a teremtés minden kívánságunk előtt teszi, ami szükséges.
   Pénzbeli gondok, letenni az üres tárcát, mert mezítelenül lehet csak belépni a házba. Ott ül az asszony, te vagy. Nem kell vágynom utána, érintenem, élem őt. Jobb mell az igen, a bal pedig a nem, így teljes. Nem akarhatok tőle semmit, belőle is csak önmagamat. Bár idekint is ő van.

Egy zen-mester szerint a vallásos élet, az igaz hit: megfigyelés, összpontosítás és tükröződés. Megfigyelni, elválasztó határ nélkül, összeszedni korán az álomban és az éjszaka sötétségében szétszórt tagjainkat. Ha ezt teszem, az egészből kapok mintát. Hálásnak lenni azért is, ha keresztbe akadtam meg a folyó zsilipjén és most gyűlik mögöttem a víz. Ha kilép partjai közül az erő, akkor is a világban marad. Az elárasztott réteken dúsabban nő majd a csend. Az áradás a táj fölöslegeit és tartalékait egymással sodorja. A szénaboglyában vadnyúl gubbaszt, őzike áll egy farönkön. Ahol a nap kerete a megfigyelés, tükröződés, ha tudatos vagy, nem szükségesek a hitbéli, vallásos dolgok. A figyelem természetes rítusokat teremt.
   Amíg a naplónknak csak mi vagyunk hősei, kezdjük újra meg újra, míg be nem szivárog, be nem tör a világ, fel nem morajlik a mélyből, míg olyan térség nem tárul napjainkkal, amiben minden szó világít, s ez jelzi az állapotot, hogy a belsőd és külsőd között átjáró vagy, de ez csupán a látszat.
   Látszol, az igaz.
   Még mindig az van előttem, dél felé közeledvén, amit már rég el kellett volna hagynom, a naplóírás, a szerkesztőségi képek, a kiadói mondatok a belső színpadon jelzik, hogy Szórakó Jánosom is mocorog a lélek közepében, de óvatos még, nem óhajt mindent egycsapásra bizalmamba adni.
   Talán nem is ezen múlik. Nem ezen múlok el. Nem kell mindent megfogalmazni, szóba öltöztetni, hogy helyére kerüljön, amire figyelemmel nézünk, vérünkké válik. Megtestesül. Akár elmúlóban is.
   A közvetlenség, természetesség. Nagyon akarva, elveszítjük. Nem valamiféle megszerzendő érték, hanem folyton jelenlévő "fogantatásunk előtti arcunk". Elő kell találnunk a rárakódások alól. Az álarc alatt mosolyával. A feltárás, sejlik, a tisztaság, elégedettség állapotában történik, ami megint csak nem akaratlagos. Bár tehetünk érte folyton, de sohasem elegendőt. Mindig többet. Akaratunk ráfeszít, ellustít.
   A magyarázataink, okoskodásaink mélyén a tudatlanság. Nem tudom, nem élem meg, ezért aztán beszélek róla. Eszegetem a szőlőt, s ahelyett, hogy beleízesülnék az evésbe, ennek közvetlenségét, természetességét élném, inkább a közvetlenséget (vélem) tisztázgatni, de ez összezavarás lesz, mint mindig, ha háttal állunk magunk előtt.
   Ha az énbe zárkózom mások elől, a másik válik énemmé, én pedig másik leszek.

Betűket palántázni a földbe, a sorokba beiszapolni harminc-egynéhányat, egészen olvasmányos lenne a kerted. Amiből a mester olykor szavakat húzgál ki, időnként egy-egy sort is kiás, egyelgeti, gyomlálgatja mondandóját, végül az idő lefedi fehéren mindazt, amit jelentene a kerted. Egy-egy bokor, fa, ágak rajzolata, marad azért az ég elé kiírva. Élünk.

Esküvő vagy temetés után sorba állunk egy autóbusz-hivatal mellett, hogy a fölöslegessé vált virágot, koszorúkat visszakapjuk, s hogy mindenki kiválassza magának a fényképet, amin ő is rajta van. A képek még nem készültek el (egy feneketlen gyomrú szövegszerkesztő már kétszer elemésztette ezt az álmot, más egyebekkel is, idegenben, a kézirat, szerencsére, kéznél), s én közben egy széparcúval szemezgetek. Mivel az autóbusznak nincs ideje még, elindulunk falusi nénikkel, öcsémmel egy füves domb felé. S kézenfogva egy gyereklánnyal máris az ott veszteglő kamion kerekeihez húzódva, bár van itt az udvar mélyében egy csűr (még gyermekkoromból), akár ott is lehetnénk, miután a lány kisöccsét rábízta valakire, hogy időt lophasson a szerelemre. Hogy megtörtént-e, amiért a kamion rejtekébe bújtunk, nem tudom, de ahogy kedvesen megfogta a kezem, teljes egyesülés volt. Öcsém vádló tekintete ezt a tisztaságot nem érintheti, s nem érződik a gép olajszaga sem közénk.
   A diófa szavai. Ha bottal egy kicsit megütögetem az ágát, kimondja. Néha bizony fejbevágóan keményen. Kifeslik világosbarnán burkából a termés. Lassítani az íráson, hogy a kifeslés, kipattanás mélyére sejtsek. (Hogyan lassítsak, ha meditálni kell mennem, szólt az első, törölt változat, most meg már lefekvés-idő, az újraírásnál.) A gyors írás átszáguld a lehullt termés fölött, a földbe tapossa, vagy esetleg arrébb rugdossa a diókat az ágyás (és az ősz) szegélyére. Lassítani a leírással, hogy a rózsa pirosságát. Idővel persze ez is érvénytelenné válik. Tág kék az ég megállásod fölött, ártatlan öröm, levegőből szőtt bizonyosság. A mulandóság egy végtelen pillanata. Meddig kellene néznem a tiszta eget, hogy a lélek füst-erei, fekete hajszálai, pihéi eltűnjenek? Egy fényes miccenés is elég lenne. Egy igazi tekintetben; üres. Fehér bárányfelhők a hegyek fölött.
   A szavak függönyét elhúzva máris jobb, fénylőbb, tisztább. Kimondhatatlanul csendes. Nincs is mit továbbadnom, természetesen. Ha nem mondom, írom, akkor is, úgy is.

A képzelet önmagát emészti fel. Egy kislány fölemeli szoknyáját, s a mozdulat végén öregasszony lesz, ráncos, keszeg combú, ritkás szőrzetű, megdöbben a tekintetemtől, hogy annyira föltárta esendőségét, minden idejét, leejti a szoknyaszegélyt, két kis aranyozott fülbevaló karika, ártatlan szemek, nekem így nem kellesz, hanem az, aki közben vagy, s akit nem mutattál magadból, no és az a lány hol van, aki olyan ügyesen vetkőzött, hogy közben nem múlt az ideje, hanem inkább vissza, fiatalodott, ahogy néztem meztelenül egy-két órát, teliholdkor két hetet is, ha nagyon várt, ritkán, hónapokat. S amikor kiengedett a házból, tudta, hogy a kert zúzottkő ösvényén megint visszatalálok szavaimhoz. De a képzelet ingatag, a lányok többször vissza-visszatérnek, úgy tesznek egy-két percem alatt, mintha hónapokig telne, ünnepi fogásuk vagyok, most ennek a vézna szőkének, aki olyan boldogan álldogál bennem, hogy átjár rajta a fény, ült mosolyogva és átlüktetett rajta a nyár, melegség, pedig csak van, vagy kevergette éppen meztelen teste elé kötött konyhakötényben az ebédet, mindennek odaadta magát, minden rá hasonlított, mindenből ő érintett, zúgott köröttem a nádas, átléptem egy fába a közpéig, rámzárult a kérge, maradj, ne válj ki, közele-dem egy domb felé, ő az, kikerülhetetlen meztelensége, mindenütt pucér, nem alkalmakra tartogatja, magába foglal. Adogatnak egymásnak a nők, mindegyikben az az egy van, aki viszont külön-külön soha nincsen, szeretőim, nincs rajtunk kívül más itt a fák alatt.
 

Martes Foina

Emlékezetes éjszakám lett, amikor lejött a Felső Világból. Nagy morajlásba váltó dobolás, és hirtelen megnyílt fölöttem a sötét mennyezet, s fölvillant még a Tejút végén az odaát maradt gyermekeimet szoptató Skorpió-asszony, amikor a puhán szertehasadt időből mellémhuppant a nyest. Almát, mogyorót rakott lepedőmre. Megérintettem barna prémjét, öröm volt, fehéren világított a nyaka alatt, szép tiszta volt a málja. Hanem már bújt is ki bundájából, a sarokba dobta, s rögtön kiderült, nem egyedül jött, a menyét bennehagyta. A barna lompos farok az ágy felé vetődött. Egy lány jött felém. Foina.
   Amikor először mondta a nevét, Mart és Foinának hallottam, azt hittem, társnőjét is bemutatja, riválisát, a menyét, aki aprócskán sárgított-fehérített a ledobott irhán.
   - Hoztam a mogyorót meg az almát. Tudom, hogy ingerel a tojás szaga, a madarakat sem eszed, amíg nálad vagyok, növényeket fogyasztok én is. Csak a te magocskád nem növényi.
   Kuncogott.
   Puha, barna haja van.
   - Épp amikor a lányod nálad járt látogatóban, akkor lőtték le társamat, de hiszen láttad te magad is.
   S azóta még inkább gondolkodom, mit jelent éjszakai futkározásod padlásomon. Folyton az eszemben nyüzsögsz. Be a halántékomon, amikor már elaludnék, átrobogsz, s valahol a fejem másik felén egy csont mögé bevackolódsz. S ropogtatod a madarak csontját.
   - Majdnem olyan barna ez is, mint a hajam. - Fölemelte Jézusról nevezett Teréz önéletírását. - Hívjam a menyétet is?
   Ekkor máris ott termett, fehér bőrű, vöröses szőrzetű aprócska nő. Pocokcombot rágcsált.
   Hányinger tört rám. Mire ismét kinyitottam szememet, a menyétet láttam, visszatelepedett Foina barna bundájára. A nyest orra viszont már a paplan alatt combombat böködte.
   - Ugye, nem baj, hogy ketten vagyunk? Ha odaengedsz magadhoz az ágyba...
   - Várjál még. Talán a szádat kiöblögethetnéd.
   Foina már a makkomat zamatolta.
   - Tudod, hogy irtózom a víztől. - pöszögött a menyét - Majd úgy helyezkedem, hogy ne érezd a szájam szagát.
   A földre kéne inkább. Annak illata, ereje is van.
   Méghogy föld! Odakint mindent hó borít.
   - Ha ledobnátok a paplant, láthatnám én is, hogy mit csináltok - kényeskedett a menyét. Be is nyúlt a paplan alá és megsimogatta a talpamat.
   Az orrával szimatolta-böködte.
   - Legalább a nagylábujjadat hadd szeressem.
   - Azzal az egeres pofáddal. Nane!
   Már megtörültem közben.
   Ekkor huppant rám Foina. Barna meg fehér hullámzás, meleg öntött el, a barna hajú lángolt rajtam.
   Forrón lüktetett köröttem. 
   Egy regényfejezetet éget el bennem ez az éjszaka, aztán már csak Foina és Niva elragadozták gondolataimat.
   Nem tudom már, mikor sodródtunk a padlóra, kezemet kinyújtva épp elértem a lisztestálkát. Fölálltam s egy-egy csipetnyit elhintettem az égtájak felé, majd föl az égnek és le a földnek. Egyszer csak rámszállt az öröm, belémtépett. Föl-föllobbanó vörös lángjai meg-nyitották a mellem és a föld is meghasadt alattunk, izzó közepéig szakadt, pirosan fehéren sistergett köröttünk. Ekkor már bennem voltak. Ott sustorgott Foina meg Nivalis. Istenné tesszük-vesszük. Legyen meg, hogy nem vagyok már! Ez a szakadás a vörös izzásig, ez a tüzes fehér csorgás. Arra emlékszem, amikor elragadtam egy tojást és összetörött. Az almára, amelyik lógott és leszakítottam. Meg arra, hogy a szakadék túlpartján talán az én zsigereimben lobbant föl először és üvöltésként, makogva, tüzelt és fröcsögött szikrázva a számból. Nivike lábamba kapaszkodott, amikor magamra terítettem a barna és fehér bundát. Mintha véres is lett volna, csak nemrég nyúzhatták le. Egyszer egy golyó marta ki oldalamat. Bár ezt csak láttam, most égetően fáj. Forró szél csapkodja belém az izzó homokszemcséket. A pörgéstől-e vagy már a forgás, szertefröccsenés is belőle történt, felgyorsult a légzésem. Szította tüzemet az öröm, elégett minden megfontolás, mozgatták a lábamat s karomat, megnyitottak engem, és én voltam ez, mi voltunk, görög dallammal zúgott a parázson: Majd angyalok lesznek a padlásomon, tizenkét kisebbecske angyal, ott hárfáznak egész éjszaka fölöttem, elégtem minden ilyen gondolattól, pörgött a tűz, valaki megigazította értem kérmszínű hajpántját, az arca lettem pár pillanatra, a foga fehére, szájmozdulás, ez is lángok, ez is ég már, Foina, amikor Állunk a tó partján, arccal a víznek. Tibeti mesterem kissé jobbra a hátam mögött. Tanítgat. Alig egy-egy szó, amit érteni vélek, de lehet, hogy ezek is csak hasonlítanak. A túlsó parton ismeretlenek közelednek. S ahogy ezt észrevesszük, egy kígyó hatol át rajtam, de helyben maradok. Fölmászunk a tó fölötti csúzdaszerű sziklán, hogy nyomunk vesszen a zöld növények és sziklák között. Egy alagútszerű földfolyosón tovább. Amikor újra a tó partján vagyunk, a sziklameredélynél kissé távolabbra, már temetkezési hely. Pöttöm, manószerű lények markolásszák a durván ácsolt fakereszteket. Szárat földbe, szárat földből, suttogják izgatottan, velük a bokrok, a homok is ezt zizegi. A távoli földnyelv mögül részegek bukkannak elő tántorogva, harsogó nevetéssel, az apró lények erre harciasan földbe ütik keresztjeiket, amitől rettentő erősnek látszanak.

Ahogy erősödik a reggeli fény, beleolvad az álmom a színekbe, zajokba. Gondolat-törmelékek, meleg rongyok, érzések takarják.
   A rózsa rábókol levelesládámra, beleejti egy szirmával üzenetét. Mintha a világ szemérmét tapintanám. Illatos, hamvas, törékeny.
   A szülés után is szűz marad anyánk.
   Tiszta föld, tiszta ég fölöttünk. Szennyezett föld, nitrátos vizek, az ózonlyuk szakadéka alatt. Füstölgő könyvek, összeolvadt szobrok. Egy bazsalikomhajtás sóhajtása. Az alvásból fölmerülésem már csupa kétség, elnyomja az ébredés bizonyosságát. Várom, amikor elérkezik az a pillanat, amikor, előrefutok az idő korlátja mentén, találkozás szavakkal, érintőlegesen, meg-megzendül a burkom, mintha valamelyik szó belémrohanna, s már egy másiknak rezgése követ, tol előre, tovább, tovább, ez a tovább olykor visszafelé, nevetésbe zokogás, sírásba boldog mosoly, nézek egy-másra, pedig most nem vagyok egyedül, egy nevet is álmodok, de túl bő rám, hónaljban viszont szorít, és hangos név, ha belőle hangzom, mindjárt világosabban fejeződöm ki (be) a fürdőszobába.
   Kávézgatnak ebben a mondat a világi zenesek ban, a konyhában persze. Ott jobban elférnek. Nem kell félbeszakítani a mondatot.
   Nagylábujjammal forgatom a földet. A muskátlisláda eltávolodik, lánnyá válik, visszajön helyére. Muskátliszagú az arca. Azt mondja: Ne bonyolítsd te csak a világot! Maradjon egyszerű, természetes és tiszta. Amíg köztünk vannak, nem lehet. Hogy kicsodák vannak? A szavak. Ha benned, megélted őket, már elindulhatsz felém. Sarokkal érem a földet, sarkammal. Az öregujjammal perdítem tovább.
   Egy zen szerzetes fogaival tartja magát a faágon, sem kezét, sem lábát használni nem tudja. Megy arra történetesen valaki, a zen útjáról faggatná a függeszkedőt. A fán lógó szerzetes azt tanulta mesterétől, hogy engedd el! Rettenetesen fájt már az állkapcsa, nyaka és az egész teste. Ezért aztán elengedte. A faágat. Míg esett lefelé a magasból, belédöbbent: biztosan halálra zúzódik odalent. Nem az ágat kellett volna elengednie. A halál nem jó válasz az élet kérdéseire. (Bár olykor úgy esik. S csak úgy puffan.) Akkor hát hogyan? A kérdezőt engedje tovább? A kérdést.
   Még most is zuhan, ha meg nem halt.

Japánban unszuinak nevezik a zen szerzetest. Ami szó szerint felhőt és élő vizet jelent. A szerzetes tudata szabad, mint a felhő az égen (legföljebb a szél hajtja tovább) vagy a hegyi patak vize.
   A gyakorlás útja, hogy a test, légzés meg a tudat egységben legyen. Amíg van gondolatod róla, amíg akarod, a gyakorlás nem teljes, ülsz a magad szűkösségével, vágyódsz valami távoli után, s ez korlátoz.
   A gyakorlás annak tanulása, hogy ellentmondásaiddal, kettősségeiddel vagy jelen mindig. Egyszerre Nap-arcú és Hold arcú, befogadó és adó, összeszedett és beleoldódó, nyugvó és erőtől duzzadó. A közvetlenség nem választja el az igent és a nemet. Teljes önmagával válaszol.
   Semmilyen mozdulat nem jelentéktelen. Mindenben az osztatlan lét mutatkozik.
   Ha kiválsz, máris visszaoldódsz.
   Amíg nincs közvetlen kapcsolatod gondolataid, érzéseid, életed forrásával, elragadnak indulataid, fogva tartanak gondolataid, mert te is fogod őket. Mikor vágyódsz valami után, megélni a vágyódást. Ingerült vagy és a bűnbakot keresed, ahelyett, hogy magát az érzést tapasztalnád.
   (Azt hiszed, hogyha itt nem találod meg az öröklétet, halálodban majd igen? Én azért nem lennék ennyire keresztény.)
   Ha ruhád bepiszkolódik, mosd ki, ha elfogy az élelmed, dolgozz érte, ha munkádért nem kapsz fizetséget, koldulj! Ezt a tudást nem helyettesítheti nagy kert, szép ház, új autó sem.
   Egy régi mester mondta: A jómód megteremtésére törekvés örökös szenvedést okoz. Mivel nem élek mintaszerűen, kitűnő tanúja vagyok, hallgatva is beszédes megélője korunknak.
   Tartás és lazaság együtt, ebből a gyakorlás tüze, ebben ég el az unalom, fájdalom és szórakozottság. Minden nap alkalmas a megvilágosodásra, mondta (állítólag) a mester. Vagyis: a rossz nap is jó.
   Páratlan nagy öröm az egység. Az udvar terebélyes cseresznyefája alatt nézegetem testem hamuját.
   Amikről beszélünk, írom, az nem gyakorlás, az nem az élés, amit meg teljesen élünk, lehetetlen szavakkal kifejeznünk. Belélegzem mélyen, zsigereimbe ezt a tudást, hogy tartásommá, ritmussá, véremmé váljék.
   Túl sok mindenkivel találkozom ezen az úton, pedig csak magammal kellett volna. Nem azzal, persze, akinek neve, emberformája van (ezen belül és túl), hanem aki túlterjed a képzelet határain is.
   De magammal sem akarok találkozni, csacska kívánság. Ám a nem-akarás akarása is akarás.
   Az út üres.
   Látod magadban a fényt, és örülsz neki? Ahogy szemléled, hirtelen: sötétség.
   Az út, a lét teljes. Nincs fejlődés vagy hanyatlás, érettség és éretlenség. Minden talpalatnyi: kiválasztott hely.
Egyenes derékkal járni, többet ér minden vitánál.

A magányos vadlúd csapatban száll.

    Igaz valóság, szentség, közönségesség - ezek csak egy álom szavai;  a szentek és az érző lények csupán a véletlenen múló formák.
   Hogyan lehetne az utat megfogalmazni? Fujó válasza: A felfoghatatlan, amit mindig használunk, átöleli a világmindenséget. Faember sétál a tűzben.
   Úgy hírlik, a mester tiszta, egyszerű, közvetlen ember. Vele szemben üldögélve szégyen bármilyen vélemény, egyáltalán: a távolságtartás.
   Az elindulás is öröm, mint minden tapasztalat. Nem töprengek rajta, hogy a célt elérem-e. Maga az út.
   Minden kiürül, mindent ez tölt ki, ez vagyok. Mihelyt leírom, már nem igaz, mert csendjéből kijöttem.
   A néma test most létével beszél. (De azért korog, hallom, a gyomrod, ugye?) Így most jó. Ha túl laza vagy, elalszol, ha nagyon tartásos, belefeszülsz. Engedni. Hogy mit? Amit elédsodornak a napok. Ez folyton, újólag, a gyakorlás. Elengedni. Nem ragaszkodni hozzá. Az utca kiürül, elfogynak a járókelők, s ekkor önmagától élni kezd. Minden megtörténhet. Történik is. Bár üres. Addig figyelem az ürességet, míg mindent magába szippant. A körön van egy kis repedés, ennyi mondható.
   Testem szavai az ébredés partján: Meghalok úgyis. Sebaj, feltámadunk, sorjáznak a testek egymás után. Kiválaszthatom belőlük a mai formám. Majd egy másikat. Elporlik az is. Egyetlen test lesz a világ. Nem lesz fogfájás, nem lesz, amire fájjon. A testek, mint matrjoskák, egymásba illenek, bár képtelenül hangzik: bendősbe sovány, belül kövér, kívül keszeg. Csak egy (gyöngécske) rím marad a porban. Ha. Megéri a feltámadást.
   A mulandóság kegyeiért nem töröm már magam. Kiválasztott, kitüntetett vagyok szenvedéseimben is. Ez elegendő ok, hogy viszont szeressem sorsomat. Ha mégis megkeseredik a szám, a világba befurakodás, sóvárgás, ínségem miatt, még elégedetlenebbé, nyűgösebbé válnék. Amit tehetek, hogy megtisztítom a hangzást. Böjtölök, gyakorlok. Visszaadni fölöslegeimet. Amit nem engedünk el, az tart fogva minket.
   Közvetlenül, természetesen. Belezavar minden okoskodás. Az édes ízben merülj el, ahelyett, hogy (mint most, fogalmazol). Az akaratod, vágyad, terveid csak bonyolítják ami van. Írd kész gondolat nélkül. Ami adódik. Hadd éljen!
   Egy téglalap alakú tó közepén fölszökken egy hal. Úszik felénk a tiszta, sekély vízben, majd a part közelében megfordul, és visszafelé. Hozzatok hálót fiúk, akik itt ácsorogtok! Nehogy úgy legyen, mint a Sósban. Több száz évig dőlt, rakódott egymásra a nád. Nagy tőzegréteg halmozódott így föl az évek során. Annyi, hogy közben rámtört az éhség. Lehet itt egyáltalán szőlőt venni? Ez az út vezet a pincék felé, arra a gyümölcsösök. Adnak jó szívvel, aki kér.
   Telik az idő, szép kövéren telik velem. Már hetek óta nem nyúlok munkához lenyűgözötten. Igaz, elhatározom, ezt lebegtetem az esti lefekvésig. Ásogatom a kertet, diót verek, lepényt sütök, az ilyes foglalkozás nem munka, örömösködés. S közben a tartalék utolsó morzsáit csipegetem. Hozzá pirított tökmagot. Délután szendergek egy órácskát, németül tanulgatok. Időközönkint a naplóba is vetek egy-két sort. A rámbízott talentumokat bután elásom, ahelyett, hogy forgatnám a kincset, kölcsönbe adva, akinek kell.
   Napról-napra, ahogy a virágok meg a kerted. Lila, sárga fehér kedvvel. Szek(sz)füvesen, tátikásan, emberszirommal. Tűnődve, ha szél jár, hajladozva.
   Tisztán kék az ég, amilyen te is szeretnél. Bár ahogy elnézed: vagy is. Fátyolfelhők megdermedt örvénye előtt szürkésfehér gomolyokat úsztat a szél. A családod körében vagy, körülvesznek, a szél, a napsütés, a fák imbolygása. Nagy öröm, amikor ennyi rokon a kedvességet árasztja rám.
   Ha megoldatlanságnak tudatában vagyunk, és teljes önmagunkkal (nem lelkizve, hé!) megéljük, a csomó egyszercsak kioldódik. A hallgatás. Bár a levelektől még nem látható, érik védelmükben a gyümölcs. Ebben az írásban. Ahogy az nnnnnnnn friss szántássora felett ujjaim árnyéka lebeg. A gé vége belóg a kútba, vizet kémlel és nincsen. A fehér papírlap alatt már ott lapul támadásra készen a tél. Egy szúnyog száll fűszálon: így. Kimondódik a rejtett előttem, ámulhatok. Ha megkérdi most valaki, mi történt, tudok-e választ? Mutatom üres tenyerem, feléje fordítva az arcom.
   A tücskök ciripelése mennyivel tágasabb, mélyebb, értelmesebb, mint a szomszédból át-átcsapódó jelenetezés arról, hogy a rossz kisfiúnak jár-e a csokoládé vagy sem, a mesterkéltség nagy katyvasz. Ebből bármely irányba kitörve előbbre jutunk.
   Ha gyakorolok, írom, a gondok-bajom is velem. A zűrzavar megcsillapodik, minden visszanyeri önmagát, tisztul. Ha nem emelem ki magam a világból, egészen velem marad. Amit nem értek, az is segíthet az értésben. A megvilágosodás nem egyszeri ünnep, hanem napról-napra, pillanatról-pillanatra. Nincs jövője, múltja. Teremtődik velünk minden.
   A valóság és a figyelmem közti résen, amikor szétszórt vagyok, belopakodik, betör az ábránd. Képzeletben ügyeket intézek (talpraesetten), rátalálok a sütőtök tálalásának igazi módjára. Kallódom a részletekben. A jelenlévő egészben nem részesülök, nem velem valósul. Összeszűkül a valóság ruhája, begombolhatatlan. Amikor ilyen nem-létezősen vagyok, a gyakorlásom is csupa kétség. Értelmetlen minden húzódás, fájdalom, a csodák élése helyett unatkozom, az elégedettségben inkább azt sorolgatom, mire lenne még szükségem ahhoz, hogy valóban elégedett legyek. Az elégedettség, ami ne legyen feltételes. Arra építeni mindig, ami van, a kevés ugyanolyan jó alap, mint a sok. Ha mindazt, ami van és vagyunk, másnak, jobbnak, többnek szeretnénk, kevesebb lesz. Összezavarodunk és másokat is megzavarunk. Ami tiszta, az önmagában az. A megelégedés és a tisztaság összefüggnek. De van-e elég hit, bizalom a mindenségre bízni ügyeimet? Nem rövidítenek-e meg közben mások. Az aggódás hiábavaló, ha az kell, becsapnak úgy is. Vagy becsapódsz. Mint az ajtó. Becsapod magad. Kell-e az írás, ha ez gondokat-bajokat terem csak?  (Ami így hamis.) A gondok-bajok: maga az élet. Ettől lesz élő az írás. Amit a problémáidhoz hozzáadhatsz, a nyugalom, a belátás, a teremtődés, alakulás élménye. Nincsenek kétségek. A tudatosság, az igazi éned túl van a jó és rossz latolgatásán. Ez a mérce, hogy valódi vagy-e vagy csak káprázol.
   Túllépni újra és újra kétségeiden, nem a hit, hanem a megélés, tapasztalat, kifejeződés felé. Ami ebben vagyok, ő nem szól. Egy gondolat sem magántulajdon. Jobb ezt kimondani, mielőtt minden egyes mondatot nevünkkel védjeleznénk.
   Bár a gondok-bajok, a megoldás, a kilábalás mindig közvetlen, s mégis általában a kerülőutakra térek. A tétovázás, töprengés, fontolgatás, düh, méltatlankodás. Ránktör a vágy. S közben megfeledkezünk. Magunkról. (Rólam.) Szűkösségünkben mércénket vesztjük, erőtlenségünk észrevétlen marad az élő erő, nyugtalanságunk mélyen a változatlan. Egyoldalúság. Elhajlunk jobbra vagy balra. Elferdül a gerincünk.
   Ezekkel a szavakkal képtelenség. Minél finomabb a fogalmi rajzolat, annál elmosódottabb az őskép. Tele vagyok azzal, ami nem én. Telefonok. A külsők, az időjárás. De ezt a testem, érzelmeim élik, a gondolataimban bent (kint). Más nincs is, csak én vagyok. Vagyis hogy: semmi a nevem, a világ, mint tükörből az arcom, visszanéz rám. Akkor bonyolódik minden, hogy ha úgy érzem, minden nekem szól. Meg amikor nem érzem a kiválasztottságot. Ha őrizgetem azt, amit tovább kellene adnom. Belép a bal fülemen egy fehér elefánt, mire a jobb homlokcsontomon kilép, megfeketedik.

Az autóbuszban a lány, aki mellé ülök, újságot olvas, nevetgélve. Egy ismerős író(társam) neve alatt a cím: Rejtőzködés. Ez mutatódik. Rejtve (legalábbis számomra, aki mindettől oldalvást ülök), mert apró betűkkel szedték, ami a címet fölfedi (remélhetően). Mindent zárójelbe tenni, hadd maradjon a pőre fogékonyság. Odakint az ősz, a zöld, vörös, barna, sárga szőttes, tiszta kék ég, én meg a lány kezében, ahogy olvas röhigcsélve belőlem. Egy lány mosolya, aki az előttemi ülésre telepszik. Belebámulok, erre visszaveszi. (A mosolyt.) Az előttem ülő azt mondja társnőjének, a szomszéd sor felé: Edzésre járok meg művészettörténetre. Olyan jó, hogy nem is igaz. Fogain csillog a mosoly. Összeállt ilyen Szent Imre kórus. Volt egy fiú, aki trombitált. Róla is egy történet. Egyszerre aztán elborul a mosolya, de beszél tovább, a hangja nem változik, hanem az arca, homlokát ráncolja, belerág körmébe. Mi történt odabent, mi történhetett? Míg a faun mélázik, a nimfa újra földerül.
   Amikor a város rengetegébe leszállunk, nézem hátára vett kötött indiai zsákját, piros pulóverét, nem látva mosolyát, csak elmozgó fenekét, egészen fiús jelenség.

Vágyaid, akaratod, okoskodásod csak bonyolítja a sorsot. Üvöltözöl föl az égi madarakra a magad teremtette labirintus járataiban.

Még az utolsó sor is lehetőség, hogy ne legyen
utolsó.