|
VARGA
IMRE
Napsütés, felhők
II. rész
Idegen hangok, idegen házban, s egy
idegen, akinek a térdén fekete kötésű határidőnapló, firkant bele, valaki,
ő, aki mintha nem is én lennék. Csak úgy vagyok, amit írok, mint ahogy
köröttem a nyár, napsütés, a bányató tükre, a purdék kiáltozása, valami
köztem és magam közt.
Bár bízni a sikerben nyilván
jó dolog, de az akadályok mintha a midenség sötét mélységében lennének,
rejtve a tudaton innen és túl. Amit lejegyzek, túl felületesen csillan.
A legfontosabb mégis a tudatosuló, pontosuló megélés, ezt leírni, elolvasni
lehetetlen. Nem tűri magánál a szavakat. Inkább a csendben, egy sóskalevél,
utifű, porszag. A megszólalás kiválás az egységből. Ezért hallgatnak boldogan
az almák.
Ahogy a fiús asszony ül a zűrzavart
pöfögő dodzsem forma kistraktoron, és egyik csemetéje a kertben eléje ugrik,
az anyja dühében, ijedtében rárivall a kormány mögül: - Virág, te állat!
Egy bezáró élménybe alámerülve
a kitágulás, végtelenség-élmény.
Nem kivárni, ráóhajtani kéne, s így
rövidre zárni a sóvárgást. Átélni egészen. Ahogy víz alá merülve, fulladozva,
levegőre vágysz.
Arra ébredek, hogy az
álmok sötét, tömött fürtökben súlyosodnak bennem. Ha megfordulok, összenyomom
őket. Megőrizni mozdulatlan az ébredésig. S ez most, éjfél körül. Egy lánnyal,
lányommal csemegézünk a szőlőtőkékről. A lány mintha valaki mást hordozna
magában. Egy szótlan lényt, akinek az első szava mi leszünk.
Később a kisgyarmati templomút
melletti porta udvarán fekszem valaki férfival egy takaró alatt, amikor
a portás nevemet kiáltja. De nem az unokatestvérem, hanem a szomszéduk,
a fekete bajszos cigány Ernő. Fölráncigálom bő farmernadrágomat, hogy kimenjek
az utcára. Mondja, hogy pénzt kaptam, ezt viszont csak személyim számát
látva adhatja át. Nincs itt a személyim. De nehogy átküldd a pénzemet Fridrichéknek!
(Tőlük vettem meg pár éve egy budai járásbeli falucskában a parasztházat.)
Akkor menjünk a postára, ő így nem adhatja át semmiképpen. Elindul le,
a paplak felé, de én utána kiáltok, erre inkább föl, a Sáfrányék háza mellett,
úgy hamarább érünk.
Ahol álmomban feküdtem,
annak közelében találták meg másnap (postás) unokatestvérem huszonkétéves
fiát holtan. A füvet nyírta az utcán házilag készített masinával, amikor
áramütés érte. Ott is maradt rögtön mozdulatlan, feketén, megégetten.
Uszodában vagyok, a sávok rácsokkal
elválasztva egymástól, de át lehet csúszni alattuk, sávot váltva, vagy
csevegni az alacsony mennyezet alatt a sűrű gőzben. Így lebegek két sáv
között a fölkelést halogatva.
Ártatlan vagyok. Ha érzem
tisztán, világosan, ki se kell mondanom, lerí rólam. Mihelyt kimondom,
mintha védekeznék, vádakra felelnék. Ébredve maradok még a kettő között.
Nem vádolnak ugyan, mégis meg kell erősítenem magam, mert mintha abból
lépnék ki, az ártatlanságból, mint medencéből. Nincs bennem büszkeség,
sem a védekezés elszántsága, bizonygatás. Inkább tűnődés-féle, mi ez az
ajándék, miért kaptam, és mire használható.
A lét bizonyosságára rárakódik személyes
bizonytalanságunk, üdvösségére szenvedésünk, és a szembesülés, világosan
látás szüksége. Amit hárítanánk, máris foglya leszünk. Duzzadnak, édesednek
a szőlőszemek, a teremtés minden kívánságunk előtt teszi, ami szükséges.
Pénzbeli gondok, letenni
az üres tárcát, mert mezítelenül lehet csak belépni a házba. Ott ül az
asszony, te vagy. Nem kell vágynom utána, érintenem, élem őt. Jobb mell
az igen, a bal pedig a nem, így teljes. Nem akarhatok tőle semmit, belőle
is csak önmagamat. Bár idekint is ő van.
Egy zen-mester szerint a vallásos élet,
az igaz hit: megfigyelés, összpontosítás és tükröződés. Megfigyelni, elválasztó
határ nélkül, összeszedni korán az álomban és az éjszaka sötétségében szétszórt
tagjainkat. Ha ezt teszem, az egészből kapok mintát. Hálásnak lenni azért
is, ha keresztbe akadtam meg a folyó zsilipjén és most gyűlik mögöttem
a víz. Ha kilép partjai közül az erő, akkor is a világban marad. Az elárasztott
réteken dúsabban nő majd a csend. Az áradás a táj fölöslegeit és tartalékait
egymással sodorja. A szénaboglyában vadnyúl gubbaszt, őzike áll egy farönkön.
Ahol a nap kerete a megfigyelés, tükröződés, ha tudatos vagy, nem szükségesek
a hitbéli, vallásos dolgok. A figyelem természetes rítusokat teremt.
Amíg a naplónknak csak
mi vagyunk hősei, kezdjük újra meg újra, míg be nem szivárog, be nem tör
a világ, fel nem morajlik a mélyből, míg olyan térség nem tárul napjainkkal,
amiben minden szó világít, s ez jelzi az állapotot, hogy a belsőd és külsőd
között átjáró vagy, de ez csupán a látszat.
Látszol, az igaz.
Még mindig az van előttem,
dél felé közeledvén, amit már rég el kellett volna hagynom, a naplóírás,
a szerkesztőségi képek, a kiadói mondatok a belső színpadon jelzik, hogy
Szórakó Jánosom is mocorog a lélek közepében, de óvatos még, nem óhajt
mindent egycsapásra bizalmamba adni.
Talán nem is ezen múlik.
Nem ezen múlok el. Nem kell mindent megfogalmazni, szóba öltöztetni, hogy
helyére kerüljön, amire figyelemmel nézünk, vérünkké válik. Megtestesül.
Akár elmúlóban is.
A közvetlenség, természetesség.
Nagyon akarva, elveszítjük. Nem valamiféle megszerzendő érték, hanem folyton
jelenlévő "fogantatásunk előtti arcunk". Elő kell találnunk a rárakódások
alól. Az álarc alatt mosolyával. A feltárás, sejlik, a tisztaság, elégedettség
állapotában történik, ami megint csak nem akaratlagos. Bár tehetünk érte
folyton, de sohasem elegendőt. Mindig többet. Akaratunk ráfeszít, ellustít.
A magyarázataink, okoskodásaink
mélyén a tudatlanság. Nem tudom, nem élem meg, ezért aztán beszélek róla.
Eszegetem a szőlőt, s ahelyett, hogy beleízesülnék az evésbe, ennek közvetlenségét,
természetességét élném, inkább a közvetlenséget (vélem) tisztázgatni, de
ez összezavarás lesz, mint mindig, ha háttal állunk magunk előtt.
Ha az énbe zárkózom
mások elől, a másik válik énemmé, én pedig másik leszek.
Betűket palántázni a földbe, a sorokba
beiszapolni harminc-egynéhányat, egészen olvasmányos lenne a kerted. Amiből
a mester olykor szavakat húzgál ki, időnként egy-egy sort is kiás, egyelgeti,
gyomlálgatja mondandóját, végül az idő lefedi fehéren mindazt, amit jelentene
a kerted. Egy-egy bokor, fa, ágak rajzolata, marad azért az ég elé kiírva.
Élünk.
Esküvő vagy temetés után sorba állunk
egy autóbusz-hivatal mellett, hogy a fölöslegessé vált virágot, koszorúkat
visszakapjuk, s hogy mindenki kiválassza magának a fényképet, amin ő is
rajta van. A képek még nem készültek el (egy feneketlen gyomrú szövegszerkesztő
már kétszer elemésztette ezt az álmot, más egyebekkel is, idegenben, a
kézirat, szerencsére, kéznél), s én közben egy széparcúval szemezgetek.
Mivel az autóbusznak nincs ideje még, elindulunk falusi nénikkel, öcsémmel
egy füves domb felé. S kézenfogva egy gyereklánnyal máris az ott veszteglő
kamion kerekeihez húzódva, bár van itt az udvar mélyében egy csűr (még
gyermekkoromból), akár ott is lehetnénk, miután a lány kisöccsét rábízta
valakire, hogy időt lophasson a szerelemre. Hogy megtörtént-e, amiért a
kamion rejtekébe bújtunk, nem tudom, de ahogy kedvesen megfogta a kezem,
teljes egyesülés volt. Öcsém vádló tekintete ezt a tisztaságot nem érintheti,
s nem érződik a gép olajszaga sem közénk.
A diófa szavai. Ha bottal
egy kicsit megütögetem az ágát, kimondja. Néha bizony fejbevágóan keményen.
Kifeslik világosbarnán burkából a termés. Lassítani az íráson, hogy a kifeslés,
kipattanás mélyére sejtsek. (Hogyan lassítsak, ha meditálni kell mennem,
szólt az első, törölt változat, most meg már lefekvés-idő, az újraírásnál.)
A gyors írás átszáguld a lehullt termés fölött, a földbe tapossa, vagy
esetleg arrébb rugdossa a diókat az ágyás (és az ősz) szegélyére. Lassítani
a leírással, hogy a rózsa pirosságát. Idővel persze ez is érvénytelenné
válik. Tág kék az ég megállásod fölött, ártatlan öröm, levegőből szőtt
bizonyosság. A mulandóság egy végtelen pillanata. Meddig kellene néznem
a tiszta eget, hogy a lélek füst-erei, fekete hajszálai, pihéi eltűnjenek?
Egy fényes miccenés is elég lenne. Egy igazi tekintetben; üres. Fehér bárányfelhők
a hegyek fölött.
A szavak függönyét elhúzva
máris jobb, fénylőbb, tisztább. Kimondhatatlanul csendes. Nincs is mit
továbbadnom, természetesen. Ha nem mondom, írom, akkor is, úgy is.
A képzelet önmagát emészti fel. Egy
kislány fölemeli szoknyáját, s a mozdulat végén öregasszony lesz, ráncos,
keszeg combú, ritkás szőrzetű, megdöbben a tekintetemtől, hogy annyira
föltárta esendőségét, minden idejét, leejti a szoknyaszegélyt, két kis
aranyozott fülbevaló karika, ártatlan szemek, nekem így nem kellesz, hanem
az, aki közben vagy, s akit nem mutattál magadból, no és az a lány hol
van, aki olyan ügyesen vetkőzött, hogy közben nem múlt az ideje, hanem
inkább vissza, fiatalodott, ahogy néztem meztelenül egy-két órát, teliholdkor
két hetet is, ha nagyon várt, ritkán, hónapokat. S amikor kiengedett a
házból, tudta, hogy a kert zúzottkő ösvényén megint visszatalálok szavaimhoz.
De a képzelet ingatag, a lányok többször vissza-visszatérnek, úgy tesznek
egy-két percem alatt, mintha hónapokig telne, ünnepi fogásuk vagyok, most
ennek a vézna szőkének, aki olyan boldogan álldogál bennem, hogy átjár
rajta a fény, ült mosolyogva és átlüktetett rajta a nyár, melegség, pedig
csak van, vagy kevergette éppen meztelen teste elé kötött konyhakötényben
az ebédet, mindennek odaadta magát, minden rá hasonlított, mindenből ő
érintett, zúgott köröttem a nádas, átléptem egy fába a közpéig, rámzárult
a kérge, maradj, ne válj ki, közele-dem egy domb felé, ő az, kikerülhetetlen
meztelensége, mindenütt pucér, nem alkalmakra tartogatja, magába
foglal. Adogatnak egymásnak a nők, mindegyikben az az egy van, aki viszont
külön-külön soha nincsen, szeretőim, nincs rajtunk kívül más itt a fák
alatt.
Martes Foina
Emlékezetes éjszakám lett, amikor lejött
a Felső Világból. Nagy morajlásba váltó dobolás, és hirtelen megnyílt fölöttem
a sötét mennyezet, s fölvillant még a Tejút végén az odaát maradt gyermekeimet
szoptató Skorpió-asszony, amikor a puhán szertehasadt időből mellémhuppant
a nyest. Almát, mogyorót rakott lepedőmre. Megérintettem barna prémjét,
öröm volt, fehéren világított a nyaka alatt, szép tiszta volt a málja.
Hanem már bújt is ki bundájából, a sarokba dobta, s rögtön kiderült, nem
egyedül jött, a menyét bennehagyta. A barna lompos farok az ágy felé vetődött.
Egy lány jött felém. Foina.
Amikor először mondta
a nevét, Mart és Foinának hallottam, azt hittem, társnőjét is bemutatja,
riválisát, a menyét, aki aprócskán sárgított-fehérített a ledobott irhán.
- Hoztam a mogyorót meg
az almát. Tudom, hogy ingerel a tojás szaga, a madarakat sem eszed, amíg
nálad vagyok, növényeket fogyasztok én is. Csak a te magocskád nem növényi.
Kuncogott.
Puha, barna haja van.
- Épp amikor a lányod
nálad járt látogatóban, akkor lőtték le társamat, de hiszen láttad te magad
is.
S azóta még inkább gondolkodom,
mit jelent éjszakai futkározásod padlásomon. Folyton az eszemben nyüzsögsz.
Be a halántékomon, amikor már elaludnék, átrobogsz, s valahol a fejem másik
felén egy csont mögé bevackolódsz. S ropogtatod a madarak csontját.
- Majdnem olyan barna
ez is, mint a hajam. - Fölemelte Jézusról nevezett Teréz önéletírását.
- Hívjam a menyétet is?
Ekkor máris ott termett,
fehér bőrű, vöröses szőrzetű aprócska nő. Pocokcombot rágcsált.
Hányinger tört rám. Mire
ismét kinyitottam szememet, a menyétet láttam, visszatelepedett Foina barna
bundájára. A nyest orra viszont már a paplan alatt combombat böködte.
- Ugye, nem baj, hogy
ketten vagyunk? Ha odaengedsz magadhoz az ágyba...
- Várjál még. Talán a
szádat kiöblögethetnéd.
Foina már a makkomat zamatolta.
- Tudod, hogy irtózom
a víztől. - pöszögött a menyét - Majd úgy helyezkedem, hogy ne érezd a
szájam szagát.
A földre kéne inkább.
Annak illata, ereje is van.
Méghogy föld! Odakint
mindent hó borít.
- Ha ledobnátok a paplant,
láthatnám én is, hogy mit csináltok - kényeskedett a menyét. Be is nyúlt
a paplan alá és megsimogatta a talpamat.
Az orrával szimatolta-böködte.
- Legalább a nagylábujjadat
hadd szeressem.
- Azzal az egeres pofáddal.
Nane!
Már megtörültem közben.
Ekkor huppant rám Foina.
Barna meg fehér hullámzás, meleg öntött el, a barna hajú lángolt rajtam.
Forrón lüktetett köröttem.
Egy regényfejezetet éget
el bennem ez az éjszaka, aztán már csak Foina és Niva elragadozták gondolataimat.
Nem tudom már, mikor sodródtunk
a padlóra, kezemet kinyújtva épp elértem a lisztestálkát. Fölálltam s egy-egy
csipetnyit elhintettem az égtájak felé, majd föl az égnek és le a földnek.
Egyszer csak rámszállt az öröm, belémtépett. Föl-föllobbanó vörös lángjai
meg-nyitották a mellem és a föld is meghasadt alattunk, izzó közepéig szakadt,
pirosan fehéren sistergett köröttünk. Ekkor már bennem voltak. Ott sustorgott
Foina meg Nivalis. Istenné tesszük-vesszük. Legyen meg, hogy nem vagyok
már! Ez a szakadás a vörös izzásig, ez a tüzes fehér csorgás. Arra emlékszem,
amikor elragadtam egy tojást és összetörött. Az almára, amelyik lógott
és leszakítottam. Meg arra, hogy a szakadék túlpartján talán az én zsigereimben
lobbant föl először és üvöltésként, makogva, tüzelt és fröcsögött szikrázva
a számból. Nivike lábamba kapaszkodott, amikor magamra terítettem a barna
és fehér bundát. Mintha véres is lett volna, csak nemrég nyúzhatták le.
Egyszer egy golyó marta ki oldalamat. Bár ezt csak láttam, most égetően
fáj. Forró szél csapkodja belém az izzó homokszemcséket. A pörgéstől-e
vagy már a forgás, szertefröccsenés is belőle történt, felgyorsult
a légzésem. Szította tüzemet az öröm, elégett minden megfontolás, mozgatták
a lábamat s karomat, megnyitottak engem, és én voltam ez, mi voltunk, görög
dallammal zúgott a parázson: Majd angyalok lesznek a padlásomon, tizenkét
kisebbecske angyal, ott hárfáznak egész éjszaka fölöttem, elégtem minden
ilyen gondolattól, pörgött a tűz, valaki megigazította értem kérmszínű
hajpántját, az arca lettem pár pillanatra, a foga fehére, szájmozdulás,
ez is lángok, ez is ég már, Foina, amikor Állunk a tó partján, arccal a
víznek. Tibeti mesterem kissé jobbra a hátam mögött. Tanítgat. Alig egy-egy
szó, amit érteni vélek, de lehet, hogy ezek is csak hasonlítanak.
A túlsó parton ismeretlenek közelednek. S ahogy ezt észrevesszük, egy kígyó
hatol át rajtam, de helyben maradok. Fölmászunk a tó fölötti csúzdaszerű
sziklán, hogy nyomunk vesszen a zöld növények és sziklák között. Egy alagútszerű
földfolyosón tovább. Amikor újra a tó partján vagyunk, a sziklameredélynél
kissé távolabbra, már temetkezési hely. Pöttöm, manószerű lények markolásszák
a durván ácsolt fakereszteket. Szárat földbe, szárat földből, suttogják
izgatottan, velük a bokrok, a homok is ezt zizegi. A távoli földnyelv mögül
részegek bukkannak elő tántorogva, harsogó nevetéssel, az apró lények erre
harciasan földbe ütik keresztjeiket, amitől rettentő erősnek látszanak.
Ahogy erősödik a reggeli fény, beleolvad
az álmom a színekbe, zajokba. Gondolat-törmelékek, meleg rongyok, érzések
takarják.
A rózsa rábókol levelesládámra,
beleejti egy szirmával üzenetét. Mintha a világ szemérmét tapintanám. Illatos,
hamvas, törékeny.
A szülés után is szűz
marad anyánk.
Tiszta föld, tiszta ég
fölöttünk. Szennyezett föld, nitrátos vizek, az ózonlyuk szakadéka alatt.
Füstölgő könyvek, összeolvadt szobrok. Egy bazsalikomhajtás sóhajtása.
Az alvásból fölmerülésem már csupa kétség, elnyomja az ébredés bizonyosságát.
Várom, amikor elérkezik az a pillanat, amikor, előrefutok az idő
korlátja mentén, találkozás szavakkal, érintőlegesen, meg-megzendül a burkom,
mintha valamelyik szó belémrohanna, s már egy másiknak rezgése követ, tol
előre, tovább, tovább, ez a tovább olykor visszafelé, nevetésbe
zokogás, sírásba boldog mosoly, nézek egy-másra, pedig most nem vagyok
egyedül, egy nevet is álmodok, de túl bő rám, hónaljban viszont szorít,
és hangos név, ha belőle hangzom, mindjárt világosabban fejeződöm
ki (be) a fürdőszobába.
Kávézgatnak ebben a mondat
a világi zenesek ban, a konyhában persze. Ott jobban elférnek. Nem
kell félbeszakítani a mondatot.
Nagylábujjammal forgatom
a földet. A muskátlisláda eltávolodik, lánnyá válik, visszajön helyére.
Muskátliszagú az arca. Azt mondja: Ne bonyolítsd te csak a világot! Maradjon
egyszerű, természetes és tiszta. Amíg köztünk vannak, nem lehet. Hogy kicsodák
vannak? A szavak. Ha benned, megélted őket, már elindulhatsz felém. Sarokkal
érem a földet, sarkammal. Az öregujjammal perdítem tovább.
Egy zen szerzetes fogaival
tartja magát a faágon, sem kezét, sem lábát használni nem tudja. Megy arra
történetesen valaki, a zen útjáról faggatná a függeszkedőt. A fán lógó
szerzetes azt tanulta mesterétől, hogy engedd el! Rettenetesen fájt már
az állkapcsa, nyaka és az egész teste. Ezért aztán elengedte. A faágat.
Míg esett lefelé a magasból, belédöbbent: biztosan halálra zúzódik odalent.
Nem az ágat kellett volna elengednie. A halál nem jó válasz az élet kérdéseire.
(Bár olykor úgy esik. S csak úgy puffan.) Akkor hát hogyan? A kérdezőt
engedje tovább? A kérdést.
Még most is zuhan, ha
meg nem halt.
Japánban unszuinak nevezik a
zen szerzetest. Ami szó szerint felhőt és élő vizet jelent. A szerzetes
tudata szabad, mint a felhő az égen (legföljebb a szél hajtja tovább) vagy
a hegyi patak vize.
A gyakorlás útja, hogy
a test, légzés meg a tudat egységben legyen. Amíg van gondolatod róla,
amíg akarod, a gyakorlás nem teljes, ülsz a magad szűkösségével, vágyódsz
valami távoli után, s ez korlátoz.
A gyakorlás annak tanulása,
hogy ellentmondásaiddal, kettősségeiddel vagy jelen mindig. Egyszerre Nap-arcú
és Hold arcú, befogadó és adó, összeszedett és beleoldódó, nyugvó és erőtől
duzzadó. A közvetlenség nem választja el az igent és a nemet. Teljes önmagával
válaszol.
Semmilyen mozdulat nem
jelentéktelen. Mindenben az osztatlan lét mutatkozik.
Ha kiválsz, máris visszaoldódsz.
Amíg nincs közvetlen
kapcsolatod gondolataid, érzéseid, életed forrásával, elragadnak indulataid,
fogva tartanak gondolataid, mert te is fogod őket. Mikor vágyódsz valami
után, megélni a vágyódást. Ingerült vagy és a bűnbakot keresed, ahelyett,
hogy magát az érzést tapasztalnád.
(Azt hiszed, hogyha itt
nem találod meg az öröklétet, halálodban majd igen? Én azért nem lennék
ennyire keresztény.)
Ha ruhád bepiszkolódik,
mosd ki, ha elfogy az élelmed, dolgozz érte, ha munkádért nem kapsz fizetséget,
koldulj! Ezt a tudást nem helyettesítheti nagy kert, szép ház, új autó
sem.
Egy régi mester mondta:
A jómód megteremtésére törekvés örökös szenvedést okoz. Mivel nem élek
mintaszerűen, kitűnő tanúja vagyok, hallgatva is beszédes megélője
korunknak.
Tartás és lazaság együtt,
ebből a gyakorlás tüze, ebben ég el az unalom, fájdalom és szórakozottság.
Minden nap alkalmas a megvilágosodásra, mondta (állítólag) a mester. Vagyis:
a rossz nap is jó.
Páratlan nagy öröm
az egység. Az udvar terebélyes cseresznyefája alatt nézegetem testem hamuját.
Amikről beszélünk, írom,
az nem gyakorlás, az nem az élés, amit meg teljesen élünk, lehetetlen szavakkal
kifejeznünk. Belélegzem mélyen, zsigereimbe ezt a tudást, hogy tartásommá,
ritmussá, véremmé váljék.
Túl sok mindenkivel találkozom
ezen az úton, pedig csak magammal kellett volna. Nem azzal, persze, akinek
neve, emberformája van (ezen belül és túl), hanem aki túlterjed
a képzelet határain is.
De magammal sem akarok
találkozni, csacska kívánság. Ám a nem-akarás akarása is akarás.
Az út üres.
Látod magadban a fényt,
és örülsz neki? Ahogy szemléled, hirtelen: sötétség.
Az út, a lét teljes. Nincs
fejlődés vagy hanyatlás, érettség és éretlenség. Minden talpalatnyi: kiválasztott
hely.
Egyenes derékkal járni, többet ér minden
vitánál.
A magányos vadlúd csapatban száll.
Igaz valóság, szentség,
közönségesség - ezek csak egy álom szavai; a szentek és az érző lények
csupán a véletlenen múló formák.
Hogyan lehetne az utat
megfogalmazni? Fujó válasza: A felfoghatatlan, amit mindig használunk,
átöleli a világmindenséget. Faember sétál a tűzben.
Úgy hírlik, a mester tiszta,
egyszerű, közvetlen ember. Vele szemben üldögélve szégyen bármilyen vélemény,
egyáltalán: a távolságtartás.
Az elindulás is öröm,
mint minden tapasztalat. Nem töprengek rajta, hogy a célt elérem-e. Maga
az út.
Minden kiürül, mindent
ez tölt ki, ez vagyok. Mihelyt leírom, már nem igaz, mert csendjéből kijöttem.
A néma test most létével
beszél. (De azért korog, hallom, a gyomrod, ugye?) Így most jó. Ha túl
laza vagy, elalszol, ha nagyon tartásos, belefeszülsz. Engedni.
Hogy mit? Amit elédsodornak a napok. Ez folyton, újólag, a gyakorlás. Elengedni.
Nem ragaszkodni hozzá. Az utca kiürül, elfogynak a járókelők, s ekkor önmagától
élni kezd. Minden megtörténhet. Történik is. Bár üres. Addig figyelem az
ürességet, míg mindent magába szippant. A körön van egy kis repedés, ennyi
mondható.
Testem szavai az ébredés
partján: Meghalok úgyis. Sebaj, feltámadunk, sorjáznak a testek egymás
után. Kiválaszthatom belőlük a mai formám. Majd egy másikat. Elporlik az
is. Egyetlen test lesz a világ. Nem lesz fogfájás, nem lesz, amire
fájjon. A testek, mint matrjoskák, egymásba illenek, bár képtelenül hangzik:
bendősbe sovány, belül kövér, kívül keszeg. Csak egy (gyöngécske) rím marad
a porban. Ha. Megéri a feltámadást.
A mulandóság kegyeiért
nem töröm már magam. Kiválasztott, kitüntetett vagyok szenvedéseimben is.
Ez elegendő ok, hogy viszont szeressem sorsomat. Ha mégis megkeseredik
a szám, a világba befurakodás, sóvárgás, ínségem miatt, még elégedetlenebbé,
nyűgösebbé válnék. Amit tehetek, hogy megtisztítom a hangzást. Böjtölök,
gyakorlok. Visszaadni fölöslegeimet. Amit nem engedünk el, az tart fogva
minket.
Közvetlenül, természetesen.
Belezavar minden okoskodás. Az édes ízben merülj el, ahelyett, hogy (mint
most, fogalmazol). Az akaratod, vágyad, terveid csak bonyolítják ami van.
Írd kész gondolat nélkül. Ami adódik. Hadd éljen!
Egy téglalap alakú tó
közepén fölszökken egy hal. Úszik felénk a tiszta, sekély vízben, majd
a part közelében megfordul, és visszafelé. Hozzatok hálót fiúk, akik itt
ácsorogtok! Nehogy úgy legyen, mint a Sósban. Több száz évig dőlt, rakódott
egymásra a nád. Nagy tőzegréteg halmozódott így föl az évek során. Annyi,
hogy közben rámtört az éhség. Lehet itt egyáltalán szőlőt venni? Ez az
út vezet a pincék felé, arra a gyümölcsösök. Adnak jó szívvel, aki kér.
Telik az idő, szép kövéren
telik velem. Már hetek óta nem nyúlok munkához lenyűgözötten. Igaz, elhatározom,
ezt lebegtetem az esti lefekvésig. Ásogatom a kertet, diót verek, lepényt
sütök, az ilyes foglalkozás nem munka, örömösködés. S közben a tartalék
utolsó morzsáit csipegetem. Hozzá pirított tökmagot. Délután szendergek
egy órácskát, németül tanulgatok. Időközönkint a naplóba is vetek egy-két
sort. A rámbízott talentumokat bután elásom, ahelyett, hogy forgatnám a
kincset, kölcsönbe adva, akinek kell.
Napról-napra, ahogy a
virágok meg a kerted. Lila, sárga fehér kedvvel. Szek(sz)füvesen, tátikásan,
emberszirommal. Tűnődve, ha szél jár, hajladozva.
Tisztán kék az ég, amilyen
te is szeretnél. Bár ahogy elnézed: vagy is. Fátyolfelhők megdermedt örvénye
előtt szürkésfehér gomolyokat úsztat a szél. A családod körében vagy, körülvesznek,
a szél, a napsütés, a fák imbolygása. Nagy öröm, amikor ennyi rokon a kedvességet
árasztja rám.
Ha megoldatlanságnak tudatában
vagyunk, és teljes önmagunkkal (nem lelkizve, hé!) megéljük, a csomó egyszercsak
kioldódik. A hallgatás. Bár a levelektől még nem látható, érik védelmükben
a gyümölcs. Ebben az írásban. Ahogy az nnnnnnnn friss szántássora
felett ujjaim árnyéka lebeg. A gé vége belóg a kútba, vizet kémlel és nincsen.
A fehér papírlap alatt már ott lapul támadásra készen a tél. Egy szúnyog
száll fűszálon: így. Kimondódik a rejtett előttem, ámulhatok. Ha megkérdi
most valaki, mi történt, tudok-e választ? Mutatom üres tenyerem, feléje
fordítva az arcom.
A tücskök ciripelése mennyivel
tágasabb, mélyebb, értelmesebb, mint a szomszédból át-átcsapódó jelenetezés
arról, hogy a rossz kisfiúnak jár-e a csokoládé vagy sem, a mesterkéltség
nagy katyvasz. Ebből bármely irányba kitörve előbbre jutunk.
Ha gyakorolok, írom, a
gondok-bajom is velem. A zűrzavar megcsillapodik, minden visszanyeri önmagát,
tisztul. Ha nem emelem ki magam a világból, egészen velem marad. Amit nem
értek, az is segíthet az értésben. A megvilágosodás nem egyszeri ünnep,
hanem napról-napra, pillanatról-pillanatra. Nincs jövője, múltja. Teremtődik
velünk minden.
A valóság és a figyelmem
közti résen, amikor szétszórt vagyok, belopakodik, betör az ábránd. Képzeletben
ügyeket intézek (talpraesetten), rátalálok a sütőtök tálalásának igazi
módjára. Kallódom a részletekben. A jelenlévő egészben nem részesülök,
nem velem valósul. Összeszűkül a valóság ruhája, begombolhatatlan. Amikor
ilyen nem-létezősen vagyok, a gyakorlásom is csupa kétség. Értelmetlen
minden húzódás, fájdalom, a csodák élése helyett unatkozom, az elégedettségben
inkább azt sorolgatom, mire lenne még szükségem ahhoz, hogy valóban
elégedett legyek. Az elégedettség, ami ne legyen feltételes. Arra építeni
mindig, ami van, a kevés ugyanolyan jó alap, mint a sok. Ha mindazt, ami
van és vagyunk, másnak, jobbnak, többnek szeretnénk, kevesebb lesz.
Összezavarodunk és másokat is megzavarunk. Ami tiszta, az önmagában az.
A megelégedés és a tisztaság összefüggnek. De van-e elég hit, bizalom a
mindenségre bízni ügyeimet? Nem rövidítenek-e meg közben mások. Az aggódás
hiábavaló, ha az kell, becsapnak úgy is. Vagy becsapódsz. Mint az ajtó.
Becsapod magad. Kell-e az írás, ha ez gondokat-bajokat terem csak?
(Ami így hamis.) A gondok-bajok: maga az élet. Ettől lesz élő az írás.
Amit a problémáidhoz hozzáadhatsz, a nyugalom, a belátás, a teremtődés,
alakulás élménye. Nincsenek kétségek. A tudatosság, az igazi éned túl van
a jó és rossz latolgatásán. Ez a mérce, hogy valódi vagy-e vagy csak káprázol.
Túllépni újra és újra
kétségeiden, nem a hit, hanem a megélés, tapasztalat, kifejeződés felé.
Ami ebben vagyok, ő nem szól. Egy gondolat sem magántulajdon. Jobb ezt
kimondani, mielőtt minden egyes mondatot nevünkkel védjeleznénk.
Bár a gondok-bajok, a
megoldás, a kilábalás mindig közvetlen, s mégis általában a kerülőutakra
térek. A tétovázás, töprengés, fontolgatás, düh, méltatlankodás. Ránktör
a vágy. S közben megfeledkezünk. Magunkról. (Rólam.) Szűkösségünkben mércénket
vesztjük, erőtlenségünk észrevétlen marad az élő erő, nyugtalanságunk mélyen
a változatlan. Egyoldalúság. Elhajlunk jobbra vagy balra. Elferdül a gerincünk.
Ezekkel a szavakkal képtelenség.
Minél finomabb a fogalmi rajzolat, annál elmosódottabb az őskép. Tele vagyok
azzal, ami nem én. Telefonok. A külsők, az időjárás. De ezt a testem, érzelmeim
élik, a gondolataimban bent (kint). Más nincs is, csak én vagyok. Vagyis
hogy: semmi a nevem, a világ, mint tükörből az arcom, visszanéz rám. Akkor
bonyolódik minden, hogy ha úgy érzem, minden nekem szól. Meg amikor nem
érzem a kiválasztottságot. Ha őrizgetem azt, amit tovább kellene adnom.
Belép a bal fülemen egy fehér elefánt, mire a jobb homlokcsontomon kilép,
megfeketedik.
Az autóbuszban a lány, aki mellé ülök,
újságot olvas, nevetgélve. Egy ismerős író(társam) neve alatt a cím: Rejtőzködés.
Ez mutatódik. Rejtve (legalábbis számomra, aki mindettől oldalvást ülök),
mert apró betűkkel szedték, ami a címet fölfedi (remélhetően). Mindent
zárójelbe tenni, hadd maradjon a pőre fogékonyság. Odakint az ősz, a zöld,
vörös, barna, sárga szőttes, tiszta kék ég, én meg a lány kezében, ahogy
olvas röhigcsélve belőlem. Egy lány mosolya, aki az előttemi ülésre telepszik.
Belebámulok, erre visszaveszi. (A mosolyt.) Az előttem ülő azt mondja társnőjének,
a szomszéd sor felé: Edzésre járok meg művészettörténetre. Olyan jó, hogy
nem is igaz. Fogain csillog a mosoly. Összeállt ilyen Szent Imre
kórus. Volt egy fiú, aki trombitált. Róla is egy történet. Egyszerre aztán
elborul a mosolya, de beszél tovább, a hangja nem változik, hanem az arca,
homlokát ráncolja, belerág körmébe. Mi történt odabent, mi történhetett?
Míg a faun mélázik, a nimfa újra földerül.
Amikor a város rengetegébe
leszállunk, nézem hátára vett kötött indiai zsákját, piros pulóverét, nem
látva mosolyát, csak elmozgó fenekét, egészen fiús jelenség.
Vágyaid, akaratod, okoskodásod csak
bonyolítja a sorsot. Üvöltözöl föl az égi madarakra a magad teremtette
labirintus járataiban.
Még az utolsó sor is lehetőség, hogy
ne legyen
utolsó. |
|