|
VASADI
PÉTER
Elmentünk meghalni*
9. A vas veresége
I.
Peer Wid hadnagy, a "Zorad Kleist" páncélos
dandár parancsnoki egységének rádiós tisztje volt. Amikor az újabb világháború
kitörésére gondolt, tiltakozásul viziói támadtak: levegőbe emelkedő városokat
látott, és csendben, por nélkül visszahulló pályaudvarokat, vasszerkezeteket,
bútorokat és járműveket, megértette, hogy a terebélyes fák barnás-szürke
gumókká zsugorodnának, s az álló ember helyén sós-vörhenyes folt éktelenkednék.
Peer Wid ilyenkor fölállt, hátralökte a székét, lomha léptekkel kisétált
a szobából, az újonc őrszem laza derékszíját megpöckölte és belépett a
kantinba.
Rövid idő múlva a sárga-fehér-kék
zászlós parancsnoki páncélkocsi előtt állt, feszes vigyázzban, vastag bőrruhájában
s hallgatta a hadosztályparancs mondatait: "...Az öt páncélos dandár 48 egységgel
bevetésre indul. Az ellenséges csapatokkal 16 óra 30 perckor veszi föl
a harci érintkezést. A nukleáris tölteteket készenlétbe helyezi. Nukleáris
tűzparancsot csakis a hadseregparancsnok adhat, XD-parancsban."
Peer Wid hadnagyot beburkolta
a dübörgés, mely eluralkodott a nagy térségen. Látta a csövekből kicsapó
láng- és gázsugár elsöpörte bokrokat, a vonalba rendeződés vad sietségét,
a vastag porfelhőt az elhúzó és csörömpölő harckocsik után, a harckocsik
árnyékát a porban s az ide-oda hajló antennák ezüstpálcáit. Érezte a motorok
erejét a párnázott acélfalakban, kinézett a keskeny résen, előtte karnyújtásra
az ágyú tátott zára, fülében az orrhangok, a fülhallgató rövid és sikító
hangjai, a "vettem, adtam" jelzések, s a különös nevek, Jaguár, Fehér Vad,
Páros Gém, Fészektelen, Igyekvő, a harccsoportok jelentkezése, az állandó
zümmögés, a hívójelek, a szaggatott csönd, az egyhangon elhadart tőmondatok,
a hosszú fütyülés után ez az ostoba és félelmetes mondat: "XD tárogatója
néma". Ha XD tárogatója megszólal, kiröppen az első nukleáris töltet.
- XD tárogatója átkozott
- gondolta Peer Wid.
A hangokból arcokra gondolt,
az arcokból emberekre, az emberekből városokra, kertekre, tájakra. A tájakból
visszaidézte a békét, amely most elérhetetlen messzeségbe sodródott, s
amellyel utoljára ma délben találkozott a kantinban. A kantin akár egy
nagy üvegsátor. A terített asztalok mellett fémszékek voltak s a fekete
vasrudakon műanyag növénytartók függtek. A zöldívű pálmalevelek mélyen
lehajoltak az asztalok fölé. Alattuk étkező katonák ültek fehér trikóban
vagy terepfoltos zubbonyban.
Peer Wid a karórájára
pillantott. Tekintete körüljárt a kantin előtti gyepen, a gyakorlótér keményre
döngölt földjén, s túl az erdőkkel borított hegyeken, a zavartalanul tiszta
nyári égen. A kantin gyepét paprikavirág gruppjai tarkították, apró kaviccsal
teleszórt kerti utak osztották föl. A fűben pikkelyestörzsű fenyők álltak.
A nyolc-tízméteres szálaknak csak a legtetején lengett néhány tűlevelű
ág. A fák alatt őrszem lépdelt. Acélsisakján háló volt, megeresztett állszíja
a mellét érte, géppisztolyát a gyomra elé húzta s két csuklóját a tusán
meg a csövén nyugtatva, imbolygott fel és alá.
Most egy fatörzs takarja
el a fiatal katonát. Most kilép, nem, ott marad a fatörzs mögött, támaszkodik,
talpát a fának veti, lecsúszik, félig guggolva rágyújt, újra elindul, megfordul,
visszafelé tesz pár lépést, nagyot rúg egy kavicsba, sisakját a homlokába
húzza, géppisztolyát a farára lódítja s tovább lépdel. Peer Wid kilép a
kantinból, elindul a gyakorlótér felé. Únja a szegény pára, neveti el magát
a hadnagy. Fejét lehorgasztja, kezét oldala mellett lóbálja s figyeli föl-fölbukkanó
lábfejét. Minden lépését a lekaszált fű súrlódása kíséri. Valahol áll az
a gömbfaburkolatú ház, a piros kerítés, a halványkék cseréptető és Klára
él. Feje fölött a kék-sárgakockás napernyő, mellette a nádfonatos asztalka
a csukott könyvvel, a szódásüveg, a sárga pohárba csavart citromlé, a korallszinű
spongya s a vörös törülköző, az óriás napszemüveg s a levél Peer Widtől
az asztalon, s valahol ő, Peer Wid, észrevétlenül, mint a nyírott tujafa
a terméskő lépcső mellett, vagy odébb az embermagasságú kőkorsó... A hadnagy
kopár sziklafalat lát meginduló kocsija előtt, fákat és kavargó port s
előtte egy D-24-F, ahogy kapálja, zúzza a földet s magasra dobja a kitépett
füvet.
Jager alezredes fején
acélsisak, rajta két kis fémcsillag, szája előtt gégemikrofon, a harckocsik
fölvonulását periszkópján figyeli. A toronytető nyitva van, a nehéz géppuska
lövésze szétterpesztett lábbal áll, keze fegyverén nyugszik. Peer Wid csak
a lábát látja, a beeső napfényben porszemek csillognak. Jager széke nesztelenül
forog. Peer Wid körülnéz a komor zsúfoltságban, ahol minden olyan pontos,
végleges és embertelen.
Jager hangja a hallgatóban: "Jaguár,
figyelem, Jaguár fejlődjék harci alakzatba, motorokat leállítani, további
utasításig teljes készültség..."
Jobbszárnyon Igyekvő jelentkezik,
távolban elmosódó tömeges mozgást észlel, mozgásirány az Igyekvő csoportja.
Igyekvő elérte harcálláspontját, teljes készültségben állást foglal...
Sorban jelentkezik a Gekkó,
a Rézkomondor, a Fészektelen, a Százlábú, a Vasbogár. Egymásba kapnak a
mondatok, egymást űzik az űzők. Az ellenség átkarolására, összeroppantására
és megsemmisítésére a robogó páncélos oszlop szétszóródik, karjai megnyúlnak
és az ölelő mozdulat a sűrű bozótban, az erdő fái között, az országút melletti
mély lapályokon, a házak holtterében megmerevedik. Peer Wid szűri a csöndet.
Némák az ülő és álló katonák matt sisakjaikban, némák a motorok, a készülékek,
csak a szemek mozognak, a cigaretták parazsa izzik. A súlyos fekete ágyúcsövek
olajos görgőiken a cél felé fordulnak. Peer Wid állandóan szűri a csöndet.
Hosszú ujjai fürgén tapogatják a felvevőkészülék fém- és műanyag gombjait.
A levelek surlódását pontosan meg tudja különböztetni az őz lépteitől,
a fegyver koppanását az ágzörgéstől, a bakancsos lábak lépteit a kő görgésétől.
Furcsa zajt észlel. Mintha
a csönd fölhalmozódna, anyaggá válnék, s folytonosan ömölve megindulna
a lesben álló páncélkocsik felé. Beméri a távolságot s két kilométert állapít
meg. A távolság-jelző mutatója mégis veszett táncba kezd, hol métereket,
hol kilométereket jelez. Mintha lecsillapodó s folytonosan újjászülető
szél söpörne végig a nyílt terepen. A szélességjelző is teljes bizonytalanságot
mutat fölvillanó kék s piros fényeivel. Ez az ömlés mintha omlássá változna
át, fölülről lefelé tart, s mint súlyos hó vagy könnyű páraeső borítja
be a terepet az ellenség behatolási irányából. Peer Wid nem képes azonosítani
ezt a surrogást az áradó víz föltörő morajával, a vonulás töredezettségével,
a szélvihar sivításával. Nem tud semmit erről e zajról. Alacsonyan visszaverődő
visszhangokat hall, mint mikor egy repülő köpenyszárny érint egy repülő
köpenyszárnyat. Zajt hall, mely nem zaj, visszhangot hall, mely nem visszhang,
áramlást érez, mely testtelen és súlytalan. Már kiveszi a növekedő suhogásból
a lépéseket is, mint puha dobverést. Legyőzhetetlen ez az ellenség, gondolja
és most elhatározta magát. Sérthetetlen ez az ellenség, s most falhoz kellene
állítani őt. Visszafordíthatatlan ez az ellenség s most áruló lett. Peer
Wid érti az akaratot és a végtelen szomorúságot, mely ott lebeg ezen a
hullámhosszon.
(- Számonkérni jöttünk
s nem hódítani - megfelelni jöttünk és nem kérdezni - megjelölni jöttünk
és nem elmosni - megölhetetlenek vagyunk, mert már megöltek minket - ne
lőjetek, mert elpusztultok - ne álljatok ellen, mert ellenállhatatlanok
vagyunk - időtlenségünket nem szórjuk szét, hanem magunkkal visszük - meghagyjuk
nektek az időt, mert az testetek fénye - ne lőjetek, mert elpusztultok
- ne lőjetek, ne lőjetek - )
A jobbszárnyon Igyekvő,
a balszárnyon a Jaguár harccsoport megkezdte a tüzelést. (- ne lőjetek,
ne lőjetek - az idő arcotok fényessége -) Jager alezredes parancsot ad
az előnyomulásra. A dandárok széthúzódnak, a harckocsik elhagyják rejtekhelyüket
s magukkal vonszolva a fedezőbokrokat, az élettelen ágakat és a széttört
hófogók venyigéit, megindulnak a síkság felé. Peer Wid fölerősödő zúgást
hall s a zizegés távoli hangorkánját (- ne lőjetek, mert erdőitek, házatok,
mezőitek elpusztulnak, ne lőjetek - meghagyjuk nektek az időt, arcotok
fényét -) A tüzelés abbamarad, elül a robbanások zaja is, csak a harckocsik
törnek előre a síkságon. A hang-hullámokon érkező sivítás jajkiáltássá
fokozódik. (- ne lőjetek, ne lőjetek -)
Peer Wid fölugrik. Maga
előtt látja Jager arcát s a kezelőszemélyzet görnyedő alakjait.
- Alezredes úr, meg kell
állítani, nem szabad támadni, nem szabad...
A gazdátlan leadóból kiáltás
hangzik (- ne lőjetek, ne lőjetek -), kiáltás, melynek értelmét csak Peer
Wid ismeri. Kiáltás, mely Peer Wid száját hagyja el: Ne lőjetek, ne lőjetek!
A parancsnoki kocsi motorházán áll, zubbonyán a dulakodás nyomai látszanak,
kezében a letiltó sárga zászló lobog. Leugrik a kocsiról s fut előre a
mezőn. Háta mögött a lánctalpak túrják a földet, csikorognak, megállnak.
Peer Wid fut előre a mezőn. Tudja, hogy a prizmákon figyelő katonaszemek
csak az ő botladozó alakját látják. Előtte a síkság teljes szélességében
fehér alakok közelednek. Meztelenségük a kiszolgáltatottak egyenruhája,
fehérségük az ártatlanok bélyege, némaságuk a végsőkig tompított kiáltás.
Jönnek, közelednek s többé nem állnak meg. Szeme végigsiklik az egyenetlen
sorokon, a ragyogó csontvázakon, a föltartott karok erdején. Mintha megnyúlnának
ezek a karok, túl a legmagasabb fákon is. Jönnek, közelednek a fehér alakok,
átlépkednek a föltépett föld árkain, elmerülnek a kirobbantott gödrökben,
de csak alig érintve a kráterek mélyét, máris újra fölbukkannak. S a karok
nem ereszkednek le. Folyton zúg a hangtalan kiáltás (- ne lőjetek, ne lőjetek
-). A távolság, amely elválasztja őket a fölsorakozott harckocsiktól, egyre
csökken. Peer Wid ott áll a senki földjén.
Megfordul s elindul visszafelé.
Háta mögött a menetelők neszét hallja, az ismétlődő kiáltást: (- ne lőjetek,
ne lőjetek -) Peer Wid, a parancsnoki kocsi felé tart, mely tömzsi torlaszként
áll előtte, s fölemeli a sárga zászlót. A parancsnoki kocsi lánctalpai
belevájnak a földbe, az acéltest meglódul. Teteje lecsapódik és a homlokfal
géppuskája hosszú sorozatot lő ki. Peer Wid arcra bukik. Fűszálakat lát,
napszítta rögöket. Csodálkozás keríti hatalmába: mi ez a hosszú csend?
Megrázkódik s elnyugszik.
10. A vas veresége
II.
"( - Számonkérni jöttünk s nem hódítani
- megjelölni jöttünk s nem elmosni - időtlenségünket nem szórjuk szét,
hanem magunkkal visszük - meghagyjuk nektek az időt, mert az arcotok fénye
- ne lőjetek, ne lőjetek -)
A völgy, amelyben leereszkedünk,
csendes és békés, pedig tudjuk, hogy fái, bokrai és elszórt tanyaházai
mögött ugyanaz a szándék leselkedik. Az élő világ újból kiszabta ránk a
halált. Meg kell értetnünk az élők világával, hogy téved, amikor halált
halállal akar letakarni. Hogy az elmúlás egymásra hulló rétegei alól a
halhatatlanság sugárzik föl, akár egy növényzet, mely minél magasabb, annál
szelídebb, de fenyegető. Lágyan ömlik ez a tömeg. Ahol domb van, ott kidudorodik,
ahol kiapadt folyómeder van, ott lesüllyed. Ahol település van, ott kettéválik,
vagy fölemelkedik, mint egy palást, melyet föllebbent a szél. Aztán ismét
hozzásimul a föld színéhez, hogy megritkuljon a fák között, vagy átemelkedjék
a hófogó hosszú torlaszain. Valóban, mint a tenger, csendesen hömpölygünk
előre. Tudjuk, hogy elrejtettétek acéljárműveiteket előlünk. Fehérfalú
házak mögé álltok, csak az ágyúcső sötétzöldje a sima fal mellett.
Lombokkal álcázott vashomlokotokból
a gépfegyver csövei mutatnak előre, s mindenfelé a fölmart föld,
a szétdúlt szalmakazlak, az elforgácsolt kerítések, a merev ujjak az elsütőbillentyűkön;
ilyen hibátlan a pusztítás fegyelme.
Teljes erővel ostromoljuk
a páncélfalakat, a szorosra szíjazott sisakokat. Újabb gondolati zónákat
sugárzunk felétek. Lelketeket megfürdetjük akaratunkban, hogy értsetek
bennünket. A nyugtalanság, amit most valamennyien éreztek a csuklótokban,
a halántékotokon, az a futkosó és enyhe fájdalom gerincoszlopotok körül,
az a végletekig kiélesedő figyelem a szemetekben s a homlokotok mögött,
felráz. Fölzaklatjuk a testet, hogy adjon hírt a léleknek.
Megmozdul az eddig mozdulatlan
táj. Leesnek az álcázó bokrok, a gerendák, összeomlanak a fapajták, törzsükről
leszakított ágak gyűrődnek egymásra s imbolyogva bújnak ki rejtekükből
a harckocsik. Por s dübörgés tölti meg a völgyet. Velünk szemben tüzek
villannak föl s lövedékek repülnek el felettünk. Közénk csapódnak s megnyitják
a földet. Magasba emelkednek a fekete földoszlopok s szétporladva hullanak
alá. Elfedik testvéreinket, de a vijjogó repeszek, a légnyomás, a robbanások
szakító dühe csak annyi nekünk, mint amikor szárnyakba kap a szél. Minden
elmúlik bennünk, minden befejeződik előttünk, minden átszitál rajtunk.
Most egy páncélkocsi,
amelynek sárga-fehér-kék zászlócska leng a csapóajtaján, fényleni kezd.
A megértés izzása ez, ó, jól ismerjük a növekvő fénypontot, mely fehér,
mint a víz alatti forrás születése. Előbb az értetlenség mozdulatlansága,
aztán az alázat térnyerése. A közöny sima tükre alatt egy pontban izzani
kezd a mélység s növeli, emeli fodrait a forrás. Vízdomb nő a víztükör
alatt. A közöny az egyetlen képzelgés. Az üresség nem az; lehetőség.
Valaki ért, lát s hall
bennünket.
A harckocsik újra megindulnak,
de az egyetlen harckocsi fénye még eleven. Egy élő ember áll hosszúcsövű
tornya mellett, leugrik és fut felénk. Felénk fut, arcán az értelem bódultsága,
kinyitott tenyere világít. Körülötte az egyedüllét völgye. Most visszafordul,
kocsija felé kiált, mely ismét fénytelen és szigorú, mint egy koporsó.
A harckocsi géppuskája kelepelni kezd. Beméri, célba veszi, lövi az embert,
aki megismert bennünket. Mellét, combját, vállát, nyakát, hátát s tarkóját
tépi a hosszú sorozat. Két kezét magára szorítja s elterül a földön.
- lőjetek, lőjetek - nem
- nem - hódítani jöttünk - időtlenséget hoztunk s szétszórunk - nem pusztultok
el - magunkkal visszük őt - lőjetek, lőjetek - ne lőjetek - nem mossuk
el arcotok fényét - őt nem hagyjuk meg nektek - lőjetek, lőjetek, - faragott
kép az idő - lőjetek, lőjetek - nem, ne -
Testvéreink a fák magasságáig
emelkednek. A páncélkocsik rohamra indulnak. Elfutnak alattunk. Birtokba
veszik a völgyet, a környező hegyek lankáit. Dübörgésük hang-máglya. A
gépfegyverek lesöprik a fakoronákat, elforgácsolják a törzseket, az ágak
messze repülnek, s mi kitárt karral fogadjuk az új halál kétségbeesett
kísérletét. A páncélkocsik elhúznak alattunk. Most visszafordulnak, egyenként
és csoportosan, a veszett dübörgést nem lehet megállítani; így épül mind
magasabbra a fal, mely első érintésünkre mégis puhán összeomlik. Mindenütt
por, por, nehezen ülepedő por.
A fák magasságából ellepjük
a földet. Megüljük a rohanó páncélkocsikat. Elfehéredik terepfoltos acéltestük,
melynek már a csöve sem látszik tőlünk. Együtt forgunk a páncéltornyokkal,
az ágyúcsövekkel. Minden acéllapot beborítunk. A páncélkocsik egymásba
lőnek, egymásba marnak, s amelyek tehetetlenül a tetejükre fordulnak, égni
kezdenek. A vas reccsenése és a fájdalom kiáltása metszi át ezt a csődületet.
A tetők fölcsapódnak s a kiugrálókat, akik szemüket, fülüket befogják,
vaktában lövöldöző katonák tüze fogadja. Az összefutó kocsikról társaink
fölrebbennek. Csupa tűz a levegő. Csupa árok a föld, s mindenütt kiegyenesedett
testű testvéreink röpülnek. Fehér hidakat vernek az elnémult harckocsik
fölött, melyekben már csönd van. Úsznak a föld fölött, alig arasznyira,
hogy fölszökjenek a megkergült tornyokra, majd szétválnak s újra lemerülnek.
A facsonkok között a szüntelenül forgó páncélkocsik mind mélyebb gödröket
vájnak s félig a sárga homokba fúródva, leállnak... Mekkora csönd van. Testvéreink
kivonulnak a roncsok közül. Karjukat leeresztik s a környező hegyek gerincén
gyülekeznek. Lépteik suhogása, az olaj füstje és az égő fatörzsek ropogása
összekeveredik. Íme, a vas veresége.)"
11. Szobáról szobára
nő a fény
Éjszaka van. Ammergau utcái üresek.
Az utcákon lámpák égnek. A bezárt kapuk a falba simulnak. Az ablakokon
nem szűrődik ki a fény, de a házakban csak a gyemekek alszanak. Borostyán-csöndbe
fagyott kőrisbogár-falu. Nagyon magasan repülőgépek húznak nyugatra, jégpor-csíkok
fehérlenek az égen. Aztán új hullám érkezik s kelet felé tart. A fodrozódó
csíkok átmetszik egymást. Háló lebeg Ammergau fölött. Ezen az éjszakán
Ammergau virraszt és a múltján tépelődik.
Az elveszített háborút
zűrzavar követte. Az emberek ledobálták az elrongyolódott csizmákat. Fölfutottak
a márványlépcsőkön, biedermeyer fotelekbe rúgtak, kovácsoltvas erkélyeket
ütöttek le a nagyablakos paloták faláról, velencei tükrökbe köveket dobáltak
és munkát, kenyeret, rendet követeltek. A kezek piros zászlókat röpítettek
a magasba, piros galambok szálltak a háztetőkre. A császár huszárbajuszt
viselt és aranyos címerű vassisakot, csúcsán ezüst lándzsahegyet, fésült
lófarokkal. A száj, amely becsületet, hazaszeretetet és az ősök tiszteletét
hangoztatta, ellenszenves volt, s amikor a fej bólogatott, ez a száj becsukódott.
Ez a fej a kitüntetésekkel túldíszített melle fölött az éneklőket szemlélte.
Ismét bólogatott és az emberek közé lövetett. Ekkor csend lett. A csend
tartós tétlenséget szült. A tétlenség alatt penész rakódott az ágyúlövedékek
ütötte lyukak szélére, de a hegyek felől még hallatszott az ének, mely
egyszólamú lett, s munkáról, kenyérről, rendről szólt.
Mint amikor a kéreg elválik
a fától, úgy léptek elő az aranyingesek a föltartott öklű emberek mögül,
kikről már nem lehetett tudni, ütni akarnak-e vagy kéregetni. Az aranyingesek
csoportokba gyülekeztek. A városokban nagy kőoltárokat építettek, s a kőoltárokra
helyezték a Könyvet, melyet fegyveresek őriztek és a nép hosszú sorban
járult elébe. Aki lehajtotta a fejét, elvezették. Aki félszegen félrenézett,
megverték. Aki nem kiáltott elég hangosan, ketrecbe zárták. Aki nem fújta
kívülről az Arcom című könyv törvényeit, teniszlabdát tettek a szájába.
Aki lenyelte a teniszlabdát, derékig becementezték, nehogy a labda eltávozzék
belőle. Amikor a nép behúnyt szemmel is eltalált az oltárokhoz, a kevély
Vezér föllépett a szószékre, s elkiáltotta magát: Így Kell! Hívei utána
kiáltották: Így Kell! Így Kell! Harasó! Elrendelte, álljon talpra a nép.
A nép talpra állt. Elrendelte, a hegyek emelkedjenek fel, az emberek ássanak
nagy gödröket alájuk, építsenek bele gyárakat, a hegyek csússzanak vissza
helyükre. A hegyek fölemelkedtek, az emberek nagy gödröket ástak alájuk,
a gödrökbe gyárakat építettek, a hegyek visszacsúsztak. Elrendelte, hogy
húzzanak ágyúcsöveket. Lemezekből formáljanak repülőgépeket, patikában
árusítsák a gyűlölet tablettáit, az Emberügyi Minisztérium dolgozza ki
az Angyalok Utódja nevű új és igaz embertípust. Elrendelte, az Ártalmasok
tömeges irtására készüljenek fel. A kevély Vezér nagy beszédeket tartott
és elkiáltotta magát: Így Kell! Harasó! Hívei utánakiáltották: Így Kell!
Aki a kiáltások közötti szünetben sikoltásokat hallott, azt az Á. M-ba
(Ártalmasok Munka-táborába) szállították, ahol kiéheztették, mert rossz
volt a hallása.
Az egyik napon a nagybajuszos
Kevély elrendelte, hogy csapatai szabadítsák föl a népeket. A népek ostobasága
és makacssága világháborút okozott. Az emberek ott haltak meg, ahol álltak.
Árkokban, hómezőkön, gyárakban, hálószobában, fa alatt, hegedűvel a kezükben,
ölelkezés közben, a föloldozás pillanatában, amikor vizet merítettek, víz
alá buktak, írás közben, árnyékszéken, lepedőt simítva, amikor mesét mondtak,
dinnyét szeleteltek, csomagoltak, fésülködés közben, amikor inget gomboltak,
gombát szedtek. Akik élve maradtak, szétrombolták a Kőoltárokat s tűzbe
vetették az Arcomat. A kevély Vezér is elpusztult, de mielőtt gyorsan ölő
mérget vett volna be, kevély nőjének örök hűséget esküdött.
A Vezér utolsó lépéseit
Ammergauban is hallották. Lépéseinek pályájuk volt, mint az égitesteknek.
Mai lépései emlékeztették az alázatos nemzeteket tegnapi lépéseinek játékos
kedvére, vagy a kissé vontatott léptek után arra a rövid és kemény csattanásra,
amit az összeütődő csizmák sarkai okoztak. Guggoló fotóriporterek lesték
lépéseinek kiszámíthatatlan irányát, vagy a csizmák topogását. A kevély
Vezér felejthetetlen lépéseit Ammergauban is hallották.
Egy ember épp most fordult
be Ammergau főutcájába. Az Ártalmasok szürkecsíkos rabruháját viselte.
Facipőit már rég eldobálta. A lámpaoszlophoz lépett s lassan lecsúszott
a tövéhez. Kopasz volt, keze a vasoszlopot szorongatta. A borpincét kereste,
amelyen a kovácsolt vas szőlőfürt függött. A szőlőfürt mögött mélyedés
volt, abban vaskulcs. A borpincében a legutolsó hordónak ajtaja van, benne
szalma, két takaró, orvosság, kenyér, juhsajt, tej, víz.
Itt hideg a föld, hideg
a szürkület, hideg a vasoszlop alja. Beteg a test, a gyomor ökölnyi, a
kézfejen kötélerezet. Az Ártalmas föláll, fején kifordított rabsapka, vállán
lopott szürke köpeny, mely elfedi a rabruhát. Föláll és a falhoz lép. Leszakadt
ereszbe kapaszkodik s tovább lépked. Emberek járnak az utcán, a falu lakosai,
öregek és hallgatagok, fiatalok, kéz vagy láb nélkül. A siető asszonyok
soványak, kendőt viselnek, kis batyut szorongatnak. Benne néhány szem burgonya,
kevés bab és szeletnyi lóhús. Itt-ott fény gyullad ki a kék papír mögött,
a levegőben távoli dörgés. A magasból morajlás hallatszik. Az Ártalmas
bedől egy kapualjba. Megveti lábát egy kövön, hogy össze ne essék. Valaki
megáll előtte, arcába néz, végigméri és továbbmegy.
- Kenyeret adjatok, kis
kenyeret - súgja az Ártalmas. A sötétséget nem lehet megenni, a félelmet
nem lehet meginni, a hús didereg. Valaki meglöki, becsukódik a kapu, az
Ártalmas hangot hall: - Mit akarsz? Menj tovább, bajt hozol rám. Eredj
innen tovább!... Vállakat lát, visszaforduló ember fejét, rövidre nyírt hajat.
Embert, akinek tolakodó orra van és pálinkaszag leng utána: Kenyeret, hol
élsz te? Tűnj innét! . . . Kicsúszik a kő a talpa alól
Hárman állnak előtte.
Három védekező árnyék, három leszegett fej. Mindhárom a nadrágját nézi.
Az első ököllel fenyeget, a második egy darab kenyeret ad, a harmadik kiüti
a második kezéből a kenyeret, s az út közepére rúgja: - Egy nyavalyát ennek,
nem kenyeret. Ismerjük az ilyeneket. Örülj, hogy nem adunk fel és kotródj
innét!... Már csak ketten vannak. Ő, az Ártalmas és a falat kenyér az úton.
Fut tovább a fal mentén. Visszafordul, még látja a mozdulatlanokat; figyelik
őt. Fut tovább, s elsuhan az első keresztutca mellett. A második, jobbra
a második, a hordó, a víz, az orvosság, a tej, a darab kenyér az úton.
A bűz gyűrűje fojtogatja a torkát. Megáll, legörnyed s hány.
Ajtó nyílik s fény négyszöge
esik rá. Fölugrik, s lép tovább a fal mentén. Mögötte bakancsok közelednek.
Fegyverek ütődnek tompán a posztóval borított kulacsokhoz. A beszélgetés
hangos, trágár és szaggatott. Az Ártalmas már nem fél. Fölegyenesedik,
fejét föltartja, tenyerét a falhoz feszíti és vár. A fegyveresek elhaladnak
mellette. Villanylámpa fénykarikája ugrál előttük. A szembejövők kitérnek
előlük, s átmennek a túloldalra. Az Ártalmas befordul a második keresztutcán,
amely teljesen üres és sötét. Megáll és lehorgasztja a fejét. Nevet. Vihog,
mintha bádogkannát körömheggyel ütögetnének. Az utca végén, öt-hat háznyira
homokfal emelkedik, a peremén gömbakácok árnyéka. Lent, a kapu tájékán,
halvány fényben a kovácsolt vas szőlőfürt. Az Ártalmas elindul a kapu felé,
de pár lépés után végigesik a földön. Két kezét kinyújtja, aztán a fájdalom,
mely a lágyékából nyilall fölfelé, összehúzza, a hasára fordítja, megmerevíti.
Az Ártalmas lassan hempereg a földön, s mintha vergődő magzatot dédelgetne,
két kezét a hasára szorítja. Ide-oda veti magát a földön, mint akit halálos
találat ért. Oldaláról az oldalára fordul, arca sáros, két könyöke repked
körülötte, mint a szárnycsonkok
Tízezrek nézik az agóniát.
Tízezrek állnak az éjszakában, kezüket fejük fölé tartják, tenyerük mint
a gyérfényű csillagok. A karokat és az arcokat eltakarja a sötétség. De
valahol fénynek kell lennie. Valahol fény van. A kúthengerek mélyén forrás
fénylik. A forrást élőlények állják körül. Hangtalan csobbanással meregetik
a forrás fényes vizét, bele a kőkorsókba. A korsókat a fejükre helyezik
és elindulnak a kutak falán át a kanyargó gyökerek között. Fölbukkannak
a földből, a kertekben, a házak fala mellett, a finom repedéseken át bújnak
ki, puhán lépkednek a korsó vízzel, amelyből egy csepp sem vész el.
Az Ártalmas a hátán fekszik. Nyakát hátrafeszíti, haja már összeragadt
a föltúrt sárral. Tekintetével a kovácsoltvas szőlőfürtöt keresi. A nehéz
pincekapu előtt fehér árnyakat lát. Fejükön fényes vízzel telt korsókat
hoznak, a csukott kapun át a pincébe lépnek s a forrás vizével szinültig
töltik az Utolsó Hordót. Ott úszik a fényes víz tetején a kenyér, az orvosság,
a juhsajt, a szalma, a menekülés, a remény.
Mikor a pórázról szabadon
engedett komondorok befordulnak a keresztutcába, az Ártalmas már nem él.
Most csönd van Ammergauban. Az éjszakai
utcák üresek. Az utcákban lámpák égnek. A bezárt kapuk a falba simulnak.
Nem szűrődik ki fény az ablakokon át, de a szobákban csak a gyermekek alszanak.
A fülek a rádióra tapadnak. A szájak suttogva adják tovább a híreket. A
férfiak és az asszonyok csomagolnak.
A házak ereszei kiszikkadtak.
Ezüstös repülőgépek szállnak a hold alatt. Az átlátszó lények sugárzó tömege
lassan ereszkedik le Ammergau főutcája felé. Az éjszakából fakó virradat
lesz testük fényétől. Az emberek a kora hajnali órákban elmenekültek, maguk
mögött hagyva a falut. Ammergau utcáiban a csönd lombokat eresztett. A
lombok behatoltak a mellékutcákba, a nyitvahagyott ajtókon és ablakokon
át a szobákba, a meszelt oszlopos tornácokra, az olajfoltos autógarázsokba.
Átlebbentek a megnyírt pázsiton, s mint a szél, megmozgatták a könnyű tárgyakat.
Néha madarak szárnya csattant a házak felett. A polgármesteri hivatal előtt,
a főtéren egyetlen tárgy állt: egy elveszített, nagy piros játékkocka,
melyen ezüst macskafej volt. A csönd Ammergau legnagyobb dombja felé tartott.
Átölelni, elönteni, betemetni akart egy dombra épült házat. A ház világoszöld
fala mellett fenyőfák sorakoztak. Üveglapokkal határolt bejárata előtt
egy nyírfaliget fehérlett. A domb oldalán és alján terült el a park, melyet
terméskő utak szeltek át. Az útkeresztezésben ágiszbokrok csoportjait ültették.
A kertet, a dombot és
a házat megtámadta a csönd. A ház védekezett. Színe egyre mélyebb zöldre
változott, zsalugáterei elfeketedtek s az alacsony kőoszlopokon álló üvegtornác
komoran verte vissza a fény sugarait. A küzdelem rövid ideig tartott. A
vaskeretes ablakok és ajtók nyugalma, a tetőszélek csatornái, a bejárat
palackzöld üvegfalai, melyek mögött szobapálmák rezdületlen levelei íveltek
a homályban, a durvára koptatott vöröskő, mind áldozatává lett a számonkérésnek.
A ház körül a fényes csend övezete még jobban kiemelte Ammergau e legnagyobb
hatalmú házának fenyegetettségét. Délfelé járhatott az idő, amikor a park
fái között, a ház sarkain, meg az aprókavics borítású lapostetőn megjelentek
a lebegő léptű fehér lények. Mozdulatuk, mely soha semmi meglepetést nem
tükrözött, a simogatáshoz hasonlított. Körülvették a házat, a zsalugátereken
át beúsztak a szobákba, a bejárat üvegalagútjában előrehaladva eltűntek
a ház fekete belsejében, a pálmák lengő levelei alatt és útjukban mindent
megérintettek. A ház fakulni kezdett az élő test változékonyságával és
a fehér fény kirakódott a falakra, mint a salétrom.
Bent az egymásba nyíló
szobák mélyén fényforrások keletkeztek s a falakon fehér mezőkben egyesültek.
A lények érintése helyén, a bőr-karosszékek támláján, a szőnyegek virágmintáin,
az antik ingaóra üvegfedelén, a képek holland egein, a bőrkötésű kódexek
között, a faragott tölgyfaasztal peremén fényrózsák nyíltak, a szobák homályában
lengő fénysugarak egymást metszették, egymás fölött és egymás alatt elhaladva
röntgenképét adták a gazdagságnak, a hatalomnak és az ítéletnek. A fény
szobáról szobára nőtt. A bútorok, a díszpárnák, a függőcsillárok, a szobák
rideg szépsége átlátszó lett s elfehéredett. Fehér falak kazamatáiban az
állványok, a kandallók, a sötétvörös heverők, a dísznövények, a rejtett
világítótestek, a perzsa falvédők, a kopott állati bőrök, a selyemköpenyek,
a bőröndök, a képek, az iratok, a könyvek, a drapériák méteres bojtjai,
mind, mind a fehérség fagyában. A szobák izzása kiáradt az üveglapokkal
határolt tornácra. Az üvegfalak, mint zúzmarás kristálylapok. És innen
ki az udvarra, a fű és fa csöndjébe. A falak, a fekete zsalugáterek elszürkültek,
a fekete vas sarokdíszek, a csatornák, a tetők fölött végigfutó villanyhuzalok,
a kémények vörös téglapereme, a szél irányjelző fekete vasholdja és vasnyila
elfehéredett. Állt a ház a visszájában, kivallatva, leleplezve sápadozott
a nagy kert zöld lobogásában. A vallatók átvonultak a kerten, egymás ugráló
ritmusát lefékezve és fölerősítve, s míg ellepték a fasorokat, a park bokorárnyékos
zúgait, a kert is elhomályosult. Kora délután volt. Mire leszállt az est,
az elnéptelenedett Ammergau fehér és fénytelen lett, mintha beszórták volna
az örökkévalóság sójával.
12. A Birodalom
válságos helyzete
A Birodalomban a helyzet válságosra
fordult. Az ellátás, a közlekedés, a betegápolás, a szállítmányok útnak
indítása és érkeztetése mind nagyobb nehézségekbe ütközött. A főváros felé
menekülők tízezreit hevenyészett táborokba gyűjtötték s ellátásukról légi
úton gondoskodtak. Európa megmozdult. A Birodalmat környező országok légitámaszpontjairól
a hadirepülőgépek állandó légi folyosókon szállították az élelmiszert,
gyógyszert, berendezési tárgyakat. Meglepő hírek keringtek arról, hogy
a politikailag eltérő, sőt, ellenséges államok fenntartás nélkül és azonnal
segítőkezet nyújtottak a lakosságnak. Az országutakon egymás után robogtak
el a terepjáró gépkocsioszlopok, s most nem páncéltörő ágyúkat vontattak,
hanem mozgókonyhákat, fertőtlenítő állomásokat, átkötözött bálákkal dugig
tömött pótkocsikat. Igaz, a katonák most is acélsisakban ültek egymás mellett.
A kezükben azonban nem géppisztolyt szorongattak, hanem magasnyomású permetezőket,
su-gárzásmérőt és mellre szerelhető radarkészüléket.
A Birodalom hadserege
riadókészültségben volt. Éberen figyelte a külföldről érkező alakulatokat,
de nem jött hír arról, hogy visszaéltek volna a határok szabad átlépésével.
Amint lerakodtak a gépkocsioszlopok, nyomban fordultak s visszatértek saját
határaik mögé, hogy néhány nap múlva ismét megjelenjenek. Nem egyszer látták
a menekülő lakosok, kik mindenfajta járművet igénybe vettek, csakhogy minél
előbb elhagyhassák lidérces lakóhelyüket, hogy vörös és arany karszalagos
katonák egymás óriáskerekű járműveit húzzák ki az árokból, sárból, ahová
bedőltek vagy beragadtak.
A fővárost különleges
sugárvédelmi övezettel vették körül. Az ide települő tartományi kormányok,
az össz-szövetségi kormány és a vezérkar tudomására jutott minden madár
vagy kisujjnyi meteor röpte, mely a főváros felé irányult. Az övezeten
kívüli területről viszont mind aggasztóbb hírek érkeztek. Több mint száz
tábort állítottak s szereltek föl, s a befogadóképességük lassan meghaladta
a másfélmillió főt. Mégsem lehetett belenyugodni abba, hogy egy harmincöt
milliós ország népe fejvesztett meneküléssel szálljon meg kisebb tartományokat.
A hadsereg az ország érintett részében folytatta rajtaütéseit a megfoghatatlan
lények halvány sugárzású hadoszlopain, de sikertelensége hasonlóvá tette
ahhoz a felbőszült medvéhez, amely saját árnyékával viaskodott. Bár a harci
jelentések éppen mostanában erősítették meg, hogy a lények láthatatlanná
váltak. Úgy látszott, mintha a hihetetlen invázió véget ért volna. A lakosok
mégis hol itt, hol ott látták imbolygó, lebegő, hullámzó vonulásukat, szemtanúk
szerint, mind nagyobb tömegben.
Újabb és újabb korosztályokat
hívtak be, hogy a rendbontásra hajlamos fiatalságot sakkban tartsák, és
mivel a vezérkar hitelt adott a mendemondának - mi mást is tehetett volna
- hogy a lények száma elérte a hárommilliót. A hadbavonult hadsereg vesztesége
is megnőtt.
Egy szerencsétlen parancsban
elrendelték, hogy az 1. páncélos hadtest és két gyalogos hadosztály öltsön
magára fehér leplet, járműveit fesse fehérre, hogy így tévesszék meg és
csalják ki rejtekéből az ellenséget. Amikor aztán az elhagyott kisvárosba,
Ammergauba értek, melynek minden háza, utcája, tere a lények érintésétől
kristályos fehérre változott, a fehér mezbe öltözött katonákat páni félelem
kerítette hatalmába. Néhány óra alatt rommá lőtték az elhagyott várost,
s utána lélekben megzavarodva törtek ki a fehér füstbe burkolt, leomlott
falak közül.
A város környékén települt
figyelő állomások felfogták a robbanások hangját, s gépies paranccsal a
helyszínre irányították a Birodalom elit ejtőernyős hadosztályát. A harccsoportok
megközelítették az ostromlott kisvárost, elzárták a kivezető főutakat s
beásva, a végsőkig fölcsigázva lesték az ellenséget. Amikor megjelentek
a romhalmazra kapaszkodó, fehér harckocsik, a rajtuk kuporgó, fehérleples
alakokkal, össztüzet zúdítottak rájuk. Az ütközet rövid ideig tartott.
A kézitusa oly elkeseredett volt, hogy azokat a tiszteket, akik hamar rájöttek
az iszonyú tévedésre s "Tüzet szüntess!"-t ordítoztak, sorban lelőtték.
Az áldozatok száma meghaladta a hétszázat, s a sebesültek száma öt és félezerre
rúgott. Az ütközet hatása leírhatatlan volt. A katonák tömegesen hajigálták
el fegyvereiket s megfutottak. Elbotlottak, elestek, ököllel verték a földet,
s artikulálatlan hangon kiáltoztak. Mások remegtek, s maguk előtt lógatva
kilőtt géppisztolyukat, üveges szemmel bámulták az égő várost, a fölrobbantott
és bemocskolódott fehér harckocsikat. Voltak, akik lassan s mágikus mozdulatokkal
levetkőztek meztelenre és elindultak a kisváros felé. Egy őrmester kiparancsolta
embereit a harckocsijából, maga beszállt s teljes sebességgel belerohant
egy tizenöt méteres szakadékba. Az itt harcba dobott alakulatok használhatatlanná
váltak. Estére a helyszínre érkezett két gyalogos hadtest körülvette a
teljesen szétvert és meghasonlott csapatokat, lefegyverezte és az éj leple
alatt egy közeli, zárt táborba helyezte el őket.
A fegyelem egyes felderítő
csoportoknál annyira meglazult, hogy ismételt parancsmegtagadás miatt -
Potzmidal havasai alatt - hat tisztet kivégeztek. Ode hadnagy így adott
kifejezést teljes összeomlásának, mielőtt lebukott volna egy ötméteres
sziklafal tövében: - Gazemberek vagytok s gyilkosok! Megöltök bennünket,
mert nem öljük meg azokat, akiket nem lehet megölni! - A kivégző osztagot
nyomban lecserélték. A fehér lett a rettegés és a gyanakvás színe. A minisztériumok
naponként hoztak olyan rendelkezéseket, amelyek már súrolták az őrület
határát. Elrendelték, hogy a mészbe keverjenek fekete festéket. A lisztet
rozzsal elegyítették, s a Birodalom népe ismét a nagy háborúra emlékeztető
ragacsos kenyeret fogyasztotta. A lepedőkbe, párnahuzatokba lila csíkokat
szőttek. A papírlap először elszürkült, majd fekete színű lett. Az írógépek
fehér betűket vertek a fekete lapokra. Hogy a fehér betűk se adhassanak
menedéket a hihetetlen ellenségnek, a betűsorokat halványsárga vonallal
húzták át. Így ugyan egész oldalak váltak olvashatatatlanná, a Birodalom
biztonsága azonban előbbre való volt, akár az értelem követelményeinél
is. A fehérre meszelt házakat piros permettel kellett bespriccelni, és
a fővárosi textilgyárak átálltak a fekete, kék és sötétbarna ingek, alsónadrágok,
trikók és egyéb alsóneműk gyártására. Voltak olyan túlbuzgó és babonás
félelmükben esztelen tartományok is, ahol a nyírfák törzsét fekete csíkokkal
festették be. A fehér lapokból fűzött könyveket meg kellett semmisíteni.
Megkezdődött a könyvégetés, mely rőt fényével a legbarbárabb korszakokat
idézte vissza. A vendéglők abroszait hebehurgya sietséggel kékítőbe mártották.
A pincérek fehér kabátka helyett feketét viseltek, s így egy-egy vendéglő
vagy étkezde olyan benyomást keltett, mintha temetkezési vállalat volna.
Fekete és sötétbarna tányérokon szolgálták fel a csenevész burgonyát, kis
hússal, s ettől mintha szótlanabbá váltak volna a sápadt vendégek és a
néma fölszolgálók.
A Birodalom légiereje
megostromolta a hegyek havas csúcsait, fönnsíkjait és a gleccsereket. A
gépek mélyrepülésben ereszkedtek a fehér hó és jég fölé, és hordószám zúdították
alá a piros és fekete festéket. A lakosság aggodalommal gondolt a télre,
amely az ellenséges hó fölmérhetetlen mennyiségével fenyegetett. Nem csoda,
hisz tudta, hogy minden hópehely a titokzatos ellenség szövetségében hullik
majd le, s mivel a hó hófehér, az állam biztonságának megátalkodott ellensége.
A nyílt állásfoglalás, az áttetsző hűség mintaképe a szén lett. A leggyöngébb
idegzetűek hosszú sorokban járultak a fölhalmozott koksz- és brikettkupacokhoz,
s itt megnyugodtak. Az idősebbek a temetők fekete márvány síremlékei körül
sátrakat vertek, s oly makacsul ragaszkodtak különös ötletükhöz, hogy a
karhatalomnak kellett hazatelepítenie őket. Drámai jelenetek játszódtak
le a temetőkben. Egyesek mély gödröket ástak, néhány helyen egészen a beroskadt
koporsókig hatoltak le, sőt, itt-ott már a porladó csontok között ültek
vagy hevertek fölfújható gumimatracokon, szakállat növesztettek, alig táplálkoztak,
s fekete ruhájukban a legelvakultabb gyászolókhoz hasonlítottak, kiket
sem eső, sem szél nem tud elválasztani halottjuktól.
A temetők föltúrt szemétdombra
emlékeztettek, az arcok pedig mély lelkifurdalást tükröztek. A cigaretta
papírja lilaszínű lett. A fehérszirmú liliom és szegfű termesztését betiltották.
Az ajtókat és az ablakkereteket zöldre mázolták. A holdfény ezüstfehér
színét halványzöld műanyaglapok fölerősítésével változtatták meg. Egyes
hírforrások a feketebőrűek betelepítéséről számoltak be, de a demográfiai
intézet észrevételére a készülő programot elsüllyesztették, majd körmönfont
szöveggel rendelet jelent meg a tisztálkodás fokozatos mellőzéséről. Végül
törvénybe iktatták a következőket: a fehér szín használata - nyilvánvaló
állambiztonsági okokból - tilos. Aki a rendelet ellen vét, ki kell telepíteni
a sugárvédelmi övezeten túlra. Ha másodízben vét, börtönbe csukják. Harmadszori
vétség esetén halállal bűnhődik. Az ellenség színe és lényege az, hogy
fehér. Aki tehát fehér, azonosul az ellenséggel.
Napok alatt kiirtották
a fehér galambokat, néhány elkülönített példányra csökkentették a fehér
bárányok állományát. A rendeletek végrehajtását szigorúan ellenőrizték.
A kormány az egyházzal is összeütközésbe került, mikor megtudta, hogy egyes
plébániák - megkerülve a rendeleteket - nem hajlandók az ostya színén változtatni.
Ettől az időtől fogva gyakran lehetett látni fekete csuhás papokat, amint
megbilincselt kézzel és lehorgasztott fővel lépkedtek a letartóztató fegyveresek
között. A nép kétségek közt figyelte őket: a suhogó csuhák színe megnyerte
bizalmát, de az arcok tisztasága gyanút ébresztett. Arcuk magányos volt
és engedelmes, tehát kiismerhetetlen. Aztán köveket ragadtak, s a kő érintése
egy oldalra billentette az ingadozókat. Megdobálták, leköpdösték az engedetlen
papokat, néhol leteperték őket a riadtan csapkodó csuhákban, de az őrség
ilyenkor erélyesen beavatkozott.
A Birodalom lassan megszokta
a fehér szín gyűlöletét, s a fekete színből áradó biztonságot. Szorongással
várta a hajnalt, s örömmel merült el a leszálló éjszakában, mely sűrűnek
és végtelennek tetszett, s föloldotta irányított félelmét.
(Folytatás a következő
számban)
|
|