Futam fn. 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja. Halk ~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod Futás, roham.  

"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt."  
(Ottlik Géza) 
 

Meg van írva a sors könyvében. Lehet. De ez azért még nem jelenti, hogy ne korrigálhatnánk benne ezt-azt. Ami nemcsak lehetőségünk - talán kötelességünk is. Legalább a helyesírási és a sajtóhibákat. 
 

Nap  

Április 11. József Attila születésnapja. Ekkor tartjuk minden évben, nagy költőnk emlékére, a Költészet Napját. De április 11-e Márai Sándor születésnapja is. Nem tudom, ki hogy van vele, én Márai Sándort is nagy költőnek tartom. Tudatában vagyok, persze, hogy a futamaim adta keret nem cirkuszi manézs, ahol mindenféle ízléstelen bohóctréfát előadhatok. Tehát nem arra gondoltam, hogy vegyük el József Attilától a Költészet Napját, s azt ne az ő, hanem Márai Sándor születésnapján tartsuk. Ezt egyikük sem érdemelné meg - mert József Attilától nem kell elvenni semmit, Márai meg azt, hogy más hátára állítva láttassuk őt. Különösen, hogy Márai prózaírónak is a legnagyobbak közül való. A prózának viszont - a szép- és értekező prózának - még nincs ünnepe e kicsiny hazában. Nem lehetne József Attiláé mellett Márai Sándor születésnapját például a Prózairodalom Napjaként nyilvántartanunk? Vagy, még inkább, József Attila és Márai Sándor születésnapját a Költészet és Prózairodalom Napjává nyilvánítani. Netán, egyszerűbben: a Magyar Irodalom Napjává. Mert a magyar irodalomnak sincs ünnepe mifelénk (különösen mostanában). Hogy erre ott van az Ünnepi Könyvhét? Az más, az általában a könyvé. Még ha akkor jut is valamennyi az ünneplésből nemzeti literatúránknak. Nem hiszem azonban, hogy ne férne rá eggyel - kettővel, hárommal... sokkal - több ilyen alkalom is. Mint amilyen József Attila és Márai Sándor születésnapja is lehetne... 
 

Csibe a katedrálisban 

Mondják - valahol, valakik -, hogy a magyar a költők nemzete. Hadd ne részletezzem most, hogy mit gondolok erről. Annyi azonban úgy-ahogy bizonyosnak tűnik, hogy kevesen vannak köztünk - a hazában s a határain túl egyaránt -, akik legalább annyit tudnak a versről, amennyit a versről tudni feltétlenül szükséges. Ennél is kevesebben, akik mindent tudnak, amit tudni lehet róla. S még kevesebben, akik azt is tudják róla, amit a versről tudni már nem is lehet. Zalabai Zsigmond - feltétlenül ez utóbbiak közé tartozik. Van azonban egy vele kapcsolatos történetem, amit olyankor szoktam elmondani, amikor - legtöbbször csak úgy, általában - a versek, s még inkább a modern versek, a mai versek - általában ezek a fogalmak sem konkretizálódnak az ilyetén felvetésekben - érthetetlensége kerül szóba. Mivel többnyire értelmetlennek látom az ilyen vitákat - érthető, nem? -, a kérdést el szoktam ütni néhány előre elkészített, s az alkalomtól függően előcitált válasszal, melyek skálája a lágy, lírai vers-asszony párhuzamtól a Tőzsér Árpád-i kurta-mogorva vers-tükör analógiáig terjed [a) vers-asszony: a vers érett asszony, akivel megfelelő időt kell foglalkoznod, becézgetned, simogatnod, próbálgatnod kinyitni titkai rejtett odúit, s ha már egyszer megszerezted, a megtartása is igényes feladat, mert könnyen hűtlen lesz hozzád, faképnél hagy; b) vers-tükör: a vers tükör, melybe ha szamár néz, ugyanaz a szamár néz vissza belőle rá]. Minden esetben utalni szoktam azonban arra, hogy mint a világon bármihez - még egy virág vagy más természeti tünemény szépségének felismeréséhez is - megfelelő kulcs szükségeltetik, ugyanilyen kulcsokra van szükségünk a versekhez is (mindegyikhez másikra). Az sem baj, ha valamelyikhez nincs kulcsunk - ez még nem jelenti azt, hogy a) a mi kulcsunk rossz; b) a szóban forgó vers zárja a rossz; c) amit birtokba akarunk venni, nem is nyitható. Magyarán: a világon minden értelmezés kérdése, ami mindig egy meghatározott, értelmezési korlátokkal lehatárolt nézőpontból, mindig valamely adott ember: az értelmező nézőpontjából: testéből, az általa birtokolt tapasztalatokból és ismeretanyagból, az őt ért ingerekből, az értelmezés pillanatában őt befolyásoló hangulatból - és még sok minden másból - történik. S mindent egybevetve, abból a kultúrából, melyet az illető képvisel, mely az illető számára kulcsot ad a teljességhez, de egyúttal kijelöli a szóban forgó személy korlátait is. Természetesen mindegyik kultúrából értelmezhető s birtokba vehető (úgy-ahogy) a másik, ehhez azonban a másik kultúrát nyitó kulcs(ok)nak is a birtokában kell lennem. 
     S ezzel vissza is kanyarodhatok a vershez és Zalabai Zsiga barátomhoz. Történt ugyanis, hogy vagy harminchárom esztendővel ezelőtt (keselylábú csikókoromban - mondhatnám Cselényi László első kötetének címével) elkövettem egy verset - a címe: Idegenül, s hogy korai bűneim közül ma is mennyire az úgy-ahogy vállalhatók között tartom számon, jelzi, hogy a verseimből eddig legszélesebb keresztmetszetet nyújtó , Harangzúgásbanm, avagy A hús bohóca című 1996-os válogatásomat is ez az opus, ez a verssiheder indítja, melyben nem átallottam azzal a metaforával dolgozni, amely azután egy olyan széles látókörű versértőnek is szúrni kezdte a szemét, mint amilyen Zalabai Zsiga. Íme, az ominózus rész: 
 

Beléptem
idegenül
a szentek arcába

az oltárnál
sárga kiscsibe
csilingelt hiába
szólította a papot

     Már akkor is nagy - nálam vitathatatlanul nagyobb - műveltségű barátom itt azon akadt fönn, hogy került a csizma az asztalra, azaz a csibe a katedrálisba, vagy akár egy falusi templomocskába is. Félreértés ne essék - illetve, ha esik is, megérdemlik, akik félreértenek (szokott ilyenkor replikázni Alter Egon) -, nem feltétlenül erről a késő-kamaszkori verspattanásomról gondolom, hogy egy körültekintőbb és olvasottabb válogatással akár engem is beemelhetett volna hét évszázad magyar költőinek legalább az alja népe közé (amire viszont azt mondja Alter Egon, hogy aki a döntő pillanatban kifelejtett a névsorolvasásból, az megint csak meg is érdemli, s különben sem akkora szégyen jó néhányuk közé tartozni azoknak, akik ennek a könyvmonstrumnak az összeállításakor kívül estek Lakatos István látószögén). Mindenesetre elég az hozzá, hogy Zalabai képzavart gyanított az oltárnál csilingelő sárga kiscsibében, a metaforát az értelmezhetetlen görcsölődések közé utasította, s az egészet egy erőnek erejével újszerű és szokatlan megoldásokra törő ifjonci elme hagymázas akarmányaként summázta. Mit tehettem volna erre? Hallgattam, mert a verseimnek már akkor sem szerettem fogadatlan prókátoruk lenni, s hagytam, hogy az inkriminált szöveg járja a maga útját, s ha szükség van rá -  és ha tud - maga álljon ki önmagáért. 
     Ezt követően évek teltek el, s kritikusom konokul hallgatott az általa annak idején elparentált versezetemről, ám amelynek kiscsibéje változatlan makacssággal, veszettül csilingelt tovább. Egyszer azonban, talán öt-hat év elteltével is, váratlanul bocsánatkéréssel toppant elém nagy tudású ítész barátom. Értetlenkedésemre, hogy ugyan mi oka lenne erre, elmondta, hogy nem sokkal előtte hirtelen kinyílt előtte ifjúkori verselményemnek az általa egykor pokolra kárhoztatott metaforája: váratlanul fény vetődött előtte arra a keskeny résre, melyen ama bizonyos ájtatos kicsibe betipegett versem templomába (na ne! - csattan fel erre a szándékoltan kétolvasatú, ironikus fogalmazásra Alter Egon). Azt történt ugyanis, hogy református (nyakas kálvinista) barátomnak korai versbéli leleményemet illető hirtelen megvilágosodása napján életében először vett részt - egy templomi esküvőre lévén hivatalos - katolikus egyházi szertartáson. S ott, úrfelmutatáskor a sárga rézcsengőket elszánt nekibuzdulással rázogató ministráns gyerekek láttán egyszeriben bekattant neki az Idegenül sárga kiscsibéje. Hát persze, a vers hátterében katolikus liturgia szerinti mise folyik, ami viszont máris kézenfekvővé teszi a sárga kiscsibe ministránsként való értelmezését. 
     Ez történt tehát, amiből azonban akár egy fontosnak látszó tanulság is levonható. Jelesül, hogy a különböző kultúrák olykor el is mehetnek egymás mellett - mint ahogy a legtöbbször el is mennek -, s nem feltétlenül lehet egyikből beleolvasni a másikba. Özönvizem előtti versem olvasója nem értette annak egyik elemét, én pedig azt nem értettem, hogy ő mit nem ért. S így jól el is voltunk egymás mellett évekig, mígnem aztán mindketten ráeszméltünk, hogy a megértés gátját sokáig az általunk megtestesített kultúrák egymásmellettisége jelentette közöttünk. (Hasonlóképpen nyúlt bele az agyamba az élmény, amikor már érett fővel, ügyeletes barátnőm oldalán, először tévedtem be egy református istentiszteletre, ahol eleinte úgy éreztem magam, mintha legalább bantu négerek között lennék, oly egzotikusnak tűnt ott számomra minden, mígnem aztán hirtelen megértettem valami nagyon lényegeset a protestantizmus szelleméből, amire kellő türelemmel ugyan, de meglehetősen idegen szemmel bámultam mindaddig, s hirtelen Szenczi Molnár is másképpen kezdett szólni hozzám - meglehet, talán ő is ugyanezzel a benső kavargással járta kálomista létére anno dacumál a pápista Rómát.) Mindenesetre ez eset óta félve mondom bármire is, hogy érthetetlen. Mert lehet, hogy csak arról van szó: a véges zörrent össze ismételten a végtelennel. 
 

Imre 

Február 5-e van, szombat. Varga Imre is ötvenéves lett. Két éve Keszeli Feri kezdte a sort - de talán nem is nála, hanem valahol Mészáros Karcsinál, Bereck Jóskánál, s a csodálatos Mikola Anikónál kellett volna indítanom a névsorolvasást, aki már néhány éve halott -, aztán jött Zalabai Zsiga és Grendel, majd Szigeti Laci folytatta, utána jöttem én, majd jött volna Dúdor, ha tizenhárom éve agyon nem verik, és jött Kulcsár Feri, s most Varga Imréről is kiderült, hogy ő sem úszta meg. Ha jól emlékszem, harminckét-harminchárom esztendeje történt, hogy a végtelen emberi létezésben találkoztak kettőnk útjai, összeértek kettőnk sorsának szálai. A pozsonyi Új Ifjúság közölt akkori, írással kacérkodó, szép reményű fiatalok első próbálkozásaiból egy fényképes-kiséletrajzos bemutató oldalt valamikor 1967 tavaszán. Az eset a mi szempontunkból azért nevezetes, mert annak az oldalnak a nyolc bemutatottja között öten voltunk/lehettünk olyanok, akik azóta is megmaradtunk az írott, illetve a szerkesztett szó/gondolat elkötelezettjének: Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Varga Erzsébet - akit, bár ő volt a legfiatalabb mindünk közül, tavaly áprilisban temettünk -, valamint az újságíró-riporter Miklósi Péter s jómagam (bizonyos Vajányi Béla, Szűcs Gábor és Láncosné Krúg Valéria nevére emlékszem még amaz újságoldalról, s nem felejthetem ki a felsorolásból a minket bizalmába fogadó szerkesztő, Tóth Elemér nevét sem). Máig magam előtt látom Varga Imre akkori versének címét: Szomorúságom eredetéről - az enyémé Nincs segítség volt; vajon nem jelzett-e ez a két cím már akkor is valamiféle alkati-szemléleti-tapasztalati rokonságot kettőnk között? (Kulcsár versének címe Anyám udvara, Varga Erzsié Dal volt.) Kulcsár és én tizennyolc évesek voltunk akkor, Varga Imre tizenhét, bár hármunk közül neki már az Irodalmi Szemlében is jelent meg verse, míg nekünk, Kulcsárral, ez volt az első közlésünk (legalábbis központi lapban, mivel nekem a komáromi járási újságban akkor már kiszerkesztettek néhány dilettáns próbálkozásomat). A rákövetkező esztendő, 1968 őszén azután személyesen is találkoztunk mi hárman a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubban, s attól kezdve hármunk története évekig közös szálon futott, olyannyira, hogy sokáig afféle ikercsillagokként (kevésbé fellengzősen: sziámi ikrekként) emlegettek bennünket - valószínűleg jogosan -, s néha még ma is így szólnak rólunk, jóllehet már nagyon régen külön síneken fut az életünk, s személyiségünkben, világszemléletünkben, felfogásunkban, munkásságunk jellegzetességeiben is alaposan eltávolodtunk egymástól, s jóval több köztünk az eltérő vonás, mint a közös. 
     De miről is volt szó tulajdonképpen? Az időpont, a múló század hatvanas éveinek második fele, az 1960-1970-es évek fordulója. 1968, s ami előtte volt, és ami utána jött. Társadalmi erjedés, a szellem szabad szárnyalása, szabad légáramlatok mindenfelől, a személyiség felszabadulása, pezsgő-forrongó környezet, diákmozgalmak, tüntetések, klubosdi, nyári művelődési táborok, MISZ (a - többségi - gyengébbek, azaz a nem szlovákiai magyarok kedvéért: Magyar Ifjúsági Szövetség), az augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka sokkja, az 1969-es esztendővel induló posztsztálinista visszarendeződésnek - a politikai-ideológiai átértékeléseknek, kizárásoknak, retorzióknak - lassan a társadalmi-szellemi-gazdasági élet valamennyi zegében-zugában fenyegető/érzékelhető terrorja, a husáki konszolidáció levegőhiányos másfél-két évtizede. Ugyanakkor ott volt a cseh-szlovákiai magyar irodalom, szellemi-művészeti élet a maga magárazártságával, kisszerűségeivel, önfelmentő magyarázkodásaival, általánosan jellemző nívótlanságával, félig-megszervezettségével, foghíjas szerkezetével, mítoszaival, messianizmusával. És persze - üdítő kivételként, harminckét-harminchárom éves korukra is számunkra, pályakezdő sihederek számára példa-, érték- és mértékadó mesterekként Tőzsér Árpád és Koncsol László. A maguk világra nyitottságával, esztétikai igényességével, önmagukhoz való szigorúságával, értékmaximalizmusával, ránk - akkori fiatalokra - figyelő türelmességükkel. (A hármunkra-ötünkre rábukkanó Tóth Elemért 1969-ben, huszonkilenc évesen, a konszolidátorok félreállították.) 
     S ez a dolgok harmadik oldala, összetevője: az, hogy fiatalok voltunk - tele hittel, tudásvággyal, lendülettel. Kedves-tréfás-megható történeteket sorjáztathatnék itt végtelenszámra lázadásainkról, lázongásainkról, naiv ifjonti hevületünkről. Olyanokat is tucatjával, melyek konkrétan Varga Imréhez fűződnek. Emlékszem Pozsony külvárosi élettereire: az ólra, melyben albérlőként lakott, azt hiszem, Zabosban, s ahova részegen haza-botorkáltam vele bemutatkozó antológiánk, az Egyszemű éjszaka megjelenésének hajnalán, vagy a düledező sufnira Püspökin, ahol soros barátnőjével élt, s a szekrényre is, melyben Kulcsár Feri és Bárczi Pista albérletében afféle alalbérlőként hónapokig meghúzta magát, anélkül, hogy a lírai házi néni - Kulcsár írt róla A házi néni lírai címmel kis remeket - akár csak gyanakodni kezdett volna, hogy nem két, hanem három albérlője is van; emlékszem, hosszú haja, apró termete miatt hogyan nézték Imrét többször is lánynak - egyszer még a menyasszonyomnak is, amikor én kerestem albérletet, s nem lévén más dolga, aznapi kocsmázásunk reményében (vagy ő kapott honoráriumot, vagy én), elkísért lakásnézőbe, vagy amikor Szalatnai Rezső majdnem kezet csókolt neki az Irodalmi Szemlében, szintén lánynak nézvén barátomat (Tőzsér Árpád úgy írt erről, hogy ő mentette meg az öregurat a kellemetlen helyzettől, bennem viszont úgy él az eset, hogy én figyelmeztettem Szalatnait a valóságra); emlékszem éjszakázásainkra, lelkendezéseinkre, kerouaci csavargásainkra, ifjú titánkénti közös szerepléseinkre, színészkedéseinkre, beatkorszakunkra, szentjeinkkel és apostolainkkal telepingált vászontarisznyájára; arra, hogy egy-más elől kapkodtuk el a lányokat (néha egymástól is), egymással versengve faltuk-habzsoltuk a világot, az újabbnál újabb ismereteket, könyvekkel-olvasnivalókkal árasztottuk el egymást; nem tudni már, melyikünk hozakodott elő először az egzisztencializmussal, a beatköltészettel, a primitív törzsek kultúrájával, a zennel s a távolkeleti filozófiákkal, Peter Handke Önbecsmérlésével - melyet Kulcsár Ferivel, Varga Imrével a József Attila Ifjúsági Klub színpadára is föltelepítettünk -, a cseh és lengyel költőkkel, Tolnai Ottóék újvidéki Új Symposionával, Papp Tiborék párizsi Magyar Műhelyével, a bukaresti Szilágyi Domokos költészetének mikro- és makrokozmoszával -, de nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy már akkor megsejtettünk valamit abból, hogy a világ egy, abból, hogy a létező és a létezőn túli, a tárgyiasult és a transzcendens világok együtt adnak hátteret/közeget az emberi létezésnek, abból, hogy mi már nem valamely, többé-kevésbé behatárolható kultúra - hanem határtalan kultúrák gyermekei vagyunk. 
     Ennek az egynek, rombolás és építés e párhuzamosságának, megszüntetés és (újra)teremtés ezen egységének a jegyében indult nemzedékem egyik legtehetségesebbje: Varga Imre. Tizenhat-tizenhét éves volt első versének megjelenésekor, s nem sokkal később már a neki köszönhetően is nagy port felvert bemutatkozó antológiánknak: az Egyszemű éjszakának az egyik legtöbbet emlegetett, kiemelt szerzője, s neki volt kész verseskötet-kézirata is közülünk legelsőnek. Nem rajta múlott, pontosabban: az is az ő érdemeit, eredményeit, vállalt szerepének, elkezdett útjának - csehszlovákiai magyar viszonylatbani - újszerűségét jelzi, hogy az ő első verses-könyve jelenhetett meg köztünk - Mikola Anikóé, Keszeli Ferencé, Kmeczkó Mihályé, Kulcsár Ferencé és az enyém után (Szitási Ferencét leszámítva) - az utolsónak, 1975-ben, akkor is feltételül szabva, hogy csak Koncsol László magyarázó-elemző utószavával láthat napvilágot. A mából visszanézve is úgy látom, Varga Imre volt közülünk az, aki indulásunk idején a legtöbbet volt képes birtokba venni, a maga szellemi fennhatósága alá vonni a világból, aki - Lukács György kifejezésével élve - a legnagyobb akciórádiuszú világot volt képes asszimilálni a költészetében, gondolkodásában, s aki a legradikálisabb lépéseket tette egyfajta teljességre és egyidejűségre törő világérzékelés épségének a helyreállítása felé. Sokarcúságra törekvő, sokféleségre képes, szüntelen átváltozásaival meghökkentő próteuszi alkatnak nevezték őt annak idején egyfelől, a szintézisigény költőjének másfelől. A multikulturalitás - ami fentebb, bár megnevezetlenül, már érintettem - ugyancsak az ő próbálkozásait, írásművészetét jellemezte közülünk akkoriban leginkább. S hadd tegyem hozzá rögtön: e tekintetben életműve azóta is szervesen épül tovább, akkor is, ha kötetei sorjázásában olykor - egyetlen esetben sem rajta múló - elakadások, kimaradások tapasztalhatók. A személyiség- és életműépítés terén - ugyan ki tagadhatná a kettő közötti szoros (vagy még inkább: kiiktathatatlan) összefüggést - szintén a legtudatosabb alkotók közül való Varga Imre. Verseskönyvei, múltfaggató antológiái, gyermekkönyvei, népmese-feldolgozásai, interjúkötetei középpontjában a személyiség és az önazonosság kérdése, személyiség és közösség egymáshoz való viszonyának vizsgálata - beleértve a múló időhöz, a történelemhez, a szűkebb-tágabb társadalmi környezethez való viszonyt is -, a testiségnek és a lelkiségnek az együtt-látása áll. 
     S van még valami, amit itt érintenem kell. Annak idején, az 1960-1970-es évek fordulóján, az Egyszemű éjszakát és nemzedékemet ért heveny támadások során társadalmon-kívüliségünkért, szubjektivitásunkért, nonkonformizmusunkért, kozmopolita magatartásunkért marasztaltak el bennünket a leghevesebben. Közöttünk is Varga Imrét érte a legtöbb ilyenféle vád. Nos, a hetvenes, de még a nyolcvanas években is, ennek éppen az ellenkezője igaz vele kapcsolatban: nagyon is fogékony volt a közösségi problémákra, érzékenyen reagált a közösségi gondokra, nyilvánvaló szerepvállalással kapcsolódott be az ember szellemi kiskorúsítására, erkölcsi ellehetetlenítésére törő totalitarizmus elleni, illetve a (cseh)szlovákiai magyar szellemi-művészeti élet elszigeteltségének megszüntetéséért, sokirányú kiépítettségéért, nagykorúsításáért - autonómiájáért, a magyar művelődés egyetemébe való bekapcsolásáért - folytatott küzdelmeinkbe. Amit az is jelez, hogy a csehszlovák titkosrendőrség kezdettől fogva kitüntető figyelemmel foglalkozott Varga Imrével; volt idő, amikor az általa (is) szerkesztett Irodalmi Szemle egyetlen évfolyamának tíz száma közül hetet följelentettek; azok a bizonyos Valakik folyamatosan akadályozták könyvei-írásai megjelenését, belenyúltak a szövegeibe, kiherélték a mondatait, megakadályozták a kitüntetését, meghiúsították külföldi tanulmányútjait, elfektették a lakáskérelmét, mocskukkal telefröcskölték a magánéletét, kiutálták az Irodalmi Szemléből, sőt még az országból is. 
     Csoda-e, ha - már Magyarországra átfarolva, de még itt is hontalanul - a következő verssorok szakadtak ki - az igen jellemző József Attila tűnődése címmel - tollából: 

Szerethetem-e hazámat,
ha ez a dzsungeli vadállat
- mint ösztön az értelemre -
rátör védtelen életemre.
-----------------------------------
- E szó is üres. Kilakoltatták.
Kis batyuval jog, törvény, szabadság, földre néző
arccal poroszkálnak.
Önmaguknak idegenül s a tájnak. 
------------------------------------
Szeretheti-e hazáját, akinek nincsen,
s aki a fogalmakat se kapja ingyen,
a szavakat nem szótárból tanulja,
s akinek nincs jelene se múltja.

Szerethetem-e hazámat?
Csak a kérdés enyém, másoké a válasz.
S azoknak, akik asztalhoz intnek,
mondom keményen: nem megyek kibicnek. 

     Magyarországra űzve, másfajta körülmények és más dimenziók közé kerülve azonban kiderült, hogy - talán épp a kibic-szerep e határozott elutasításából fakadóan - lényegében ugyanazokkal a magánéleti és beilleszkedési gondokkal kell megküzdenie, mint odahaza, ráadásul ekkor még politikai nézeteiért, közösségi állásfoglalásaiért is körmére koppintottak ennek-annak. A magyar szellemi-művészeti-társadalmi életet ma a szekértáborok, az ilyen-olyan érdekszövetségek, a magamutogatók és a tülekedők jellemzik. Akinek nincs gusztusa ez utóbbihoz, akinek idegen az alkatától a magamutogatás, aki nem csatlakozik látványosan egyik táborhoz sem és nem tesz hűségnyilatkozatot egyik mellett sem, az - sarkítva bár, de a lényeget nem meghamisítva -: nincs. Az, hogy Varga Imre hiányzik mindegyik mai magyarországi értékrendszerből, az, hogy neve soha nincs rajta az ünnepeltek-díjazottak-körüludvaroltak valamelyik listáján, a legkevésbé sem az ő hibája. Hogy egyre terebélyesedő és súlyosbodó életművének nem is a valódi megmérettetésére, hanem még az észrevételére sem került sor - a hiteles magyar kritika hiányát jelzi, s közállapotaink kóros voltáról beszél. 
     De lehet, hogy még csak ez sem fontos. 
     Lehet, sokkal fontosabb ennél, hogy Varga Imrét a mellőzöttség, a kirekesztettség, a magány - egyelőre? - nem rendítette s nem rendíti meg, és legújabb köteteivel - az 1998-as Nap és hold közt a réttel és a Tereptárgyak, jósjelekkel a mai magyar költészet kimagasló teljesítményei közelébe ért. S az a belső harmónia, az önmagával való egyensúlyba kerülésnek az a foka, a léleknek az a békéje is minden másnál fontosabb, ami verseiből - Varga Imre egész személyiségéből - sugárzik. Opusait olvasva, kozmikus tágasságra nyílik rálátásunk, s e kozmikus tágasságban izzik föl könyveiben a létezés csodája, s úgy érezzük, általuk észrevétlen a legnagyobb csoda: Isten - és az isteni - közelébe kerültünk. 
 

Három per háromperhárom 

Kényszervállalkozóként működtetett, kicsinél is kisebb kiadócskám tavaszra készülő könyvei között egymás mellett szerepel Zalán Tibor legújabb verseskötete és Zelei Miklós dokumentumregénye a valaha cseh-szlovák-szovjet, ma már csak szlovák-ukrán határral kettészelt - színtiszta magyar - faluról, Szelmencről. Valamelyik nap éppen e két könyv közös bemutatójának megszervezésével voltam elfoglalva, amikor valaki, aki tudott arról, hogy mivel foglalatoskodom, a következő mondattal induló dokumentumtöredéket küldte át nekem faxon a kiadóba: "A kávéházba érve Czine nagy lelkesedéssel fogadta Iliát, rajta kívül már akkor ott tartózkodott Pete György az »Életünk« főszerkesztője, Zalán Tibor, költő, Nádasi József, író, Szöllősi.............., író, Tóth László, a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztője, később csatlakoztak a társasághoz ifj. Csapodi Miklós és édesapja, Csapodi István, Apáti Miklós és Zelei Miklós költő." A gondos feljegyzés, persze, nem az illető naplójából való; a jelentéstöredéket, kérésére, a Történeti Hivatal küldte meg neki, mint az állampárt belügyes aktái között róla található iratok egyikét. Az eseményre magam is jól emlékszem: a szombathelyi Életünk országos visszhangot keltő, nagyszabású értelmiségi demonstrációnak ható, kereken húsz esztendővel ezelőtti, 1980. február 26-i, budapesti Kossuth Klub-beli estjéről van szó. (Nem tudom most ellenőrizni, de ekkor már túlvoltunk az első nagy Tiszatáj-botrányon, valamikor ekkoriban lehetett a Forrás-botrány, de még innen vagyunk a Mozgó Világ-ügyön, az Új Forrás-hajcihőn.) Az estről, emlékezetem szerint, magam is készítettem egy sietős feljegyzést, de amint az lenni szokott, amikor most, e futamhoz lelkesen keresni kezdtem szobám - szekrényeim és fiókjaim - bugyrainak papírhalmai, napjaim hordalékai között, annak rendje s módja szerint sorra kerültek elő az 1979-es meg az 1981-es fecnijeim, firkálmányaim, csak éppen az 1980-asokat nyelte el a föld (panel). Így tehát bizonyos értelemben még hálás is lehetek "Bajai" fedőnevű embertársam - írótársam? - szorgalmának s egykori belügyi szerveink rendszeretetének, amiért mindenre kiterjed? figyelmük és pedantériájuk személyes történelmem egy olyan szeletének rekonstruálásához nyújthat segítséget, mely nélkülük időnkénti trehányságom következtében most bajosan sikerülhetne. De ha ama bizonyos feljegyzésemet nem is találom, megvan és két kötetemben is szerepel az a versem - de hébe-korba adott nyilatkozataimban is előszeretettel hivatkozom rá, ritkás szerzői estjeimen, közszerepléseimen magam is szívesen olvasom föl (egyszer a tévé valamelyik irodalmi műsorában Mácsai Pál félelmetesen érzékeny előadásában hallottam teljesen véletlenül) -, amely egyértelműen ehhez az estéhez köthető. Odahaza - az időben még Csehszlovákiában, Dunaszerdahelyen éltem - ekkorra már az élet minden területét kérlelhetetlenül átmosták Husák elvtárs szovjetbérenc kommunista abszolutizmusának hullámai, egyre levegőtlenebb viszonyok között éltünk, s bármilyen furcsa, egyre inkább levegőt venni jártam Magyarországra, mert idehaza, az otthonihoz mérve, még a "Bajai" elvtársak buzgólkodása ellenére is összehasonlíthatatlanul telítettebb volt oxigénnel a légkör. (A rákövetkező esztendőben, 1981-ben már körülöttem is kitört a botrány, kifelé fordítva szekerem rúdját az Irodalmi Szemléből, s menetrendszerű feljelentések tárgyává téve szerény személyemet - meg kell mondjam, sokszor méltatlannak éreztem magam ekkora figyelemre -, akinek közlésétől a hazai lapok egyszercsak tartózkodni kezdtek, nem szívesen vállalva a kockázatot olyan valaki miatt, akivel úgyis mindig csak baj van.) Az Életünk-est utáni összejövetel is több tisztító-eszméltető beszélgetés adományával gazdagított (ha jól emlékszem, itt sodort a sorsom egy jóízű purparlé erejéig Jánosy István mellé, s Tornai Józsefnek köszönhetően tele tüdővel szívtam a levegőt abból a tágasságból, melyre a vele való, létfilozófiai telítettségű bölcseleti kisszemináriumnak is beillő fecsejünk nyitott számomra ablakot), s tovább gyorsította bennem annak a kettős látásnak a kifejlődését, mely egyre érzékelhetőbbé tette számomra bizonyos, fennen hangoztatott eszményeknek és állandó(sult)nak minősített értékeknek a viszonylagosságát, amely azután a hamarosan megjelent Istentelen színjáték című kötetem ekkoriban kezdett verseinek keserű iróniájához, bohócparádéjához vezetett el. Fentebb hivatkozott versem, a Hotel História - melynek címéhez az Astória-szálló neve adta az ihletést, ahol az est vidéki és külföldi részvevőinek a szerkesztőség szállást foglalt, tehát ahol magam is megszálltam azon az éjszakán, s melynek csírái a szóban forgó Életünk-esthez és a nevezett szállodában eltöltött éjszakai órákhoz köthetők - már akár az ebből a kettős látásból fakadó tudathasadásos állapot drámájaként is olvasható: 
 

A Hotel Históriában lakom
laknak itt velem bácsik és nénik
kik kikönyökölve az ablakon
a rút eget nagybőgőnek nézik
--------------------------------------- 
A Hotel Históriában lakom
hány éve - időtlen idők óta
ellen- itt néha a forradalom
száll ajkamról búsan száll a nóta

A Hotel Históriában lakom
társaim koldusok meg királyok
pisla csillag kacag ily alakon
ha erkélyemre báván kiállok

A Hotel Históriában lakom
merengve eljövőn s rég multakon
hol mord hóesésben s tűző napon
csendeskén hasad haj! a tudatom

Talán bocsánatos vétek most ez önidézés, s talán az is, hogy e réges-régi estet idézve, hirtelen dallani kezdtem. Már csak azért is, mert e nevezetes esemény megfigyelését hírhedt ügyosztályunk a nem kevésbé poétikus "Subások" fedőnévvel illette. (Bár kétségtelenül van némi felsőbbrendű gúny is ebben az elnevezésben, ha arra gondolok, hogy jeles háromperhármasaink képzelete netán a magyar irodalom népi, népies jelzőkkel jelezhető szárnyához tartozó írókhoz társította a kérdéses megjelölést. Ráadásul az est meghívottjai, részvevői sokkal tágabb erőteret képviseltek annál, mint-hogy bármily igyekezettel be lehetett volna terelni őket egyetlen jelző vagy szemlélet aklába. Gyaníthatóan az bökte itt szemfüles megfigyelőink oldalát, hogy az Életünk is, estje is - már akkor, két évtizeddel ezelőtt - a magyar irodalom egységét igyekezett demonstrálni, miként azt az inkriminált jelentés is nehezményezi: "A bevezetőt Ilia Mihály tartotta, melyben dicsérte az újságot, hogy foglalkozik a fiatal magyar írókkal, költőkkel és nagy teret szentel a külföldi magyar irodalomnak, »hídként« a külföldön élő magyarok és a hazaiak között.") Annyi maradt még hátra e titkosrendőrségi jelentés által gerjesztett futamomból, hogy amint az kicsinél is kisebb kiadócskám tavaszra készülő könyveiből, illetve ezek szerzőinek névsorából látható: a subások még mindig együtt vannak. A háromtagú, Zelei-Zalán-Tóth-fedezetsor - bár talán már nem feltétlenül tartozik "Bajai" elvtárs bajai közé - köszöni, jól van. 
 

Sztrájk 

Egyéni vállalkozó vagyok. A minap, egy szombat reggel, mint munkavállaló, benyújtottam bérkövetelésemet magamnak mint munkáltatónak. Munkáltatóként azonban - egy pillanat alatt felmérve anyagi helyzetem - kapásból elutasítottam munkavállalókénti kétségtelenül jogos, inflációkövető bérigényemet. A körülmények gondos mérlegelése mellett mint munkavállaló azonnali sztrájkot hirdettem Alter Egonnal, amit mint munkáltató Alter Egonnal megértőleg, tehetetlen egykedvűséggel tudomásul vettem. A sztrájk végét déli tizenkét órára tűztem ki, amennyiben a munkavállalóként magammal mint munkáltatóval folytatott bértárgyalásaim eredménnyel zárulnak. Mint munkavállaló, egész délelőtt feszült légkörű tárgyalásokat folytattam magammal mint munkáltatóval, miközben ki sem keltem az ágyból. Eközben vagy négy, az érdekvédelmemet szolgálni hivatott szakszervezet vezetőiként hadakoztam munkáltató-magam képviselőivel, akik természetesen ugyancsak mind én voltam, s meggyőző érveinket a másikra való lélektani ráhatás és az alantas zsarolás legkülönfélébb eszközeit váltogatva, igyekeztünk meggyőzni magamat. Természetesen munkáltatóként a legmesszebbmenőkig megértettem munkavállalói magam nehéz helyzetét, és őszinte sajnálkozással utasítottam vissza nagyobb részt általam is jogosnak tartott követeléseit, s munkavállalóként ugyancsak fogékonynak mutatkoztam munkáltató-magam problémái iránt, de életszínvonalam további csökkenésének elkerülése érdekében kénytelen voltam ragaszkodni eredeti követelésemhez. Miután déli tizenkét óráig álláspontom sem az egyik, sem a másik oldalról egy szemernyit sem közeledett egymáshoz, mint munkavállaló, a sztrájk délután hat óráig való folytatása mellett határoztam el magam, amit mint munkáltató, sajnálkozva ugyan, de tudomásul vettem. Ám amint az várható volt, mint munkáltató továbbra sem tudtam biztosítani magamnak azt a bérnövekményt, melyet mint munkavállaló jogosan elvártam volna magamtól, ezért pontban 18.00-kor fölvettem a munkát. A sztrájk idejére tervezett munkámat ugyanis nemcsak hogy nem végezte el helyettem senki, hanem sztrájkpénzt sem kaptam az érdekvédelmemre szövetkezett legalább négy egyszemélyes szakszervezetem egyikétől sem, s be kellett látnom, az elmaradt munkámért remélt szűkös kis bevételem kiesését sem pótolta volna senki az állami költségvetésből. Két korrigálandó mondat között, a számítógépem előtt kushadva, a tévéhíradó szomszéd szobából - É.-tól - átszűrődő hangfoszlányai alapján egykedvűen nyugtáztam, hogy sztrájkomból mégcsak televíziós híranyag sem lett, azután egészen vasárnap reggel hatig már le sem vettem többet a kurzorról a szemem, hogy ezáltal is megpróbáljam csökkenteni a munkabeszüntetésem következtében várható jövedelem-kiesés okozta káromat. Reggel hatkor vettem egy frissítő zuhanyt a fürdőszobában, betámolyogtam a konyhába egy erős kávéért, ahol a hálószobából épp előkerült É.-val boldog "Jó reggelt!"-tel köszöntöttük egymást, majd nyolc körül már ismét számítógép-gályapadomnál ültem, ötperces derűt sugárzó termelési beszámolóval kezdve a pihenőnap miatt csökkentett munkaidejű, minimum nyolcórás vasárnapi műszakomat.