Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 4.sz.
   FÜZI LÁSZLÓ
 
Lakatlan Sziget
 

(Irgalom) Már második éve voltam a hallgatója, délelőttjeink nagyobbik része beszélgetéssel telt, sok mindenről hallottam tőle, s én is szóltam erről-arról, az otthoni világról is, amiben akkor még majdnem benne éltem, hiszen még időm se volt kilépni belőle, amikor Ilia Mihály tanár úr, a szokásos ezer irányba elágazó, új és új bekezdésekkel gazdagodó beszélgetésünk során egyszer csak megjegyezte, közeledik a diákköri konferencia, ideje lenne témát választani, mert hiszen valójában csak egy téma kidolgozásakor dől el, hogy mit is tudunk, van-e hajlamunk az írásra, filoszkodásra. Témát is ajánlott azonnal: Ady erdélyi recepcióját, pontosabban Ady hatását az induló erdélyi irodalomra kellene feldolgozni, mondta. Akkor is értettem, abban a pillanatban, amikor mondta, hogy mindez az addigi közös időnkből származik: az erdélyi irodalom történetét hallgattuk tőle, s bár valóban beszéltünk mindenről, életünk apró gondjairól, olvasmányainkról, politikáról, az egyetemről, a körülöttünk élő fiatal írókról-költőkről, meg hát a fociról is - Ágit az Aradi vértanúk terén mutattam be neki, akkor értek oda, amikor mi a többiekkel még játszottunk -, s így tovább, a munka felé viszont csak a "munkakapcsolatból" lehetett elindulni, abból, ami tényszerűen is összekötött bennünket.
   Emlékszem arra, ahogyan mondta, s arra is, hogy nem vártam meg mondata befejezését, még ma is a másik szavába vágok, ha valami nagyon fontosat szeretnék mondani, feltehetően otthonról hoztam magammal ezt, ahhoz, hogy az embert észrevegyék, valamiképpen meg kellett küzdeni, szóval nem vártam meg, hogy befejezze azt, amit mondani akart, azonnal válaszoltam: Tanár Úr, én Németh László Irgalom című regényét szeretném elemezni, - mondtam... Azt hiszem, az elemzés szót is használtam, pedig hát "elemezni", főképpen úgy, ahogy az a strukturalizmus divatjának idején az egyetemista körökben dívott, már akkor sem szerettem, de hát itt nem az elemzés volt a fontos, hanem az, hogy kimondtam azt, ami foglalkoztatott - immáron az "irodalomban" is. Németh Lászlóról akkor még nem nagyon beszéltünk, ha igen, akkor csak annyit, amennyit az író temetéséről mondott el, s hogy leveleztek, az Égető Eszter Méhes Zoltánjának neve után érdeklődött, anagramma-e ez, kérdezte az írótól, merthogy a Németh László név betűiből rakható össze ez a név. (Később engem is sokat foglalkoztattak a Németh László által adott nevek, legfontosabb hősei ugyanis beszélő neveket viselnek, hozzám, kell-e mondanom, az Irgalom hősnőjének, Kertész Ágnesnek a neve áll legközelebb - Ági miatt is. Egyik dolgozatában Németh G. Béla is érintette Németh László névadási gyakorlatát, ő már a hősök nevét sem tudta elfogadni, nem átlagos, a közegbe "belesimuló" nevek ezek, mondta a Takaró, Égető, Kurátor nevekre utalva.) De nem a korábbi beszélgetéseinkhez kapcsolódva merült fel bennem Németh László neve, s rögtön hozzá kapcsolódva utolsó regénye. Középiskolás koromban sok mindent olvastam, főképpen természetesen regényeket - az olvasmány az én szóhasználatomban még mindig azonos a regénnyel, noha azóta már tudom, hogy egy pár soros versbe is belesűrítődhet mindaz, ami esetleg egy regényt nem tud "megtölteni", de akkor valóban leginkább regényeket olvastam, volt amit értettem, s volt, amit nem, de jó volt benne élni egy másik, a miénkétől különböző világban. Így olvastam el Németh regényeit is, tanulmányairól, esszéiről csak hallottam a gimnáziumi szakkörben, de olvasni nem olvastam őket, hiányoztak a falusi könyvtárból. Természetes módon hiányoztak, hiszen a tanulmányíró Németh Lászlóval a hatvanas évek végén még "harcban álltak" a hatalom birtokosai, hogy engedhették volna a falusi könyvtárak polcaira az "ideológiai tartalmakat" hordozó írásait. Persze, valószínűleg voltak ott tanulmánykötetek is, de azokból akkor még hiányzott mindaz, ami gondolkodásának a belső kohézióját megmutathatta volna. Azt sem tudom, hogy nálunk kit érintett volna meg mindez, értette-e volna valaki ezeket az írásokat, a könyvtárba akkor főképpen a diákok jártak, a tudásvágy pedig mások esetében is főképpen a regények olvasásában merült ki.
   Így olvastam el, annyi más mellett ezt a regényt, s foglalkoztatott azóta, hogy elolvastam. Feltehetően valamiféle kommentárt is olvastam hozzá, nyilván Németh valamelyik önelemző-önértelmező írását, ez mutathatta meg számomra, hogy irodalomról, könyvekről is lehet gondolkodni, s hogy a regényben - értsd: műben - érintett kérdések történeti-irodalomtörténeti-társadalmi összefüggésekbe állíthatók. Megkaptam azt a távlatot, ami nélkül az irodalom iránt érdeklődő fiatal, ha csak valóban nem önmagáért a szövegért foglalkoztatja az irodalom, nem létezhet. Már a mából, a mostani gondolkodásom alapján teszem hozzá mindehhez azt, hogy egyáltalán nem baj, ha az irodalom világába egy Németh László méretű gondolkodó vezet be valakit, s még azt sem tartom gondnak, ha az író a műveihez írott kommentárjaival állítja a műve mellé ezt a "valakit" - történetesen akkor volt önmagamat -, inkább az a kérdés, hogy az, aki ily módon elindul az irodalom felé, az eljut-e az önálló irodalom- és világértelmezéshez... Igen, a kérdés csak ennyi...
   Ma már tisztán látom, az Irgalom több ok miatt is fontos regény. Egyrészt fontos Németh pályáján: összefoglaló, a motívumokat vissza-menően is értelmező, különös gondossággal írt munka. Másrészt fontos "politikailag-ideológiailag". A zárómondatok egyértelművé teszik a történet jelképességét, így nyilvánvalóan a mű egyik legfontosabb kérdése az, hogy az a világ, amelyikben akkor benne éltünk, tágítható-e valamennyire, létezhetnek-e sajátos, az akkori keleti érdekszférához tartozó országokéitól eltérő sajátos vonásai. Harmadrészt fontos azért is, mert alapvető emberi-etikai kérdéseket vet fel. Azt kérdezi, hogy miképpen élhet a társadalomban az ember, milyen magatartás-típusok léteznek-létezhetnek egy társadalomban, s hogy az a magatartás-típus, amelyiket ő képvisel, történetesen az adó élet eszménye, megvalósítható-e a világban. Mindez így visszatekintve, történeti-irodalomtörténeti távlatból teljesen egyértelműnek látszik, legalábbis a kérdések szintjén, s nyugodtan mondhatnám azt, hogy mindebből akkor, tizenhat-tizennyolc éves koromban, semmit nem éreztem. A regényt - a regényt, mint művet - olvasva feltehetően valóban keveset érthettem mindebből, ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy az említett kérdések nem kerültek be a gondolkodásomba, s éppen ezért gondolom úgy, hogy akkoriban már Némethnek a regényhez írott kommentárjait is olvastam. Másképpen honnét tudhattam volna arról, hogy ebben a regényben összegződnek pályájának legfontosabb motívumai? Egy regény elolvasása után ez senkinek nem juthat csak úgy magától eszébe...
   A hetvenes évek elején még nyilván - hatvannyolcra utal vissza ez a nyilván - hallhattam valamit a "magyar modell" sajátosságairól, ha otthon nem is, a gimnáziumban bizonyosan, legalábbis egy órai magyarázatban arra figyeltem fel, hogy micsoda fura dolog magyar modellről beszélni, az, ami nálunk van, semmiben sem különbözik attól, ami a többi szocialista országban történik. (Kedvenc magyartanárunk mondta ezt, de úgy, hogy tudtuk, semmiben nem ért egyet azzal, amit mond. De hát mondania kellett, ahogyan Kádár János is ezt mondta. Ezzel kapcsolatban olvasom a mostani Beszélőben Aczél György Kádárról írott szavait: "A magyar vezetők, közgazdászok állandó perlekedésre kényszerültek a ’magyar útról’ cikkező nyugati sajtóval. A ’magyar modell’ megfogalmazás Magyarországon ’anatéma’ alá esett. Kádár szakadatlanul szükségét érezte hangsúlyozni, hogy minden országnak a maga útját kell járnia, s a magyar gazdasági reform senki számára sem modell." Érdekes, Aczél mindezt távolságtartással mondja, úgy, mintha semmi köze nem lett volna ahhoz, ami az országban történt.) A harmadik kérdés, az etikai, szintén mélyen érintett. Arról soha senkivel nem beszéltem, hogy miképpen is kellene élni, mit kellene kezdeni az életemmel, azon túl, hogy éreztem, otthon nem maradhatok, ott nem találom meg a helyemet. Ebbe a helykereső állapotomba hasított bele Németh az Irgalommal és a benne megfogalmazott "életrecepttel"...

(Útkeresés) Emlékszem, gimnazista voltam, jártam be a városba, reggel fél hétkor indult a vonatunk, s már erősen délután volt, amikorra hazaértünk. Ez az "időbeosztás" (beosztás?, inkább kényszer) jól jellemzi akkori helyzetemet: egyik világban (világomban?) sem voltam otthon. Néha este elküldtek a csarnokba tejért, hol biciklivel mentem, hol gyalog, máskor csak úgy, valóban önmagáért futottam. A lámpák alatt a fényben az árnyék hol megnőtt s előrebukott, hol pedig ismét kicsire változott, s hátulra került, így a mozgás megdupládózott, a természetes mozgást az árnyékok sejtelmes, egyre gyorsuló tempóban megmutatkozó mozgása kísérte... Ebben a kísérteties térben sokszor kérdeztem magamtól: mi lesz velem, mit kezdek magammal. Otthon nem maradhattam, ezerszer átgondoltam, már érettségivel sem tudtam volna mit kezdeni az ottani világban, de a kilépéstől is féltem, másik világot, másik közeget nem ismertem, el sem tudtam képzelni, hova, merre indulhatok el. Elbizonytalanodtam, és az elbizonytalanodás által megteremtett űrt töltötte ki az irodalom. Írni nem írtam egy sort sem, de ettől kezdve még többet olvastam, az olvasmányaimból építettem fel magamnak egy másik, az otthonitól különböző világot, s ebben a világban már Németh Lászlónak is megvolt a maga helye... Így, amikor Ilia tanár úr szavába vágva elmondtam, hogy miről szeretnék írni, minden tudatosság nélkül, tudatosságról egyébként sem lehetett beszélni, pillanatok alatt zajlott le mindez, a magam lassan épülő világához tértem vissza. Aztán pedig írtam a dolgozatot, mert nem tehettem mást.
   A téli vizsgaidőszak végén hazamentem, az egyik reggel leültem a konyhaasztalhoz, elővettem a regényt, újraolvastam, egyes mondatokat megjelöltem, aztán pedig néztem ki az ablakon: a kert kihalt volt, hátrébb a rét is, az Ikva-part is, a nyárfák magukban álltak, ebben a képben egész délelőtt nem jelent meg senki. Nem is jelenhetett, mert január végén a kertekben nem lehetett dolgozni. Mi a konyhában fűtöttünk, a szüleim is ott voltak, édesanyám főzött, édesapám az újságot nézegette, hol letette, hol felvette, én olvastam és "írtam". Nyilvánvaló, hogy így nem lehetett írni, de másképpen sem, nem volt olyan tér, amelyikben az ember magára maradhatott volna, s úgy tehette volna a maga dolgát. A "dolgozat" persze megíródott. Abból, ahogyan megírtam, ma már valószínűleg semmit nem vállalnék, abból, amiért megírtam, ma is mindent vállalok. Sokszor gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha "valódi" irodalomtörténész-jelöltként elfogadom a felkínált témát, s azt dolgozom ki, mára meglehet, tisztábban látnánk az erdélyi irodalom kezdeteit. Néha udvariatlanságom is bánt: minek kellett akkor a "Mester" szavába vágnom - a kifejezést Zalán örökítette át versbe -, mindezt lehetett volna türelmesen is tisztázni, pontosan, minden kapkodás nélkül. Máskor viszont azt gondolom, kapcsolatunknak-barátságunknak éppen ez a gyors megmutatkozás adta meg a szépségét. Az, hogy beszélgetésünk szinte egyetlen pillanat alatt felszínre hozta azt, ami már esztendők óta foglalkoztatott. Ezzel új szál szövődött köztünk, új szál, ezt követően Németh Lászlóról is sokat beszélgettünk.
   Akkor még nem tudtam, ma már biztosan érzem, hogy ez a hirtelen közbevágott mondat egész későbbi gondolkodásom szempontjából is fontos volt. Az irodalomból a számomra egzisztenciálisan fontosat választottam ki, már ekkor eldőlt, hogy az irodalomnak nem a tudományos vetülete - irodalomtörténet, irodalomelmélet - foglalkoztat, hanem az, amiből élni lehet, ami az ember gondolkodásába a művekből bekerülhet. Meglehet, az írókat is ez élteti, de hát nem lettem író, képzelt világot nem tudok magam köré teremteni, ebben a vonatkozásban a realitások nagyon is magukhoz láncolnak, viszont az, amit az irodalomból - mondjuk így: a mások által megélt világokból - a magam életével össze lehet kapcsolni, az mindig lekötött... S ma már a tanári-emberi nagyság megmutatkozásának látom, hogy Ilia tanár úr másokból is felszínre hozta azt, ami bennük már megvolt. Baka Istvánnak ő ajánlotta, hogy olvasson Széchenyit és Adyt, ebből az olvasmány-élményből nőttek ki Pista hosszú versei, Zalán "adys" periódusába is belejátszott Ilia Mihály Ady iránti érdekl?dése (els?- és másodéves koromban a könyvtárban végigolvastam az írásait, az egyetemi Actákba írott dolgozatokat csakúgy, mint a recenziókat, ezért tudom, nem lehet azt mondani, hogy nem írt - írt, leveleket elsősorban, s a levelek mellett jelentős tanulmányokat A Holnapról s Ady Ős-Kajánjáról, s ott volt a Juhász Gyula-kritikai kiadás is), azt pedig, hogy hány szakdolgozat-témát, tanulmány-témát ajánlott, meg sem lehet mondani...
   Ezerkilencszázhetvennégy őszén kerültem a szegedi egyetemre, s már az első félévben jártam az óráira. A külföldi magyar irodalomról tartott előadásait ketten hallgattuk Csapody Miklóssal, s ahogy az órák következtek egymás után, úgy kerültünk bele egy addig nem ismert, minden korábbitól különböző világba. Az otthoniból szinte észrevétlenül léptem át egy másikba, ha az teljes volt, akkor ez is, onnét a többi világ nem látszott, innét szinte minden irányba nyílt elágazás. Talán csak a közvetlen célzások hiányoztak belőle, soha egyetlen szóval el nem hangzott, hogy mi mondjuk tanítványok vagyunk, hogy jól érezzük magunkat egymás közelében, hogy miről mit kellene írni, hogy erről vagy arról ezt vagy azt gondoljuk, később talán ezért is lepődtem meg, amikor sugallni akarták számomra, hogy ezt vagy azt írjam. Még a dolgozatokat se nagyon beszéltük meg, éppen "csak" azt a segítséget kaptuk meg, ami a dolgozatok megírásához kellett. Sokan tértek be hozzá délelőttönként beszélgetni, kérdezni ezt-azt, beszámolni az utazásaikról vagy éppen az olvasmányaikról, mi Miklóssal szinte minden beszélgetést végighallgattunk, így pontosan tudom, hogy mindenki a maga választotta úthoz kapott valamiféle erősítést, igazolást, eligazítást. Nem történt másképpen ez velem sem, elolvashattam az Új Látóhatár Németh László-számát, amikor jeleztem, hogy az apa-motívum foglalkoztat, levelet írt Németh László özvegyének, Ella néninek, hogy fogadjon: első beszélgetésünk során már előkerült Németh László édesapjának, Németh Józsefnek a Naplója. Grezsa Ferencet is Ilia tanár úr "közvetítésével" ismertem meg, aztán jöttek a diákköri konferenciák, s szép lassan belesodródtunk abba, amiben most is benne vagyunk, nem az "irodalomba", vagy az "irodalmi életbe", ennek bármikor vége lehet, ez nem helyettesíti a világot, a világ természetes értékrendjét, az viszont biztos, hogy természetes értékrenddel bírunk a magyar irodalomról, s érezzük ennek a kultúrának a fontosságát, s talán ez sem kevés. Mondtam, sokan jártak hozzá, olyanok is, akik egymást sem ismerték, ám az biztos, hogy egymásról rajta keresztül pontos képpel bírtak.
   Lengyel Andráshoz a Fekete Házba már mi is eljártunk, nagyokat beszélgettünk, Péter László óráit hallgattuk... Vekerdi Lászlóról is tőle halottam először, Baka Istvánról is. Amikor Pista visszajött Szegedre, erről egyből tudomást szereztünk, s bár még volt hátra legalább négy olyan év, amikor egy városban éltünk, Pistát, a "költőt" hallgatóként megszólítani sem mertem. Hallgatóként a szükségesnél kevesebbet beszéltem Zalánnal és Géczivel is, Szepesi Attilával talán nem is találkoztam, Temesivel is csak egyszer, Szőke Katival egyszer sem, a nálunknál fiatalabbakkal, Darvasi Lászlóval, Csuhai Istvánnal, Takáts Józseffel, Tóth Ágival szükségszerűen egyszer sem - de tudtunk egymásról, s amikor szükségünk volt a találkozásra, akkor tudtuk, hogy kivel beszélgetünk - s ez fordítva is így volt...

(Háromperhárom) A kifejezést már egy évtizede ismerjük, azóta, hogy titkosnak minősített iratok eltüntetéséről hallhattunk, a vele kapcsolatos pár papír jó egy éve került a kezünkbe, jóval kevesebb ez, mint amennyi keletkezett, az informátornak elkeresztelt besúgókat pedig törvény védi, így kilétükre az elénk tett papírok alapján csupán következtethetünk. Hosszú hónapok kellettek ahhoz is, hogy ezek a papírok a kezünkbe kerülhessenek, miután kézbe vettük őket, ismét többet beszélgetünk arról, amit úgy is tudtunk, figyeltek bennünket. A legtöbbet természetesen irodalomról beszélgettünk, aztán persze az irodalom körüli dolgokról is, lapokról, írókról Írószövetségről, politikáról - s ha politikáról, akkor is nehéz volt tudomásul venni, hogy ez "bűnös" cselekedet, valahol feljegyzik azt, amit mondunk. Tanárunk leváltott főszerkesztő volt, egyetemen tanított, abban a világban, amelyikben erre érzékenyek voltak, természetesnek számított, hogy mindazt, amit tesz, megfigyelik, ám ez bennünket bántott, nem is értettük igazán, annyira természetesnek, logikusnak, az akkori világból következőnek tűnt minden cselekedetünk... Éreztük, hogy figyelnek bennünket, a levelek késtek, talán olyan is volt, amelyik nem érkezett meg. Volt, hogy Baka Istvántól kért Kincskereső feliratú borítékot, a fontosnak vélt levelet ebbe tette bele - most látjuk, a szervek erre is felfigyeltek, külön érdeklődéssel vetették magukat a gyerekeknek szóló irodalmi folyóirat fejlécét magán viselő borítékra... Ha nem vettük volna észre, hogy figyelnek bennünket, nemcsak bennünket, azt az egész kört, amelyikkel kapcsolatban állt, akkor is tudtunk volna róla, maguk hozták ezt a tudomásunkra.
   Egyszer éppen otthon voltam, az egyetemtől háromszázötven kilométernyire, hátul az udvarban dolgoztunk valamit, talán a szemembe pattant egy szikra, vagy egy forgács, s ezért álltunk fel, amikor két férfi jelent meg az udvarban. Bemutatkoztak, megmondták, hogy honnét jöttek, s azt is, hogy miért. Azt kérték, hogy időnként számoljak be nekik arról, ami az órákon történik, amiről az egyetemen vagy másutt beszélgetünk, különösen pedig arról, amit Ilia tanár úr mond nekünk. Készen voltunk a válasszal, én is, édesapám is, ő a fia nevében beszélt, ma, amikor valahogyan mégiscsak előkerül, hogy ki vált besúgóvá, nem a válaszunk lep meg, hanem az foglalkoztat, hogy miért is mondtunk nemet. Elsőéves egyetemista voltam, veszíthettem volna, ha húsz évvel előbb történik mindaz, ami akkor történt, akkor azt, ami előttem volt, akkorra, amikor ez történt, már csak a veszítés lehetősége maradt meg. Édesapám az állását veszíthette volna, ő sem veszítette el, de feltehetően nem a lehetséges változatokat mérlegelve mondtunk nemet, mit tudtunk mi akkor a világ működéséről, hanem azért, mert a világunkba nem fért bele ez a lehetőség. Természetes világban éltünk, a körülöttünk lévő világ konfliktusai, ellentétei mindig a felszínre kerültek, semmi nem maradt rejtve, nem tudtuk hát elfogadni a kettős játékot. A mostani meditáció, elemzés már része a jellegzetesen értelmiségi gondolkodásmódnak, abban, amit mondtunk, viszont az volt a legszebb, hogy semmiféle mérlegelés, hezitálás nem kapcsolódott hozzá.
   Azok, akik jöttek, elmentek, a kapuig kísértük őket, kocsijukkal ugyanis nem a házunk előtt álltak meg, hanem - nyilván konspirációs okokból - öt házzal odébb, így míg ők az autó felé ballagtak, az egész utca azon gondolkodhatott, kik is jártak nálunk. Szegeden aztán tájékoztattam Ilia tanár urat a történtekről, emlékezetem szerint az utcán sétálva, ám ebben nem vagyok biztos, ma azt olvasom az egyik kezembe adott papíron, hogy - a kihagyások is a dokumentum részei, így teljesek, "formahűek", egyébként viszont mindent betű szerint idézek, a lehető legteljesebb hitelesség kedvéért -: "              fűződő kapcsolatára jellemző, hogy amikor szervünk operatív célú tanulmányozása során személyes megismerését végrehajtotta, azonnal       fordult tájékoztatva a történtekről, tanácsot kért tőle jövőbeli magatartását illetően. A dekonspirációt követően elálltunk további tanulmányozásától." (A felfedés, a történtek elmesélése dekonspiráció? Sajátos, az adott hivatalra jellemző logika.) Persze, olvashatok egyebet is. Egyszer azt, hogy nevezett, ez vagyok én, "az egyetemre kerülését követően rövid időn belül kapcsolatba került egyetemi docenssel, aki nacionalista befolyása alá vonta. A továbbiakban ez a kapcsolat meghatározta Füzi László magatartását, baráti körének kialakulását. Tartós kontaktust az köré csoportosult fiatalokkal, elsősorban volt bölcsészhallgatókkal alakított ki. Adataink szerint ezekkel a személyekkel jelenleg is szoros kapcsolatot tart." Később aztán mást is olvashatok. Többek között azt, hogy valamikor meglátogattam a Szerkesztő fedő nevű nyomozás célszemélyét - azaz Ilia Mihályt, ezt az elnevezést egyébként megbocsáthatatlan galádságnak, a cinizmus legnyíltabb megmutatkozásának tartom -, aki kölcsönadta nekem "Bibó István nyugaton kiadott, ellenséges tartalmú összegyűjtött munkáinak III. kötetét, amit az magával vitt Kecskemétre. Kérjük, hogy az információval kapcsolatos esetleges intézkedésük során hírforrásunk védelme érdekében kellő körültekintéssel járjanak el" (Mindez már ezerkilencszáznyolcvannégyben íródott le.) S hát olvashatom a régi beszélgetések leírását, tűnődéseinket - egészen más nyelven, mint ahogy azok elhangzottak. A papírokból kiderül, hogy lehallgató készülék volt a Tiszatáj szerkesztőségi szobájában, egyetemi szobájában, otthon - tehát mindenütt, ahol megszólalhatott, beszélhetett. A jelentők kiléte az utalásokból, minden titkosítás ellenére meghatározható, olvasták a levelezését, mindent tudtak tehát róla, még arra is kísérletet tettek, hogy a gyermekeik tanárai között találjanak olyas valakit, aki megszerzi a gyerekek táskájából a lakásuk kulcsát. Mindez felháborító, olyan embert próbáltak tönkretenni, aki minden mondatával nevelt, tanított. De még ennél is felháborítóbbnak tartom azt, ahogyan a beszélgetéseket a maguk nyelvére fordították, hogy azt a világot, amelyikben éltünk, s amelyik számomra-számunkra a fiatalságot, a tanár-diák barátság őszinte megélését jelentette, a maguk otromba kifejezéseivel értékelték. Előttem van az általuk készített táblázat azokról a "hazai kapcsolatokról, akik ellenséges tevékenységével egyetértenek, támogatják célki-tűzését." A nevek is érdekesek lennének, de még árulkodóbb az, ahogyan a "kapcsolatokat" osztályozták. "Felsőbb kapcsolatok", "Tanítványok, kinevelt káderek", "Bizalmát élvező, már valamilyen pozícióban lévő kapcsolatok" - áll a papíron, és a csoportok megnevezése után következnek a nevek. (Ugyanez megismétlődik a Külföldi magyar "kapcsolatok" számbavételénél.) Mintha minden csak sanda célzás, összeesküvés, kapcsolati háló lett volna - s egyetlen utalás sem esik annak akkori életünk lényegéről: a szellemi és emberi élményről. Felszínre kellene hozni mindezt, elolvasni, rögzíteni: okulásul késeibb koroknak - aztán pedig elfelejteni még azt is, hogy a mi életünkben volt ilyen, hogy valóban arra emlékezhessünk, ami megtörtént velünk...

(Folytatás a következő számban