Sosem láttam kortársaimtól a színházhoz annyira közelálló munkákat, mint amennyire ilyenek Gaál Józseféi és Szamódy Zsoltéi. Ez mindazonáltal nem jelenti azt, hogy művészetük színházban alkalmazható. De amit külön-külön s együtt létrehoznak, az színház. Miért? 
   Gaál József műveinek szavakra fordításához keresvén a megfelelő kifejezéseket, kritikusai azt írják, figuráinak mimikája van, az élet színpadán látjuk őket, sorozatai drámákként bontakoznak ki vagy panoptikumok.¹ Ő maga is adott már kiállításának olyan címet, mely a fentiekre rímel: Maskara.² Máskor kifejezetten maszkokat készít, s munkájáról azt írja: "olyan érzésem támad, mintha egy elfelejtett drámához készítenék kellékeket".³ Szamódy Zsolt pedig előszeretettel fényképez különös labirintus-építményeket, melyek első látásra áttekinthetetlen rendszeréből részleteket emel ki (színháziasan szólva: járásokat): átmeneteket a külső és belső világ, a görbe és szögletes, szűk és tágas terek közt, amiket fények és árnyékok tagolnak; a múlt számtalan nyomát hordozó és frissen vakolt falakat. Olyan emberalkotta tereket tehát, melyekben a racionalitás, funkcionalitás ellenére (vagy azzal együtt) dráma zajlik: az ellentétek, élet és rendeltetés, élet és elhagyatottság közt. Olykor megfordítja a fotót vagy olyan szögből fényképez, ahonnan a térrendszer megismerhetetlen - ezáltal a fényképen új terek jelennek meg. 
   Gaál szerint a világ zárt és - ennek ellenére, paradox módon - megismerhetetlen, de "mindnyájunkban munkálkodik a szorongó keresés, és azon vagyunk, hogy (ezt) az alapmotívumaiban is alig sejthető ősdrámát közös erővel rekonstruáljuk".⁴ Kíséreljük meg rekonstruálni közös műveik alapján! 
   Szamódy fényképein a szovjet hadsereg által elhagyott komáromi erődöt látjuk.⁵ E 19. századi épület tervezői bizonyára ismerték az antik Róma mérnöképítészetével foglalkozó Piranesi 18. századi metszeteit, az Építmények és látképek fantáziaépület-sorozatát, a Börtönök (Carceri) fantáziakompozícióit.⁶ Az Építmények és látképek Velencében készült. 200 évvel azután, hogy Camillo Giulio ott tervezte meg sosem valósult, de még évszázadokig híres emlékezetszínházát. (Ne feledjük, Piranesi színpadtervező is volt!) Camillo Giulio az ókortól a középkorig élő emlékezésművészetet összefoglaló, és így élettartamát meghosszabbítandó, memória színházat tervezett, új szempontok szerint. Nem játékteret, hanem egy rendszert képeknek, amik mindent, amiről az embernek tudása volt vagy amit szemmel nem láthat, kifejeztek. Minden képet elkülönített térbe helyezett volna. A lélek és a szellem mélyeibe rejtett dolgokat tette láthatóvá, ezért színháznak nevezte rendszerét, ami ilyenformán mágikus és misztikus színház volt: a ráismerésé. Hét szinten, hét folyosón, mindegyiken hét kapun rögzítette volna a képeket, a hét planéta sajátossága szerint függőlegesen is kapcsolatba hozva őket. A legmagasabbrendű világtól a teremtésen keresztül a művészetekig, az emberi szellem által konstruált univerzumig terjedt a rendszer, amiben a szellem és lélek elsőbb volt, mint a test. A látogató, a saját legbensőbb világát képesítve látva, onnan kiindulva, el tudta helyezni magát az univerzumban, annak összefüggésrendszerében.⁷ 
   Piranesi börtöneinek falai, boltívei szétzilálták ezt a rendszert: a funkcióval ellentétben szeszélyeseknek tűnnek - építészeti formákon keresztül a rajzoló személyes kétségei, szellemi bolyongásai fejeződnek ki a metszeteken. Ráadásul - központos képszerkesztés híján - a szintek zavarosan egymásra torlódnak fantáziaépületeiben. Capricciói (szeszélyei) elsők voltak e néven, e nemben (Goya Capricciói tán már jobban is ismertek). A szeszélyek szubjektív világok: fantázia keveredik bennük tudással, realitás irrealitással - az addig elfogadott és általános rend helyett. Ahogy a személyiség kiszabadul kereteiből, a rendből, támadhatóvá válik, kiszolgáltatottá ismeretlen erőknek, formáknak, mindennek. Az ezekkel folytatott küzdelem személyes dráma a rend, a rálátás megtalálásáért. Különösen a Piranesi előtti barokk idők illuzionizmusa bolygatta fel az addigi, hierarchikus rendet, keverve a valót igencsak távoli világokkal. Mára szép és rút, jó és rossz határai végletesen összemosódtak. De így volt már Piranesi idejében is, mikor színház volt az egész Velence: ¹⁷ épített színházával, karneváljaival, ünnepeivel egyetemben, s maszkokkal elfedett világában minden összekeveredett. 
   Gaál és Szamódy műveiből úgy tűnik, összekeveredett világunkban felállíthatók személyes rendszerek, ám az ezek pilléreit jelentő, képesített archetípusok különböznek az ókorban megfogalmazottaktól: alapjuk épp az összekeveredettség. Gaál József korábbi kiállításain olyan figurákat láthattunk, melyek ember, állat, növény összefonódásából születtek⁸, az állati-emberi-isteni lét között egyensúlyoznak⁹, tehetetlenek és tévelygők.¹⁰ De már a 80-as években rendszert keresett a lények közt s a világegyetemben: Szem-nap-fény vagy Gerinc-hegy-fa címen összevont képei a határozatlan televényből új összefüggéseket mutattak fel, képi úton.¹¹ (Van köztük logikai összefüggés is, de csak a képi tudja a szerves összefüggést, az azonosságot megfogalmazni.) Figurái, saját dinamizmusukból kifolyólag, szervlényekké váltak - ahogy maga nevezi őket -, öntudatlanokká.¹² Pontosabban: a tudattalantól, ösztönvilágtól vezéreltekké, ami artikuláltan megnyilvánulni képben tud. Szamódy Zsolt fényképezett, különleges technikával papírra rögzített tereibe helyezve, úgy tűnik, megtalálják helyüket. Egy eredeti rendeltetését, a mérnöki építmény racionalitását elvesztett építmény összefüggéstelenné tett térrendszerének részleteiben azonosul tér és lény, és így új, érzelmi jellegű értelmet adnak a katonai rendszernek. 
   Azonosulásukat egy közös, képnyelvi eszköz teremti meg: a gesztus. Az emulzió nagy gesztusokkal kerül a papírra, így a rávitt fotó elveszti dokumentatív jellegét, képzeletivé válik. És gesztusokkal dolgozik a festő, furcsa, androgün figurákat helyezve a terekbe. Az erőd sötét alagútjaiban, azokhoz idomulva, hol szellemalakot, hol éles kontúrú Krisztus-figurát, corpust, születő vagy elhaló bábot, hol erős, oszlopszerű tömegű figurát látunk. Rájuk nézve civilizációnkból kiűzött belső képünkre ismerünk, olykor fájdalmasra vagy rettenetesre. Ezért színház, ami képződik előttünk: emlékezetszínház. 
   Derűsnek álcázott, egyöntetű civilizációnkban talán mégis vannak helyek, hol az ember eltitkolt önmagával találkozhat, ahol elindulhat egy folyamat, aminek során megtaláljuk bensőnktől függő dolgainkat is, helyreállíthatjuk és megújíthatjuk azt a rendet, aminek életet épp a titok és nyilvánvalóság kellő aránya ad, s ami nélkül az univerzum, mint az ember szellemi teremtménye, mindörökre eltűnik. Itt tartunk ma, s nyugodtan állíthatjuk, ma semmi nincs fontosabb a színháznál, az emlékezetszínháznál, a színésznél, a képalkotónál. 
 

Jegyzetek 

1. Sárosdy Judit előszava Gaál József Ante című kiállításának katalógusában. Bp. 1997. Studio 1900 Galéria
2. Győr, 1998
3. Gaál József - Jász Attila: Nosis hermeticus. Gorgo füzetek 1. h.n., é.n., k.n.
4. Uo.
5. Komárom erődváros. Szamódy Zsolt fotográfiái, Csikány Tamás és Horváth Csaba tanulmánya. Komárom, 1998. Komárom város Önkormányzata kiadása.
6. Cs. Dobrovits Dorottya: Piranesi. Bp. 1993. Építésügyi Tájékoztató Központ.
7. Frances A. Yates: The Art of Memory. London, 1996. Pimlico.
8. Bárdosi József: Gaál József művészetéről. Enigma 1994/2. 
9. Merhán Orsolya: Gaál József művészetéről. Enigma 1994/2.
10. Sárosdy i.m.
11. Gaál József. Kiállítási leporello. Balassagyarmat, 1988. Horváth Endre Galéria.
12. Gaál József - Jász Attila i.m.