Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 4.sz.
    ALFÖLDY JENŐ
 
Visszatörténések
Vörös István: A szelídekre várva
 

Költői indulásához volt némi közöm, és örömmel állapíthatom meg, hogy Vörös István a legérdekesebb verseskönyvek egyikét gyűjthette össze a "krisztusi korba" érve. A kötet címadó verse egy régi olvasmányélményemet idézi emlékezetembe. H. G. Wells Az időgép 
című elbeszéléséhez hasonlít a versbeli jelenet:
 

Éjszaka jöttek meg.
Szőkék voltak, és alig
egy méteresek, a hajuk
világított a szobában. Mégse
ébredtünk föl. Nem féltek
járványtól, kutya nagyságú
poloskától. Nem hoztak élelmet.
Nem ismerik a bort.

   Wells hasonló méretű és küllemű, barátságos lényeket jelenít meg utópisztikus novellájában. "Én mindig úgy képzeltem, hogy a nyolcszázkétezer és egynéhányadik esztendő nemzedéke mérhetetlenül túl fog szár-nyalni minket tudásban, művészetben, mindenben" - mondja Wells hőse. De némiképpen csalódik, amikor jobban megismeri ezeket a kedves, angyalszerű emberkéket. Igaz, hogy kedvesek és boldogok, de naivak is, mint a gyermekek. Növényevők, csak gyümölcsön élnek, nem dolgoznak, érthetetlen játékokkal fecsérlik el az idejüket, azonkívül nem érdekli őket semmi, legkevésbé az alvilág óriási termetű, szőrös és félelmetes lakói, akik időnként felbukkannak a föld alól, hogy szétrebbentsék tündéri csapatukat. A szelídek mégis félelem nélkül élnek, ezért fogadják bizalommal a közéjük csöppent huszadik századi embert.
   Vörös István ezekre vagy hasonló "szelídekre" várva írja verseit. Költészete erősen eltér a magyar lírában megszokott messianisztikus, küzdő, vádlóként, bíróként vagy tanúként megszólaló poézistől. Ezt azonban nem kívánja körültűzdelni az antilíra illetlen gesztusaival, amelyek szellemesek lehetnek, rokonszenvesek aligha. Wells - az egyetlen író, akit kedvenc irodalomtörténészem, Szerb Antal igazságtalan bírálattal sújt - bölcsen mondja művében: "Az erőt a szükség hozza létre; a biztonság a gyöngédséget támogatja." Vajon Szerb tűrhetetlennek érezte az angol látnok véleményét, mely a "boldog" jövőt problémátlannak, egysíkúnak és infantilisnak tüntette föl, és kiiktatta belőle a férfiasan harcos konstruktivitást? Nem tudom. Nemes Nagy Ágnes azt mondja, hogy az örök üdvösséget, melyet némelyek se hal, se hús állapotnak vélnek, ő nem unná.
   E kétféle életérzés közt félúton látom Vörös Istvánt. Mozgékony képzelőerejét nem arra használja, hogy nyolcszázezer évvel előre szökjön az időben, hanem arra, hogy visszataláljon gyerekkorába, mely valamiképpen akkor is hiánytalan volt, ha a boldogság távol állt tőle.
   Kétségtelen, hogy a felnőtt ember gondolkodásmódjának módszeres és következetes megkérdőjelezésével és tagadásával több rendetlenséget okoz verseiben, mint amennyi konstruktív szándékot éreztet. Ám ez a rendetlenség a vers vonalvezetésében, szerkezetében s a képek szerves láncolatában mégiscsak egy újfajta művészi rendteremtés igényét jelzi. Az ősegységet keresi, amelyet Oldódás című versében így ír le: "Az utolsó, aki ismerte magát, egy ősember volt. Egy vak rabszolga a sóbányában. A bőre átlátszott. Agyában világított az a pár szó, amit használt." Ezen az alapon mintha valami ősprimitívet választott volna az önismeret megbízható modelljének. Ingerszegény környezet, minimális szókincs, áttetsző egyszerűség. Szó szerint véve mindez távol áll a költőtől. Nyelvi szegénysége gazdag fogalmi hátteret sejtet. Mesterei közül Pilinszky adott példát arra, hogy a vers felcicomázása helyett kevés, gondosan megválasztott szóval világítson. Bár közvetlen Pilinszky-hatásról nem beszélhetek Vörös Istvánról szólva, az kétségtelen, hogy ő is vállal egyfajta nyelvi szegénységet (inkább tartalmas egyszerűséget), s a gyermeki ártatlanságot választja, szemben a felnőttek farizeus-okoskodásával; azért ő látszólag sem annyira eszköztelen, mint a szűkszavúbb, de a Biblia és a szenvedő emberiség minden tudását éreztető Pilinszky.
   Problematikája távol áll mindattól, amit napjaink sajtója nagydobra ver, és amiben a szenzációhajhász tollnokok vájkálnak hónaljukig. "Vérből és fontoskodásból tevődik össze / minden" - mondja, mintha Weöres A teljesség felé című próféciáját, a "Ne fontoskodj!" elvét követné. (Ez ma nehezebb, mint bármikor, mert a legdörzsöltebb zsurnaliszták bölcs buddhista szerzetesnek álcázzák magukat gyűlölködő cikkeiket írva. A mai költőnek nemcsak az ostobaságtól, hanem a dörzsöltségtől is gondosan meg kell különböztetnie magát.) Vörös a maga módján még annyira sem prófétája a poézisnek, mint Weöres, aki vállalta ugyan a prófétaságot, de csak addig, amíg a hamis próféták ellen szükségesnek látta. Vörös mintha tudná mesterével együtt, hogy az elegáns nyerő- és verőemberekre nem szabad hasonlítani, jobb, ha kissé nevetséges inkább. Vállalja az Úr által prófétálásra késztetett Jónás komikumát: Az újrakezdés című, csakis a címében patetikus versben Jónás végül borbélynak áll.
   Mégsem követi Vörös az antilírát: tudja, hogy ennek agresszivitása döngő léptekkel visszahozza a cselédlépcsőn azt, amit a főlépcsőn legu-rított. Nagyon érdekes és újszerű filozofikus versei vannak a nemről és az igenről. Kategorikus formában mindkettő ingerli, s inkább hajlik a talánra meg a nemigenre, anélkül persze, hogy abszolutizálná a relativitást, ha csak nem tréfás önellentmondás formájában, a paradox gondolatok játékosaként. Hogy képalkotó fantáziájáról is fogalmat adjak, íme egy mutató abból, hogy a tagadás radikális formáját elutasító ismeretelméletében mi a nem: "A nem, a sima / kő, háromszor-négyszer / is megpattan a vízen, / de hol a víz?" Amit tagadunk, ami szerintünk nincs, arról tehát értelmetlen beszélni. No de ha az igen létét is kétségbe vonjuk, akkor nem ilyen egyszerű a dolog. Ezért nem juthatunk tovább a paradox állításnál. Ahogy a viszonylagos-ságot már-már dogmaként kezelő versében mondja, "[a]mi egyértelmű, az megoldhatatlan", és ahogy ugyanitt állítja, "[a]mi értelmetlen, az már a megoldás". Ez logikailag fölfejthetetlen és a legfejlettebb komputeragyba is betáplálhatatlan, de a tapasztalat számos esetben igazolja. A folyosó folytatásáról című versében (melyben a képek szervességét sem érheti gáncs) elérkezik odáig, ahol "a sötétet nem szokja meg a szem" - ez az a pont, amelyen a gondolkodás megtorpan, s beléütközik az irrealitás vaskos realitásába, s ezen túl nincs magyarázat, s értelmetlen a kérdés is, nemcsak a válasz.
   Ez a verse híven szemlélteti, hogy amiről beszél, akkor is a tapasztalati valóság emlékképeit őrzi, ha az abszurditás világába pillant. A "folyosó" ugyanis egy kollégiumi vagy iskolai ajtóban végződik, mely raktár, szertár vagy hátsó lépcső bejárata is lehetne, ámde mögötte megszokhatatlan sötétség honol, hogy vakolatlan téglafal állja el a látást. Ez a valószerűen megjelenített valószerűtlenség  a Vörös István-versek legfőbb erénye, ismeretelméleti kalandja és költői kíváncsiságának terepe, a nonszensz és az abszurd birodalma. S ez a titokzatos világ épp azért kelti föl érdeklődésünket, mert ismerős; mert nem kitalált világ, melyről eddig nem volt semmiféle képzetünk, hanem mindnyájunknak ismerős elemekből fölépített, saját élményeinkkel igazolható terrénum.
   Jellegzetes fogása a dolgok Örkény István-i megfordítása, a világ tótágas-szemlélete. A csodaöreg című verse például a csodagyerek fogalmának visszájára fordítása, melynek nyelvi és helyzetkomikuma némi tragikumot is takar, a késve kibontakozó és aggastyánként sikert arató művész tragikumát. Névelvételi szertartás címmel két verse is van (ötletük a névadási szertartás fonákjára fordításán alapul), a jobbik zárja a kötetet. Az emlékezés abszurditása magában a történésben rejlik, a balatoni ítélet-idő a kecskekörmök őseredetébe dobja vissza az időt, visszaváltozik a tó Pannon tengerré, s a vers szereplői "a kezdet peremén nem tudtak / megállni, visszamúltak" - ilyen merész képet az elsőkönyves Tandori óta nemigen olvastam. A versben "a nap fölkelt nyugaton", minden megfordul, még a föld forgásának iránya is, miként más versében a tárgyak fölfelé zuhannak, az idő homokórája visszafelé pereg, vagy a föld alól süt a nap a metróalagútban.
   És mégsincs apokaliptikus visszavonása mindeneknek, mint Pilinszky nagy végítéletversében, az Apokrifban. Vörös mérsékelten temperált költészete a dolgokon nem annyira megrendülő, mint inkább a világállapot katasztrófajelenségeit higgadtan tudomásul vevő és regisztráló embert mutatja. Önmagát egy-két helyen unalmasnak mondja, ami magánemberként akár igaz is lehet, költőként semmiképpen. De az első és az ezredik ijedtségen túl van már. Arra az álláspontra jutott, hogy bár jobb félni, mint megijedni, azért: "A gyávaság kevés, több kell, / a félelem, ahogy féled a sarkkövet, / és ahogy nem féled a csatornát. / A félelem kevés, több kell, / vacogj az ágyadban, / zárd be az ajtót a szobák / között, hozd kísértésbe / magad, színészkedj, és / hidd el, amit játszol. // De a vakhit kevés. / Ne érdeklődj magad iránt." Ebben benne van az is, hogy ne lepődj meg semmin, de készülj fel a legrosszabbra, s ne sajnáld magad. A félelem ellen felszólalhattak a bölcsek a maguk idején forradalmian elmés mondásokkal, de a világ most már azokat is a félelem által irányítja, akik a leghangosabban fütyörésznek, mint eltévedt gyermek az erdőben.
   Az Apokrif költőjéhez hasonlóan Vörös is tesz egy olyan merész gesztust, mely emlékeztet erre az egész életet visszavonó és elsirató Pilinszkyre. "Kezdetben vala a főnév", mondja, jókorát csavarva így a Teremtés Könyve "Kezdetben vala az ige" törvényén. Vörös könyvében van valami állapotszerű, a befelé fordulón képzelgő gyerek katatón merengéséhez hasonló mozdulatlanság. A dolgok alakulásába beleszólni nem tudó, de mindent pontosan megfigyelő és a maga markánsan bontakozó világképében elhelyező egyén pozíciójában látom, aki az egyéniségről ugyanúgy kész lemondani, mint Weöres.
   Nemcsak az egyéniségről, hanem a nagyságról is. Iróniát vélek kihallani szavaiból, amikor így beszél: "A könnyebb ellenállás felé / ne indulj. / Mondd a nehezen mondhatót. / Válassz két számmal nagyobb / ruhát, de ne hordd. / Olvass becsukott szemmel, / aludj nyitottal" - és így tovább. A közismert aforizmákat bohókás álaforizmákkal váltogató mondások közt fölismerhetjük Nemes Nagy Ágnes mennyei intelmét arról, hogy ne akarjunk mélyebbnek látszani a tengernél, elég, ha tengermélyek vagyunk. A szövegösszefüggés szerint a költői gyakorlatban ez ugyanolyan képtelenül nehéz, mint kimondani a kimondhatatlant, amiről pedig már a Szentírás is lebeszéli az embert.
Vörös István végiggondolta az újabb magyar és külföldi líra minden kérdését és válaszát, és lehetővé tette, hogy újabb kérdéseket tegyen föl, melyekre megkísérel válaszolni. Foglalkozásverseiben H. C. Artmannra vélek ráismerni, másutt a cseh irodalom humora és képtelensége üt át a szövegen, mint a papír vízjele. Hajnali torzója a híres Rilke-szonett blasz-fémikus visszavonása: "Mi a francnak változtatnám meg az életemet, mit jössz itt nekem törött szobrokkal, [...] Épp elég így is beleszokni. Vagy inkább / leszokni róla? Kimegyek a kertbe. A madarak / persze már ébren. Jó nekik, énekelnek." A szövegtördelés szonettet imitál, de nem szonett. De nem is antiszonett, nem antilíra, csak egy szent közhely rezignált megkérdőjelezése.
   A kései Weöres a legfontosabb a rá ható költők közül; az, akit még nem értelmezett kellőképpen a kritika, pedig a semmi ontológiáját senki sem mutatta fel olyan kézzelfoghatóan, mint ő, "dr. Senky". Vörös ehhez tud hozzátenni valami újat: "Hattyúszárny verdesi a vizet, kétség és semmi egymáshoz ütődik." Ebben a prózaversben (Vasárnap) olvasható az a kérdés is, hogy "Lennének-e öngyilkosok, ha van túlvilág?" Ez a kérdés nem azt feszegeti, hogy el szabad-e követnünk az öngyilkosság bűnét vagy sem, hanem hogy megszabadulhatunk-e a létezés bárminő formájától, amikor "nem lenni jobb", hogy ismét Weörest idézzem.
   Ezek már nem a mi kérdéseink és nem a mi igazságaink, csupán annyiban, amennyiben a gondolkodás költői játékait és fölfedező útjait a magunkénak érezzük. (Ez sem kevés.) De megkönnyebbülünk, amikor Vörös István olyan személyes hangon és olyan közvetlenül is megszólal, mint A lovag, a színész és a takarítónő ciklus nagy részében, ahol mer szerelmes lenni, csalódott, felsült és fölényes. És mások szerepébe helyezkedő, önmagát így megsokszorozó. Ám nehogy félreértsen bárki, hogy tőle magától kérem számon a "szelídek eljövetelét". Nem, legyen ő csak vásott, klasszikusokkal tiszteletlen és istenkísértő, mint az Így végzed hát te is Radnóti-travesztiájában ("Nevetnem / kell, a tarkómra süt a nap", mondja azzal az ártatlansággal, amely a mártírköltő és őközötte levő helyzetkülönbség realitásából fakad), és legyen csak Hieronymus Boschra emlékeztetően horrorisztikus, mint A sündisznó lovasában, amelyben ő a tárgytalan bűntudat lovasa.
   Költészetét e példákkal együtt az új szenzibilitás névre keresztelt irányzathoz érzem közelállónak. Erről a rokonszenves áramlatról annyit kívánok megjegyezni, hogy nem véletlenül váltotta fel a német képzőművészetben az új vad festészet címen elhíresült (és a későbbi beatnik-költészetben, majd a happeningben is feltámadó) irányzatot. Ezek az expresszionistákra visszavezethető vadócok már rég berekedtek, az új érzékenység követői viszont mindaddig életképesek lehetnek, amíg lesz, aki hisz a szelídek eljövetelében - emberi arccal, hogy Nagy László ide kívánkozó szaváról el ne feledkezzünk. (Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1998)