TÓTH
LÁSZLÓ
Futamok
December
Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja. Halk~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod. Futás, roham. Futamfutam Valaki megkérdezte: miről írom a futamaim.
S én akkor, hirtelen, nem tudtam a kérdésre a választ, mert a legegyszerűbb,
legtermészetesebb kérdések érik mindig a legváratlanabbul az embert. Most
azonban mégis lenne, utólag, egy lehetséges válaszom. Íme:
Vajon ez is? Néhány külföldi mű magyar kiadásához
kértem meg a jogot Amerikából, Lengyelországból, Oroszországból. Washingtonból
néhány óra leforgása alatt, még aznap visszafaxolták a választ, Varsóból
kereken egy év alatt érkezett meg a szóban forgó szerző jogörököseinek
beleegyezése, Moszkvából másfél év alatt semmi. Vajon ez is jelent valamit?
Hazai? Külföldi mű - micsoda buta megfogalmazás.
Mintha bármit is számítana, hogy egy-egy mű külföldi vagy hazai szerzőtől
származik-e. Számomra ugyanis Dante vagy Faulkner a hazai író, míg, teszem
azt, Bácsbodrogi Csete minden hazafias görcsölődése ellenére is idegen
marad, s Hrabal magyarabb, mint valamely, nemzetünk szomorú sorsán rágódó
piros-fehér-zöld mázolmány, versezet, beszély.
A másik Párizs Nem tudom, elkészítette-e valaki a föld
alatti Párizs térképét. Ha nem, valakinek gondolnia kellene rá. Két Párizs
létezik ugyanis. (Illetve, bizonyára ezret is lehetne találni, de most
e röpke futamkában beérhetjük kettővel.) Az egyik a föld feletti - Eiffel-tornyostul,
Sacré-Coerostul; a másik a föld alatt. S most itt nem is csak a Katakombák
vakondjárataira, csonttárlóira gondolok. S nem is a bizonyára a világ egyik
nyolcadik csodájának számító párizsi metróra. Sokkal inkább azokra a föld
alá süllyesztett városrészekre, üzletnegyedekre, életterekre, melyek
új dimenziót adnak a városnak, a terjeszkedés új lehetőségét jelentik számára.
A Saint Sulpice előtti tér alatt többszintes parkoló-monstrum van például,
a Louvre palotaszárnyai által közrezárt téren bevásárlóhelyek garmadájával
csábító tágas terekbe lehet lejutni a Piramis mozgólépcsőjén, eltévedhetünk
a Les Halles vagy a Châtelet alatt nyíló labirintusokban... - hogy csak vélet-lenszerűen
emeljek ki két-három tájékozódási pontot a párizsi alsó világból.
Ez a város-Góliát most lefele terjeszkedik. A felhőkarcolók sehogysem illenek
ebbe a városba, még a Défense falansztert-idéző épületcsodái közé sem,
a montparnasse-i Toronyhoz fogható zsiráfnyak-épületet sem látni másutt
sehol, horizontálisan pedig már rég túlnőtt a város saját határain. Párizs
eredetileg a Cité és a Szent Lajos szigetekre épült, s a Szajna minden
oldalról természetes védelmet nyújtott lakóinak. Azután amikor a település
kinőtte a szigeteit, lakói először akkor sem hagyták el messzire azokat,
s ma már ép ésszel elképzelhetetlen és meglehetősen komikusan ható módon,
a hidakra is házakat emeltek, csak hogy ne kelljen túl messzire merészkedniük
a szívüket megdobogtató, ám idővel túlzsúfolttá vált Île de la Cité-től.
(A mai legrégibb párizsi híd, az újnak nevezett Pont Neuf volt új
korában az első az itteni hidak között, amelyet már nem pakoltak tele többemeletes
házakkal.) Most meg alászáll a város, a mélyben keresve terjeszkedésének
irányát. Meg kell vallanom, ez számomra mindenképpen rokonszenvesebb (s
- merjem leírni? - talán Európához illőbb is), mint az amerikai városok
hivalkodó magasba-törése. Igaz, nem jártam még az Újvilágban, New Yorkról,
San Franciscóról, az angyalok városáról csak olvasmányaim alapján, illetve
fotókról, filmekről alkothatok olyan-amilyen képet. Amely azonban meglehetősen
riasztó. Az a gyanúm, hogy az amerikai felhőkarcolók között irtózatosan
a földre-szorítottnak, csapdába szorult jószágnak érezném magam. Párizsban
az utcafront alatt néhány emeletnyi - vagy inkább: lemeletnyi -
mélységben is lebegek, szárnyalok, tehát ember... ember vagyok.
A majom és a metró Lejön a majom a fáról, hogy egyszer
majd megépítse a párizsi metrót. Ez az a felismerés, mely felmagasztosítja
az embert. S amelybe egyszersmind bele is tud őrülni.
Annexió Akár bevallom, akár nem, Alter Egon
szívesen ücsörög - sörét kortyolgatva, maga elé bambulva - a Les Deux Magots
teraszán. Egyszerűen jól érzi magát - majdnem így írtam: jól érzi magam
- itt, s a teremtés betetőződésének tartja életemnek azt a néhány
kurta félóráját, melyet az itteni semmibe-révedések vittek el tőle. Ezt
már a múltkor is érzékeltettem - nem ez foglalkoztat most. Ellenben az
igenis fontos kérdés a számomra, hogy Alter Egon puszta kivagyiságból,
sznobságból, parvenüségből, valamikori egzisztencialista tanítómesterei
majmolásából szeret-e idejárni, amikor Párizsban van, vagy minden szellemi
őstől, virtuális elődtől független a dolog. A fáma, a bédekkerek, s a kicsit
fellengzősre sikeredett kávéházi itallap tanúsága szerint ugyanis Satre-ék
egyik kedvenc helye volt e jeles műintézmény. Márpedig, emlékszem, jó harminc-valahány
évvel ezelőtt, a prágai tavaszt megtépázó/megcsúfoló pozsonyi
őszben, boldogult fiatalkorunkban, Alter Egonnal együtt vizeltünk
be az izgalomtól egy kis egzisztencialista siti-sütitől, a létbe-vetettség
öntetével nyakon löttyintett hami-hamitól. Ezúttal azonban nem erről van
szó. Először is, szálláshelyünk utcája, a Rue Bonaparte, a Luxembourg-kerttől
a Szajna felé tartva elszalad a nevezetes café littéraire előtt,
tehát Alter Egon, ha akarná sem tudná - sem hazulról jövet, sem hazafelé
menet, sem pedig lefekvés előtti kósza sétáin - elkerülni, s az igazat
megvallva, nekem sem esik nehezemre időnként odáig elslattyogni vele. Úgy
képzelem, valahogy Sartre-ék is így lehettek, akik szintén a közelben laktak,
itt, a Bonapartén. "Megyek, leugrom a Magotsba, kiszakadni egy kicsit sivár
időbeliségemből... Te is jössz, Simone?" - mondhatta volna nemegyszer
akár ezt is élete párjának a filozófus. "Oui, Jean-Paul" - válaszolhatta
volna neki szintén gyakran a másik nem vele élő ékessége. Ez a párbeszéd
azonban, természetesen a mi nevünkkel - az én nevünkkel -
a valóságban Alter Egon és köztem hangzott el valahányszor, s már indultunk
is ilyenkor. Egy szó, mint huszonkettő: az ember sokszor otthonától, hazájától
sok száz, néha több ezer kilométerre bukkan rá olyan helyekre, melyeket
otthonának, hazájának részévé tudna fogadni. A Les Deux Magots ilyen
hely. S ez a második, fontosságát tekintve azonban az elsőnél is nyomósabb
érvem, ami ellene szól annak, hogy Alter Egon puszta hivalkodásból, hiúsága
közönséges legyezgetése okán járna oly híven a Magotsba. Egész egyszerűen
már legelső ittjártakor annektálta a szóban forgó kávémérést, s
azóta szülővárosom, Budapest részének tekinti. S részemről sincs természetesebb,
mint időnként odaszólni É.-nek: "Holnap anyádéktól, Újpestről jövet, elszaladunk
néhány szusszantásra a Magotsba, s csak majd onnan megyünk haza a Haller
utcába, jó?"
A kiikszelt ég Ím, egy újabb bizonyíték arra, hogy
lassan érvényét veszti a külső világ:
Vers és telefon Elhatároztam: ma délelőtt verset írok;
pontosabban: mindenestül a versnek szentelem/adom magam, s nem hagyom,
hogy bármi megzavarjon ebben. Sutba dobok minden egyéb kötelességet, nem
nyitok ajtót, nem veszem fel a telefont...
Balatoni anziksz
Még a nyáron, lent, a Balatonnál, Füreden,
É.-val. Indulásunkat a legteljesebb bizonytalanság árnya lengi be. Először
is, az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy elkészülök-e a megszerkesztendő
anyaggal, amellyel már hajnali öttől hajráztam, s addig nem mehettem sehova,
míg azt le nem adom. Másodszor, az előző napi, illetve éjszakai balatoni
szélviharról érkező hírek nyugtalanítottak: merjünk-e elindulni a bizonytalanba,
ki tudja, elült-e már, vagy várható a folytatása? Én amellett vagyok: menjünk,
s majd meglátjuk, mi lesz. É. hezitál - indulna is, fél is. Közben valaki
felhív bennünket telefonon, épp most jött odalentről, s veszteglő vonatokról,
kiszámíthatatlan közlekedési viszonyokról, tövestül kicsavart fákról beszél.
É. felhívja az üdülőt: áram van; én a Mávinformnál érdeklődöm: a vonatok
Budapestről elindulnak, s úgy tudják: Füredre gond nélkül leérnek, csak
Füred és Tapolca között van elakadás. Lesz, ami lesz - elindulunk. A döntés
végül is minket igazol: simán lejutunk, talán csak félórás késéssel, ami
hát rendes körülmények között is nem ritkán megesik. A látvány azonban
egyenesen félelmetes. Illetve, hogy pontosabb legyek, s ha szabad használnom,
arra, ami fogadott bennünket, a szót: megrendítő. Letört ágak, gyökerestül
kicsavart - kerítésekre, házakra zuhant - fák, nemegyszer méteres,
másfél méteres átmérőjű törzzsel. Köröskörül minden az alig néhány órával
azelőtti fékevesztett tombolásra, a természet kiszámíthatatlan erőinek
rejtett meglétére utalt. Estefelé még kimentünk a partra. Derűs ég, nyugodt
vízfelszín, az embert simogató-becézgető alkony, békésen vitorlázgató hattyúk,
vadkacsák, ugri-bugri verebek, szelíd rigók. Mintha a néhány órával korábbi
pusztítás egy másik idő, egy másik dimenzió meglétét jelezné. Lám, a természet
milyen könnyen napirendre tér a pusztulás fölött! Azt hiszem, Miroslav
Krleától olvastam valamikor, hogy nem az áldozat a probléma, hanem a túlélő.
Ez így igaz. A halállal nincs is semmi baj. Az emberrel annál több. Például:
meghal. S amit ennél is nehezebb kibírni: valakinek mindig meghal valakije.
Az előre megrendezett temetés Régi jegyzeteim, vázlataim, tollpróbáim
között a minap rábukkantam egy regénykezdetre - magam megértéséhez keresve
kulcsot akkoriban, magától értetődően kulcsregény lett volna (Egy kezdet
története címmel) -, mely néhány olyan részletet is megőrzött felejthetetlen
nagyanyámból, amelyeket én már rég elfelejtettem belőle. Amikor őrá gondolok,
s róla beszélek, legtöbbször azt a természetességet állítom példának magam
elé, mellyel ő az élet dolgaihoz viszonyult. Mint a halálhoz is, melyet
szinte növényi béketűréssel élete részének, egyik elemének tekintett.
Tőle tanultam meg, hogy a halálfélelem leghatásosabb ellenszerét alkalmasint
a halálra való felkészülés, s a halálra való készenlét is jelentheti az
embernek. S olyan pozitív élettartalmakkal, életélményekkel is gazdagíthatja
őt, amelyek neurotizálódásának, tudati-idegi szétesésének elkerülésében
lehetnek a segítségére. Csak amiről én tudok, a halálra való készülődés
évtizedeket töltött ki nagyanyám életében, s adott neki szinte folyamatos
elfoglaltságot, anélkül, hogy az életet akár egy pillanatra is a háttérbe
szorította volna benne. Hogy mást ne mondjak: ötvenéves kora táján félretette
majdani temetésének költségeit, s megvásárolta és egy bőröndbe szépen elpakolta
a halottas ruháját - a nagyapámét is -, s mindent, amire haláluk esetén,
illetve a temetésükhöz a családjuknak szüksége lehet (még a papnak és a
kántornak kettőjük után járó pénzt is odakészítette), hogy ha akár nagyapámmal,
akár vele történne valami, a túlélőknek ne kelljen kapkodniuk miattuk (őrá
ugyan ne mondja senki, hogy ilyen meg olyan nemtörődöm asszony volt, s
különben is, az ő korukban a felelős embert már nem érheti váratlanul a
halál). Így bekerült a bőröndbe a kétszer két méter hosszú damaszt, melyet
majd a földre tett ponyvára terítenek, s aztán arra fektetik őket, mert
feléjük a halottnak, amíg a koporsó meg nem érkezik, a földön készítették
el a fekhelyét (a szalmazsákos ágy túl meleg a bomlásnak indult testnek),
s azzal a damaszttal együtt emelték be a koporsóba; továbbá odakerült még
a bőröndbe kétszer két méter hófehér gyolcs és két fehér vánkoshuzat is,
a nagyanyámnak fehér blúz, fekete mintás, sötétkék selyemkendő (neki ugyan
nem kell fekete!), sötétbarna selyemharisnya, a nagyapámnak egy pár zokni,
egy hosszú, fehér alsónadrág (hogy meg ne fázzon odalent), fehér ing, valamint
két fehér törülköző, amire nagyanyám maga hímezte rá selyemmel a virágos
mintát, mert a papnak, aki meggyóntatja őket és feladja nekik az utolsó
kenetet, új kéztörlő kell, s végül odakerült még e holmi közé két fehér
pertli is (hogy legyen mivel összekötni a kezüket, ne kelljen a zűrzavarban,
amellyel azért a halál jár, kötőt keresni), két fekete rózsafüzér (még
fiatalasszony korában készültek Németh Menyhért szomszéduknál, aki ilyenekkel
foglalkozott meg imakönyveket adott ki, egy alkalommal a nagyanyám is segített
neki a rózsafüzér-készítésben, voltak ott többen is lányok, asszonyok,
akiket a végén néhány rózsafüzérrel fizetett ki Menyus bácsi, imádkoztak
és közben, ahogy fűzték föl a zsinórra, számolgatták a szemeket: egy, kettő,
három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegyedik a Titok, aztán
elölről: egy, kettő, három...), meg hát a nagyapámnak természetesen egy pár
cipőről is gondoskodott, mert már az anyja és a nővérei sem akarták, hogy
lábbeli nélkül temessék el őket (dehogy fognak ők szégyenszemre mezítláb
futkosni a feltámadásnál). Ezt követően persze, szívós élniakarásban, leéltek
még vagy két-három évtizedet, ami egyben azt is jelentette, hogy a temetési
holmit nagyanyámnak rendszeresen rendben kellett tartania, a ruhákat időről
időre kiszellőztetnie, kicserélnie, ezt-azt kipótolnia, felújítania, vagyis
a belső, spirituális, lelki felkészülésük a halálra nagyon is konkrét külső,
fizikai foglalatosságokkal is járt. Nagyanyám már jó előre megrendezte
a saját temetési szertartásukat is; tudta, hogyan néznek majd ki a koporsóban
(bizony, önérzetes, magára valamit is adó ember számára nem mellékes ez
sem), mi lesz rajtuk, melyik rózsafüzér és melyik imakönyv kerül a kezükbe,
mintegy személyes viszonyt ki-alakítva így mindazzal, amivel a haláluk
után még kapcsolatba kerülnek, személyes viszonyt létesítve a halottal,
aki nagyapámmal ők maguk lesznek. A földit, tehát az e világit és a transzcendentálisat
így egyidejűségükben, szoros együvétartozásukban élte meg, miáltal valami
olyasmit tudott fizikai és spirituális egységéről, amit már
egyre kevésbé merünk, illetve egyre kevésbé van időnk, türelmünk tudni.
Azaz nagyanyám(ék) példája arról is meggyőzött, hogy mily nagyon meglopja
önmagát az, s mennyi minden kimarad az életéből annak, aki, míg megteheti,
nem szán elegendő időt a halálra.
Uddálaká Ámni Szabó Lőrinc "Ez vagy Te!" című
versében a Csándágja Upanisádból ismert Uddálaká Ámni halála óráján így
szól a fiához:
"Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se Adalék a biztonságérzethez Nagyanyám, nagyapám egy-egy temetésen
- akár elhunyt családtagjukat, rokonukat, akár valamelyik falubelijüket
búcsúztatták - mintha saját temetési szertartásukon vettek volna részt,
életükben több tucatszor. Előre tudhatták hát, a legapróbb részletekig
is, hogy az övéké hogyan fog majd lezajlani, hányan és kik jönnek el rá,
mit vesznek magukra, a pap mit fog mondani, milyen szavakkal jellemzi és
búcsúztatja kettőjüket, a kántor mit énekel a sírjuk fölött, ami bizonyára
megnyugtathatta őket, növelhette biztonságérzetüket és segíthette eloszlatni
számukra mindazt a misztikumot, titokzatost, félelmetest, ami azért bizonyára
bennük is körüllengte a halált. Hiszen szorongás feltehetően minden bizonyosság-tudásuk
ellenére is maradt bennük épp elegendő; ha mással nem, mondjuk, azzal kapcsolatban,
hogy mikor, melyik pillanatban, s milyen körülmények között váltja majd
meg őket e világi szenvedéseiktől a vég, átemelve mindkettőjüket egy magasabb
rendű létbe: az emlékezet - s a nemzedékek egymásra sorakozásával - az
elfelejtett, de ehhez az egymásra-sorjázáshoz kikerülhetetlen élet szférájába.
Mostanában, ahogy tapasztalom, épp ez az eligazodni-tudás sikkad el, veszik
el az ember számára saját halálának dolgaiban; annak a fajta tudásnak a
birtoklása szűnik meg számunkra, mely saját halálunkat még életünkben személyes
élményünkké tehette. Egyre kevésbé tudjuk átlátni mindazt, ami a halállal,
illetve a halálunkat követően történik velünk, s biztonságérzetünknek ez
a végzetes megrendülése, állítom, életünk minőségére is mindinkább
visszahat.
December 30. Ma már, ellentétben az e tekintetben
akár még tíz évvel ezelőtt is tapasztalható helyzettel, széles körben ismeretesek
az 1945-1948 közötti csehszlovákiai esztendők féktelen - s képtelenségeken
alapuló - magyarüldözése, az elnöki rendeletek és kormányhatározatok szintjére
emelt fékevesztett cseh és szlovák nacionalizmus tombolása által kiváltott
tiltakozásnak és az erőszakkal való szembefeszülésnek, illetve a bajban
levők iránti szolidaritásnak a szép csehszlovákiai magyar példái. Ebben
az Új Forrásnak is van némi szerepe, hiszen 1992-ben, egy teljes
évfolyamon keresztül, épp itt látott először napvilágot a szóban forgó
időszak jeles csehszlovákiai magyar személyiségei, illetve illegális szervezetei
által jegyzett, s addig szinte kivétel nélkül ismeretlen, kéziratos memorandumoknak,
tiltakozó feliratoknak és jegyzékeknek a java része, melyek alaposan átigazították
a korszakról való, s a csehszlovákiai magyar értelmiség magatartásával
kapcsolatos addigi tudásunkat. Sokunkra revelatív erővel hatottak például
az olyan titkos vagy féllegális szerveződésekről való ismeretek, mint amilyen
például a Magyar Végrehajtó Bizottság, a Segélybizottság vagy akár a Csehszlovákiai
Magyar Demokratikus Népi Szövetség volt. Ez utóbbi például két, kezdetleges
sokszorosítási eljárással készült hírlevelet is kiadott, melyek a saját
sorsukat, jövőjüket érintő alapvető információktól megfosztott üldözöttek
tájékoztatásának, az adott helyzetben tanúsított magatartásformák értelmezésének
ügyét szolgálták. Emellett e szervezetek, humanitárius akcióikkal, karitatív
tevékenységükkel minden lehetséges módon igyekeztek erőt önteni a kisemmizettekbe,
s tartani bennük a lelket, ezzel is megpróbálván csökkenteni a kiátkozott
csehszlovákiai magyarság veszteségeit, s a magyarüldözés áldozatainak számát.
A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség vezetői, tagjai elleni
boszorkányüldözést már a magát "népi demokratikusnak" becéző sztálinista
rezsim exponensei folytattatták le 1949-ben, s hozattak nyolcuk ellen egy
monstre perben kemény ítéletet (a legkíméletlenebbet - nyolc esztendei,
uránbányába szóló beutalóval tarkított fegyházbüntetést, továbbá
százezer korona pénzbüntetést, valamint az állampolgári jogoktól való tízéves
eltiltást - a kiváló és ismert nyelv- és néprajztudósra, Arany A. Lászlóra
szabták ki). A korral kapcsolatos legfontosabb dokumentumok egyike az ebben
a perben született állambírósági ítéletnek a szövege 1949. december 30-áról.
Ebből tudtam meg - s a sors kétségkívül kiváló dramaturgiai érzékre valló
szeszélyei folytán, és közel négy és fél évtizeddel a történtek után, itt
kezdek személyesen is érintetté válni az ügyben -, hogy a per egyik elítéltje
Mészáros Gyula római katolikus káplán (öt év fegyház!), egyik - később
felmentett - vádlottja pedig Náday Kálmán római katolikus plébános volt.
Nos, Náday tiszteletes úr gyermekkorom falujában, Izsán volt pap, s öt-hat
évesen először az ő miséire kezdtem járni és az ő szájából tanultam meg
a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Máig emlékezetemben él a
kép - egyike legelső, ma is meglevő emlékeimnek -, amint nagyanyám oldalán
ott állok a komáromi kórház valamelyik kórtermében, s egy narancsot nyújtok
át a halálos ágyán fekvő idős papnak, majd együtt imádkoztunk hármasban
- mi ketten, s ő, a haldokló. Nem sokkal később nagyanyámmal már a plébános
úr lelki üdvéért fohászkodhattunk, akinek helyébe új, harmincvalahány éves
pap jött a falunkba: Mészáros Gyula. Elsőáldozó már nála lettem (a szertartás
után habos kakaóval és foszlós kaláccsal vendégelt meg bennünket a plébánián),
szentmiséin gyakran ministránsként segédkeztem neki az Úr szolgálatában,
s ő készített föl a bérmálkozás szentségére is. Személyét - ez is gyermekkori
emlék - némi titokzatosság övezte; most szabadult a börtönből, büntetésből
helyezték a faluba - efféléket suttogtak ugyan róla egy ideig, s nagyanyámtól
ragadt meg az én emlékezetemben is, de többet nem lehetett tudni vele kapcsolatban,
legalábbis mi nem tudtunk. Illetve, ha tudtak is az anyámék, illetve a
nagyszüleim valamit, soha nem beszéltek róla. S ahogy most visszagondolok,
bár nagyanyám előszeretettel mesélt mindig az életéről, az életükről s
a faluról - a gyermekkoráról, a harmincas évekről, a háborús esztendőkről,
azután az ötvenes évekről is, a csehszlovákiai magyarok második világháború
utáni infernójáról csak nagyon keveset. Még felnőtt fejjel, a hetvenes-nyolcvanas
években, újságíróként, szerkesztőként sem tudtam meg tőle erről az időről
többet néhány általánosságba futó mondatnál, titkolózó utalásnál, olyan
fukarul mérte ezzel kapcsolatban a belőle máskor oly bőséggel áradó szót.
Ami azt is jelenti, hogy az emberek nagy része soha nem tudta magából kibeszélni
(persze, nem is lehetett), s ezáltal magában feldolgozni - s talán a mai
napig sem sikerült nekik - a szóban forgó esztendők traumáját. Nem beszélni,
nem beszélhetni valamiről pedig ezerszer rosszabb, mint megélni ugyanazt.
Valami fáj ugyan, de ha meg tudom osztani, illetve ha megoszthatom másokkal,
könnyebb lesz a dolog. De ha valami bennem reked, hiába szűnik meg a fájdalom
forrása, belülről mar, emészt, fertőz.
A valóságról A valóság az, amiről mindannyian tudjuk, hogy mi az, de ha elég bátrak vagyunk hozzá, azt is sejteni véljük, hogy nem az. Vagy legalábbis nemcsak az. Mert más a mi valóságunk, az, amit mi akként élünk meg, és más a másé, az, amit - még ha ugyanarról a dologról van is szó - más is másként él meg, másként s másnak lát. És az is gyakori, hogy más időbeli és térbeli távlatból másnak látjuk ugyanazt a valóságot. Valóság tehát önmagában tulajdonképpen nincs. Csak megélt - értelmezett - valóság. Illetve - éppen azért, mert nincs - valóság lehet minden. Az imigyen értelmezett valóságok egymásmellettiségükben ragadhatók meg, a vertikalitás tőlük idegen dimenzió. |