Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 2.sz.
 
TÓTH LÁSZLÓ
Futamok
December 
  
 

Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja. Halk~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod. Futás, roham.

"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt."
                                          (Ottlik Géza) 

  

Futamfutam

Valaki megkérdezte: miről írom a futamaim. S én akkor, hirtelen, nem tudtam a kérdésre a választ, mert a legegyszerűbb, legtermészetesebb kérdések érik mindig a legváratlanabbul az embert. Most azonban mégis lenne, utólag, egy lehetséges válaszom. Íme: 
     Az embert magába ölelő mikrokozmoszról, s a benne kibomló makrokozmoszról. 
  

Vajon ez is?

Néhány külföldi mű magyar kiadásához kértem meg a jogot Amerikából, Lengyelországból, Oroszországból. Washingtonból néhány óra leforgása alatt, még aznap visszafaxolták a választ, Varsóból kereken egy év alatt érkezett meg a szóban forgó szerző jogörököseinek beleegyezése, Moszkvából másfél év alatt semmi. Vajon ez is jelent valamit? 
  

Hazai? 

Külföldi mű - micsoda buta megfogalmazás. Mintha bármit is számítana, hogy egy-egy mű külföldi vagy hazai szerzőtől származik-e. Számomra ugyanis Dante vagy Faulkner a hazai író, míg, teszem azt, Bácsbodrogi Csete minden hazafias görcsölődése ellenére is idegen marad, s Hrabal magyarabb, mint valamely, nemzetünk szomorú sorsán rágódó piros-fehér-zöld mázolmány, versezet, beszély.
 

A másik Párizs 

Nem tudom, elkészítette-e valaki a föld alatti Párizs térképét. Ha nem, valakinek gondolnia kellene rá. Két Párizs létezik ugyanis. (Illetve, bizonyára ezret is lehetne találni, de most e röpke futamkában beérhetjük kettővel.) Az egyik a föld feletti - Eiffel-tornyostul, Sacré-Coerostul; a másik a föld alatt. S most itt nem is csak a Katakombák vakondjárataira, csonttárlóira gondolok. S nem is a bizonyára a világ egyik nyolcadik csodájának számító párizsi metróra. Sokkal inkább azokra a föld alá süllyesztett városrészekre, üzletnegyedekre, életterekre, melyek új dimenziót adnak a városnak, a terjeszkedés új lehetőségét jelentik számára. A Saint Sulpice előtti tér alatt többszintes parkoló-monstrum van például, a Louvre palotaszárnyai által közrezárt téren bevásárlóhelyek garmadájával csábító tágas terekbe lehet lejutni a Piramis mozgólépcsőjén, eltévedhetünk a Les Halles vagy a Châtelet alatt nyíló labirintusokban... - hogy csak vélet-lenszerűen emeljek ki két-három tájékozódási pontot a párizsi alsó világból. Ez a város-Góliát most lefele terjeszkedik. A felhőkarcolók sehogysem illenek ebbe a városba, még a Défense falansztert-idéző épületcsodái közé sem, a montparnasse-i Toronyhoz fogható zsiráfnyak-épületet sem látni másutt sehol, horizontálisan pedig már rég túlnőtt a város saját határain. Párizs eredetileg a Cité és a Szent Lajos szigetekre épült, s a Szajna minden oldalról természetes védelmet nyújtott lakóinak. Azután amikor a település kinőtte a szigeteit, lakói először akkor sem hagyták el messzire azokat, s ma már ép ésszel elképzelhetetlen és meglehetősen komikusan ható módon, a hidakra is házakat emeltek, csak hogy ne kelljen túl messzire merészkedniük a szívüket megdobogtató, ám idővel túlzsúfolttá vált Île de la Cité-től. (A mai legrégibb párizsi híd, az újnak nevezett Pont Neuf volt új korában az első az itteni hidak között, amelyet már nem pakoltak tele többemeletes házakkal.) Most meg alászáll a város, a mélyben keresve terjeszkedésének irányát. Meg kell vallanom, ez számomra mindenképpen rokonszenvesebb (s - merjem leírni? - talán Európához illőbb is), mint az amerikai városok hivalkodó magasba-törése. Igaz, nem jártam még az Újvilágban, New Yorkról, San Franciscóról, az angyalok városáról csak olvasmányaim alapján, illetve fotókról, filmekről alkothatok olyan-amilyen képet. Amely azonban meglehetősen riasztó. Az a gyanúm, hogy az amerikai felhőkarcolók között irtózatosan a földre-szorítottnak, csapdába szorult jószágnak érezném magam. Párizsban az utcafront alatt néhány emeletnyi - vagy inkább: lemeletnyi - mélységben is lebegek, szárnyalok, tehát ember... ember vagyok.
 

A majom és a metró

Lejön a majom a fáról, hogy egyszer majd megépítse a párizsi metrót. Ez az a felismerés, mely felmagasztosítja az embert. S amelybe egyszersmind bele is tud őrülni.
  

Annexió

Akár bevallom, akár nem, Alter Egon szívesen ücsörög - sörét kortyolgatva, maga elé bambulva - a Les Deux Magots teraszán. Egyszerűen jól érzi magát - majdnem így írtam: jól érzi magam - itt, s a teremtés betetőződésének tartja életemnek azt a néhány kurta félóráját, melyet az itteni semmibe-révedések vittek el tőle. Ezt már a múltkor is érzékeltettem - nem ez foglalkoztat most. Ellenben az igenis fontos kérdés a számomra, hogy Alter Egon puszta kivagyiságból, sznobságból, parvenüségből, valamikori egzisztencialista tanítómesterei majmolásából szeret-e idejárni, amikor Párizsban van, vagy minden szellemi őstől, virtuális elődtől független a dolog. A fáma, a bédekkerek, s a kicsit fellengzősre sikeredett kávéházi itallap tanúsága szerint ugyanis Satre-ék egyik kedvenc helye volt e jeles műintézmény. Márpedig, emlékszem, jó harminc-valahány évvel ezelőtt, a prágai tavaszt megtépázó/megcsúfoló pozsonyi őszben, boldogult fiatalkorunkban, Alter Egonnal együtt vizeltünk be az izgalomtól egy kis egzisztencialista siti-sütitől, a létbe-vetettség öntetével nyakon löttyintett hami-hamitól. Ezúttal azonban nem erről van szó. Először is, szálláshelyünk utcája, a Rue Bonaparte, a Luxembourg-kerttől a Szajna felé tartva elszalad a nevezetes café littéraire előtt, tehát Alter Egon, ha akarná sem tudná - sem hazulról jövet, sem hazafelé menet, sem pedig lefekvés előtti kósza sétáin - elkerülni, s az igazat megvallva, nekem sem esik nehezemre időnként odáig elslattyogni vele. Úgy képzelem, valahogy Sartre-ék is így lehettek, akik szintén a közelben laktak, itt, a Bonapartén. "Megyek, leugrom a Magotsba, kiszakadni egy kicsit sivár időbeliségemből... Te is jössz, Simone?" - mondhatta volna nemegyszer akár ezt is élete párjának a filozófus. "Oui, Jean-Paul" - válaszolhatta volna neki szintén gyakran a másik nem vele élő ékessége. Ez a párbeszéd azonban, természetesen a mi nevünkkel - az én nevünkkel - a valóságban Alter Egon és köztem hangzott el valahányszor, s már indultunk is ilyenkor. Egy szó, mint huszonkettő: az ember sokszor otthonától, hazájától sok száz, néha több ezer kilométerre bukkan rá olyan helyekre, melyeket otthonának, hazájának részévé tudna fogadni. A Les Deux Magots ilyen hely. S ez a második, fontosságát tekintve azonban az elsőnél is nyomósabb érvem, ami ellene szól annak, hogy Alter Egon puszta hivalkodásból, hiúsága közönséges legyezgetése okán járna oly híven a Magotsba. Egész egyszerűen már legelső ittjártakor annektálta a szóban forgó kávémérést, s azóta szülővárosom, Budapest részének tekinti. S részemről sincs természetesebb, mint időnként odaszólni É.-nek: "Holnap anyádéktól, Újpestről jövet, elszaladunk néhány szusszantásra a Magotsba, s csak majd onnan megyünk haza a Haller utcába, jó?"
  

A kiikszelt ég

Ím, egy újabb bizonyíték arra, hogy lassan érvényét veszti a külső világ:
két repülőgép egymást keresztező kondenzcsíkja -
áthúzva fölöttem már az ég is.
  

Vers és telefon 

Elhatároztam: ma délelőtt verset írok; pontosabban: mindenestül a versnek szentelem/adom magam, s nem hagyom, hogy bármi megzavarjon ebben. Sutba dobok minden egyéb kötelességet, nem nyitok ajtót, nem veszem fel a telefont...
     De a telefon néma - hallgat egész délelőtt. Aminél viszont aligha van idegesítőbb. Vagyis annál, hogy minden elhatározásom ellenére nincs mit nem felvennem. S ettől délelőttnek, versnek - hirtelen vége is lett mindennek... 
  

Balatoni anziksz
                                  M. I. barátomnak

Még a nyáron, lent, a Balatonnál, Füreden, É.-val. Indulásunkat a legteljesebb bizonytalanság árnya lengi be. Először is, az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy elkészülök-e a megszerkesztendő anyaggal, amellyel már hajnali öttől hajráztam, s addig nem mehettem sehova, míg azt le nem adom. Másodszor, az előző napi, illetve éjszakai balatoni szélviharról érkező hírek nyugtalanítottak: merjünk-e elindulni a bizonytalanba, ki tudja, elült-e már, vagy várható a folytatása? Én amellett vagyok: menjünk, s majd meglátjuk, mi lesz. É. hezitál - indulna is, fél is. Közben valaki felhív bennünket telefonon, épp most jött odalentről, s veszteglő vonatokról, kiszámíthatatlan közlekedési viszonyokról, tövestül kicsavart fákról beszél. É. felhívja az üdülőt: áram van; én a Mávinformnál érdeklődöm: a vonatok Budapestről elindulnak, s úgy tudják: Füredre gond nélkül leérnek, csak Füred és Tapolca között van elakadás. Lesz, ami lesz - elindulunk. A döntés végül is minket igazol: simán lejutunk, talán csak félórás késéssel, ami hát rendes körülmények között is nem ritkán megesik. A látvány azonban egyenesen félelmetes. Illetve, hogy pontosabb legyek, s ha szabad használnom, arra, ami fogadott bennünket, a szót: megrendítő. Letört ágak, gyökerestül kicsavart - kerítésekre, házakra zuhant -  fák, nemegyszer méteres, másfél méteres átmérőjű törzzsel. Köröskörül minden az alig néhány órával azelőtti fékevesztett tombolásra, a természet kiszámíthatatlan erőinek rejtett meglétére utalt. Estefelé még kimentünk a partra. Derűs ég, nyugodt vízfelszín, az embert simogató-becézgető alkony, békésen vitorlázgató hattyúk, vadkacsák, ugri-bugri verebek, szelíd rigók. Mintha a néhány órával korábbi pusztítás egy másik idő, egy másik dimenzió meglétét jelezné. Lám, a természet milyen könnyen napirendre tér a pusztulás fölött! Azt hiszem, Miroslav Krležától olvastam valamikor, hogy nem az áldozat a probléma, hanem a túlélő. Ez így igaz. A halállal nincs is semmi baj. Az emberrel annál több. Például: meghal. S amit ennél is nehezebb kibírni: valakinek mindig meghal valakije.
  

Az előre megrendezett temetés

Régi jegyzeteim, vázlataim, tollpróbáim között a minap rábukkantam egy regénykezdetre - magam megértéséhez keresve kulcsot akkoriban, magától értetődően kulcsregény lett volna (Egy kezdet története címmel) -, mely néhány olyan részletet is megőrzött felejthetetlen nagyanyámból, amelyeket én már rég elfelejtettem belőle. Amikor őrá gondolok, s róla beszélek, legtöbbször azt a természetességet állítom példának magam elé, mellyel ő az élet dolgaihoz viszonyult. Mint a halálhoz is, melyet szinte növényi béketűréssel élete részének, egyik elemének tekintett. Tőle tanultam meg, hogy a halálfélelem leghatásosabb ellenszerét alkalmasint a halálra való felkészülés, s a halálra való készenlét is jelentheti az embernek. S olyan pozitív élettartalmakkal, életélményekkel is gazdagíthatja őt, amelyek neurotizálódásának, tudati-idegi szétesésének elkerülésében lehetnek a segítségére. Csak amiről én tudok, a halálra való készülődés évtizedeket töltött ki nagyanyám életében, s adott neki szinte folyamatos elfoglaltságot, anélkül, hogy az életet akár egy pillanatra is a háttérbe szorította volna benne. Hogy mást ne mondjak: ötvenéves kora táján félretette majdani temetésének költségeit, s megvásárolta és egy bőröndbe szépen elpakolta a halottas ruháját - a nagyapámét is -, s mindent, amire haláluk esetén, illetve a temetésükhöz a családjuknak szüksége lehet (még a papnak és a kántornak kettőjük után járó pénzt is odakészítette), hogy ha akár nagyapámmal, akár vele történne valami, a túlélőknek ne kelljen kapkodniuk miattuk (őrá ugyan ne mondja senki, hogy ilyen meg olyan nemtörődöm asszony volt, s különben is, az ő korukban a felelős embert már nem érheti váratlanul a halál). Így bekerült a bőröndbe a kétszer két méter hosszú damaszt, melyet majd a földre tett ponyvára terítenek, s aztán arra fektetik őket, mert feléjük a halottnak, amíg a koporsó meg nem érkezik, a földön készítették el a fekhelyét (a szalmazsákos ágy túl meleg a bomlásnak indult testnek), s azzal a damaszttal együtt emelték be a koporsóba; továbbá odakerült még a bőröndbe kétszer két méter hófehér gyolcs és két fehér vánkoshuzat is, a nagyanyámnak fehér blúz, fekete mintás, sötétkék selyemkendő (neki ugyan nem kell fekete!), sötétbarna selyemharisnya, a nagyapámnak egy pár zokni, egy hosszú, fehér alsónadrág (hogy meg ne fázzon odalent), fehér ing, valamint két fehér törülköző, amire nagyanyám maga hímezte rá selyemmel a virágos mintát, mert a papnak, aki meggyóntatja őket és feladja nekik az utolsó kenetet, új kéztörlő kell, s végül odakerült még e holmi közé két fehér pertli is (hogy legyen mivel összekötni a kezüket, ne kelljen a zűrzavarban, amellyel azért a halál jár, kötőt keresni), két fekete rózsafüzér (még fiatalasszony korában készültek Németh Menyhért szomszéduknál, aki ilyenekkel foglalkozott meg imakönyveket adott ki, egy alkalommal a nagyanyám is segített neki a rózsafüzér-készítésben, voltak ott többen is lányok, asszonyok, akiket a végén néhány rózsafüzérrel fizetett ki Menyus bácsi, imádkoztak és közben, ahogy fűzték föl a zsinórra, számolgatták a szemeket: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegyedik a Titok, aztán elölről: egy, kettő, három...), meg hát a nagyapámnak természetesen egy pár cipőről is gondoskodott, mert már az anyja és a nővérei sem akarták, hogy lábbeli nélkül temessék el őket (dehogy fognak ők szégyenszemre mezítláb futkosni a feltámadásnál). Ezt követően persze, szívós élniakarásban, leéltek még vagy két-három évtizedet, ami egyben azt is jelentette, hogy a temetési holmit nagyanyámnak rendszeresen rendben kellett tartania, a ruhákat időről időre kiszellőztetnie, kicserélnie, ezt-azt kipótolnia, felújítania, vagyis a belső, spirituális, lelki felkészülésük a halálra nagyon is konkrét külső, fizikai foglalatosságokkal is járt. Nagyanyám már jó előre megrendezte a saját temetési szertartásukat is; tudta, hogyan néznek majd ki a koporsóban (bizony, önérzetes, magára valamit is adó ember számára nem mellékes ez sem), mi lesz rajtuk, melyik rózsafüzér és melyik imakönyv kerül a kezükbe, mintegy személyes viszonyt ki-alakítva így mindazzal, amivel a haláluk után még kapcsolatba kerülnek, személyes viszonyt létesítve a halottal, aki nagyapámmal ők maguk lesznek. A földit, tehát az e világit és a transzcendentálisat így egyidejűségükben, szoros együvétartozásukban élte meg, miáltal valami olyasmit tudott fizikai és spirituális egységéről, amit már egyre kevésbé merünk, illetve egyre kevésbé van időnk, türelmünk tudni. Azaz nagyanyám(ék) példája arról is meggyőzött, hogy mily nagyon meglopja önmagát az, s mennyi minden kimarad az életéből annak, aki, míg megteheti, nem szán elegendő időt a halálra.
  

Uddálaká Ámni

Szabó Lőrinc "Ez vagy Te!" című versében a Csándágja Upanisádból ismert Uddálaká Ámni halála óráján így szól a fiához:
 

"Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se
     sírok már érte:
nem olyan fontos dolog a halálom.
Semmi se vész el ezen a világon,
egy a lélek és ezer a ruhája
s a valóság csak ez a könnyű pára.

     Ne sirass, Szvétakétu!"
  

Adalék a biztonságérzethez

Nagyanyám, nagyapám egy-egy temetésen - akár elhunyt családtagjukat, rokonukat, akár valamelyik falubelijüket búcsúztatták - mintha saját temetési szertartásukon vettek volna részt, életükben több tucatszor. Előre tudhatták hát, a legapróbb részletekig is, hogy az övéké hogyan fog majd lezajlani, hányan és kik jönnek el rá, mit vesznek magukra, a pap mit fog mondani, milyen szavakkal jellemzi és búcsúztatja kettőjüket, a kántor mit énekel a sírjuk fölött, ami bizonyára megnyugtathatta őket, növelhette biztonságérzetüket és segíthette eloszlatni számukra mindazt a misztikumot, titokzatost, félelmetest, ami azért bizonyára bennük is körüllengte a halált. Hiszen szorongás feltehetően minden bizonyosság-tudásuk ellenére is maradt bennük épp elegendő; ha mással nem, mondjuk, azzal kapcsolatban, hogy mikor, melyik pillanatban, s milyen körülmények között váltja majd meg őket e világi szenvedéseiktől a vég, átemelve mindkettőjüket egy magasabb rendű létbe: az emlékezet - s a nemzedékek egymásra sorakozásával - az elfelejtett, de ehhez az egymásra-sorjázáshoz kikerülhetetlen élet szférájába. Mostanában, ahogy tapasztalom, épp ez az eligazodni-tudás sikkad el, veszik el az ember számára saját halálának dolgaiban; annak a fajta tudásnak a birtoklása szűnik meg számunkra, mely saját halálunkat még életünkben személyes élményünkké tehette. Egyre kevésbé tudjuk átlátni mindazt, ami a halállal, illetve a halálunkat követően történik velünk, s biztonságérzetünknek ez a végzetes megrendülése, állítom, életünk minőségére is mindinkább visszahat.
 

December 30.

Ma már, ellentétben az e tekintetben akár még tíz évvel ezelőtt is tapasztalható helyzettel, széles körben ismeretesek az 1945-1948 közötti csehszlovákiai esztendők féktelen - s képtelenségeken alapuló - magyarüldözése, az elnöki rendeletek és kormányhatározatok szintjére emelt fékevesztett cseh és szlovák nacionalizmus tombolása által kiváltott tiltakozásnak és az erőszakkal való szembefeszülésnek, illetve a bajban levők iránti szolidaritásnak a szép csehszlovákiai magyar példái. Ebben az Új Forrásnak is van némi szerepe, hiszen 1992-ben, egy teljes évfolyamon keresztül, épp itt látott először napvilágot a szóban forgó időszak jeles csehszlovákiai magyar személyiségei, illetve illegális szervezetei által jegyzett, s addig szinte kivétel nélkül ismeretlen, kéziratos memorandumoknak, tiltakozó feliratoknak és jegyzékeknek a java része, melyek alaposan átigazították a korszakról való, s a csehszlovákiai magyar értelmiség magatartásával kapcsolatos addigi tudásunkat. Sokunkra revelatív erővel hatottak például az olyan titkos vagy féllegális szerveződésekről való ismeretek, mint amilyen például a Magyar Végrehajtó Bizottság, a Segélybizottság vagy akár a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség volt. Ez utóbbi például két, kezdetleges sokszorosítási eljárással készült hírlevelet is kiadott, melyek a saját sorsukat, jövőjüket érintő alapvető információktól megfosztott üldözöttek tájékoztatásának, az adott helyzetben tanúsított magatartásformák értelmezésének ügyét szolgálták. Emellett e szervezetek, humanitárius akcióikkal, karitatív tevékenységükkel minden lehetséges módon igyekeztek erőt önteni a kisemmizettekbe, s tartani bennük a lelket, ezzel is megpróbálván csökkenteni a kiátkozott csehszlovákiai magyarság veszteségeit, s a magyarüldözés áldozatainak számát. A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség vezetői, tagjai elleni boszorkányüldözést már a magát "népi demokratikusnak" becéző sztálinista rezsim exponensei folytattatták le 1949-ben, s hozattak nyolcuk ellen egy monstre perben kemény ítéletet (a legkíméletlenebbet - nyolc esztendei, uránbányába szóló beutalóval tarkított fegyházbüntetést, továbbá százezer korona pénzbüntetést, valamint az állampolgári jogoktól való tízéves eltiltást - a kiváló és ismert nyelv- és néprajztudósra, Arany A. Lászlóra szabták ki). A korral kapcsolatos legfontosabb dokumentumok egyike az ebben a perben született állambírósági ítéletnek a szövege 1949. december 30-áról. Ebből tudtam meg - s a sors kétségkívül kiváló dramaturgiai érzékre valló szeszélyei folytán, és közel négy és fél évtizeddel a történtek után, itt kezdek személyesen is érintetté válni az ügyben -, hogy a per egyik elítéltje Mészáros Gyula római katolikus káplán (öt év fegyház!), egyik - később felmentett - vádlottja pedig Náday Kálmán római katolikus plébános volt. Nos, Náday tiszteletes úr gyermekkorom falujában, Izsán volt pap, s öt-hat évesen először az ő miséire kezdtem járni és az ő szájából tanultam meg a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Máig emlékezetemben él a kép - egyike legelső, ma is meglevő emlékeimnek -, amint nagyanyám oldalán ott állok a komáromi kórház valamelyik kórtermében, s egy narancsot nyújtok át a halálos ágyán fekvő idős papnak, majd együtt imádkoztunk hármasban - mi ketten, s ő, a haldokló. Nem sokkal később nagyanyámmal már a plébános úr lelki üdvéért fohászkodhattunk, akinek helyébe új, harmincvalahány éves pap jött a falunkba: Mészáros Gyula. Elsőáldozó már nála lettem (a szertartás után habos kakaóval és foszlós kaláccsal vendégelt meg bennünket a plébánián), szentmiséin gyakran ministránsként segédkeztem neki az Úr szolgálatában, s ő készített föl a bérmálkozás szentségére is. Személyét - ez is gyermekkori emlék - némi titokzatosság övezte; most szabadult a börtönből, büntetésből helyezték a faluba - efféléket suttogtak ugyan róla egy ideig, s nagyanyámtól ragadt meg az én emlékezetemben is, de többet nem lehetett tudni vele kapcsolatban, legalábbis mi nem tudtunk. Illetve, ha tudtak is az anyámék, illetve a nagyszüleim valamit, soha nem beszéltek róla. S ahogy most visszagondolok, bár nagyanyám előszeretettel mesélt mindig az életéről, az életükről s a faluról - a gyermekkoráról, a harmincas évekről, a háborús esztendőkről, azután az ötvenes évekről is, a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni infernójáról csak nagyon keveset. Még felnőtt fejjel, a hetvenes-nyolcvanas években, újságíróként, szerkesztőként sem tudtam meg tőle erről az időről többet néhány általánosságba futó mondatnál, titkolózó utalásnál, olyan fukarul mérte ezzel kapcsolatban a belőle máskor oly bőséggel áradó szót. Ami azt is jelenti, hogy az emberek nagy része soha nem tudta magából kibeszélni (persze, nem is lehetett), s ezáltal magában feldolgozni - s talán a mai napig sem sikerült nekik - a szóban forgó esztendők traumáját. Nem beszélni, nem beszélhetni valamiről pedig ezerszer rosszabb, mint megélni ugyanazt. Valami fáj ugyan, de ha meg tudom osztani, illetve ha megoszthatom másokkal, könnyebb lesz a dolog. De ha valami bennem reked, hiába szűnik meg a fájdalom forrása, belülről mar, emészt, fertőz.
 

A valóságról

A valóság az, amiről mindannyian tudjuk, hogy mi az, de ha elég bátrak vagyunk hozzá, azt is sejteni véljük, hogy nem az. Vagy legalábbis nemcsak az. Mert más a mi valóságunk, az, amit mi akként élünk meg, és más a másé, az, amit - még ha ugyanarról a dologról van is szó - más is másként él meg, másként s másnak lát. És az is gyakori, hogy más időbeli és térbeli távlatból másnak látjuk ugyanazt a valóságot. Valóság tehát önmagában tulajdonképpen nincs. Csak megélt - értelmezett - valóság. Illetve - éppen azért, mert nincs - valóság lehet minden. Az imigyen értelmezett valóságok egymásmellettiségükben ragadhatók meg, a vertikalitás tőlük idegen dimenzió.