Új Forrás - 2000. 1.sz.

 
VEKERDI LÁSZLÓ
Két Trianon között
 
Fülep Lajos levelezése II., III. és IV. kötet
 
1. rész

"Fülep Lajos levelezésének második kötete az 1920 januártól 1930 decem- 
ber végéig írt és kapott leveleket tartalmazza", kezdi a Bevezetést F. Csanak 
Dóra. "A bő egy évtizedet felölelő kötet Fülep Lajos életének részleteiben  
legkevésbé ismert időszakát tárja fel, s azt, amelyről az eddig megjelent  
emlékezésekben nem egy téves és pontatlan állítás látott napvilágot. Ez az 
időszak nemcsak kevéssé ismert, hanem egyszersmind életének talán legne- 
hezebb periódusa is volt.  
    A kötet az 1920 évi mintegy fél esztendős második római diplomáciai 
megbizatásával kezdődik, majd onnan való hazatérése után Fülep meg- 
valósítja több éve érlelődő s 1916 őszén a teológiára való beiratkozással 
realizált elhatározását: falusi papként élni lelkészi és írói munkájának.  
    Pályafutásának állomásai Medina, Dombóvár, Baja s végül lelkész- 
ségének utolsó, húsz esztendeig való színtere: Zengővárkony.  
    Minthogy az e levelekben foglaltak megmagyarázásához olyan levéltári 
kutatásokat kellett végezni, amelyeknek eredménye nem volt a jegyzetekbe 
a szokásos módon beilleszthető, de ismerete a teljes megértéshez elenged- 
hetetlen, az ismétlések elkerülése végett s a dolgok hátterének megvi- 
lágítása érdekében a medinai, a dombóvári, a bajai és a zengővárkonyi 
lelkészi poszt első említésénél összefoglalóan közlöm azokat a dokumen- 
tumokat, idézeteket ill. megállapításokat, amelyek Fülep Lajos életének e  
szakaszait megvilágíthatják. [...] Hasonló módon jártam el három más, 
fontos téma kapcsán: az első az 1923-as bajai kormányzólátogatás nyomán 
támadt, a kabinetirodát és belügyminisztériumot is mozgásba lendítő affér, 
amely a bajai városi főispán bukásával végződött. A második az 1929-1930- 
ban zajló, Fülep Lajost mélységesen elkeserítő Kajdi-ügy. Alighogy meg- 
valósulni látszott az a vágya, hogy szép fekvésű falusi környezetben élhet  
lelkészi munkájának és - saját elbeszélése szerint - ekkortájt felismert 
feladatának, művészetfilozófiája megírásának, a faluba került új tanító, 
Kajdi Lajos részint önös érdekből, részint bosszúvágyból, amiért Fülep 
megakadályozta törvényellenes céljainak elérését, elhatározta, hogy tönk- 
reteszi, s a falu egy részét maga mellé állítva pokollá tette az életét. Noha  
hamarosan kiderültek Kajdi múltjának sötét foltjai, a dolog odáig fajult,  
hogy Fülep ellen is egyházmegyei fegyelmi vizsgálat indult, amely ugyan  
felmentéssel, sőt teljes erkölcsi elégtétel adással végződött, mégis hosszú  
időre feldúlta az életét és munkaképtelenné tette. Ehhez járult még a pécsi  
ügyészségen ugyancsak Kajdi feljelentésére nemzetgyalázás és kormány- 
zósértés miatt indított vizsgálat is. Mindez annál súlyosabban érintette, 
mivel a zengővárkonyi csere létrejötte érdekében a parókia saját költségére  
kezdett renoválásával és kibővítésével komoly anyagi áldozatot vállalat, s  
adósságait lelkészi jövedelméből nem, csak külön keresetből tudta volna  
törelszteni. Zaklatott lelkiállapota miatt viszont képtelen volt dolgozni.  
Az anyagi gondokat végül a baráti támogatással elnyert Baumgarten-díj eny- 
hítette valamelyest, s a vele járó hírverés hatására meghívták magántanár- 
nak a pécsi egyetemre. Ez nem ment azonban simán: mint korábban is,  
valahányszor összeütközése támadt valakivel, azonnal előkerült a Tanács- 
köztársaság idején történt egyetemi tanári kinevezés vádja. Most is igazol- 
nia kellett magát, ezúttal a református egyház külön e célra összehívott  
társadalmi bizottsága előtt, amelynek határozata a pécsi egyetem böl- 
csészeti karának tanácsát volt hivatva befolyásolni és megnyugtatni.  
    E három eseménysor - a Horthy-látogatás, a Kajdi-ügy és a pécsi  
magántanárság - ugyancsak külön kapott hosszabb-rövidebb összefoglaló  
jegyzetet." (17-18.) 
    Ide kéne másolni teljes egészében ezt a három összefoglaló jegyzetet is, 
csatolva a medinai, dombóvári, bajai és zengővárkonyi lelkészi posztok 
betöltésének a körülményeit felvázoló említett összegezésekhez, és mindezt 
kiegészíteni az egyes levelekhez fűzött legfontosabb eligazító jegyzetekkel: 
valószínűleg ez lenne a II. kötet legtökéletesebb recenziója. Az így kikere- 
kedő mikrohistória (a szakmában járatosoknak) túl azon, hogy a kivételes  
hozzáértést és műgondot demonstrálná, rávilágítana a húszas évek honi  
világának jónéhány vonására, amelyeket ez idáig többnyire "jótékony"  
homály borított. A Fülep-levelezés sorjázó köteteinek jegyzeteit a korra  
vonatkozó kutatások ezentúl aligha hagyhatják figyelmen kívül. A jegy- 
zetek a maguk előre- és visszautalásaikkal terjedelmes történeti hálót kerí- 
tenek Fülep Lajos és levelezőtársai köré, s a fölszínre hozott adatok tö- 
megéből emberek, intézmények, könyvek, nézetek színes kavargása bon- 
takozik ki, a félreismerhetetlen kompetencia erejével rendezetten. A ké- 
sőbbi kötetekről tán azért is jelent meg - jelentőségükhöz mérten - oly kevés  
recenzió, mert ezzel a kompetenciával és teljességgel lehetetlen verse- 
nyezni. Jelen recenzensnek mindenesetre beletörött a bicskája, mikor a III.  
kötet megjelenése (1995) után, ugyancsak az Új Forrás felkérésére, meg- 
próbálta ismertetni.  
    Most azonban, hogy a IV. kötet megjelenésével (1998) teljessé nőtt egy 
egész korszak, az 1920-tól 1944 decemberéig terjedő időszak Fülep-le- 
velezésének a kiadása, mégiscsak neki kell újra gyűrkőzni a recenziónak, s  
tán nem is csak azért, mert egy valamennyire ép szellemi életben a teljesít- 
mény akkor is méltatandó és ismertetendő, ha egyébként általánosan elis- 
mert és nyilvánvaló; hanem azért is, vagy tán még inkább azért, mert 1944 
borzalmainak kísérteties megvilágításában másként látszanak a húszas évek  
szelídebb kegyetlenségei és kisebb őrületei, de a velük szembeszegülő  
szándék és szellem - enyhébb korban könnyen túlzásnak tűnő - megnyil- 
vánulásai is. És a három kötet, így együtt, szinte tapinthatóvá teszi a cezúrát,  
amely az első világháború végével elkövetkezett, s amelyről a IV. kötet  
Bevezetésében - a II. világháború végével bekövetkezett változásra vonat- 
koztatva - F. Csanak Dóra Fülep szavait idézi a Magyar művészet 1923-as  
első kiadásából: "Már akkor éreztem, ami azóta goromba valóság, hogy a  
háborúval korszak zárult és korszak kezdődik. A történelem fölvilágosult  
tudósai tanítják ugyan, a világ élete nem olyatén oszlik korokra, mintha 
ollóval vagdosnák a nagy szövőszékről aláfolyó szövetét. De a történelem 
logikája nem lévén azonos az emberekével, bármily ésszerűnek látszik ez  
a fölfogás és ésszerűtlennek az olló, mégis, az utóbbinak, melyről azt hittük,  
rég lomtárba került, lett ezúttal igaza. A háború oly élesen vágta ketté a világ 
életét, hogy amit néhány év választ el tőlünk - máskor észrevétlenül! -  
idegen messzeségbe süllyedt mögöttünk." (IV, 17.)  
    A messzeségből persze fel-feltűnnek levelek; mindjárt a II. kötet első 
leveleként 1920. II. 4. keltezéssel Pierre Mandonnet O. P.-é (1858-1936), 
aki - tudjuk meg a jegyzetekből - 1891-1918 között a fribourgi egyetem 
egyháztörténeti tanszékének professzora volt, "FL valószínűleg 1910. VII.- 
ban ismerte meg, amikor beteg édesanyjával Humilimontban volt, s onnan  
elutazott Fribourgba az ott tartózkodó Vignot abbéhoz, de lehetséges, hogy  
már 1909-es franciaországi útján találkoztak, amikor Vignot abbé több jeles  
katolikus pap-tudóssal összeismertette. Ld. FL lev. I. köt. 136/2." (22.)  
Vignot abbénak nagyon fontos szerep jutott az I. kötetben; centrális alakja  
volt annak az előkelő spirituális körnek, amely Firenzében Madame Gor- 
digiani körül verbuválódott. Gabriella Gordigianinak (1840 k. - 1917)  
"nagy része volt abban, hogy FL otthonossá lett a firenzei szellemi és  
társasági elit köreiben". (27.) Ezekből a körökből azonban az 1920 utáni  
években már inkább csak Augusta Jaroljmek (1882-1974) szül. zu Eulen- 
burg grófnő levelei érkeznek, hol ritkuló, hol sűrűsödő folyamatossággal.  
"Augusta Jaroljmek festő volt. FL valószínűleg már 1908-ban ismerte  
Firenzében, levélbeli kapcsolatuk darabjai csak 1910-től maradtak fenn. 
Férjétől 1931-ben elvált, FL-sal való barátsága és levelezésük FL haláláig  
tartott." (443.) S jelezte mintegy az ollóval kettészelt időben a Gordigiani- 
körben megismert szellemiség fennmaradását; hasonlóan Vignot abbé em- 
lékéhez? FL az abbét is "a Gordigiani-házban ismerte meg és barátkozott  
össze vele. 1909-es franciaországi útján együtt látogattak meg több katedrá- 
list, s Joigny-ban Vignot abbé vendégül látta FL-t későgótikus házában, ami  
egész életére szóló élményt jelentett neki." (585.)  
    A jegyzetekből ismerhető meg legjobban FL második római kiküldetése 
is, amely 1919 végétől 1920 júniusáig tartott. Munkájának jellegét és  
eredményeit leginkább a jegyzetek tárják fel és értetik meg; megszűntének  
körülményeit pedig illusztrálja Eckhardt Tibor levele, aki m. o. taná- 
csosként a külügyi sajtóosztályt vezette: "Nemes gróf legutóbbi levelében  
érdeklődött a Te hivatalos kiküldetésednek jellege és az ő általa ezzel  
szemben elfoglalandó álláspont felől, miért is nem térhetek ki, hogy Téged  
megkérjelek, hogy eredetileg teljesen önálló hatáskörre szóló instrukcióidat  
Nemes követ úrnak időközben megvalósult hivatalos teljhatalmú képviselői  
megbizatásával kellő módon összeegyeztetni és magadat pro foro interno  
az ő irányításának alávetni szíveskedjél." (28.) Mondani se kell, a Károlyi- 
kormány alatti első római megbizatásban semmiféle "alávetésről" nem volt  
szó. Íme az "olló", amint használni kezdik.  
    A csupán saját egyéni- és csoportérdekeit tekintő új állami vezetés ilyen  
meghökkentő hozzá nem értésének láttán FL joggal reménykedhetett a régi  
világban másfélének megismert protestáns egyházi hierarchiában? Babus  
Antal a Kortárs 1990. 2. számában (94-113: Miért választotta Fülep Lajos  
a magyar falut a világvárosok helyett?) az MTA Könyvtárában őrzött s  
akkor még ki nem adott kéziratos források alapján meggyőzően cáfolta azt  
a Fülep "újrafelfedezése" után elterjedt tévhitet, hogy FL 19-es professzori 
kinevezése "miatt kényszerül vidékre", illetve - enyhébb változatban -  
"személyes sértődöttségbőlhagyta el a fővárost". Azaz végeredményben 
"jobb híján lépett a lelkészi pályára". Babus Antal - egyebek közt - Piero  
Marrucchi (1875-1958) válaszából idéz FL 1919 elején Rómából írt (elve- 
szett) levelére: "...nagyon érdekel, amit lelkészi munkád tervéről mondtál  
nekem. Nagy utat tettél meg, barátom! Jócskán otthagytad a kedves régi  
könyveket, amelyeket annyira szerettél, hogy inkább az emberek és nyo- 
morúságaik körében élj." (Kiadva: I., 389-390.) A kéziratos hagyaték 
tükrében kétségtelen, hogy FL "a hivatás érzéséből" lépett a lelkészi pá- 
lyára. És az is kiderül a levelekből, hogy tudatosan választotta a falut.  
Bajáról például, ahol pedig igencsak megbecsülték és ahol úgyszólván  
semmiből mintaszerű gyülekezeti életet teremtett; s még jól szerkesztett  
felekezeti újságra is tellett: Bajáról, a szép és jól berendezett papi lakásból  
faluba kívánkozott, és mindent elkövetett, hogy alkalmas parókiát találjon.  
Nem mintha nem lett volna tisztában "a városnak a történelemben betöltött  
katalizátor szerepével", összegezi fejtegetéseit Babus Antal. "Ellenben  
falun - azon túl, hogy a nép életének színtere - már méreteinél fogva is  
esélyt látott közösségek életre hívására. Amikor pl. 1941-ben ifjúsági otthon  
építésének gondját vette nyakába, a gyakorlati hasznok mellett az a ki nem  
mondott cél is hajtotta, hogy az együttes munka, a közös vállalkozás -  
mintegy kicsiben utánozva a középkori katedrálisok készülési módját -  
elősegíti, hogy Zengővárkony valódi közösséggé rázódjön össze. Ne higy- 
gyük azonban, hogy Fülepet kielégítették ezek az utópisztikus tervez- 
getések. Jól tudta, hogy vágyai, elképzelései nem válhatnak valóra egyik  
napról a másikra. Mégis, minden illúzió nélkül, egyszerűen tette, amit  
helyesnek tartott." 
    Minden jó papban, amint minden igazi professzorban kell lennie közös- 
ségteremtő erőnek. FL mindkét funkcióban bizonyította és kipróbálta ezt;  
s tán még - napjainkban páratlan méretű - levelezése is felfogható vala- 
miféle szellemi közösségteremtésnek, legalábbis ami barátainak szűkebb  
körét illeti.  
    De túl hiten és elhivatottságon, "tette, amit helyesnek tartott" elvű 
közösségszolgálaton, túl a természeti szépség értő szeretetén és kívánásán 
vonzhatta még valami FL-t falura: az elmélyülő teoretikus kutatómunka  
lehetőségének a reménye. Levelei végig és ismétlődően kitérnek mun- 
kájához szükséges könyvek kérésére vagy adataira; sok levélnek egyenesen  
ez a célja. Lelkészi munkásságának első éveiben sok időt és energiát fordít  
a Magyar művészet könyv alakjában történő lehető legszebb megjelen- 
tetésére; eleinte elég gyakran vállal tanulmányokat és kritikákat, noha  
idővel egyre kevesebbet ír meg a tervezettekből. Foglalkoztatja régebbi,  
kéziratban maradt illetve kefelevonatnál elakadt tanulmányainak a kiadása,  
bár az igaz, hogy ő maga tenni nem sokat hajlandó érte. Így hát semmikép- 
pen sem "szükségszerű, hogy keze görcsbe rádnul, amikor papírhoz közelít,  
s csupán felkérések kielégítésére korlátozza energiáit". A Levelezés tük- 
rében FL már szinte misztifikált "hallgatása" ugyanolyan mítoszként fosz- 
lik szét, mint egyházi szolgálatának 19-es "kommunista" magatartása miatti  
"belső emigrációként" való félreértelmezése. Az igaz, hogy "hosszan le- 
hetne idézni a szövegrészeket, hogy a Szó és Tett szétválásából eredő  
hazugság és álság bármilyen fajtája mennyire megbotránkoztatta Fülepet" 
(Babus, 108), ebből azonban nem az következik, hogy "hallgatása mögött 
- egyebek mellett - ott húzódik a Szó hiábavalóságának, kisszerűségének 
megalázó érzete". Hallgatása mögött - amennyiben egyáltalában hallgatás- 
ról beszélhetünk - inkább a Szó nagyszerűségének, az igazi szóra-találás  
nehézségének az érzete húzódhat tán meg. Az "Írni? Minek?" érzése ugyan  
fel-felmerül, de a Levelezés egészéből az derül ki, hogy FL még súlyos  
gondjai közepette, még betegen is vállalta az írás kockázatát, ha csak egy  
kicsit olyannak ítélhette a körülményeket, hogy értelmét látta; az utalások- 
ból és a könyvkérésekből pedig jól látható, hogy a művészetek történeti  
jellegzetességeinek és esélyeinek a filozófiáját megalapozó művét egész  
életében, szakadatlanul írta, még ha szükségképpen főleg csak töredékek  
készülhettek is el belőle. 
    A lelkészi pálya ugyanis a nagy háború utáni Magyarországon nem  
szolgált nemhogy a nyugodt, de egyáltalában semmiféle szellemi munka  
biztos hátteréül. A levelek feltűnően nagy hányada szorító anyagi gondok- 
ról és többnyire értetlen egyházi főhatóságokkal folytatott küzdelmekről  
szól; pedig a kiadás a szigorúan hivatalos levelezés többségét nem is közli.  
Mindjárt az első állomáshelyén, Medinán elképesztő konfliktusok és nyo- 
masztó anyagi gondok közepébe csöppen; közvetlen főnökének, Kátai  
Endrének írt hivatalos, valamint Göde Lajosnak, sokkal megértőbb szek- 
szárdi kollégájának küldött baráti leveleiből valóságos rémdráma körvo- 
nalai bontakoznak ki, amit - a Dunamelléki Ref. Egyházkerület Levéltá- 
rában felkutatott adatokkal kiegészítve - precízen és tömören ismertet F.  
Csanak Dóra. (33-34.) FL hangulata pedig jól tükröződik 1921. V. 25-én  
írt leveléből Ravasz Lászlónak, akivel még szovátai lelkészi szolgálata  
alkalmából ismerkedett meg és kötött barátságot. A levél tulajdonképpen 
Ravasz püspökké választásának a tolnai traktusban zajló ügyeiről szól, de  
röviden kitér személyes témákra is: "Magamról, ha érdekel, röviden! 1919  
tavasza óta boldog házas vagyok. Elvettem Gábor Zsuzsánna ref.[ormátus] 
hajadont, a Leányszövetség volt titkárát, aki minden evangéliumi munkám- 
ban hűséges segítő társam. Existenciális szempontból a lehető legrosszabb  
körülmények között élek: mégis múlt ősszel kineveztek adminisztrátornak  
egy öreg Sobri Jóska mellé, akihez fogható gazembert sok világjárásomban  
se láttam soha. Azóta itt kínlódom, őrlődöm, pusztulok - s várom, hogy  
valahol parochia üresedjék. De amint üresedik - el is paklizzák úgy, ahogy  
te talán, e kerületben egyelőre előkelő idegen, el se tudod képzelni. Sokan  
siratnak engem - de eddig senki se segített. Pedig nemcsak rólam van szó:  
az a munkám, ami most készül (persze nagyon szakadozottan, ahogy épp  
az itteni állapotok engedik) azt hiszem akkor is ifjú és friss erejű lesz, amikor  
a mostani egyházpusztítók dédunokáinak az emléke is kimúlt az ő szennyes  
világukból.  
    De a jó Isten bizonyára tudja, mit akar velem, s azt is, mit az Egyházzal. 
Mint ahogy tőle várjuk a döntést a püspöki szék ügyében is, mi, akik te érted  
Őhozzá imádkozunk." (65.)  
    A jegyzetek részletesen ismertetik FL és Ravasz erdélyi kapcsolatát, FL  
ottani segédlelkészi szolgálatát, Ravasz püspökké választásának körül- 
ményeit-előzményeit, a levélben említett szekszárdi lelkészi konferencia  
eseményeit. FL "Általános keresztyén vagy református?" címmel megtar- 
tott "előadásáról a helyi lap így írt: »Egész előadását jellemezte a fi- 
lozófiailag művelt elmének éles logikája. A keresztyén felekezetek egyete- 
mes értékeinek elbírálását illetően új szempontokat mutatott meg.« (Tolna- 
megyei Újság, 1921. V. 28. Ms 4601) 17-18." (67.) Ami pedig a készülő  
munkát illeti: "FL valószínűleg Firenzében elkezdett, befejezetlen Dante- 
könyvén dolgozott tovább. Utóbb két rövidebb Dante-tanulmányt publikált:  
Dante (Részletek a tizes években írt nagy Dante-tanulmányból) címmel  
(Nyugat, 1921. IX. 16. 18. sz. 1369-1382), és Dantecímmel (Hit és Élet, 
1921, IX. 25. 17. sz. 1-3.). - Lehetséges az is, hogy egy más, ez idő tájt 
ugyancsak firenzei tanulmányai folytatásaként készülő műről, egy a misz- 
tikusokról szóló könyvről van szó. (Vagy a kettő egy.) FL könyvtárában  
számos e témával kapcsolatos, a 20-as évek elején publikált kiadvány  
található; hagyatékában fennmaradtak e munkához készült jegyzetek ill.  
fogalmazványtöredékek (MTAK Kézirattár Ms 4583/3.), az időpontot azt  
valószínűsíti, hogy a jegyzetekhez néhány esetben 1921-ből való, Medinán  
készült egyházi iratok hátlapját használta fel.  
    Ravasz László már ismeretségük kezdetén ismerte FL Dantéról írt, a  
Műveltség Könyvtárának készült tanulmányát. Megnevezetlen közös is- 
merősüknek a következőket írta: "»Olvasom a Fülep Lajos Danté-jét. Add  
át neki meleg kézszorításom; kevés ilyen szép dologot olvastam. Ne is  
foglalkozzék soha mással, mint Dantéval, a gótikával, scholastikával, ál- 
talában a középkori új synthesisekkel.« (1917. I. 13. MTAK Kézirattár Ms  
4593/59.)" (67.) 
     Sok egyébbel foglalkozott még, s tán még az öreg "Sobri Jóska"  
áskálódásainál is jobban keseríthette, hogy nem folytathatja munkáját.  
1922. I. 10.-én, már Dombóvárról, Medinánál lényegesen jobb anyagi-em- 
beri körülmények közepette, kéri Ravasz püspök segítségét: "Hanem köz- 
ben megürült Váczhatyán! Nem gondolod, hogy mindenképpen nekem  
való: Pesthez közel, ahol mindenben részt vehetnék s talán olyan módon  
lehetnék segítségetekre, ahogy még nem is gondoljátok? A magam mun- 
káira is nagy jelentőségű volna könyvtárak közelében lennem - a köl- 
tözködés is könnyebb lenne Pestről a sok könyvvel. Meg tudod-e ezt  
csinálni nekem? Vagy már ebben is idegen befolyás döntött? Igazán ret- 
tenetes volna. Az Istenre kérlek, tégy meg minden tőled telhetőt! Pesthez  
oly közel még csak elér a püspök keze s ha valahol, hát ott csak hallgatnak  
rá! Nagyon kínos volna a desillusio ezen a ponton. Vagy így kell lennie -  
te tehetetlenségre kárhoztatva, én pedig kiüldözve az egyházból?" (110.)  
    A püspök válasza:  
     "Édes Barátom!  
    Váchartyánra gondoltam, de az öreg Földváry alig hidegült meg, már az esperesnél volt a meghívás egy közeli lelkész részére.  
    Általunk adható legnagyobb segélyre (7 500 K[orona]) hoztalak javaslatba. 
    Egy másik lelk.[észi] állásról is szó van.  
    Szeretettel köszönt  

                R.[avasz] L.[ászló]" 
    A keresés folytatódik, a részletek a jegyzetekből rendre megismerhetők,  
a levelek pedig éles fényt vetnek a református egyházi hierarchia in- 
tézményi rendszerére és emberi "mélyvilágára". Összességében cseppet  
sem derűs fényt; úgyhogy ha FL kitartott választott foglalkozása mellett, az  
csakugyan igazolja mélyen átérzett elhivatottságát. Erről azonban a jegy- 
zetek csakúgy mint Babus Antal tanulmánya kellően meggyőzhetik az  
olvasót; jelen recenzens inkább FL feladatául tekintett szellemi munkájához  
való makacs ragaszkodását szeretné hangsúlyozni. 

Mintha a barátok választása is - mint egykor a Szellem idejében - valahogy  
ezt húzná alá. Az egész korszakot végiglevelező három állandó barát, Elek  
Artúr, Kner Imre és Tolnai Károly, az idővel elmélyülő személyes kapcso- 
laton túl mindig "besegít" valamilyen formában FL munkájához, legalábbis  
a harmincas-negyvenes évek fordulóján vészterhessé váló időkig, amikor  
más kérdések kerülnek előtérbe levelezésükben, és a "besegítés" feladatát  
új, fiatal erők veszik át. Ez azonban még távoli történet; a II. kötetben az  
emberi vonások mellett a munkára és a munkaeszközökre való koncentrálás dominál.  
    "Világi eseményekről - írja FL Medináról 1921. VIII. 19-én Kner  
Imrének -, könyvújdonságokról stb. itt nem igen tudok. Múltkor Pesten  
jártomban azonban magammal hoztam Elek Artúrtól (akit éppen most  
várok ide hozzánk egy kis nyaralásra) egy csomó Nyugatot s azok egyi- 
kében olvastam Laczkó Géza ismertetését a maguk kiadta régi magyar  
könyvekről (Legendák, Heltai G.[áspár] stb.) - nagyon lekötelezne vele, ha  
megküldené őket nekem. Egyelőre nem vagyok abban a helyzetben, hogy  
könyvre pénzt adhassak, hát csak úgy kérem barátságból, alkalomadtán  
majd megszolgálom. Sőt arra is megkérem, hogy ha esetleg még valami  
olyan könyvük jelent meg közben, amiről azt gondolja, hogy engem érde- 
kel, azt is legyen szíves elküldeni.  
    Egyúttal pedig fölajánlom, hogy ha valami új könyvünk jelenik meg s  
azt akarja, hogy én írjak róla a Nyugatba, készséggel teszem meg, ha idején megküldi nekem.  
    Laczkó recenziója nagy öröm volt nekem, mert azt láttam belőle, hogy  
dolgoznak; én ugyanis olyan rémhíreket hallottam magukról, hogy az  
oláhok a megszálláskor leszerelték a nyomdájukat, elvitték stb. Ugye, nem  
igaz?" (79.) 
    Kner Imre munkakörülményeiket és munkalehetőségeiket leíró vála- 
szából itt csak egyetlen mondatot: "Azt a luxust is csak Magyarország  
engedheti meg magának, hogy Fülep Lajos Medinán legyen református  
lelkész." "Elek Artúr - tudjuk meg a tömör és sokatmondó jegyzetből -  
VIII. 24 - IX. 6. között nyaralt Medinán. FL-éknak nem volt önálló ház- 
tartásuk, a paplak vendégszobájában laktak s közös konyhán főztek az  
irántuk ellenséges Arany-házaspárral, ezért nem láthatták vendégül Elek  
Artúrt." (77.) Később ugyanis, jobb körülmények közepette, FL valóságos  
"kultuszt" teremtett barátai vendégül látásából. De már most is, Medinán  
nagy szeretettel és gondoskodással fogadták Eleket; FL egész nap vele volt,  
elutazása után pedig a felgyülemlett hivatali restanciákat kellett elintéznie,  
ezért késett a válasszal, írja IX. 16-án Knernek, aki közben elküldte a  
könyveket. FL mindjárt közli is egy régi tervét a régi magyar irodalom olcsó  
kiadására, aztán rátér Kner idézett mondatára: "Ami az én medinai létemet  
illeti - Ön bizonnyára gondolhatja, hogy döntő volt a pesti levegő és  
viszonyok elviselni nem tudása. Másrészt már régen szerettem volna olyan  
helyen lenni, ahol nyugodtan dolgozhassam s egy néhány készülő dolgom  
befejezhessem. Sajnos, ezt itt nem találtam meg, de remélem, hogy majd  
eljön az is. De ha az idén nem, akkor kimegyek a világból." (89.) Addig is  
azonban Elek szorgosan közvetít a Nyugathoz; megindulnak a tervek a  
Magyar művészet harmadik, befejező részének (Magyar festészet) a köz- 
léséről, majd a három egy kötetben kiadásáról. Végül se a Magyar festészet  
publikálása a Nyugatban, se a könyv kiadása nem történt FL teljes meg- 
elégedésére, és nem ment bonyodalmak nélkül, de a bajokat sohasem Elek  
okozta. Az ő odaadásában és kompetenciájában FL soha egy pillanatra sem  
kételkedett. Eleinte Elek is részletesen beszámol a maga terveiről és mun- 
káiról; később azután, amikor FL kezd emberibb vagy legalábbis elvisel- 
hetőbb munkalehetőséghez jutni, egyre inkább könyvek beszerzése és  
küldése felé tolódik el a hangsúly. S ahogy mélyül a barátság, úgy sűrűsöd- 
nek a beszámolók napi gondokról s ritka örömökről. És kibontakozik a  
levelekből Elek Artúr nemes, szemérmes, tartózkodó jelleme, kivételes  
műveltsége, disztingvált humora. "Elek Artúr (1876-1944) - írta a váloga- 
tott képzőművészeti írásait kiadó Tímár Árpád - író, műfordító, kritikus a  
Nyugat első nemzedékének megbecsült tagja volt. Pályafutását újságíróként  
kezdte, több mint négy évtizeden át volt Az Újság című liberális napilap  
belső munkatársa, írt irodalomról, színházról és főleg képzőművészetről, s  
nem egyszer égető közéleti kérdésekről is. De dolgozott a Nyugat előfutárai  
közé sorolt folyóiratokba is, a Nyugatnak pedig indulásától, 1908-tól meg- 
szűntéig egyik legtöbbet publikáló munkatársa volt." (Elek Artúr. Művészek  
és műbarátok. Szerkesztette, a jegyzeteket és a névmutatót készítette Tímár  
Árpád. MTA Művészettörténeti Kutató Intézete, 1996, 285.) A tanulmá- 
nyok meglepően modern szemléletű kritikusnak-művészettörténésznek mu- 
tatják Eleket, szinte a mai recepciósesztétika (mai túlzásoktól mentes)  
elődjének. FL nem csak a tiszta és érzékeny lelket, de a szépen író és tudós  
szakembert is becsülte barátjában. "Don Lodovico" és "Ser Arturo" (aho- 
gyan nevezgették egymást, olykor, méghozzá olaszra fordítva a szót) szép  
csöndesen, mindenféle látványos gesztusok nélkül, szellemi és szakmai  
szövetséget kötöttek az ifjúságuk Itáliájától egyre - és egyre elviselhetetle- 
nebbül - távolodó világban.  
    Hasonlóképpen emberi és szakmai, de merőben másféle a levelezés  
hangja Tolnai Károllyal. "Carlo" - ahogyan a Levelezésben később szerepel  
- FL tanítványa volt a Budapesti Társulati Kereskedelmi Akadémián, ahol  
FL az 1915/16-os tanévtől 1917-ig francia nyelvet tanított. "Tolnai (1935- 
től Tolnay Károly, Charles de Tolnay, 1899-1981) művészettörténész; az  
1915/16-os iskolaévben mint a Budapesti Kereskedelmi Akadémia Felső- 
kereskedelmi Iskolája középső a-osztályának növendéke ismerte meg FL-t,  
aki franciatanára volt. Emlékezéseiben utóbb elmondta, hogy óra alatt  
művészettörténeti könyvet olvasott a pad alatt, s FL büntetés helyett meg- 
hívta magához, könyveket kölcsönzött neki, s ettől kezdve rendszeresen  
feljárt FL lakására." (I. 361.) A jegyzet összegezi FL kiállásának történetét  
tanítványa mellett egy jellegzetes iskolai konfliktusban, szerepét Tolnai 
útnak indításában ragyogó pályáján, és felsorolja főbb állomásait: "Tolnay  
a bécsi, berlini és frankfurti egyetemen tanult, Bécsben doktorált, Ham- 
burgban, Párizsban, majd Princetonban működött, ahonnan 1965-ben Firen- 
zébe települt át s a Casa Bounarroti igazgatójaként halt meg. Élete végéig  
mesterének vallotta FL-t s haláláig leveleztek egymással." (I. 361.)  
    Ez a tanár-tanítvány szerep később is megmaradt formálisan, de egyre  
inkább a teljes szellemi-szakmai egyetértésben megnyilvánuló barátsággá  
mélyült. Ez a tökéletes összhang már a fiatal Tolnai leveleiben felfedezhető:  
"Lipcséből - írja Frankfurt am Main-ból 1921. XII. 2.-án - átutaztam  
Drezdába és gyönyörű volt az a két hét, amelyet ott töltöttem. Mert nem  
csupán a képtár (páratlan velencei és németalföldi osztályával), a grafikai  
gyűjtemény, a »Grünes Gewölbe«, hanem a drezdai barokk-építészet emlé- 
kei jönnek számba a tanulmány szempontjából. Ez az építészet egészen  
szorosan összefügg a római-barokkal és mégis valami egészen különös  
jelleggel rendelkezik: a római barokkban együtt található és egymással  
összefonódó principiumok itt északon különválnak és a legszigorúbb követ- 
kezetességgel lesznek keresztülvíve Pöppelmann »Zwinger«-jében egy- 
részt és Bähr »Frauenkirche«-jében másrészt. Az egyik a puszta rhyt- 
mizálása a végtelen térben otthon-levő formáknak, a másik a szigorú  
magábazárkózása, a tértől való idegenkedése a tömegeknek, amelyek egyet- 
len felfelé sóvárgó szenvedélytől hajtva, mintha azonnal egyesülni akar- 
nának a tér-feletti éggel. -" (103.) Vagy ahogyan a Barbizoniakról és  
Delacroix-ról ír, az első élmény hatása alatt, 1923. IV. 19.-én: "Valahogy  
az az érzése az embernek, ha sokat látott belőlük, hogy csak relatív értékek,  
mérve az akademisták tökéletes ürességén: de mik a Barbizoniak a 17.  
sz.[ázad] hollandusaihoz képest -, akiknek egyenes folytatói - és mi a  
Delacroix a Rubens mellett? Tudom: igazságtalanság volna félreismerni az  
akarásuk tisztaságát; de itt a história kérlelhetetlenségéről van szó; arról,  
hogy már a 30-as 40-es években valami egészen jelentős dolog képző- 
művészetben nem volt lehetséges. Daumier az egyetlen kivétel. És a kérdés  
itt az, hogy vajjon miért és hogy miben különbözik az »új tájkép« a  
Hollandustól, miben a Delacroix romantikája a Rubensétől? A természet- 
hűség nagyobb lett amazoknál, a színek tüze emennél: mindazonáltal ab- 
sztraktabbak. Ott, a 17. sz.[ázad]-ban, egy mindent átfogó tudat és életérzés  
volt adva: a természet nekik a nagy »mozdulatlan« otthona minden életnek,  
és ha az élet mégannyira zajos és sürgő is (jellemző, hogy úgy egészen ritkán  
festették): a végtelen térnek csöndjét nem zavarja ez. Az ő tájképeik mindig  
népesek, nekik a természet és élet együtt van adva, mint magától-értetődő  
egység. A Barbizoniak fedezik fel a magányos »természetet«, amely »kívül  
fekszik«; nem az élet természetes adott foglalatja, hanem valami külön,  
valami távoli és a viszonyuk hozzá a szentimentális vágyódás és merengés,  
egy elfeledett és általuk újramegtalált értékhez: de a Hollandusok magától- 
értetődő benne-levésük elveszett. Ahogy a Corot a van Goyenhez - úgy a  
Millet a Brouwerhez: a Millet parasztjait az egyszerűség mintaképeivé  
teszi; de jól érezni, hogy ezek a leegyszerűsített kontúrok, ezek a szimplán  
kirajzolódó szilhouettek és ezek a Chardinien világos színek: nem a beha- 
tolásból, nem a »parasztvilág« újra-teremtéséből, hanem csak szentimen- 
tális monumentalizá[lá]sából erednek. Nem a paraszti-természet objec- 
tivitása - amit a Bruegel a pukkadásig kompakt masszáival állított elő, -  
hanem csak egy subjektiv aspektus képmásai." (182.)  
    Ennek a levélnek az idején FL már berendezkedett bajai parókiáján;  
Tolnai 1923. január elején egy hetet töltött Baján FL-nál... Erről a láto- 
gatásáról később a következőket írja: "A rendkívül művelt és olvasott Fülep  
jól ismerte a szellemtudományi szemlélet »ősapjának«, Diltheynek és tanít- 
ványának Tröltschnek műveit is. Ezek megvoltak könyvtárában. A fiatal  
Lukács Gy. barátja volt. Mindennek ellenére Fülep sokáig kitartott fiatal- 
kori dogmája mellett: a szellemi szférák atuonómiája mellett kardoskodott;  
az esztétikai szféra számára autonom volt és még a húszas évek elején is  
elvetette a szellemtudomány alaptételét a szférák párhuzamosságáról és  
kölcsönhatásáról. Amikor Baján meglátogattam és három napot nála töltöt- 
tem a 20-as évek elején, erről vitatkoztunk sokat. Végülis magáévá tette a  
Dvořak-Dilthey féle látásmódot és ebből a módosított szemszögből írta meg  
»Művészet és világnézet« c. gyönyörű cikksorozatát (az Ars Unaban).  
(Lőrincz Ernő: Fülep Lajos munkásságának tudománytörténeti jelentősége.  
Bp. 1975. Kézirat = 5. Tolnay Károly 1973. X. 15-i leveléből.)" (171.) Ezek  
a viták is visszhangoznának Tolnai hosszan idézett franciaországi levelé- 
ben? FL tervekkel és könyvkérésekkel teli levelében 1923. I. 12-én Eleknek,  
amelyben hívja Bajára barátját, a következőképpen kommentálja a láto- 
gatást: "Idelenn volt most nálam egy hétre egy volt tanítványom, a fiatal  
műtörténész (Tolnai Károly) igen tehetséges, kitűnő fiú, őtőle értesültem,  
hogy Pogány Kálmán milyen nehéz viszonyok között van, eladogatja  
holmiait stb. Nem lehetne vele iratni a Műbarátba? [...] Tavaly nem  
fürödhettünk együtt, remélem azonban, az idén majd igen! Mindenki nagy  
enthusiasmussal beszél itt a Sugovica-fürdésekről, azt mondják, itt nagy  
vízi élet van, csónakázás, fürdés stb. Nyárra megígérte lejövetelét Tolnai is,  
szeretném összehozni Önöket, azt hiszem, Önnek is sok öröme lesz benne.  
Páratlan jó fiú s ami a fő, amint már említettem, rendkívül tehetséges. Azt  
hiszem, belőle lesz az első nagyszabású magyar műtörténész, ha egyáltalán  
magyar lesz majd, s nem marad kinn, idegenben. Most Párisba készül, meg  
Spanyolországba. Most csinálja a doktori disszertációját (Brueghelről), 23  
éves, de már jelentékeny tudása van." (174.)  
    A jegyzetekből megint megtudunk mindent, ami szükséges; pl. azt,  
hogy "Tolnai végül Hieronymus Bosch-ról írta doktori disszertációját. Nota  
riassuntiva degli studi e lavoro di Carlo de Tolnay c. gépiratos feljegy- 
zésében elmondja, hogy eredetileg Brueghelt választotta disszertációja  
tárgyául. Amikor azonban a müncheni Piper-cég megbízta Brueghel rajzai  
corpusának elkészítésével, s a kötet 1925-ben, még doktorátusa előtt meg- 
jelent, végül Boscht választotta. A disszertáció nyomtatásban 1937-ben  
jelent meg Baselban, s elnyerte a francia Académie des Inscription et Belles  
Lettres Fould-díját. A kötetben olvasható nyomtatott ajánlás: En hommage  
ŕM. Louis Fülep." (175.) 

A jegyzetek nélkül a Fülep-levelezésben menthetetlenül eltéved az ember,  
és nem egyszerűen csak az előforduló személyek és hivatkozások bősége  
miatt. Tán még inkább azért, mert FL levelei többnyire napi gondok, ügyek,  
történések zaklatottságában fogannak; az események forgatagából egy-egy  
éppen aktuális részletre szorítkoznak, amit a helyzet és a címzett vonat- 
kozásai határoznak meg, és ritka az olyan áttekintő, viszonylag hosszabb  
életszakaszról és átfogóbb munkatervről szóló beszámoló, mint amilyen  
Révészné Alexander Magdának 1922. IX. 13-án Dombóvárról küldött  
levele: "Ami minket illet, hogy mért mentünk vidékre stb. annak hosszú  
sora van. De talán emlékszik még rá, hogy amikor Pesten együtt voltunk,  
mindig erre készültem. Én Pesten semmi szín alatt sem akartam maradni,  
torkig voltam vele. Legfőbb vágyam az volt, hogy valami kedves kis  
faluban, szép vidéken, lehetőleg itt a Dunántúl jussak valami barátságos,  
kertes parochiába, s ott éldegéljek csendben, zavartalanul, csak a meg- 
kezdett munkámmal törődve. Rettenetes sok restanciám van, elkezdett  
dolgok tömege, aminek folytonos meg-megakadása elviselhetetlenné ke- 
serítette az életemet. Sajnos, ez a vágyam két év alatt nem teljesült. Az  
ország megcsonkulásával az elhelyezkedés arányosan csökkent az elveszett  
részekkel, sőt még jóval azon túl, mert az elfoglalt részekről sok pap is bejött  
s természetesen azok is konkurrensek. Így hát két év alatt nem tudtam elérni,  
hogy kedvemre való helyen megválasszanak. A választások körül különben  
is rengeteg a visszaélés, sógorság-komaság alapján történnek, nekem meg  
nincs rokoni kötelékem parasztokkal." (147.) Egyéni hányattatás, munka- 
lehetőségek és -tervek, országos gondok sorolása-mérlegelése tölti ki az  
egész levelet, gondosan megkomponált formában. A jegyzetek és hivat- 
kozások pedig most is pontosan eligazítanak életpálya és kapcsolatok  
vonatkozásában, ahol arra szükség van. Az azonban már a véletlen szer- 
kesztésének a műve, hogy a következő levél, amit FL egykori becskereki  
tanára, Králik László írt Gödöllőről 1922. IX. 15-én, szinte megismétli a  
megelőző FL levél tematikáját egyéni sors és országos gondok kapcsolá- 
sában: "Azóta két esztendő múlt el. Állást azonnal kaptam, bár nem voltam  
áll.[ami] tanár. De hát német szakú tanár nincs, szükség van rám, azért nem  
kerültem a B/listára sem. Nagyon nehéz volt az elhelyezkedés[...] Tanártár- 
saim is többnyire menekültek és őrajtuk szemlélhetem legközvetlenebbül,  
hogy a szegénység mennyire lesüllyeszti a kultúrát. Nyomor és művelődés  
nem egyeztethetők össze. Csak ahol van energiafölösleg, ott virágozhatnak  
a művészetek, tudományok és az általános műveltség. Magyarország, de  
egész Európa is, rohamosan közelednek a primitív, barbár állapothoz. Az  
emberiség szomorú jövőnek néz eleibe[...] 
    Hogy én még nem süllyedtem le teljesen, azt annak a kedvező körül- 
ménynek tudom be, hogy időközben egy kis örökséghez jutottam, amelyből  
pótolhatom a szűkös jövedelmet. Különben pedig már talán elpusztultam  
volna[...]" (151.)  
    Talán mégsem csak a puszta véletlen szerkesztette egymás mellé FL  
Alexander Magdának írt levelét és Králik tanár úr FL-nak írt levelét?  
Idéztük már F. Csanak Dóra objektív összegezését FL igencsak korlátozott  
lehetőségeiről fizetésének a megélhetési szintig való feltornázására; de  
szinte minden levélben lehet olvasni a nyomasztó anyagi gondokról, s  
követni a próbálkozásokat és a többnyire meghiúsuló reményeket. Ebben a  
levelek által teremtett "mikrohistóriai" háttérben bontakozik ki igazán az  
országcsonkítás tragédiája, s válik érzékelhető valósággá FL megállapítása  
a háborúvég kegyetlen cezúrájáról, s nyer értelmet Krlálik tanár úr szomorú  
diagnózisa. De ezzel nyer szinte "gazdaságpolitikai" és ezzel összefüggés- 
ben - immár idézőjel nélkül - etikai hátteret FL makacs ragaszkodása is  
könyvtárához, szüntelen igyekezete a munkájához szükséges könyvek be- 
szerzésére vagy legalább kölcsönkérésére. Barátaival folytatott levelezé- 
sében - végig az egész korszakon át - ez a könyvszerzés tán a legállandóbb  
változatlan téma. S korántsem csupán művészettörténeti-művészetfilozó- 
fiai klasszikusokról. Nagy gondot fordít például egy Don Quijote-kiadás  
megszerzésére, s nem hagyja nyugodni Tolnai Carlót, amíg meg nem szerzi  
neki, s el nem juttatja hozzá a Svejket: "Hasek Svejkjéből 3 kötet megjelent  
magyarul, úgy hallom, Párisban lehet kapni. Kérem, érdeklődje meg, de ne  
küldje el, mert kitiltott könyv, a határon esetleg elkobozzák. Ha kapható,  
majd kell módot találni a becsempészésre." (II, 408.) Majd kisvártatva  
megismétli a kérést, pontosítva az adatokat, könyvtárosi precizitással: "A  
3 kötetes könyv, melynek címét nem tudta kibetűzni: Jaroslav Hasek:  
Infanterist Svejk. Katona Fedor fordítása. I. kötet Editions Monde kiadása,  
Paris 1930. II. k.[ötet] Germinal kiadása, Paris 1932. - Megvan franciául  
és németül is (sőt minden nyelven), de én a magyar fordítást szeretném.  
Parisban meg lehet kapni. Csak az a kérdés, hogy’ tudja eljuttatni? T.[udni]  
i.[llik] ki van tiltva s ha a határon a csomagot föl találják bontani, elkoboz- 
zák. Legjobb volna, ha valaki ismerőse hazajövet magával hozná. És maga  
nem ismeri ezt a könyvet? A világ legremekebb könyve - olvassa el  
okvetlen, de feküdjön le hozzá s bástyázza körül magát, hogy le ne guruljon." (II, 430.)  
    Carlo azután csakugyan meg is szerezte s el is juttatta a Svejket, de ez  
későbbi történet, a harmincas évek közepéről, FL épp elkezdte szerkeszteni  
a Választ Németh Lászlóval és Gulyás Pállal, Tolnait is sürgeti cikkekért,  
akármiről, "(Tolnai Károly nem írt a Válaszba)" (II, 431.) és megjelent nagy  
szatírája a nemzeti öncélúságról (amit sokan politikai publicisztika gyanánt  
értettek félre).  
    De fényt vet a Svejk visszafelé is, az 1923-as bajai kormányzólátogatás  
botrányára, amit persze megint csak F. Csanak Dóra szakavatott és mérték- 
tartó jegyzetéből ismerhetünk meg legjobban. (184-186.) De a levelek  
olvastán, amiket FL Ravasz püspöknek írt, s amik a püspök válaszait  
tartalmazzák, nehéz mértéktartónak maradni, s meg nem látni a bonyolult  
eseménysor svejki "olvasatát". S nem csupán a "későferencjóskai időkből"  
átörökölt és paródiáig fokozott állami és államegyházi tekintélykultuszban  
és bornirt hierarchizmusban, ami a csonka ország kereteiben berendezkedő  
és megerősödő magyar keresztény úri világban - erről is szól a Nemzeti  
öncélúság - majdhogy nem "természetes" volt. A meglepő az, hogy milyen  
pontosan illeszkedik be ebbe a világba, vagy legalábbis annak jelen recen- 
zens által máig érvényesnek - sőt ma inkább érvényesnek mint valaha -  
érzett svejki olvasatába a kivételesen művelt, széles európai látókörű,  
feddhetetlen jellemű református püspök. A levelekben sok minden kavarog,  
egyebek közt kölcsönös sértődöttség és tán csalódás is; részleteket vagy  
pláne egyetlen részletet kiragadni igazságtalan lenne nemcsak a püspök, de  
tán a református egyház iránt is, amelynek akadtak az állami és egyházi  
hierarchiát láthatóan kevésbé szigorúan tisztelő "méltatlan bár de hivatalos"  
szolgái is, mint például a derék Kerecsényi Zoltán esperes Dabon (igaz,  
hogy ő meg nem nélkülözött kedves és magyaros svejki vonásokat; ami az  
öniróniát illeti, abban pedig egyenesen a derék katona honi megfelelője  
lehetne). A levelek helyett idézzük hát inkább újra F. Csanak Dóra objektív  
és pontos rezüméjét: "A kormányzólátogatás okozta incidens gyökeres  
változást hozott FL és Ravasz László kapcsolatában is. Valószínűleg a 470.  
sz. levél rendreutasító hangjának hatására történt, hogy míg korábban a  
püspöknek szóló hivatalos jelentés mellett, vele egyidejűleg FL nem egy- 
szer bizalmas, baráti hangú tudósítást is küldött Ravasz Lászlónak, erre  
később csak ritkán került sor s akkor is észrevehetően tartózkodóvá vált  
leveleinek hangja." (186.)  
    Talán azért is, mert FL az incidens előtt nagyon sokat várt Ravasztól,  
tán túl sokat is, a maga és az egyház érdekében egyaránt. Kerek perec meg  
is írta, hogyan látja ő a maga s az egyház helyzetét, s a maga ügyében  
részletes megoldást is javasolt. De már ekkor magyarázkodni kényszerült.  
"Kérlek - írja még Dombóvárról 1921. XI. 7-én -, ne érts félre: nem vagyok  
l’art pour l’art törvénytagadó. Skóciában vagy Hollandiában másképp  
gondolkoznék. Ott magam is a törvény pontos betartását kívánnám. Mert  
ott a törvény az egyház érdekében s nem tönkre tételére hozatott és tudnak  
is vele élni. Nálunk a falusi gyülekezetek tagjai sok-sok helyen vagy  
korruptak, vagy kiskorúak. Mindaddig tehát, amíg jobb törvényt hoznak -  
s rajta lennék, hogy mielőbb megtörténjék - megakadályoznám, amennyire  
csak módomban volna s akárhogyan is, hogy az egyház még jobban tönkre  
menjen a rossz törvény következtében: ha magát a törvényt nem is, legalább  
a kártékony hatását megszüntetném. Mi lett volna a Te püspökké választá- 
soddal is, ha az egyház veszedelmére a törvény betűje győz s vele a  
törvényeskedők? A Te megválasztásod lehetősége is azon állott meg, hogy  
néhány lelkes ember szembeszállt a stupid törvénnyel s a lehetőséget  
beleverte a bornirt betűk közé s az emberek fejébe." (99-100.) Később  
azután a püspök is értelmezi a kormányzólátogatási affér során írt kemény  
szavait; érdemes idézni, mert ez is általános érvényű: "Mikor egy ismeretlen  
X kerül egy nagy közösségnek az élére, azt mindenki a saját igényei és  
óhajtásai szerint alakítja és azt szereti benne, amit tőle vár és beleproinciál,  
ha pedig X maga is jelent valamit, programmja, módszere van, munka  
közben mindjárt kiderül, hogy nem azért jobb, hogy mások róla alkotott  
véleményét igazolja és programmját megvalósítsa, hanem azért, hogy a  
maga tartalmát érvényesítse mindaddig, amíg nem jönnek reá az emberek,  
hogy vele szemben a helyes mód az, hogy reá bízzák magukat és tőle  
vezettetik, igen sokan csalódást éreznek. Természetes dolog, hogy ez a  
csalódás is éppen olyan kevert igazság-érzés, mint az előlegezett bizalom,  
mind a kettőben van egy csomó igazság és egy csomó tévedés." (200.)  
    A püspök változatlanul támogatja FL-t és bajai egyházépítő munkás- 
ságát, FL pedig a teljesen lerobbant állapotban átvett gyülekezetből temp- 
lomot restauráló és eleven élettel teljes közösséget teremt, amivel a más  
felekezetűek körében is megbecsülést vívott ki magának. Elkezdte félben- 
maradt munkáinak folytatását is; Pogány Kálmán felkérésére megjelent  
Művészet és világnézet című tanulmánya az Ars Unaban. (213.) A városi  
tanács nevében Vojnics Ferenc polgármester pedig 1925. X. 14-én hivata- 
losan felkérte, hogy vegyen részt a város költségén a római Türr centenári- 
umon. (269.) "Nem nagy kedvem van hozzá - írja FL X. 24-én Elek  
Artúrnak -, mert utálom az ilyen hivatalos cécókat - de annyira nógatnak  
rá, hogy alig bírok kitérni előle. Valami azonban végképp elriaszt: a tudat,  
hogy E[rdős] R[enée] Rómában van. Ha elgondolom, hogy azon a cécón s  
esetleg banketten ő is ott lehet - akkor egyáltalán nem tartom kizártnak,  
hogy botrányt csinál. Én mindenesetre képesnek ismerem. Azt szeretném  
tudni, nincs-e valami információja arról, hogy a jövő hónapban hazajön -  
azt nem gondolom, hogy végleg, mert úgy tudom, hosszabb időre ment ki,  
hanem valami üzleti vagy egyéb ügyben. Ez esetben talán kimennék, de  
még így is meggondolnám." (273.) Nem is ment el aztán Rómába, pedig  
épp akkor ott tartózkodott Tolnai Károly, aki eredetileg azért ment Itáliába,  
hogy tanulmányozza - amint az 533/7 jegyzetből megtudható - "az egykorú  
olasz művészet hatását Pieter Bruegelre", de aztán rabul ejtette Firenze és  
Róma, közelebbről a Medici- illetve a Sixtus-kápolna. FL készített is neki  
egy római itineráriumot, amit Csanak Dóra a Tolnai-hagyatékból közöl.  
(272.) A csodálatos Csanak-jegyzetek közlik a bajai sajtó beszámolóját is a  
római Türr-centenáriumról; a tudósítások kiemelik, hogy a polgármester  
által felolvasott olasz nyelvű beszéd sikere FL-nak köszönhető. (270.) Maga  
FL azonban, részben külső, anyagi, részben belső, lelki okokból - nem  
fűlött a foga Mussolini Olaszországához - még hosszú évekig nem tehette  
be a lábát ifjúsága és álmai Itáliájába. Vagy inkább Ikáriájába? 
    Mindenesetre, amikor végleg megelégelte Baját, az ottan elkönyvelt 
kétségtelen egyházi és társadalmi sikerekkel együtt - vagy éppen azok  
miatt? -, az új parókia választásában nagy súllyal esett latba a táj kivételes 
szépsége. "Az elmúlt hónapokban - írja 1927. I. 17-én Kárpáti Aurélnak, 
akivel ez idő tájt újult fel régi barátsága - falusi helyet kerestem, mert 
végképp jóllaktam a várossal s már nem bírom tovább. Ha Isten segít, a nyár  
folyamán hurcolkodunk is Zengővárkonyba, (a Zengő hegy oldalán, ál- 
lomása Pécsvárad), kicsi falu, a vidéke páratlan szép - a legszebb is csak  
ehhez fogható, de túl nem tesz rajta." (314.) A levélhez fűzött Csanak- 
jegyzetek részletesen dokumentálják a falu választásának régről eredez- 
tethető szándékát és indokait; s a régi szándék aktualizálódását a bajai  
presbitérium néhány tagjával kiéleződött ellentétek következtében. (314- 
315.) Mint már Medinán, itt is előkerül a "bolsevizmus" alatti "professzori  
kinevezés" vádja (576. levél és a hosszú jegyzet), FL Kerecsényi Zoltánnak  
egyebek közt ezt is megemlíti (327), s bár a fő vádaskodó, "Czérnay Imre  
bajai szabómester, ipartestületi elnök", aki épp FL indítványára "került be  
a bajai presbitériumba" (319.), végül belátta a támadás esélytelenségét és  
viszakozott, a bajaiak meg kérlelték, hogy maradjon, FL nem tágított. "Ami  
végül engem illet - írja hosszú beszámolójában Kerecsényinek - mindent  
elkövetek, hogy mielőbb szabaduljak innen, ha másként nem lehet, csere  
útján. Ezzel a Sodomával jóllaktam - nem akarom időmet, életemet ilyes- 
mivel eltölteni. Most is egy hétig irkáltam ezeket a jegyzőkönyveket. Nincs  
senki segítségem. Ennyi fáradtsággal könyvet írok s keresek vele - itt meg  
csak vesztegetem az időm s rontom az egészségem. Amit elkezdtem, azt,  
persze, most már végigcsinálom, akárhogy is. Az én tempóm ez. Halogatom  
az ilyet a végtelenségig - de ha egyszer felveszem, nem teszem le többet,  
míg teljesen el nem intéződik. Itt most már nincs alku, bocsánatkérés, stb.  
- ilyen komédia volt már a kántorral is néhány, tudom, mit ér. Fiat justitia.  
    Mindig kis, minél kisebb, csendes, békés faluba kívánkoztam - nem  
nyugszom, amíg meg nem találom.  
    De hónapok fognak kelleni hozzá, míg az undor eloszlik belőlem." (318.) 

Az ügy lefolyása és lezárása megismerhető a jegyzetekből; itt inkább csak  
a levél hangjára szeretnék figyelmeztetni; arra a FL esetében ilyen nyíltan  
csak ritkán megnyilvánuló szeretetre és tiszteletre, amit esperese - tehát  
közvetlen egyházi felettese - iránt tanúsít. De tán még több is van itt  
szeretetnél és tiszteletnél; FL mintaként állítja maga illetve hivatali tény- 
kedése elé Kerecsényi Zoltánt: "Amíg 17-i leveled nem kaptam, el nem  
hittem, hogy lehet levelet ilyen »vegyes« érzelmekkel olvasni, mint én a  
Tiédet. Mert szakasztott ugyanabban a pillanatban rágott a sárga irigység  
amiatt, hogy hát hogy’ is lehet még valakinek a mai világban ilyen csudála- 
tosan jó kedélye, de ugyanakkor meg kacagtam is, úgy, hogy ha valaki lát,  
azt hiszi, valami komoly bajom van a felső régiókban. Már rég voltam ilyen  
elkeseredett, mint éppen abban az időben, mikor leveled jött - s egyszerre,  
bár nem is volt szándéka, megvigasztalt és felvidított. Hát így is lehet?  
gondoltam - no, megpróbálom én is! S eszembe jutott, amit kedélyed  
eredetéről elmondtál, s most már meg akarom tanulni ezt a tudományt.  
Tudom, hogy nálam nehezen fog menni, de majd pótolom szorgalommal a  
tehetség hiányát, s minden órában prédikációt tartok magamnak." (316.) 
    Mindjárt mintát is kerít egy Medinán megélt kedves kis jelenet el- 
beszélésével, de végül aztán a levél a Fiat justitia-nál és az undornál köt ki.  
De azért a Kerecsényi-kedély és a békéltető jószándék mintha később is  
elő-előbukkanna FL életében illetve leveleiben? Jó okkal írja Kerecsényi- 
nek a várkonyi parókia-cserét bejelentő levelében: "Sajnálom, hogy »ki- 
szánkázok« ilyenformán a solti traktusból, melynek esperesétől oly nehéz  
lesz elválnom..." (331.) Aztán a jó öreg esperes ellátja FL-t közvetlenül  
Várkonyba költözése előtt a hivatali hierarchiával való bánni tudásra vonat- 
kozó jótanácsokkal, felfelé-lefelé egyaránt.  
   A derék esperes leveleit FL annyira bölcsnek és érdekesnek találta, hogy  
szívből javasolta kiadásukat. Érdemes idézni Kerecsényi Zoltán válaszát,  
mert sokat elárul a cezúra előtti magyar református egyházról, még szerke- 
zetéről és szervezetéről is: "Ámbár nagyon meghatott az együgyü fir- 
kálásaimra váró tisztesség, t.i. azoknak a világ színe elé szándékolt tere- 
getése, de már a múltkor is izentem, hogy ezt a szándékot az esperesi  
tekintély megbontására irányuló merényletnek tekintem, mely a Vidók R.  
Sándorok, Réső Jánosok, K. Kontha Andrások, Tuba Istvánok, Jóföldi  
Illések stb. érdemes kurátor a[tya]fiai vélekedését kedvezőtlenül befo- 
lyásolná. Csak hadd higyjék ő kegyelmeik, hogy az »Öspörös úr« egész nap  
morog, mint a mérges oroszlán, nem szükséges tudniok, hogy ottan-ottan a  
padkára is fölugrik és dorombol mint a cica." S ha FL mégis kiadná a  
leveleket, nem marad el a köszönet, "az Ongul szerecsen király" szokása  
szerint, "aki királyi elismerését azzal szokta kifejezni, hogy a megtisztelt- 
nek jó nagyot rúgott a lába szárára. Mentül nagyobb a rúgás, annál nagyobb  
az elismerés. Hát majd ha tisztelgő látogatáson Várkonyban megjelenek  
Nálatok, azzal kezdem, hogy lábod szárainak hátsó részét akkora elis- 
meréssel illetem, hogy szárnyak nélkül repülsz föl a Zengő tetejére. Ugyan  
azt se tudom, hogy igazi hegy-e a Zengő, vagy csak úgy van, mint Dabon  
a »vén hegy« melyen a pap konv.[enciós] szőleje is nyújtózkodik: ennek a  
magassága is jóllehet a tenger tölött 98 méter, de a valóságban legföljebb  
ha 2 méter." (345-346.) 
    A Kerecsényi-levelekkel az emlékezetünkben sok minden jobban meg- 
érthető FL heves reagálásából pesti író barátai cikkeire a harmincas évek  
közepén, amikor név szerint és a hely pontos megjelölésével ország elé  
teregették a Zengő aljában FL-tól megismert országos gondokat. Amiket  
egyébként ő már megérkezése pillanatában pontosan látott, s jelentett 1927.  
IX. 17-én a Püspöknek: "Három hete itt vagyok új - s ha Isten is úgy akarja,  
élő formámban - utolsó állomáshelyemen, Zengővárkonyban.  
    Annyi mindent kellene jelentenem innen, hogy levél keretében el nem 
fér. Nem az, amit három hét alatt tapasztaltam, hanem amit hónapok alatt 
- hiszen tavasz óta jártam ide szüntelen. Az érem másik oldalát ismeri 
Főtisztelendőséged, az egyke folytán való fogyást; a másik oldala: a  
németség állandó szaporodása és terjedése. Ez az egész országrész ma már 
inkább német, mint magyar, s ha így folytatódik a dolog, egy új kataklizma 
alkalmával magától leszakad az ország testéről. Ez a hely nem kevésbé  
exponált, csak más tekintetben, mint Baja. Úgy látszik, nekem mindenkorra  
ilyet szánt a Gondviselés. Nos, ezt tudomásul is veszem és nem nyugszom  
bele az állapotokba. Akcióba kezdek, amint lehet. Ha Főtisztelendőséged  
erre járna s személyesen ismerkedne meg a helyzettel, nagyon jó volna.  
Országos életbe vágó ügy ez. Naponta veszítjük az országot.  
   Baj a szegénységünk is. Most hirtelenében a magamé is, aki bele- 
másztam vagy 6000 P[engő] adósságba s még nem tudom, hogy mászok ki  
belőle. Meg a gyülekezeté is, mely így megfogyatkozva a redukált terheket  
se bírja. A régi nóta: ha van miből, kérünk segítséget.  
    Mindenekelőtt fontos volna azonban Főtisztelendőséged személyes meg- 
jelenése és az, hogy nyugodtan megbeszélhessük, mit kellene tenni. Nagy 
erősségemre volna Főtisztelendőséged tanácsa és támogatása." (347.) A  
levélhez Csanak Dóra rövid jegyzete: "Ravasz László nem ment el Zeng- 
ővárkonyba." (348.) 
    Hívja még néhányszor FL a püspököt; egyszer még egy személyesebb  
hangú, szinte a régi barátságuk idejét idéző levélben is, de aztán túlságosan 
elfoglalják és nyomasztják a helyi gondok; a parókia kibővítése a könyvek 
és barátok befogadására alkalmassá, a felvett kölcsön törlesztése, az el- 
húzódó tárgyalások és méltatlan alkudozások egy Rippl-Rónairól írandó  
könyvről a család megbízottjával és a kiadóval, a véget nem érő hivatalos  
levelezés és fontoskodó egyházi vizsgálódás a Kajdi-ügyben, s a krónikus  
és leküzdhetetlen anyagi gondok, amiken az elsősorban Elek Artúrnak  
köszönhetően odaítélt Baumgarten-díj alig könnyített, a vele járó hírnév  
viszont magántanári és előadói meghíváshoz vezetett a pécsi Erzsébet  
Tudományegyetemen, a kommün alatti egyetemi tanári "kinevezését" (új- 
ból) felhánytorgató világi és egyházi méltóságok tiltakozásával. Minderről  
azonban a levelek rendjén szépen és hűségesen beszámolnak a Csanak- 
jegyzetek, s a levelekkel összevetve felidézik egy abszurd dráma körvona- 
lait a nagy válság éveinek Magyarországáról. Imponáló, hogy ennyi baj  
közepette FL milyen keményen állta a sarat. Nem rendült meg hite Egyháza  
hivatásában - gyönyörűen látszik ez Papininek írt leveléből, amelyben kérte  
barátját (hiába), hogy népszerű Jézus-könyvében módosítson a magyar  
protestánsokra különösen sértőn s méltatlanul hangzó részeken. De tán még  
karakterisztikusabb (a szó mindkét értelmében), hogy - és ahogy! - min- 
dezek közepette és folyton a munkájára gondol. "[Halasy-] Nagy szeretné, 
ha a jövő félévben már előadhatnék. Rám is férne, mert ha félévenként  
megkapom azt a 300 P[engő]-t, ami maximális magántanári illetmény - írja  
Eleknek 1930. XI. 12-én -, még ez a csekélység is komoly segítség  
számomra ebben a rettenetes nyomorúságban. A docentúra még egy okból  
is jó volna még; talán így sikerül majd évente 2 hétre külföldre jutnom, mert  
azt gondoltam, hogy, ha akad elég jelentkező, évente 20 hallgatóval el-el- 
mennék s az ő taksájukba bele lenne kalkulálva az én költségem is. Már rám  
férne egy kis kinti levegő s látás 10 hosszú esztendő után, mióta nem voltam  
túl a határon. Son sogni questi - e chi sŕ come sarŕ? Come nel canto: Maria  
Ninna te l’ho detto Non andar co’bersagliere, Tu ne avrai gran pensieri E  
chi sa come andrŕ."(570.)  
    (Folytatása a következő számban)