Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 1.sz.
 
TÓTH LÁSZLÓ
 
Futamok
 
 
Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja. Halk ~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod Futás, roham.  

"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt."  
                                                     (Ottlik Géza) 

 

Vágjunk bele 

Akkor hát elkezdem. 
     Alter Egon hátradől görgős, mozgótámlás székében, egy pillantást vet a képernyőre, ujjait a billentyűzet fölé emeli, s mintha csak könnyedén gimnasztikáztatná őket, lepötyögi az első mondatot: 
     - Akkor hát elkezdem. 
     S ettől a néhány betűtől hirtelen mozgalmasság támad az éppen nyitott könyvtár egyébként üres lapján; a semmiben útvesztők nyílnak, egy pillanat alatt kiterjedése támad a semminek, föl-le-, jobbra-balra-iránya, amitől nyomban szertefoszlik Alter Egon iménti magabiztossága, s úgy érzi, mintha sivatagban lenne; mehet bármelyik irányban, de mozduljon akármerre, mindegyikben ott a biztos pusztulás ezeregy lehetősége. Nem mozdulni viszont maga a biztos pusztulás. 
     Nézem Alter Egon elbizonytalanodását. Megértem őt, részvétet érzek iránta. Nincs kisebb kínban, mint amit már magam is százezerszer megtapasztaltam: az ember farkasszemet néz az üres papír semmijével, bűvöli, azt kívánja, bárcsak ne lenne ott (vagy ő, vagy a papír); az írás a semmi aktivizálása, végső soron azzal kell megtöltenie az üres síkot (az üres teret is), ami az írás pillanatában még nincs, s előtte sem volt soha; gyakorlatilag a semmi agyagjából kell valóságos testet formálnia, vagyis hozzá képest a nagy isten is kismiska, aki végül is létező agyagból bűvészkedte őt elő Évástul, létfilozófiástul, holocaustostul, polgári demokráciástul. A szobrász a szoborról le-levakarja a fölösleget, ez eddig rendben. De az üres papírról mit lehet lehántani? Ha az ürességet lefejtem róla, még nagyobb üresség, még nagyobb semmi támad a helyén. A mondat, amely egy adott pillanatban a fejemből a papírra kerül, nem feltétlenül előre megfogalmazott gondolatként kóvályog koponyám ege alatt. A kimondott/leírt mondatba kódolt univerzum a semmiből, a nincsből jön. Megelőzi persze élmény, tapasztalat, intuíció, a génekben hordott meghatározottság, mifene. S természetesen magában hordja eredetét is. De végső soron ő dönti el, mit akar, milyennek kíván/tud lenni. Hiába gondolsz el készülő műveddel kapcsolatban ezt-azt. A mondat a leggyakrabban fütyül minden plánumra. Ezért jobb, ha rá figyelsz, s nem magadra. S akkor munkáddal is elkészülsz. A mondat a mű. 
     Összenézünk Alter Egonnal. Vágjunk bele - gondolja, s ezzel én is egyetértek: 
     - Jó. Vágjunk. 
 

A könyvek sorsa 

Kassán voltam a minap. Hogy szeretek ebbe a szocializmusból egyre látványosabban kikupálódó városba járni, annak nem utolsósorban messze földön - legalábbis magyar szempontból messze földön - híres antikváriuma az oka. Nemegyszer megtettem - tudva, hogy a kérdéses könyvkereskedés csak munkanapokon tart nyitva -, hogy az itt eltöltendő, a kutakodás izgalmával, egy-egy váratlan felfedezés, rátalálás reményével kecsegtető félórácska, órácska kedvéért az esetben is már pénteken elutaztam Kassára, illetve csak hétfőn jöttem el onnan, ha történetesen csupán szombaton és/vagy vasárnap volt ott dolgom. A hetvenes-nyolcvanas években ugyanis többen tisztában voltunk azzal, hogy a kihalóban levő s egyre inkább magyarul tudó leszármazottak, örökösök nélkül maradt egykori abaúji, szepességi magyar családok, értelmiségiek, köztisztviselők könyvtárának egyes darabjai előbb-utóbb itt kötnek ki. S bár nem tartozom a szenvedélyes és mindenre elszánt könyvgyűjtők közé - sőt igazából még csak gyűjtőnek sem tekintem magam (igaz, Alter Egonban időnként fel-fellobban a mindent-birtoklás hevülete) -, meg kell vallanom: könyvtáram néhány becses darabjára itt bukkantam rá. Most azonban csalódnom kellett. Először is: mert kedvenc könyvesboltomat nem találtam a Fő utcán a régi helyén. Mint később megtudtam, a vállalat, amelyé volt, megszűnt, a boltot privatizálták, ám az új tulajdonosnak a régi helység bérleti díja már túl borsosnak bizonyult, így kénytelen volt a kevésbé forgalmas és szem előtt levő Kovács utcában kinézni magának egy parányi üzlethelyiséget. Másodszor: mert bár az egészen a kilencvenes évek elejéig egyetlen, állami tulajdonban levő antikvárium helyett ma több magánantikvárium is létezik a városban, ezekben - a korábbi kínálathoz képest - már alig található magyar könyv. S így van ez egykori kedvenc boltomban is, melyet új helyén - némi kérdezősködés után - mégiscsak sikerült megtalálnom. 
     Rövidke jegyzetemmel most persze e föntebb vázolt helyzet okainak elemzése felé is elkanyarodhatnék, amit azonban mégsem teszek, hiszen ezek bárki számára nyilvánvalók vagy legalábbis könnyen kikövetkeztethetők. Arról szólnék inkább, hogy azért mégsem kellett teljesen üres kézzel hazajönnöm Kassáról. Hiszen szinte az első ösztönös mozdulatommal Bölöni György Az igazi Adyját sikerült leemelnem az egyik polcról. S itt most nem is annyira e mű a lényeg, hiszen azt egy másik kiadásban természetesen már régóta ismerem. Ezért a könyvet valószínűleg ott is hagytam volna, ahol találtam, ha nem a mű legelső, 1934-es párizsi kiadásának láthatóan egy alig forgatott, újszerű állapotban megőrződött példányát tartom a kezemben. Ráadásul tovább fokozta izgalmamat a kötet könyvészeti mívessége, tipográfiája, rajzainak, fotóinak pazar volta - a párizsi fényképeket nem más, mint a világhírű magyar (származású) fotográfus, André Kertész készítette! -, papírminősége stb. További örömöm, hogy a könyvben még a mű kitöltetlen, kétlapos Megrendelési íve is benne volt, amilyet ma már meglehetősen ritkán lehet találni. Ami azonban ennél is több, hogy a mű dedikált - a két világháború közötti jeles csehszlovákiai magyar írónak, Jarnó Józsefnek ajánlott - példányát tartottam kezemben. S ekkor még mindig nem értem a végére szerzeményem különlegességeinek. Már első pillantásra gyanús volt ugyanis az ajánlás keltezése. Hiszen Bölöni György 1934. december 12-én látta el Párizsban kézjegyével a szóban forgó kötetet. Igen ám, csakhogy - amint ezt egy röpke itthoni ellenőrzés ki is derítette - a Prometheus és az Önarckép verseinek, illetve a Mikszáth-díjas Börtönnek vagy a Magyar miniatűröknek a szerzője ekkor már több mint egy hónapja halott volt! Az egykor a magyar fővárosból Csehszlovákiába menekült, s itt Kassán letelepedett Jarnó ugyanis, aki civilben egy külföldi cég üzletkötőjeként működött, egy közel-keleti útján tüdőgyulladást kapott, 1934. november 3-án Bejrútban - végzetesen fiatalon, harmincéves korában - meghalt. Úgy látszik azonban, hogy ennek híre csak késve jutott el Párizsba; legalábbis Bölöni december 12-én még nem tudott "kollégája" haláláról (ajánlásában ő szólítja így Jarnót). Hát igen. Habent sua fata libelli. A könyveknek is megvan a maguk sorsa. Bölöni György Jarnó Józsefnek dedikált Az igazi Adyja még eljutott Párizsból Kassára, de írónk már nem vehette kézbe, lévén utolsó szolgálati útja végzetesnek bizonyult a számára, s azóta is valahol egy bejrúti temetőben alussza örök álmát. Érdekes lenne azonban tudni, hogy a szóban forgó - s írónknak szánt - kötet hol, ki(k)nél vészelte át az azóta eltelt több mint hat évtizedet. S azt is, mi lett Jarnó hagyatékával, annak további darabjaival, s hogy és ki(k)től - ki(k)nek a halála (?) után - került a szóban forgó darab kedvenc kassai antikváriumomba, ahonnan most szerény könyvtáram - az évtizedekkel később Csehszlovákiából a magyar fővárosba menekült írótárs könyvtárának - egyik polcára helyeződött át. Miként azt is, vajon - föl merjem, ne merjem tenni a kérdést? - az én halálom után hol köt majd ki, s ki lesz a méltó tulajdonosa? 
 

Versek városa, Párizs 

Mivel a történelemből elősuhogó Luxemburg-kertre kifutó Rue Bonaparte - ahol eddig Párizsban valahányszor megszálltam - keresztülszeli a Saint Sulpice teret, általában mindennap kétszer átbaktatok rajta: egyszer délelőtt tíz-tizenegy óra tájban, amikor általában nyakamba veszem a várost, egyszer pedig este, hazafelé. S ilyenkor mindig elmegyek a kis szálloda mellett is, ahol hét évtizeddel ezelőtt József Attila lakott, s feltehetően kedves kis Párizsi Anzixának első négy sorát is ez a műintézmény s ez a környék ihlette: "A patron sosem kelt föl reggel, / Párizsban Jeanettek a Berták / s borbélynál is vehet az ember / főtt spenótot vagy égő gyertyát..." Költőnk idején még a kispénzűeket szolgálta - a zsebemben levő frankok ma már arra sem nagyon elegendők, hogy legalább kívülről alaposabban szemügyre vegyem; eddig Hôtel Colombe-nak hívták, legutóbb azonban már átkeresztelték Atlantisra, bizonyára nem azért, hogy Alter Egon élete egy szeletének elsüllyedt világrészeként szemlélje-értelmezze ezentúl. (Eltűnt a rue Bonaparte és a Vieux Colombier sarkáról a kényelmes kávézó is, ahol néhány éve Turczi Pistával és Petőcz Andrással kanalaztam az utánozhatatlan francia krémcsokoládét, s most egy cipőbolt van a helyén; igaz, Ady kávéházát, a Clunyt a Boulevard Saint-Germain és a Szent Mihály útja sarkán Pizza Huttá alakították át legutóbbi ittlétem óta.) Emlékszem, amikor először baktattam el a(z át-át)nevezett szálloda mellett, micsoda révület fogott el az első valamirevaló verseim írása közben a kezemet fogó, választott mesterem hirtelen felbukkanása okán, amely arra is alkalmat adott, hogy eltöprengjek a sors ilyetén teremtő szeszélyein és rejtett összefüggésein. És e révületem azóta, többedik alkalomra sem szűnt meg teljesen, sőt, úgy három esztendeje, egy újabb nagy élményem még jobban fölerősítette bennem a Saint Sulpice tér szimbolikus jelentését. Amely szintén nem egészen független József Attilától. Tudvalevő, hogy idehaza az ő születésnapján - április 11-én - tartjuk minden évben a Költészet Napját. Emlékszem, még tíz éve is micsoda kitüntető csinnadratta kísérte mifelénk e napon a poézist, s micsoda ünneplésben részesítették a poétát; egymást érték a különböző rendezvények, s a kiadók is sorra időzítették e jeles alkalomra versesköteteik megjelenését. Ma verseskötetet a terjesztők, könyvesboltok jószerivel még bizományba sem vesznek át, mondván: nem üzlet az nekik. De hogy kerül e honi keserűség éppen egy párizsi jegyzetbe? Nos, a Saint Sulpice tér páratlan építészeti érdekességnek számító, felemás tornyú ódon temploma tövében rendezik meg évről évre a Költészet vásárát, melyen három éve magamnak is volt alkalmam részt venni. S bár a franciák bizonnyal nem a magyar költőre gondoltak, amikor tizenhét évvel ezelőtt ezen a téren kerítettek sort először erre a versre és verselőre egyaránt ínséges időket zúdító világból érkezőnek egyenesen lenyűgöző rendezvényre, igen-csak dagasztja a mellem, hogy József Attila neve valamiképpen - ha csak a hely szelleme okán is - a verskedvelő párizsiak ezen ünnepével is összekapcsolható. Mert a Marché del la poesie ünnep a javából, melyen három napon keresztül a költőké és a költészeté a főszerep. Képzeljük el a budapesti Könyvhét pavilonjait kizárólag verseskötetekkel, versről szóló kiadványokkal, versillusztrációkkal, -plakátokkal, -lemezekkel, -kazettákkal és -CD-kkel megpakoltan! A látványt, ami Párizsban fogadott, idehaza még a legmegrögzöttebb versolvasók (-hívők?) is bizonyára tűnő látomásnak, titkos álmuk e külhoni megvalósulását kósza lázálomnak vélnék! Ehhez jön még mindaz a leleményesség, a nyomdászati-tipográfiai-könyv-művészeti lehetőségeknek az a pazar változatossága, az az irigylésre méltóan magas szintű könyves kultúra, amely a francia verskiadványokat jellemzi. S ekkor a kísérőrendezvényekről még nem is szóltam (az egyik pavilonban például számítógépes versprogramokat kínáltak). Megvallom, kellemes volt ez a kábulat, amely a versek Párizsában hatalmába kerített, és azt kívántam, hogy - a költészet afféle szolíd narkósaként - jó ideig ki se józanodjak belőle. S azt, hogy egy reggel bárcsak idehaza is arra ébrednék, hogy az Európába vezető úton ismét magunkkal cipeljük a verseket, verses-könyveket is, és nem dobáltuk el őket útközben afféle fölösleges nehezékekként. Mert Európa - s ez ennek a Saint Sulpice téri minden évi ritka kirakodóvásárnak is az üzenete - a versek, verseskönyvek és poéták Európája is. 
 

Egy költőre  

A por, melyet kezdeti verseivel felvert, később visszahullott a költészetére. 
 

Boldogság  

Boldogok, hogy boldogok, mert azt hiszik, hogy boldogok. 
 

Szerelem és filozófia 

Szerelmesnek lenni szokás - megkívánni valakit, s nem gondolkodni a szerelemről. Ezért lehetséges, hogy a tengernyi szerelmes vers és novella, regény mellett olyan ritka a szerelemfilozófiai mű. A szerelem lírát kíván, a szerelem történetet kíván, s a legkevésbé sem gondolkodik önmagáról. A szerelemben a vágy a fontos, az élmény, a mese, s a bölcsességet a szerelmes a pokolba kívánja. Megszerezni akar, ha ezzel el is veszíti azt, amit birtokolni óhajt. Birtokolni akar, nem megérteni. A filozófiától mi sem áll távolabb, mint a birtoklás. A filozófus igazából a megértést sem akarja. A filozófia tételeivel, állításaival a maga kérdéseit szegezi szembe a világnak. A szerelem halála, ha kérdéseket teszünk fel szerelmesünknek. 
 

A sors és a lázadó  

Miért viseli oly alázattal és béketűréssel a szenvedést, a halál közeledtét az állat? Feltehetően, mert nincs hozzá eszköze, hogy a sorsa ellen lázadjon. Az emberrel az isten megízleltette a sorssal való szembefeszülés röpke, csalóka örömét. S ez hihetetlenül önteltté, esetenként felfuvalkodottá teszi. Képtelen belátni: a sors - a természet - csak a maga erejét, hatalmát próbálgatja akkor, amikor időre-órára maga fölé kerekedni engedi az embert. És megbocsátón mosolyog rajta. 
 

Csapda  

Amíg az ember fiatal, a világ legtermészetesebb módján ers benne az önmeghatározási kényszer. Ha szerencséje van (vagy ha kellőképpen balszerencsés), halála pillanatáig ezzel a kényszerrel kénytelen szembesülni minduntalan. (Képtelenség, végzetes félreértés egyszer s mindenkorra meghatározni, hogy kik vagyunk: szerepzavaraink nagy része nem abból adódik, hogy semmi közünk egyik-másik szerepünkhöz, hanem abból, hogy ez vagy az a szerep már/még nem illik ránk.) Csakhogy míg az ember fiatal, általában másokkal szemben igyekszik meghatározni önmagát. Ahogy azonban öregedni kezd, egyre inkább beéri azzal, hogy mások mellett legyen (lehessen) az, ami. Ha már ennyi igénye sincs, látszat szerint hiába él, lélegzik még, a valóságban: halott. Kilép a természetből, s észrevétlen áttűnik a transzcendensbe. Mintha a nem létezőben találná meg azt, akit magából már végletesen elveszített. A természet részének lenni: kettős terhet ró ránk. A természet lényege: önmagunk lenni, akár mások ellenében is. (Az oroszlán is kérlelhetetlenül érvényesíti a maga oroszlánságát, a virág sem hagyja kétségbe vonni, annulálni a virág voltát.) A természet bölcsessége azonban: mások mellett lenni önmagunk. S más úton, igaz, de ez is a transzcendenshez vihet közelebb bennünket. A szavak pontatlanok; pontosabban: alkalmatlanok a teljes lét egyik-másik finomságának a megragadására, ezért, ha az előbb úgy is tűnt, hogy természet és transzcendens mereven elhatárolható (elválasztható) egymástól (sőt, esetleg ki is zárnák egymást), ez természetesen nem igaz. A természetben is van valami végzetesen transzcendentális, s ami transzcendens, az is visszavonhatatlanul természetes. Mindkettő - természet, transzendencia - segédfogalom csak annak az egyetemességnek (teljességnek) a megközelítésére, melyet a világ testesít meg számunkra (s persze, önmagában, hiszen minket is ő foglal magában). Kettős teherről beszéltem fentebb. Ami alatt azt kell érteni, hogy az ember legyen bár kíméletlenül önmaga - mert ha nem ezt teszi, kivonja magát a természetből -, ám ha önmegvalósításának módja mások jogát vonja kétségbe (függeszti föl) arra, hogy ők szintén önmaguk lehessenek, ugyancsak elfordul a természettől. Csapdában vagyunk tehát, de ez a csapda a létet jelenti számunkra, a lét pedig annyi: megsejteni, fölérezni az univerzumot. 
 

Az ember, aki az, aki nem 

Minden ember, ugye, az - aki. Ezt nem lehet cáfolni. De vajon ki az, aki az - aki? Az ember minden bizonnyal az is, akinek tartja magát. És az is, akinek tartják. Azt - aki ő maga, valószínűleg a kettő között kell keresni. Szélsőséges esetben persze az is megtörténhet, hogy a kettőn kívül. De az ember mégsem csak ennyi. Hiszen az ember az is, amit nem tartanak róla. Érthetbben: nemcsak az, ami miatt tudomást vesznek róla, hanem az is, ami vagy aminek hiánya miatt elkerüli embertársai (vagy bizonyos embertársai nagy részének) figyelmét. Abban pedig, hogy az, aminek tartják, amit gondolnak róla, amilyennek látják, az is benne van, hogy az ember az is, amit nem tud magáról azzal kapcsolatban, hogy milyennek tartják, látják s mit gondolnak róla mások. 
     Megint csak megpróbálok érthetőbb lenni. 
     Édesapám ötéves koromban meghalt. Személyes emlékem úgyszólván nem maradt róla; amit annak hiszek, hogy az - az a néhány villanás, sejtelem -, arról sem vagyok biztos, hogy bennem ragadt meg, s nem mások meséltek apámról s rólam. Főképp azzal kapcsolatban nem tudok semmit, illetve, még kegyetlenebbül: főképp azzal kapcsolatban nincs bennem semmi, hogy mit jelentettem (mit jelenthettem) apám számára, mit gondolt rólam, milyennek látott (ötéves koromig). S legfőképpen: eszébe jutott-e, átfutott-e rajta, megnövelte-e kínjait, hogy ő elmegy, én pedig itt maradok. 
     Meggyőződésem, hogy abba, ami lettem, végső soron az is nagymértékben - ha nem egyenesen döntő módon - belejátszott, hogy nem tudom: milyennek látott az apám. (S milyennek látta magát - bennem.) A dologban az a legkegyetlenebb, hogy mindig tudtam: ezt már soha nem tudhatom meg, s hogy életem legbiztosabb tudása mindig is ezen ismeret megszerezhetetlenségének, ezen tudás pótolhatatlanságának tudása lesz. Az én-képemből, önazonosság-tudatomból, önmagamról való tudásomból tehát fájón hiányzik valami, pontosabban: e kettő valaminek a biztos hiányára épül bennem. 
     Persze, az is bizonyos, hogy ez a hiány nemcsak elvett belőlem, hanem - mint ahogy minden hiány hozzátesz valamit az emberhez - adott is. Kevesebb vagyok, tehát több - végső soron ez is életünk nagy igazsága lehet. 
 

Mennyi  

Az ember annyi éves, ahánynak érzi magát... 
     Már a metrókocsiban megpillantottam: egy tünemény - huszonöt ha lehet; szempillantás alatt megfiatalodik a láttán az ember: magam sem vagyok most több harmincnál - gondolatban, persze. Tüstént el is határoztam: követem őt, ahogy harminc táján még szokás, s ott szállok ki, ahol ő, lesvén az alkalmat, amikor megszólíthatom. Még szerencse, hogy a Nagyvárad térig utazik ő is, akárcsak én; kiszállok, s igyekszem úgy szabályozni a lépteim, hogy fölfelé a lépcsőkön is mellette maradhassak. Azonban már a második lépcsőfoknál elhúz mellettem: a járása könnyed, szinte légies, a léptei ruganyosak, mozgása lendületes - nem siet, csak éppen ekkora lendület van benne, nem erőlteti, hanem szinte száll magától. Sietősre fognám, unszolnám a lábaim, s azok tempóznak is becsülettel (észreveszem, hogy Alter Egon igencsak fegyelmezi magát: szégyenletesnek érezné, szervezetem gonosz tréfájának, ha most elkezdene lihegni). Ám mielőtt elégedetten nyugtáznám, hogy még mindig micsoda teljesítményre vagyok képes, ha megvan hozzá a kellő hajtó-(vonzó-?)erő, büszke-elégedetten felszegem a fejem, hátha találkozhat a pillantásunk... de a lány nincs sehol. Aztán mégis megpillantom őt, de már vagy tíz lépcsőfokkal fölöttem szökell... rákapcsolok, föl is érek, ekkor már mintegy húsz méter az előnye... 
     Ezer szerencse, hogy az egészből nem vett észre semmit. 
     Az ember annyi, ahány? 
     Nos inkább annyi, amennyinek lenni bír. Vagy, még inkább, annyi, amennyinek még nem nevetséges. 
 

Peregrináció  

A Jókai-villa Balatonfüreden. Semmi pazarló léhaság, fennhéjázó cicoma, magamutogató szemérmesség. Mindent meghatároznak az emberi méretek, szinte a ház fölé boruló égre is rávetülnek az emberi léptékek. Kicsit a párizsi Rodin-villa hangulatát idézi föl bennem itt minden. Egy nagyformátumú életmű emberi kulisszáit, egy egész időszámítást szintetizáló személyiség ember-arcát. Ahol még minden arról az egységről tanúskodik, amely - nagyjából egy évszázada, Rodin s Jókai idején - a világot még egybefogta, a világ közepét s a magyar vidéket egymással szinkronba, szintézisbe hozta. Akkor Jókai biztos lehetett benne: ugyanazt tudja a világról, mint amit Párizsban tudni lehet. Félreértés ne essék, nem a peregrináció jelentőségét tagadom. Csupán azon töprengek el egy kósza pillanatra, hogy milyen sok Párizst járt emberünk van ma is (beleértve, ugye, akár magamat is). Csak az a kérdés: van-e Jókaink? 
 

Szóköz  

A magyar nemzetről elnevezett napilap első oldalán nagyméretű kép tolakszik szemembe, mely a minapi magyar-magyar csúcson készült, s külügyminiszterünk és Markó Béla RMDSZ-elnök önelégült kettősét mutatja. Az elégedettségre persze van is némi okuk, hiszen valóban nagy eredménynek számítanak, főleg a körülmények és a szomszéd országok egyikének-másikának ez elleni berzenkedése ismeretében, hogy a legfelsőbb szinten is létrejöhettek s félig-meddig intézményes formát ölthettek ezek az összmagyar értekezletek. Valami azonban mégis nagyon zavarja a szemem a szóban forgó képen, ám sokáig nem jövök rá, hogy mi. Aztán egyszerre megvilágosodik előttem: a felirat! Igen, a két politikus feje fölött ékesked felirat: "A »Magyar Állandó Értekezlet második ülése Budapest, 1999. november«." Így. Természetesen, az nem feltétlenül baj, ha politikusaink nem tudják, mi van a fejük fölött. Legalább biztosak lehetünk abban, hogy nem hordják magasan az orrukat. S a földre szegezik a tekintetüket, mert ők is a földön járnak. (Bár nem árt, ha néha - különösen az alacsonyabb termetűeknek - a szemmagasságon túlra is kiterjed a figyelmük.) De. Bármily semmiségnek is tűnik nyelvtani - főleg pedig nemzetpolitikai! - szempontból egy szóköz, két vezető magyar politikus feje fölött egy, a lapok címoldalán hivalkodó hibás magyar mondat mégiscsak nagy dolog. Mondhatnám, a mindenkori nemzetpolitikai törekvések szempontjából akár stratégiai jelentőségű is lehetne, ha a magyar politikát hibátlan magyarság jellemezné. (Hasonlóképpen, s bizonyára kicsit körülményeskedő, de nem hinném, hogy teljesen elvetendő purizmussal, azt is árulkodónak, sőt, hitelrontónak vélem, ha a magát a nemzeti értékek képviselőjének nevező, s címében a magyar nemzetre hivatkozó - kedvenc - napilapomban a fülsértően recsegő kultúrtörténetet olvasom rovatcímként a szép zengésű művelődéstörténet helyett.) 
     S még valamit. 
     Azt is olvasom a kérdéses magyar-magyar találkozóról szóló tudósítást kísérő értékelésben, hogy "a Magyar Állandó Értekezlet legfőbb jelentősége vitathatatlanul az, hogy van". Amiről nekem az a színidirektor jut eszembe, még az átkosból, aki azzal igyekezett kifogni a szelet az egyetlen csehszlovákiai magyar színházzal szemben szélesebb összefüggésben is értékelhető minőségi követelményeket támasztók vitorlájából, hogy a Magyar Területi Színház legnagyobb érdeme az, hogy van. Mondanom sem kell, néhányunk szemében az illető úr (akkor még: elvtárs) e kijelentésével teljesen leszerepelt, s még inkább megerősödtünk meggyőződésünkben, hogy ilyen felfogással aligha tud valaha is eleget tenni a vele és színházával szembeni minőségi elvárásoknak. Visszafordítva a szót a politikusokra: ami engem illet, nem igazán tudok elalélni a gyönyörűségtől, ha két politikus nagy nehezen összehoz egy találkozót egymás között. Elvégre is az a dolguk, azért kapják a fizetésüket, hogy tárgyaljanak. Minden politikus attól kapja - vagy nem kapja - meg a súlyát, mondhatnám: történelmi távlatát, hogy tárgyalásaival milyen tényleges - és nemcsak elvi - eredményt tud felmutatni. Ha egy cipész megjavít egy elnyűtt cipőt, azzal még nem tett semmi történelmit: mindössze megdolgozott a pénzéért. Ha viszont elnyűtt lábbelim helyett egy önjáró szerkentyűt kapok vissza tőle, amely könnyebbé, elviselhetőbbé és biztonságosabbá teszi a mindennapjaimat, valószínűleg helyeselni fogom, hogy neve bekerüljön legalább a feltalálók aranykönyvébe. 
 

Jelentés 

Az Eiffel-torony, a túlpartról, a Trocadero felől. Az öreg hölgy, ahogy a párizsiak nevezik, szétvetett lábakkal, méltóságteljes magabiztossággal magasodik a város fölé, mintha csakis az ő jelenléte kölcsönözne tekintélyt neki. Maupassant, aki gyakran és szívesen költötte el ebédjét az Eiffel-torony éttermében, jóllehet a konyhájáért nem rajongott különösebben, azzal magyarázta egyszer az ellentmondást, hogy ez az egyetlen hely Párizsban, ahonnan nem látni a monstrumot... A torony oldalán levő elektronikus kijelző szerint még kilencvenkilenc nap van hátra 2000-ig. Vasárnap, ötvenedik születésnapomtól számítva tehát: kilencvenhét. Vagyis, 2000. január 1-jén pontosan ötven éves és kilencvenhét napos leszek. Persze, ez önmagában aligha jelent bármit is, mégis közelebbről meghatározhatatlan érzelmek kezdenek kavarogni bennem, hogy ezt így, leírva látom. Úgy látszik, valóban vannak dolgok, melyeknek a papír adja meg a jelentésüket. S jelentőségüket is ott, leírva nyerik el. 
 

Végtelenség 

Szeptember 24., a Les Deux Magots terasza, este fél tizenegy. A szomszéd asztalnál, balról, Monsieur Hájfej. Ott ül vagy két órát mellettem, pontosan Alter Egon és a Magányos Lány között, s a kettőből körülbelül egy és háromnegyed órát eszik. Engem meg esz a fene, mert Monsieur Pókhastól Alter Egon nem látja a Lányt. Egy magányos nő, egy kávéház teraszán, este fél tizenegykor, rendes körülmények között amúgy is maga a megtestesült titok. Hát még ha nem látni! Alter Egonnak mindenféle gimnasztikai mutatványokba kell kezdenie, tekergetnie a nyakát; azt a látszatot keltenie, hogy a székét mintegy önkéntelenül csúsztatja hátrébb néhány centivel, s aztán bárgyún mosolyognia a mögötte ülőre, akinek e hadművelet közben ráslisszantotta a lábfejére; a shaw-ból természetesen a törzshajlítások sem maradhatnak el, persze, ügyelve, hogy közben a lumbágója ne jöjjön ki - s mindezt úgy, hogy senki ne vegyen észre semmit, legfőképpen a Lány ne, aki időnként cigarettára gyújt ("Ó, ha a cigarettád lehetnék", hörögne a kéjtől elaléltan a nyolcvanas évek jeles csehszlovákiai magyar giccsköltője, "ha pusztulnom is kellene, legalább a szádban, tüzed hevétől égnék el!"), elő-előkapja a noteszét, firkant bele valamit, bele-belekortyol a teájába; nem szép, ha napközben látnám, s ellibegne mellettem valahol a Huchette föl-alá ődöngésében, nem állnék meg, hogy komótosan, egész testemmel utána forduljak, mert a nyakamat már a legpazarabb szépség látványa sem képes megmozdítani, de Alter Egon képzelete sem szökken tőle filozófiai magaslatokba, mindössze olyasmit érez, mint amikor fölnéz maga fölé az ember az elsötétült égbe, de ott nem lát semmit, csupán a mélységét érzékeli, a végtelenségét, minden idegszálával ráhangolódik a belőle áradó fénytelen sugárzásra, s közben egyre jobban tudatosodik benne, hogy a kozmosz itt, pontosan itt, ezen a Lányon keresztül, a Les Deux Magots teraszán érintkezik a Földdel. 
 

Mutatóujj 

A Saint-Germain des Prés apátság megvilágított tornya - mint egy égbe bökött mutatóujj. Fölül a nagy, sötét semmi, alul, a Boulevard Saint-Germainen az élet áramló fluiduma. Szünettelen tompa moraj, autóbúgás, egy-egy élesebb zaj: fékcsikorgás, a Les Deux Magots teraszán az egymáshoz koccanó poharak sikkantása, egy földre esett villa tremolója. A sziklás parthoz csapódó tenger hangja ennyiféle. Kortyintok egyet a Heinekenemből. Magad-kereső vándor, ide kell eljönnöd egy szeptember végi napon, este tíz és tizenegy között, ha teljes mértékben át akarod érezni a létbevetettség vigasztalanságát! 
 

Születésnap, temetőkkel 

A Les Catacombes a Denfert Rochereau-nál a halottak birodalma. Csonttemető, egy perverz elgondolás mesterien díszletezett kivitelezése, a halottak végső, bár kétségkívül bizonyos kegyelet- és kenetteljességet sem nélkülöző kifosztása. Harmadszor vagyok itt, de lényegében ugyanazt érzem, amit először: a keskeny lépcsőkön leereszkedve, a húsz méterrel a földfelszín alatti szűk folyosók labirintusrendszerében óvakodva előre mintha egy negyedik, számára ismeretlen dimenzióba jutott volna az ember. Az érthetőség kedvéért tudni kell, hogy valamikor az 1800-as évek elején, az első grandiózus párizsi városrendezések idején, amikor a világ e fővárosa kezdte elnyerni mai, modern arculatát, a nagy rombolásoknak-építkezéseknek áldozatul esett temetőkből a kiforgatott emberi csontokat itt, ennek az eredetileg régi római kori kőbányának a folyosólabirintusában halmozták föl, s rendezték el később a Földön valószínűleg párja-nincs látványossággá. Egyszerre temető is, cirkusz is ez a hely, kegyhely, ahol a halál mutatványoslegényei profanizálják a végső, emberi ésszel nehezen fölfogható misztériumot. Akik megnyitották a Katakombákat, a mindörökre lezárultat tárták ki; ide lejutni annyi, mint bejáratosnak lenni a halálba. A Katakombákban jelen idejűvé válik az elmúlt, az ember holtában is létezni kezd, itt ki-ki újra magát is képviseli (még akkor is, ha netán valakinek a koponyája három utcányira került is a medencecsontjától, s valamelyik ujjperec több százezer csontnyira a nyakcsigolyájától), egy-egy emberdarabnak újra története, élete, sorsa lesz, "visszanyerik" élményvilágukat, tapasztalataikról is mesélni kezdenek, s az ember biztos lehet benne, hogy ilyen-olyan világkép is tartozik hozzájuk. (Bédekkerem szerint itt vannak valahol Danton csontjai is, s Alter Egon, szeme kamerájával most is kitartóan pásztázgatja a végeérhetetlen kollekciót, hátha a Történelemformálóból is látnia adatik valamit.) Ugyanekkor viszonylagossá is válik itt minden, ami az ember számára szubsztanciális értéknek tűnt korábban; az emberi kiszolgáltatottság infernális méretűvé növekedésének vagyunk tanúi, az arcunkon a ráncokat kegyesen elsimító örök nyugodalom birodalma helyett az ember hirtelen egy csont-panoptikum kellős közepén találja magát esendőn-esetlenül, csontra-vetkezetten, szétdobáltan. 
     A halál-pornográfia e csont-kukkoldájának már csak a méreteit is meglehetősen kilátástalan feladat számomra érzékeltetni: többszörösen összetett és halálosan egyszerű, kopogóan egyértelmű és leheletfinoman árnyalt mondatok százezrein fényesre koptatott tollam (Alter Egon e nyelvbotlás hallatán rám kapja szemét a képernyőn hektikusan rángatózó kurzorról) csupán titye-totyán bócorog a papíron, mihelyt erre noszogatom. Ebben az alvilági városban az eligazodást segítő táblákkal jelölt utcák, terek szabdalják föl a földalatti teret, s az árnyak e birodalmának kiterjedését jellemzi, hogy a kijárat - földfelszíni méretekben - néhány utcányira, illetve, egészen pontosan: két metrómegállónyira van a bejárattól. Vajon tudják-e az itt lakók, hogy a házaik a halálnak e hatmillió ember csontjait őrző monstruózus szemétdombja fölé épültek? Mert a Katakombákban ennyi - kétötöd magyarságnyi! - lélek hűlt csontjaira meredhet a szemünk, melyek közül fényképezőgépünk objektívja találomra emeli ki ezeknek az idő hordalékaivá tárgyiasult volt-individuumoknak egyikét-másikát, azaz, pontosabban: egyikének-másikának ezét-azát. (Elgondolom, hogy ha e jólelkek valamelyike elé azzal toppant volna oda valaki, hogy holtuk után kétszáz-kétszázötven évvel turistalátványosságként folytatódik az életük, és csontjaikat titokzatos kis villogó dobozok mélyéből Párizstól sok száz, több ezer kilométernyire csalják majd elő mindenféle sarlatánok, azt jobbik esetben hibbantnak nézték volna, rosszabbikban valószínűleg menten máglyára küldik.) É., a látottak hatása alatt, csak kóválygott, amikor visszaértünk a felszínre. De nemcsak őt viselte meg a látvány. Én is kóvályogtam, s láthatóan Alter Egon is. Ám a következő pillanatban már el is rikkantotta magát: 
     - Gyertek velem! 
     Rosszat sejtettem, de igazából még fölmérni sem tudtam a helyzetet, már vonszolt is bennünket a metróállomás felé. Gondoltam, visszamegyünk a Toronyhoz, a Mont-Parnasse Bienvenüe-hez, s onnan sétálunk majd haza a Rue Bonapartéra, végig a Rue de Rennes-en vagy a Vaugirard-on. De nem. Alter Egon az ellenkező menetirány peronja felé tuszkolt bennünket. Mit akarhat ez a Nationon? - gondoltam, ám amikor ott átszálltunk a hatos metróról a kettesre, minden kiderült: lévén a zárásig hátra van még másfél óra, kiszaladunk hát a Pére-Lachaise temetőbe is. S meg sem álltunk egészen Héloise és Abélard síremlékéig. Ott aztán felém fordult, komiszkásan hunyorintott egyet, ám az ilyenkor szokásos rikkantását a hely szellemétől befolyásoltan szerencsére most sikerült elnyomnia magában, s csak ennyit mondott: 
     - Boldog születésnapot! 
     Ja igen, ezt még nem is mondtam eddig. Ez a halottas-temetős nap volt a születésnapom. Az ötvenedik. Eddig még sohasem ünnepeltem ennyi halottal. Mintha az ebéd utáni születésnapi tortámon is az ő emlékükre égettem volna az otthonról hozott gyertyákat (a tortát a Rue de Rennes egy vasárnap is nyitva tartó, csillogó-villogó csemegeüzletében néztük ki magunknak jó előre). Fényeskedjék nékik az örök világosság. 
 

Papucs és repülőjegy 

Akkor hát... elmúltam ötven. És még élvezem is. Nem igaz, hogy az ember csak azt tudja élvezni, hogy húszéves. Hogy harminc. Legalább ugyanolyan izgalmas ötvenévesnek lenni is. Kezdem megszokni például, hogy furcsa, szokatlan dolgokat produkálok mostanában. (Alter Egon néha nagyon nem érti, mi történik, s csak néz rám, mintha megbuggyantam volna.) Mint legutóbb is, amikor történetesen lemondtam egy, a közeljövőben esedékes helsinki utat. Nem, nem jártam még Helsinkiben, nem azért. Csak valahogy nem tud igazán fontos lenni a számomra ez az út. Nem mintha nem érdekelne Helsinki. Na de elmenni? Először is: egy kis csapattal mehetnék, valakinek a megüresedett helyén, aki lemondta az utat. Tehát tartalék szerepben. Cserejátékosként. És éppen ez az, amin Alter Egon kibukott. Ő a menés elátkozottja; szerinte menni kell, ha hetvenhetedik tartalékként is. Nehéz megmagyaráznom neki, hogy ötvenéves korára az ember már ne legyen cserejátékos. Tartsa fontosnak, legalább a maga számára, hogy vagy saját jogon benne van a kezdőcsapatban, vagy nincs benne. Ötvenévesen tartaléknak lenni: lehet eredmény is, kudarc is. Függ a csapattól is, persze. Boldogult siheder koromban, a hatvanas évek első felében, amikor egyik énem épp a futballkapuskodás gondolatával kacérkodott, a legszebb álmaim egyike volt, hogy Gilmar mögött a tartalékkapus lehessek az FC Santosban. De ami az egyik élethelyzetben dicsőség, a másikban lehet kudarc is. S ha ez utóbbi, az ember vallja be. Ha valamit Alter Egon nem ért, az, hogy igenis, az ember legyen kényes erre-arra. 
     Ez, gondolom, eddig világos is, egyszerű is. 
     Csak hogy, gyanítom, a helyzet azért ennél mégis bonyolultabb. Önérzetből nem utazom - ennyi. Birizgál azonban, hogy az önérzet most nagyon is kapóra jön, s elegánsabb dolog magam előtt is erre hivatkozni, mintsem bevalljam az ennél jóval profánabb valóságot: lusta vagyok. Este fél nyolcra ne legyek papucsban? Ne bámuljam elbambultan a tévéhíradót? Ne majszolgassam az esti gyümölcsadagomat? Ne legyek civil? És minderről nyolc napig lemondjak? Megéri, hogy cserébe eljutok Helsinkibe? Lesz néhány kalandom, beszélgetek pár okos emberrel, s legyezgeti hiúságomat, hogy több mint egy álló hétig valami rajtam kívül állót, valami nálam többet is képviselhetek? Néhány héttel ezelőtt egy udvardi előadást mondtam le, csak hogy ne kelljen kimozdulnom otthonról. Most éppen azon töröm a fejem, hogyan farolhatnék ki egy kassai rendezvénysorozatból, ahova felelőtlenül elígérkeztem, ugyancsak előadónak. Szeretem a várost, szívesen vagyok Kassán, kedvelem az embereket, akik között ott lennem kellene, s emlékeim közül még egy-egy lányarc is elő-elősejlik az évek ködfalából - no de azon az áron, hogy ily módon fölboruljon akár két-három napom is? E tekintetben Udvard, Kassa, Helsinki ugyanaz. Nekem már fáj az utazás - mintha csak mostanában érteném meg igazán az erdélyi Bálint Tibor iksz évvel ezelőtti kötetcímét. De mindezt inkább nem vallom be, ehelyett ráfogok mindent az önérzetre. Tehát: cserejátékosként nem megyek - düllesztem a mellem, s titokban örülök, hogy tartalékként került szóba a nevem. Minderről azonban Alter Egonnak nem szólok; úgysem értené. Summázatul azonban hadd biggyesszem még ide, hogy azt hiszem, az öregedés ott kezdődik, amikor az ember a repülőjegy és a papucs közül gondolkodás nélkül ez utóbbit választja ajándékul ipszilonodik születésnapjára. 
 

Bodza 

Ha még egyszer újrakezdhetném, mindent ugyanúgy csinálnék, mint eddig - hallani innen is, onnan is önérzetes, de még inkább gyenge emberek szájából, akik képtelenek önmagukkal amúgy istenigazából szembenézni. Nem beszélve arról, hogy az ilyen emberek ugyan minek kezdenék újból: mi értelme lenne az egésznek? Ha mindent ugyanúgy csinálnék másodszor, ahogy először összejött, elherdálnám a lehetőséget, hogy éljek az első életem tapasztalataiból adódó tanulságokkal. Ráadásul még a közönséges lecsót sem szeretem két egymást követő alkalommal ugyanúgy elkészíteni (hát még enni!), s akkor éljem le még egyszer ugyanúgy? Ennél azért kicsit több leleményességet várok el magamtól is, meg attól is, akin az ismétlés múlik. Szóval, ha összejönne a repeta, mai eszemmel azért másként csinálnék egy-két dolgot. Például, s hadd említsem mindjárt a legfontosabbat: kevesebbszer bántanám meg a nagyanyámat. Igaz, ezek a bántások kivétel nélkül akaratlanok voltak: nem bántásnak szántam őket, inkább igazságnak, s ő sem annak vette egyiket sem, hanem hevületnek, s igazából föl sem fogta az egészet. Ma már tudom, sokszor jobb lett volna hallgatnom, s amit annak idején megcáfolhatatlan igazságnak véltem, annak is legkevesebb két oldala volt. "Jobb a békesség, mint az igazság", csitítgatott nagyanyám, arcán angyali átszellemültséggel, ha olykor elfogott a háborgás a világ erkölcsi állapota miatt, s ifjonti hevületemben nekirontottam a szélmalmoknak is. Azért meg egyenesen holtomig ég az arcom, ha olykor botor vehemenciával olyan dolgokról kezdtem beszélni neki, melyeket ő igazából föl sem foghatott. Nem, nem a tudatlanságáról beszélek. Nagyanyám igen okos asszony volt - a három elemijével is mindent tudott a világról, s mindent megértett belőle, amit a maga élete teljességéhez tudnia és megértenie szükséges volt -, s csak úgy sugárzott belőle egyfajta eredendő, a természettől származó műveltség és bölcsesség. Míg én, a fene nagy eszemmel és bölcsességemmel sokszor igen ostobán és balgán viselkedtem vele szemben. Mintha az ibolya bűnéül róttam volna föl, hogy a világ tökéletlen. Az ibolya a maga nemében ugyanis a világ legtökéletesebb teremtménye, s a nélkül, amit a maga szerény módján hozzáad a világhoz, minden tökéletlenebb és sivárabb lenne; kevesebb lenne a szín, a fény, a melegség. 
     Magyarán: amit nem érthettem húsz- és harmincévesen, mert még erős voltam és mozgékony, és síkra tudtam szállni vélt vagy valós igazamért, ma már bizton tudom: az idő múlásával az embernek az igazsághoz való viszonya is változik. Anélkül, hogy igazságérzetéből akár egy szemernyit is föl kellene adnia. Csak éppen nem olyan könnyű már neki a mozdulat, hogy azonnal ugorjon. Csak éppen jó, ha már takarékoskodik az erejével, s mérlegeli, mikor mozdul. s mit hagy szó nélkül. Csak éppen rájön, hogy néha valóban bölcsebb dolog a békesség, s nevetség tárgyává válik, aki mindenre kardot ránt, illetve balgává, aki ne adj isten ágyúval lő verébre. 
     Nagyanyám a maga ártatlan és együgyű egyszerűségével élte le az életét; bizony, sok mindent eltanulhatnánk az ő növényi természetességéből és tisztaságából. Azt is mondhatnám, hogy a maga egyszeriségében is olyan természetes tudott lenni, mint amilyen egy bodzabokor, fűszál, akármi. 
     Apropó, bodzabokor. Gyermekkorom e szerény, igénytelen, szinte észrevétlenül a világon termő s kiteljesedő növények között telt. Kertek végében nőtt, élő sövényként, utak szélén, árokpartokat szegélyezett kéretlenül. Az ember nem állt meg előtte, hogy elgyönyörködjék a szépségében, mint egy-egy rózsaágyás előtt, a szerelmesek nem a bodzabokor alá ültek csókolózni. Mégis, ha valami igazán csodálnivalót keresek a világban, akkor azt a bodzavirág tökéletességében, a bodzabogyók csillagrendszerében biztosan megtalálom. Abban a teljességben, mellyel a bodza magát a világnak felkínálja. Nagyanyám magának gyógyteát készített belőle, nekem szörpöt, a nagyapámnak bort és pálinkát, az ágait, kibelezve, játékpuskának, pisztolynak használtam, de libát, kacsát hajtani is jók voltak, bár pudvás belűek lévén, könnyen törtek. Már nagyon régen nem láttam sehol bodza-bokrot. Mintha végzetes mód eltűnt gyermekkorom világával párhuzamosan veszett volna ki a világból. Mintha a gyermekkor misztériumával együtt a bodza is átkerült volna egy másik dimenzióba, s csak az én tudatomban, emlékezetemben öltene kozmikus méreteket. Ott, ahol nagyanyám emberarca is megistenülni látszik. Egyáltalán nem véletlen, hogy most, kis jegyzetem végén, egybekerítettem őket. Hiszen bennem mindig szétválaszthatatlanok voltak: ugyanannak a tökéletességnek két megjelenési formáját jelentik a számomra. Mindezt az indította el bennem, hogy a múlt éjjel bodzabokorral álmodtam. Biztos vagyok benne, hogy a nagyanyám volt.