|
ISZTRAY
BOTOND
Levél
avagy tűnődések a
szemléletes gondolkodás logikájáról
1.
Ezt a szöveget Balla Zoltánhoz írt leveleimből
szerkesztettem egybe. A szerkesztés elve nagyon csalafinta - időbeli. Balla
Zoltán neve jelenleg ismeretlen Magyarországon. Életének eddigi 87 esztendejét
túlnyomórészt az Ipolyságban töltötte, körorvosként. 1946-ban megjelent
tőle egy roppantul érdekes és értékes könyv, A szemléletes gondolkozás
logikája. Balla Zoltán életét át- és átszövi a könyv, illetve egyéb
eszméinek elismertetéséért folytatott harc. Kiterjedt levelezést folytatott
Schütz Antaltól Fónagy Ivánig a magyar értelmiség prominens képviselőivel,
de más és más okokból süket fülekre talált. (Egyedül a nemrég elhunyt kiváló
nyelvész, Vértes O. András ajánlotta a könyvet ismételt kiadásra.) Ám mit
is várhatott e periférián született, egyszerre a magyar és a világkultúrából
táplálkozó nyelvfilozófiai mű? Mit is várhatott Balla Zoltán, aki goethei
értelemben derék életet élt a 20. században? (Derék: elavult, néhány vidéken
tájdivatos szó.) Tehát Balla Zoltán nem kerülhetett be a kánon(ok)ba, nevét
semmilyen indexben nem jegyezték. Márpedig az ilyen embert a kánon-csinálók,
szolgálók és haszonélvezők jeges hallgatása övezi; az eszelősen okos, mindentudó
inkvizítori pillantások láttán máglyákat vizionálunk. Gondoljunk csak a
jóval "szerencsésebb" Hamvas Béla-i életmű tényleges asszimilációjára.
(Apropó: milyen bájos a hasonlóság a kánon és a támogat-tűr-tilt szentháromsága
között.) Balla Zoltán egyszerűen csak egyéni s ugyanakkor univerzális életet
próbált élni a Kárpát-medencében, márpedig ez itt - ideológiák zavaros
ütközőzónáján - a legváltozatosabb és legkicsinyesebb projekciók céltáblájává
avathat.
Balla Zoltánt
Tábor Béla özvegyének, Mándy Stefániának közvetítésével ismertem meg. Tábor
Béla címére - halála után két esztendővel - Balla Zoltántól egy nagyon
kedves, személyes levél érkezett, amelyben gratulált A zsidóság két
útja című könyvéhez, és párbeszédre szólított, mert véleménye szerint
az európai civilizáció mély meghasonlottságának mindmáig a spiritualitásban
is terhelt zsidó-keresztény ellentét a fő oka. Ezután olvastam el Balla
Zoltán könyvét, és írtam meg első levelemet.
A szemléletes
gondolkozás logikájára (dokumentálhatóan, még németországi emigrációjában
is) igen elismerően csupán Szabó Lajos emlékezett. De a nyelvmatézis problematikáját
gondolkozása középpontjába állító bölcselő szintén nem szerepel a kánonban.
Nem szerepelhet, aki (Tábor Béla szavaival) a dialektikát szekularizált
spekulatív misztikaként gondolja el, s ebben a szemléletben az "Egységes"
nem létező, hanem történés. Aki szerint "a hasadás és a megismerés egysége
az alapellentmondás, a legmélyebb ellentmondás, a legmélyebb ellentmondás
mint a legmélyebb azonosság". Akinek gondolkodása közelebb áll a művészhez,
mint a polgárhoz vagy a metafizikushoz (és ennek ellenére, vagy éppen ezért,
tökéletesen egzakt).
Meglepetten
vettem észre, hogy írásomban rám nem jellemzően nagyon sok az idézet. De
- úgy tűnik - a számtalan eltérés és félreértési lehetőség elkerülése miatt
szükségem volt e sok médiumra. Így kialakult egy sajátosan "szinkretikus"
párbeszéd, amelynek során Balla Zoltán szellemisége és gondolatai remélem
visszatükröződnek "gondolattárgyaimon" és gondolkodásomon.
Végezetül
ez a szöveg nem lehet kritika, bírálat, szét- és különválasztás, hanem
csakis kiválasztás. Mégpedig kölcsönös kiválasztás, amelynek krónikáját,
illetve annak egyik olvasatát tartja kezében az olvasó.
2.
Örömmel vettem kézhez kedves levelét.
Engedje meg - és ne vegye tolakodásnak -, hogy először testi-lelki elesettségére
reagáljak, elaggott lényének fáradtságára. Nem vigasztalás (legfőképpen
nem privát belebeszélés), de egy régi tantrista szövegben olvastam: "a
végső kimerülésben, akkor!" Tábor Béla, aki hosszú évekig atyai barátom
és útmutatóm volt, a halála előtti napon, amikor egy haldokló, alkoholista
csövesről pusmogtak a kórház betegei, csak ennyit mondott: "nem, nem azért
hal meg, hanem mert énnek született". Még egyszer visszatérve az öregségre
és elesettségre, a tantra egyik mestere (apropó: tantra; a szó gyöke tan-
"kiterjeszt, folytat, szaporít", vagyis egy újabb -t- hangzású szó [tud,
tóra, tao, tapasztal stb.], azaz határoló felületek egybeesése, kapcsolódás,
folytonosulás, határok találkozása. Nincs-e köze az Ige megtestesülésének
misztériumához?) azt mondta: a halál a nagy orgazmus. Ez a növekvő élet
szava, melyben a halálfélelem mint egoisztikus életféltés lepleződik le.
Az ön élete, már könyve alapján is állíthatom, az értelmiségi tömegemberéhez
képest (aki az ez helyettesíti azt, majd illúzió és valóság diskurzusait
folytatja s egyszer-s-mind benne megképződik, és minden hatalmat kiszolgál
valóságának szimulációjában ténferegve) összehasonlíthatatlanul értékesebb,
egy-szerűen más dimenzióban játszódik. Ott, ahol "a szél arra fúj, amerre
akar [...] és ilyen mindenki, aki a szélből születik".
A nyelvről, illetve könyvéről alkotott
véleményemet az ily közvetett "beszélgetés" keretében félreértések nélkül
nagyon nehéz elmondani. Nézeteim a nyelvről, beszédről a héber dávár szó
teljes komolyan vételén alapulnak, ami egyszerre jelent szót, eseményt,
dolgot. A szó a végtelen lehetőség (amely egyszerre lét és nemlét) mérhetetlenségéből
lép ki, és e végtelen lehetőség, önmagának elégtelenül, a zéró statikusságát
megbontva, saját nem-mértségét méri folytonosan a szóval, s ekként végtelenül
létesülő és elmúló kozmoszt formáz a vágy túlcsorduló - előzetesen és véglegesen
gondolatba foglalhatatlan - erejével. A vágyba öltöző, benne önmagát nem
elvesztő, hanem meglelő végtelen lehetőség, ez az egyszerre involutív
és evolutív, "építő" és "romboló" folyamat (határok széttépnek és egybeesnek)
számomra végső szimbólumnak tűnik - heilige Begierde, ahogy Jakob Böhme
mondja. Tehát a gondolat (értés) az érzés hatványa, és az érzés az érzékelés
hatványa. Ilyesformán - azt hiszem - én is eljutottam a gyökhangok valóságosságának
belátásáig, amelyekből beláthatatlanul variábilis, gazdag élet fakad, vagy
fakadhat. Másfelől nézvést a hindu mantra értelmezése is segíthet mondandóm
értésében és önértésemben. Eliade írja: "A mantra oly élményeket idéz fel,
amelyek voltaképpen a nyelv fölfedezésének felelnek meg, s melyek egy őseredeti
helyzethez való extatikus visszatérés révén a nappali tudat szétpattanását
idézik elő. Korlátlan hatékonyságát annak köszönheti, hogy a mantra maga
az a »tárgy« (vagy legalábbis helyes recitálása esetén azzá lehet), amit
képvisel. A mantra a szó archaikus értelmében vett »jelkép«: egyszerre
a szimbolizált »valóság« és a szimbolizáló »jel«."
Könyvében
(a benne rejlő életgazdagság mellett) két kijelentést tartok nagyon fontosnak.
"A beszédhangok geometriai alapjelentésének megfelelően dolgozzuk fel a
fogalmakat." E mondatnak a mai digitális korban igen nagy a jelentősége,
mert a számítógépes kultúra egyetemes és személytelen, ezért álvizualizációjával
szemben kijelenti a hang és a kép eredendő egységét, s azt, hogy a hangban
genetikusan praeformálva van a kép és a szám. A hang szukcesszivitásának
geometrizálása, egy mindenütt jelenlevő, de sehol sem mutatkozó imaginárius
pont operációjaként tekintése pedig egyesíti az időt és a teret, a centripetális
és centrifugális mozgást, a hangot és a csendet a szimultán tér végtelenségében,
időtlen örök-idejében. Ez a transzparens beszéd alapja, s ugyanakkor visszatérés
a beszéd alapjaihoz, amit Pressing Lajos így ír le: "Legelemibb formájában
a kép érzéklet, amelyben a forma azonos a tartalommal, a kép tartalma maga
a forma, amely egységet majd csak a reflektáló öntudat analitikus tevékenysége
bontja meg. Az érzékszervi-mozgásos sémák kialakulásuk kezdeti, differenciátlan
szakaszában az egyén és a külvilág viszonyát a maga teljességében jelenítik
meg, így egyben mindig érzelmileg hangoltak, affektusteliek. Természetesen
a nyelv használható arra is, hogy az elsődleges érzékszervi-mozgásos-érzelmi
sémákat általa felidézzük, ilyenkor azonban a beszéd mozgását nem a szimbolikus
reprezentációs szint összefüggései, hanem magának a felidézett elsődleges
sémáknak a viszonylatai diktálják, illetve a beszédnek magának is az elsődleges
séma-sajátosságai (ritmus, rím stb.) kontaminálódnak ezekbe. A nyelv ilyen
jellegű használatáról van szó az irodalom, s különösen a költészet esetében,
amely ezért igen közel áll a kép, mozgás és érzés egységének archaikus
világához." És csak ebben a világban nyerheti vissza a logosz eredeti jelentőségét,
a szimbólum eredeti méltóságát; ott, ahol az ismeret (ős-mi) a lélek megnyilvánult
és megnyilvánulatlan formájának, teremtés és retrocreatio műveleteinek
egysége. Itt van értelme a hitvallásnak: a megnyilvánult a megnyilvánulatlan,
a megfogalmazott a kimondhatatlan hordozója és kifejezője. Alighanem igaza
van Northrop Fryenak, hogy aki nem a szót szóra mondás fecsegésében kérődzik,
hanem vissza akarja adni a szó méltóságát, annak a szó legtágabb értelmében
költői feladata van. Tudniillik, hogy elsősorban a démotikus vagy leíró
nyelvi szakasz uralma alatt folyamatosan újrateremtse a nyelv első vagy
metaforikus ("ez az") szakaszát, s úgy tárja elénk azt a nyelvi kifejezésmódot,
hogy ne lehessen alábecsülni, sem tőle eltekinteni; és a hatalmi disputákkal
szemben mindig hangot adjon az ember elsődleges érdekeinek. Az a
tény, hogy a metaforikus nyelv letépte a mágia láncát, egyáltalán nem baj,
hiszen a szó varázsa most az egyik embert immár a másikkal kötheti leplezetlenül
össze. (Én-Szó-Te) Ugyanakkor megnyomorodott érzéki-érzelmi valóságunk,
érzékenységünk szintje is beláthatatlanul emelkedhetne.
A másik
kijelentés pedig az, amit Dümmerth Dezső is idéz az Önről szóló írásában.
"Az Ige érzéki megtestesítésében kellene keresni az eligazító világosságot
és az ismeretelméleti gordiusi csomó megoldását." Ez nem egyszerűen igaz,
hanem logoszellenes korunkban megalkuvást nem tűrő harci kérdés is.
Tábor Béla
írja: "A logosz a teljesség igénye mint kérdések forrása. A kérdés viszont
a személyesség és szabadság, a személyes szabadság prin-cípiuma a nyelvben,
a jelentés determinatív igényének ellensúlya. A Vádirat a szellem ellen
azzal vádolja a kor szellemét, hogy nem logocentrikus."
3.
Nagy örömmel olvastam leveledet. Az
ilyesfajta személyes, elibédmenő hang (legalábbis errefelé) nagyon ritka.
Leveled érkeztekor éppen Vilém Flusser Az írás című posztmodern
esszéjének a levélről szóló részét olvastam. A mű fölöttébb szellemes,
de a posztmodern diskurzushoz méltóan a "dicsérni jöttem Cézárt, nem temetni"
cinizmusa-nihilizmusa jellemzi. Azon elmélkedik, hogy a hagyományos írásbeliség
miért éppen a levélben tartja legtovább állásait. Idézem: "A levél olyan
valami, amire várunk - vagy ami teljesen váratlanul fut be. A posta a remény
elvén alapszik[...] Talán azért nem merült még feledésbe a levél, mert a
kevés megmaradt ünnepi elemeink közé tartozik. A levél mint ünnepi irat
[...] A levélírás közeli rokonságban áll a versírással (egyszerre »klasszikus«
és »romantikus«). A postaszféra nem zárt rendszer, ezért nem az entrópia,
hanem forrásainak elapadása fenyegeti. Ám a levélírás-olvasás ünnepélyessége
és rejtelme szertefoszlóban. A hozzá szükséges egzisztenciális beállítottság
az elektromágneses kor kozmikus egyidejűségével szemben feleslegessé vált.
Lehet, hogy az intelligens bankkártya a jövőbeni levél előfutára."
Én nem osztanám
a szerző parttalan és léha aggályoskodását, ámbár sok megfontolandó dolgot
mond. De az írás (ezen belül a levél) igazi forrása a történetiségben történ
személy, vagy az egzisztencia idejében berobbanó szellem-csoda, és pusztulásában
hinni hihetetlen, nem több, mint bornírt antiutópia. Többek között ezért
is örültem annyira kedves levelednek, mert élő cáfolata illetve ellenmozdulata
a mindent elárasztó személytelenségnek és tudatlanságnak.
Soraid ugyanakkor
a Karácsony Sándor által A másik ember című tanulmányában vázolt
szellemiségre és kedélyre emlékeztettek. Röviden és szabadon felidézem
az írás főbb gondolatait. Az egyén akkor nem gyerek többé, akkor érik meg,
amikor felfedezte és élete szerves részévé tette "a másik ember"-t. Vannak
dolgok, amelyek nem magunkon, hanem kettőnkön állnak. Ezek a "dolgok" vonatkozások.
Egyik a másikhoz képest. A "másik ember" a tudományt, de egyáltalán mindent,
megváltoztat. A tudomány csak társaslelki értelmi funkció lehet: mozgás
a jelrendszerben, hogy a másik ember megértse az egyik embert. Az igazi
tudomány megvalósul. In statu nascendi és in flagranti érzékelhető. Az
igazi tudomány: éppen valósul megfele. A megértés egyetlen feltétele a
megvalósulás. Csak azok a logizmák, szillogizmusok jöhetnek szóba, amelyeknek
logikája csak egy másik emberre nézve, hozzá képest evidens. A magyar gondolkodás
felnőttségét a következő mondattal lehetne jellemezni: "Csak akkor érthetsz
meg engem, ha sikerül jeladás közben egészen a te álláspontodról világítanom
meg a dolgot."
Az így kiformálódó
jelrendszer, mondja Karácsony Sándor, tartalma szerint tárgyias, objektív,
formájában egyszerű, primitív (monumentális). A magyar nyelvi mellérendelésről
írott fejtegetéseire most nem térnék ki. A mellérendelés háttere a határtalanság
és időtlenség érzete, a lét törvénye nem "ok-törvény", hanem a "csudálatosan-természetes",
a titokzatos, megmagyarázhatatlan, de mégis meglévő, tehát kikerülhetetlen.
Valamennyi elképzelhető logizma transzcendens. S mindebből az következik,
hogy a tettrendszerben is csupán a határtalanságban lehetnek szabadok egymáshoz
képest az egyik ember és a másik ember. Egyik a másikhoz képest csupán
az imaginárius, a határtalan tértben lehet két ember, hamarabb a levegőben
lebegve, mintsem röghöz kötve. Az időtlenül rövid aktívumban és az időtlenül
hosszú passzívumban. Mindig kezdeni, mindig újrafogalmazni. A másik
ember újrafogalmazandó. Mivel a jel a magyar jelrendszerben transzcendens
kell hogy legyen, ezért a magyar tudomány posztulátuma: a megmagyarázhatatlanság
evidenciájára való törekvés. Nem "szakember" ennek a tudománynak tudósa,
hanem örök kiváncsi, örök ifjú. Miután a mester úgyis a megmagyarázhatatlanság
evidenciájára tör, végzi fejtegetését Karácsony Sándor, a tanítvány a mester
kételyének inkarnációja. A tudomány, a tudás létezése pedig itt is, mint
egyebütt: objektív-primitív, a valóságos egyik és másik ember valóságos
egymásra vonatkozásából előálló feszültség, és semmi egyéb. Akkor, de jelenleg
is, egész Európa türelmetlenül igényli a "másik embert". Hátha rajtunk
a sor. És ismét fény derülhet ama kérdésre: jöhet-e valami jó Názáretből?
Egyszóval
könyvedben-leveleidben egyrészt a fentebb vázolni próbált Karácsony Sándor-i
személyességet vélem felfedezni, másrészt egyfajta laikus vallásosságot,
a szűkebben vett (keresztény), és egyetemes metafizikai tradíció hátterével.
A metafizikát guénoni meghatározás szerint értem, vagyis: a "metafizika"
betű szerint "fizikán túli"-t jelent, a "fizikát" abban az értelemben véve,
amit az ókoriak számára mindig jelentett, éspedig a "természet ismerete"
legszélesebb értelmében...; a metafizika rációfeletti, intuitív és közvetlen
megismerés, tehát a maga valójában tematizálhatatlan. Olyan hiteles egzisztencialitást
vélek itt felfedezni, amely egyszerre van tudatában a kinyújtott kezet
vagy kézben megjelenő fenomént függesztő és tartó erőnek, de elsősorban
a kéz kezdet előtti "kezdetének", végtelenségének. Ha pedig így áll a dolog
kedves Zoli bácsi, hadakozásaid a kor deszakralizált (metavallásos?) közegében
eleve vereségek, és eleve győzelmek. Az ezotériát (ami végtelenül dinamikus,
transzcendens mozgás) az exotériából (ami mélységesen bénult "kintlevőség")
nem lehet megérteni.
4.
Leveleidben némi aggodalommal fedeztem
fel valami rejtetten eluralkodó melankolikus szomorúságot. Úgy gondolom,
hogy minden életben elérkezik az idő (bár ez az életidő minden szakaszára
érvényes), amikor le kell tenni a terhet. Ez közelse könnyű, nagy belátást
igényel. A hordás-kihordás egyszer befejeződik, a látszólagos kettős centrumnak
vége, és az elfogulatlan gyermek vidáman játszik. A haragos-büntető Isten,
mint az illanó szellő: nevet. Az élet horderejére immár figyelmezzenek
mások, félvén a haragvó Istent. Ha nem: vessenek magukra.
"Akármennyire
zavarba ejtő, akármilyen sok filozófiai problémát vet is fel, egyetlen
világos pillanat elég, hogy belássuk elkerülhetetlen igazságát. Nem létezik
más, csak a most. Nem jön sehonnan és nem igyekszik sehová. Nem
állandó és nem múlandó. Mozog, mégis mindig nyugalomban van. Ha megpróbáljuk
elkapni, mintha elillanna, mégis mindig itt van, és el se tudunk szökni
előle. Ha viszont hátrafordulunk, hogy megtaláljuk az ént, aki tud erről
a pillanatról, azt látjuk, akár a múlt, elenyészett. Ezért mondja a Hatodik
Pátriárka a Tan-King-ben: »Ebben a pillanatban semmi sem születik
meg. Ebben a pillanatban semmi sem szűnik meg. Nincs tehát születés - halál
sem, aminek véget kellene vetni. Ennek folytán az abszolút nyugalom (nirvána)
a jelen pillanat. Ez a pillanat mégis határtalan, és benne rejlik az örök
gyönyör.« Mégis, ha arra kerül a sor, ezt a pillanatot csak a múlthoz és
a jövőhöz képest nevezhetjük jelennek, vagy ahhoz képest, akinek számára
jelen van. Ha azonban nincs sem múlt, sem jövő, és senki, akinek ez a pillanat
a jelen, akkor hát mi ez? Mikor Fa-csang halála közeledett, egy mókus kezdett
kaparászni a tetőn. »Ennyi csak - mondta Fa-csang -, semmi több.«" (A.
W. Watts)
S vajon minden
látszólagos különbség ellenére is Jézus élete nem ugyanezt példázza-e?
A konvencionális világ dualitásának terhét ráterheli arra, aki ő, a keresztet
felviszi a Golgotára, ahol az abszolút (fel- és eloldó) transzcendencia
fényében az élet elvesztésében megnyeri az életet, a nem-kettő valósága
széthasítja a kárpitot, és elhangzik a két győzelmi zsoltár. Vajon nem
vette-e teljesen komolyan, amit a madarakról, füvekről, gyermekekről, vámosokról
és utcanőkről mondott? Vajon az a bizonyos krisztusi kor nem a konvencionálisan
élt életidő és az egzisztenciális, személyes idő keresztmetszete-e? (A
keleti és nyugati vallások, metafizikák látszólagos különbségét [esszenciálisan
persze] a tér, az idő és a transzcendencia eltérő hangsúlyozásában látom.
Keleten a transzcendencia a térérzékelés közvetítésével hasít az individuum
életébe és éberré teszi, nyugaton pedig az időérzékelés közvetítésével,
és hívővé teszi. De megtalálható a közös nevező. És ez közös alakjában
a spirál, a lélek mélyén pedig a kegyelem.)
Nyelvelméleteddel
messzemenően egyetértek. Benne, úgy érzem, a tökéletes észlelés a tökéletes
szemlélődésbe csap át, illetve a kettő voltaképpeni azonosságát bizonyítja.
Evidens és valóban szemléletes a pontszerű -i-ből kibomló világ fenoménja,
a -h-s felületek táncos változása, s az egész építményt a végtelenre visszametsző
-z a valóság nem határtalan, ám végtelen spiráljában. Külön elégedettséggel-elismeréssel
olvastam ilyesféle megállapításaidat: "Eszerint tehát a változatosságban
minden megértés, tudatosulás mintegy szétfoszló, majd a származási rokonság
egységébe visszataláló hangalaki egybevágások megragadásával jön létre."
"Adekvát nyelvi kifejeződés esetében tehát a helyes, logikus gondolatvezérlésnek
mindig a költői szépség igézetével kellene hatnia." Milyen különös: egész
más összefüggésben most olvasom Jádi Ferenc gondolatait arról, hogy "Wittgenstein
logikai térhálója ott végződik, abban a csendben, ahol a művészet kezdődik.
Gondolkodáslélektanilag ez az a pont, ahol a logikai rendszer alapegysége,
a szám (és a kiszámítható) meg a mennyiség értékké vált át (azzá »ami számít«)."
Emmanuel Lévinasszal
szólnék most Hozzád, mert úgy látom, hogy igen figyelemreméltóan épít a
biblikusan szócentrikus gondolkodásra. Heideggert és Husserlt, s velük
együtt a tranzitív európai metafizikát kritizálva írja: "A létező értelme
(mármint Heideggernél) ekkor abban áll, hogy túlmegy a létezőn, mintegy
belép a »nyitottságba«, és a létezőt a »lét horizontjában« észleli. Mindez
pedig annyit jelent, hogy a megértést Heidegger visszahelyezi a nyugati
filozófia nagy hagyományába: megérteni az egyedi létezőt nem egyéb, mint
eleve kívül helyezkedni rajta..." Platón óta, mondja, az egyedi érzékelését
az egyetemes megismerés alá rendelik. Van-e kivétel? Lévinas szerint igen:
"kivéve a másik esetében". (Ide iktatnék egy talán valóban termékeny etimológiai
észrevételt. A magyar másik szó az "az", "ez" mutatónévmásra megy vissza,
s ebből a gyökből visz út a most, majd stb. szavainkhoz. Vagyis az örök
jelen jelölője netán a másik ember?) "A vele való kapcsolatunk - folytatja
Lévinas - abban áll, hogy meg akarjuk érteni, ám ez a kapcsolat szétfeszíti
a megértés kereteit. [...] Vajon az, akihez beszélünk, mindig a létében
előzetesen megértett valaki? Egyáltalán nem. Megérteni egy személyt annyi,
mint már beszélni hozzá. [...] A nyelv szerepét nem úgy kell felfognunk,
mint ami a másik ember jelenléte, közelsége vagy a vele való közösség tudatának
van alárendelve, hanem mint ami efféle »tudatosulás« feltétele. [...] A másik
elérhetetlen számomra anélkül, hogy szólnék hozzá, ami azt jelenti, hogy
gondolkodás és kifejeződés elválaszthatatlan egymástól. [...] Maga a kifejeződés
[...] visszavezethetetlen a megértésre. A másikkal való viszony tehát nem
ontológiai. (Azaz alapvetően etikai.) A beszély lényege maga az ima. A
személyhez szólás vokatívuszi formát ölt: az aki megneveződik, egyúttal
meg is szólítódik. [...] A vallás a létezőhöz mint olyanhoz való viszonyulás."
De elég volt
az idézetekből. Remélem, hogy az így jelzett intencióm megértést talál
Nálad.
Végezetül
egy hasonlattal szeretnélek mulattatni, melynek cseles célja a reflexión
való cseles spekulálás. A hasonlat elemeit a színtanból veszem. Tegyük
fel: így és így pozicionált, identifikált vagyok, amit az egyszerűség kedvéért
nevezzünk zöldnek. A zöld az elektromágneses mező izolált része. A többi
szín, mint a komplementer szín(ek) aurája a szemben, tudattalanul, intuitív
sejtésként van meg bennem. Ráadásul a rólam alkotott objektiváció, a zöld,
pont az, ami nem vagyok, hiszen a tükrözés értelmében ezt a színtartományt
nem fogadtam be. A többi, sötétségembe befogadva, én vagyok. Tehát: aki
vagyok, hiány, megkerülhetetlen vágy, érthetetlen hívás gerjesztette keresés.
A vágyban, mondja Lévinas, többet gondolok annál, mint amire képes vagyok.
Halálom az egész élete és az enyém is, az egész halála az én életem. De
az egészé-e is egyben? Miért van tükrözés? A tükör egy fényhomogén és egy
fényközömbös valóság egysége. De mi lehet fényközömbös? A sötétség a fényt
teljesen elnyeli, sötét fénylés vagy fénylő sötétség a fény önmagában,
abszolút tökéletes befejezettség, azaz a tökéletes közömbösség pozíciója,
a közvetlen köz paradoxonának csábítása, nevezhetnénk a nincs terének.
De az abszolút nem pozíció, hanem végtelen, végtelen eloldódás, el- és
megbocsátás. Ezért és ekkor húzódik vissza fénylő sötétségből, s ezzel
a sötét végtelent etikai helyzetbe hozza, mintegy anyagává teszi és meggyújtja.
A színek felszabadulnak, teremtettként teremtenek. Minden a végtelen és
a végtelen sok szín egysége. Minden a fény és a színek egysége. Ezért lehetséges,
hogy különbözőségünk testvériségünk nyoma. Létezésünkből kirekesztett valóságunk
a titokban egyesül. Amennyiben én vagyok (ugye zöld), annyiban bűnös vagyok,
mert a tükröző pozicionáltság bűn, tudatlanság, és végtelenített keresésre
csábít (lásd posztmodern). Csak a végtelen iránti odaadó sóvárgás ment
fel és ki, csak éber halálom igazolja életemet és éltet. Bűnöm, tudatlanságom
immár a Jó útja is. Fény vagyunk, és szín vagyunk, de nem tükör. Ugyanakkor
a vázolt folyamat válaszol a kérdésre: az egész halála élete-e is egyben?
Természetesen igen. Ilyesformán lökődik ki, illetve győzetik le a sátáni
valóság folyamatosan.
5.
Sajnos e levelem is késve és akadozva
jut el Hozzád. Mentségemre legyen mondva, hogy a magyarországi közösségtelen
(hát gondolattalan), atomizált, a materializmus (kedvező esetben ateizmus),
s nem utolsó sorban a pénz illúziójától bilincselt társadalomban a személyességre
törekvő mondás nagyon nehéz. Ez egy néma, amnéziában szenvedő nép, vagy
inkább elegyes tömeg pillanatnyilag, ahol a szeparálódás, limitálódás természetes,
ahol mindenkiből lehet démon, vagy láthat démonokat. Könyved újabb kiadásáról
(talán összefüggésben a fentiekkel) nem tudok semmi új hírt.
A nyelvről,
a hangokról szóló elméletedről már minden tőlem igenelhetőt elmondtam.
Ám további, s leginkább szakmai hozzászólásra nem érzem illetékesnek magam,
mert én jószerével semmihez nem értek, vagyis nem értek semmilyen szakmához.
Könyved olvasására is hangsúlyosan mint "művész" érkeztem. Persze nagy
érdeklődéssel, nagyon-nagyon megfontolandó kérdésként olvastam Baktay Ervinhez
írt leveledben azt a mondatot, hogy "a hangok gyökerében rejlő jelentések
minden nyelvben azonosak"; valamint megszólító állításodat: "a hangok gyöki
jelentései, ha ezek világosan nem is tudatosulnak, többször mégis azonos
értelemben szerepelnek a szavak jelentéseiben."
Ugyanilyen
érdeklődéssel olvastam az -i hanggal kapcsolatos fejtegetésedet, amely
az én, egy, ige szavakhoz vezetett. Ezt a felismerést jómagam is megtettem,
és Jelentésköz írásom "Ez" című részét erre építettem. (Zárójelben
megjegyzem, hogy a pontszerű koncentráció dualizál, mindenhol mással veszi
körül magát; itt, ez - ott, az, a másik, s a másik mindig most és majd,
amihez képest az én múlt. Ezért aztán az időben a valódi jelen, a most
az énnek a másik felé történő transzcendálásában áll elő; és az én egzisztenciális
valósága az én és a másik találkozásában, a te - gondolj a -t hangról írt
elemzésedre - általi megszólíthatóságban képződik. Minden valóságom, teljes
személyem [testem-lelkem-szellemem] a te-ben van, aki a másik, és a másik
a maga ő-ségéből csakis engem te-nek tisztelve szabadulhat.)
Egyetértek
Veled abban is, hogy logikai hiba, ha az egyszerűbbet valami bonyolultabbal
akarjuk magyarázni. De a legegyszerűbbet egyfajta egzisztenciális etimológia
mutatja meg. Szólításra és megszólíthatóságra gondolok. A jobb érthetőség
kedvéért Tábor Bélától idézek egy szövegrészt, amely valaha az ún. csütörtöki
beszélgetéseken hangzott el.
"A mi együttes
munkánk jelentőségét akkor látom biztosítva, ha a monologikum legszublimáltabb
formáit is sikerül áttörnünk, vagyis mindnyájunk részéről érvényesül az
a vezérlő törekvés, hogy amit valamelyikünk mond, azt - Hamvas Béla kifejezését
idézve - »intellektuálisan és egisztenciálisan asszimiláljuk«. Ezt többféle
módon lehet el nem érni, és csak egyféle módon lehet elérni. A sok negatívumot
csak egyetlen, legmagasabb formájában koncentrálva említem; bizonyos, hogy
nem lehet úgy elérni, ha a »tárgyról« beszélünk. A pozitívumot - éppen
mivel pozitív realitás - a maga teljességében, tehát hármas homousionisztikus
differenciáltságában fejezhetem ki: az Én-Te-Szó homousionisztikus differenciáltságán
tájékozódva. Az első ez: nem vagyok monologikus, ha magamról beszélek;
monologikus akkor vagyok, ha nem magamról beszélek. Aki monologikus,
százféle én-fátylat hazudik magára, csak hogy ne kelljen magáról beszélnie.
A monologikus hagyományt tehát ebb?l a sugárzási pontból akkor töröm át,
ha bármir?l is van szó, magamról beszélek - a szót, hogy magam, legkényesebb,
legszubjektívebb, röviden: legszemélyesebb értelmében véve. A második ez:
nem akkor vagyok monologikus, ha nem reflektálok arra, amit a másik mond;
monologikus akkor vagyok, ha arra reflektálok, amit a másik mond. A monologikumot
akkor törtem át, ha magára a másikra reflektálok, magára a dialógus
második személyére, vagy hogy a szubjektiváció félreértését kiküszöböljük:
azokra a személyes forráspontokra, amelyekből a másik elmondja azt, amit
el kellett mondania. És végül a harmadik: a monologikumot akkor
győztem le, ha nem a tárgyhoz, hanem a szóhoz szólok. Ez természetesen
csak úgy lehetséges, ha hagyom, hogy hozzám is szóljon a szó, ha nem csak
a másik mondanivalóira nyitom ki a fülemet, hanem az objektíven létező
szó mondanivalói számára is - azt, hogy objektív, egyszerre véve az esettség
modern szóhasználatában mint analogia nihilit és böhmei értelmében mint
eredeti »Gegenwurf«-ot. A logoszhoz kell tehát szólnom. Éppen ezt nem teheti
meg a monologikus, aki a »tárgyhoz« szól. Mert beszélni csak ahhoz lehet,
aki maga is beszél; a tárgy pedig néma, de a szó beszél."
De miért is
idéztem oly hosszasan Tábor Béla szövegét? Voltaképpen a hangok megváltoztathatatlan,
legfeljebb hanyagságból-gondatlanságból elrontható, archetipikus-konstans
alakzataival vannak problémáim, illetve kérdéseim. Meggyőződésem, hogy
Tábor Béla tanítása minden nyelvi megnyilvánulás dialogikus jellegéről,
az Én-Te-Szó trinitárius egységéről alapvetően igaz, és bármilyen nyelvi
spekuláció metanyelvi szerkezetére mutat rá. Máshol Tábor Béla az igazságról
ezt mondja: az igazság nem más, mint a titok megnyilvánulásának pillanatában,
csakis ebben a pillanatban, egyebekben hazugság. Az igazság szerkezete
pedig: misztérium - rejtetlenség (alétheia) - definiálhatóság. A definiálhatóságot
az általad értett tiszta geometrikusságra való törekvésben vélem megtalálni.
Ám minden szavunkat egzaktan megmagyarázni önmagunk némaságra ítélése.
A fenti hármasságot a következőképpen is transzformálhatom: a beszélő-beszélés-
a kibeszélt, illetve kimondott. Néha az az érzésem, hogy túlzottan belebonyolódsz
e hármasság utolsó tagjának elemzésébe, pedig a beszélő és a beszélés tökéletesen
definiálhatatlan, illetve a megszólított hozzám szóló felől értelmezhető,
aki szintén csak ilyenformán értelmezhető. A felebarát szól a felebaráthoz,
aki a közeli, sőt az, aki közben van, s a köz pedig egyszerre elválaszt
és egyesít. A köz, a felebarát ilyen leírása a racionális ész számára csakis
antinomikus lehet. Miként a keleti tradíció egyik alaptanítása is, tudniillik
az, hogy nirvána és szamszara egy. Ismét Guénonnal szólva, a mérhetetlen
mérő a nem-mértből kozmoszt mér folytonosan, s a kozmosz valódi értelme
alakzatainak a láthatatlanra mutatásában van. A létező kozmosz örökké forrásozik
a végtelen lehetőségből, s itt maga a lét is a lehetőség egy dimenziója.
Tehát egy másik régi mondásra is némileg fény derül: az üresség alak, az
alak üresség. A szubsztancia (tiszta alakjában a prima materia) e folyamat
támasza, és bármely formaprincipium az esszencia dinamikus ittlétének jele,
semmi más. Gondolj Zoli bácsi a Teremtés könyvére: Isten kezdetben teremtette
az eget és a földet, de nem teremtette a mélységes vizeket. Eme vizek jelzőinek
(űr és zűr) helyes fordítása nagyjából ez lenne: üresség, melyben ő van.
Nem akarom a témát tovább bonyolítani, de a roppant horizont érzékeltetése
kedvéért ideírom még a Teremtés könyve első mondatának kabbalista értelmezését:
Kezdetben teremtette Istent (Elohim - jelentése: Ki ez?), az eget és a
földet. Az ennyire szerteágazó és mély bibliai tanítás alapján kell és
szabad értelmezni az Igét, a beszédet, a nyelvet és a bábeli nyelvzavart.
Mindez a tudásról
való elképzeléseink messzemenő átértelmezését kívánja; a tudás nem lehet
a már tudott tudása (lásd: Bewusstsein), hanem: Ádám megismeri Évát. Az
ilyen ismeret szent gondolat, provokatívabban a legnagyobb elvakultság
mélységes tudása. (A komplementer színek kioltják egymást - az én megsemmisül.)
Amit fentebb ily rendszertelenül elmondtam, voltaképpen csupa-csupa kérdés,
szeretném ha így is olvasnád. |
|