Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 1.sz.
 
ISZTRAY BOTOND
Levél
avagy tűnődések a szemléletes gondolkodás logikájáról
 
1.

Ezt a szöveget Balla Zoltánhoz írt leveleimből szerkesztettem egybe. A szerkesztés elve nagyon csalafinta - időbeli. Balla Zoltán neve jelenleg ismeretlen Magyarországon. Életének eddigi 87 esztendejét túlnyomórészt az Ipolyságban töltötte, körorvosként. 1946-ban megjelent tőle egy roppantul érdekes és értékes könyv, A szemléletes gondolkozás logikája. Balla Zoltán életét át- és átszövi a könyv, illetve egyéb eszméinek elismertetéséért folytatott harc. Kiterjedt levelezést folytatott Schütz Antaltól Fónagy Ivánig a magyar értelmiség prominens képviselőivel, de más és más okokból süket fülekre talált. (Egyedül a nemrég elhunyt kiváló nyelvész, Vértes O. András ajánlotta a könyvet ismételt kiadásra.) Ám mit is várhatott e periférián született, egyszerre a magyar és a világkultúrából táplálkozó nyelvfilozófiai mű? Mit is várhatott Balla Zoltán, aki goethei értelemben derék életet élt a 20. században? (Derék: elavult, néhány vidéken tájdivatos szó.) Tehát Balla Zoltán nem kerülhetett be a kánon(ok)ba, nevét semmilyen indexben nem jegyezték. Márpedig az ilyen embert a kánon-csinálók, szolgálók és haszonélvezők jeges hallgatása övezi; az eszelősen okos, mindentudó inkvizítori pillantások láttán máglyákat vizionálunk. Gondoljunk csak a jóval "szerencsésebb" Hamvas Béla-i életmű tényleges asszimilációjára. (Apropó: milyen bájos a hasonlóság a kánon és a támogat-tűr-tilt szentháromsága között.) Balla Zoltán egyszerűen csak egyéni s ugyanakkor univerzális életet próbált élni a Kárpát-medencében, márpedig ez itt - ideológiák zavaros ütközőzónáján - a legváltozatosabb és legkicsinyesebb projekciók céltáblájává avathat.
     Balla Zoltánt Tábor Béla özvegyének, Mándy Stefániának közvetítésével ismertem meg. Tábor Béla címére - halála után két esztendővel - Balla Zoltántól egy nagyon kedves, személyes levél érkezett, amelyben gratulált A zsidóság két útja című könyvéhez, és párbeszédre szólított, mert véleménye szerint az európai civilizáció mély meghasonlottságának mindmáig a spiritualitásban is terhelt zsidó-keresztény ellentét a fő oka. Ezután olvastam el Balla Zoltán könyvét, és írtam meg első levelemet.
     A szemléletes gondolkozás logikájára (dokumentálhatóan, még németországi emigrációjában is) igen elismerően csupán Szabó Lajos emlékezett. De a nyelvmatézis problematikáját gondolkozása középpontjába állító bölcselő szintén nem szerepel a kánonban. Nem szerepelhet, aki (Tábor Béla szavaival) a dialektikát szekularizált spekulatív misztikaként gondolja el, s ebben a szemléletben az "Egységes" nem létező, hanem történés. Aki szerint "a hasadás és a megismerés egysége az alapellentmondás, a legmélyebb ellentmondás, a legmélyebb ellentmondás mint a legmélyebb azonosság". Akinek gondolkodása közelebb áll a művészhez, mint a polgárhoz vagy a metafizikushoz (és ennek ellenére, vagy éppen ezért, tökéletesen egzakt).
     Meglepetten vettem észre, hogy írásomban rám nem jellemzően nagyon sok az idézet. De - úgy tűnik - a számtalan eltérés és félreértési lehetőség elkerülése miatt szükségem volt e sok médiumra. Így kialakult egy sajátosan "szinkretikus" párbeszéd, amelynek során Balla Zoltán szellemisége és gondolatai remélem visszatükröződnek "gondolattárgyaimon" és gondolkodásomon.
     Végezetül ez a szöveg nem lehet kritika, bírálat, szét- és különválasztás, hanem csakis kiválasztás. Mégpedig kölcsönös kiválasztás, amelynek krónikáját, illetve annak egyik olvasatát tartja kezében az olvasó.
 

2.

Örömmel vettem kézhez kedves levelét. Engedje meg - és ne vegye tolakodásnak -, hogy először testi-lelki elesettségére reagáljak, elaggott lényének fáradtságára. Nem vigasztalás (legfőképpen nem privát belebeszélés), de egy régi tantrista szövegben olvastam: "a végső kimerülésben, akkor!" Tábor Béla, aki hosszú évekig atyai barátom és útmutatóm volt, a halála előtti napon, amikor egy haldokló, alkoholista csövesről pusmogtak a kórház betegei, csak ennyit mondott: "nem, nem azért hal meg, hanem mert énnek született". Még egyszer visszatérve az öregségre és elesettségre, a tantra egyik mestere (apropó: tantra; a szó gyöke tan- "kiterjeszt, folytat, szaporít", vagyis egy újabb -t- hangzású szó [tud, tóra, tao, tapasztal stb.], azaz határoló felületek egybeesése, kapcsolódás, folytonosulás, határok találkozása. Nincs-e köze az Ige megtestesülésének misztériumához?) azt mondta: a halál a nagy orgazmus. Ez a növekvő élet szava, melyben a halálfélelem mint egoisztikus életféltés lepleződik le. Az ön élete, már könyve alapján is állíthatom, az értelmiségi tömegemberéhez képest (aki az ez helyettesíti azt, majd illúzió és valóság diskurzusait folytatja s egyszer-s-mind benne megképződik, és minden hatalmat kiszolgál valóságának szimulációjában ténferegve) összehasonlíthatatlanul értékesebb, egy-szerűen más dimenzióban játszódik. Ott, ahol "a szél arra fúj, amerre akar [...] és ilyen mindenki, aki a szélből születik".
A nyelvről, illetve könyvéről alkotott véleményemet az ily közvetett "beszélgetés" keretében félreértések nélkül nagyon nehéz elmondani. Nézeteim a nyelvről, beszédről a héber dávár szó teljes komolyan vételén alapulnak, ami egyszerre jelent szót, eseményt, dolgot. A szó a végtelen lehetőség (amely egyszerre lét és nemlét) mérhetetlenségéből lép ki, és e végtelen lehetőség, önmagának elégtelenül, a zéró statikusságát megbontva, saját nem-mértségét méri folytonosan a szóval, s ekként végtelenül létesülő és elmúló kozmoszt formáz a vágy túlcsorduló - előzetesen és véglegesen gondolatba foglalhatatlan - erejével. A vágyba öltöző, benne önmagát nem elvesztő, hanem meglelő végtelen lehetőség, ez az egyszerre  involutív és evolutív, "építő" és "romboló" folyamat (határok széttépnek és egybeesnek) számomra végső szimbólumnak tűnik - heilige Begierde, ahogy Jakob Böhme mondja. Tehát a gondolat (értés) az érzés hatványa, és az érzés az érzékelés hatványa. Ilyesformán - azt hiszem - én is eljutottam a gyökhangok valóságosságának belátásáig, amelyekből beláthatatlanul variábilis, gazdag élet fakad, vagy fakadhat. Másfelől nézvést a hindu mantra értelmezése is segíthet mondandóm értésében és önértésemben. Eliade írja: "A mantra oly élményeket idéz fel, amelyek voltaképpen a nyelv fölfedezésének felelnek meg, s melyek egy őseredeti helyzethez való extatikus visszatérés révén a nappali tudat szétpattanását idézik elő. Korlátlan hatékonyságát annak köszönheti, hogy a mantra maga az a »tárgy« (vagy legalábbis helyes recitálása esetén azzá lehet), amit képvisel. A mantra a szó archaikus értelmében vett »jelkép«: egyszerre a szimbolizált »valóság« és a szimbolizáló »jel«."
     Könyvében (a benne rejlő életgazdagság mellett) két kijelentést tartok nagyon fontosnak. "A beszédhangok geometriai alapjelentésének megfelelően dolgozzuk fel a fogalmakat." E mondatnak a mai digitális korban igen nagy a jelentősége, mert a számítógépes kultúra egyetemes és személytelen, ezért álvizualizációjával szemben kijelenti a hang és a kép eredendő egységét, s azt, hogy a hangban genetikusan praeformálva van a kép és a szám. A hang szukcesszivitásának geometrizálása, egy mindenütt jelenlevő, de sehol sem mutatkozó imaginárius pont operációjaként tekintése pedig egyesíti az időt és a teret, a centripetális és centrifugális mozgást, a hangot és a csendet a szimultán tér végtelenségében, időtlen örök-idejében. Ez a transzparens beszéd alapja, s ugyanakkor visszatérés a beszéd alapjaihoz, amit Pressing Lajos így ír le: "Legelemibb formájában a kép érzéklet, amelyben a forma azonos a tartalommal, a kép tartalma maga a forma, amely egységet majd csak a reflektáló öntudat analitikus tevékenysége bontja meg. Az érzékszervi-mozgásos sémák kialakulásuk kezdeti, differenciátlan szakaszában az egyén és a külvilág viszonyát a maga teljességében jelenítik meg, így egyben mindig érzelmileg hangoltak, affektusteliek. Természetesen a nyelv használható arra is, hogy az elsődleges érzékszervi-mozgásos-érzelmi sémákat általa felidézzük, ilyenkor azonban a beszéd mozgását nem a szimbolikus reprezentációs szint összefüggései, hanem magának a felidézett elsődleges sémáknak a viszonylatai diktálják, illetve a beszédnek magának is az elsődleges séma-sajátosságai (ritmus, rím stb.) kontaminálódnak ezekbe. A nyelv ilyen jellegű használatáról van szó az irodalom, s különösen a költészet esetében, amely ezért igen közel áll a kép, mozgás és érzés egységének archaikus világához." És csak ebben a világban nyerheti vissza a logosz eredeti jelentőségét, a szimbólum eredeti méltóságát; ott, ahol az ismeret (ős-mi) a lélek megnyilvánult és megnyilvánulatlan formájának, teremtés és retrocreatio műveleteinek egysége. Itt van értelme a hitvallásnak: a megnyilvánult a megnyilvánulatlan, a megfogalmazott a kimondhatatlan hordozója és kifejezője. Alighanem igaza van Northrop Fryenak, hogy aki nem a szót szóra mondás fecsegésében kérődzik, hanem vissza akarja adni a szó méltóságát, annak a szó legtágabb értelmében költői feladata van. Tudniillik, hogy elsősorban a démotikus vagy leíró nyelvi szakasz uralma alatt folyamatosan újrateremtse a nyelv első vagy metaforikus ("ez az") szakaszát, s úgy tárja elénk azt a nyelvi kifejezésmódot, hogy ne lehessen alábecsülni, sem tőle eltekinteni; és a hatalmi disputákkal szemben mindig hangot adjon az ember elsődleges érdekeinek. Az a tény, hogy a metaforikus nyelv letépte a mágia láncát, egyáltalán nem baj, hiszen a szó varázsa most az egyik embert immár a másikkal kötheti leplezetlenül össze. (Én-Szó-Te) Ugyanakkor megnyomorodott érzéki-érzelmi valóságunk, érzékenységünk szintje is beláthatatlanul emelkedhetne.
      A másik kijelentés pedig az, amit Dümmerth Dezső is idéz az Önről szóló írásában. "Az Ige érzéki megtestesítésében kellene keresni az eligazító világosságot és az ismeretelméleti gordiusi csomó megoldását." Ez nem egyszerűen igaz, hanem logoszellenes korunkban megalkuvást nem tűrő harci kérdés is.
     Tábor Béla írja: "A logosz a teljesség igénye mint kérdések forrása. A kérdés viszont a személyesség és szabadság, a személyes szabadság prin-cípiuma a nyelvben, a jelentés determinatív igényének ellensúlya. A Vádirat a szellem ellen azzal vádolja a kor szellemét, hogy nem logocentrikus."
 

3.

Nagy örömmel olvastam leveledet. Az ilyesfajta személyes, elibédmenő hang (legalábbis errefelé) nagyon ritka. Leveled érkeztekor éppen Vilém Flusser Az írás című posztmodern esszéjének a levélről szóló részét olvastam. A mű fölöttébb szellemes, de a posztmodern diskurzushoz méltóan a "dicsérni jöttem Cézárt, nem temetni" cinizmusa-nihilizmusa jellemzi. Azon elmélkedik, hogy a hagyományos írásbeliség miért éppen a levélben tartja legtovább állásait. Idézem: "A levél olyan valami, amire várunk - vagy ami teljesen váratlanul fut be. A posta a remény elvén alapszik[...] Talán azért nem merült még feledésbe a levél, mert a kevés megmaradt ünnepi elemeink közé tartozik. A levél mint ünnepi irat [...] A levélírás közeli rokonságban áll a versírással (egyszerre »klasszikus« és »romantikus«). A postaszféra nem zárt rendszer, ezért nem az entrópia, hanem forrásainak elapadása fenyegeti. Ám a levélírás-olvasás ünnepélyessége és rejtelme szertefoszlóban. A hozzá szükséges egzisztenciális beállítottság az elektromágneses kor kozmikus egyidejűségével szemben feleslegessé vált. Lehet, hogy az intelligens bankkártya a jövőbeni levél előfutára."
     Én nem osztanám a szerző parttalan és léha aggályoskodását, ámbár sok megfontolandó dolgot mond. De az írás (ezen belül a levél) igazi forrása a történetiségben történ személy, vagy az egzisztencia idejében berobbanó szellem-csoda, és pusztulásában hinni hihetetlen, nem több, mint bornírt antiutópia. Többek között ezért is örültem annyira kedves levelednek, mert élő cáfolata illetve ellenmozdulata a mindent elárasztó személytelenségnek és tudatlanságnak.
     Soraid ugyanakkor a Karácsony Sándor által A másik ember című tanulmányában vázolt szellemiségre és kedélyre emlékeztettek. Röviden és szabadon felidézem az írás főbb gondolatait. Az egyén akkor nem gyerek többé, akkor érik meg, amikor felfedezte és élete szerves részévé tette "a másik ember"-t. Vannak dolgok, amelyek nem magunkon, hanem kettőnkön állnak. Ezek a "dolgok" vonatkozások. Egyik a másikhoz képest. A "másik ember" a tudományt, de egyáltalán mindent, megváltoztat. A tudomány csak társaslelki értelmi funkció lehet: mozgás a jelrendszerben, hogy a másik ember megértse az egyik embert. Az igazi tudomány megvalósul. In statu nascendi és in flagranti érzékelhető. Az igazi tudomány: éppen valósul megfele. A megértés egyetlen feltétele a megvalósulás. Csak azok a logizmák, szillogizmusok jöhetnek szóba, amelyeknek logikája csak egy másik emberre nézve, hozzá képest evidens. A magyar gondolkodás felnőttségét a következő mondattal lehetne jellemezni: "Csak akkor érthetsz meg engem, ha sikerül jeladás közben egészen a te álláspontodról világítanom meg a dolgot."
     Az így kiformálódó jelrendszer, mondja Karácsony Sándor, tartalma szerint tárgyias, objektív, formájában egyszerű, primitív (monumentális). A magyar nyelvi mellérendelésről írott fejtegetéseire most nem térnék ki. A mellérendelés háttere a határtalanság és időtlenség érzete, a lét törvénye nem "ok-törvény", hanem a "csudálatosan-természetes", a titokzatos, megmagyarázhatatlan, de mégis meglévő, tehát kikerülhetetlen. Valamennyi elképzelhető logizma transzcendens. S mindebből az következik, hogy a tettrendszerben is csupán a határtalanságban lehetnek szabadok egymáshoz képest az egyik ember és a másik ember. Egyik a másikhoz képest csupán az imaginárius, a határtalan tértben lehet két ember, hamarabb a levegőben lebegve, mintsem röghöz kötve. Az időtlenül rövid aktívumban és az időtlenül hosszú passzívumban. Mindig kezdeni, mindig újrafogalmazni. A másik ember újrafogalmazandó. Mivel a jel a magyar jelrendszerben transzcendens kell hogy legyen, ezért a magyar tudomány posztulátuma: a megmagyarázhatatlanság evidenciájára való törekvés. Nem "szakember" ennek a tudománynak tudósa, hanem örök kiváncsi, örök ifjú. Miután a mester úgyis a megmagyarázhatatlanság evidenciájára tör, végzi fejtegetését Karácsony Sándor, a tanítvány a mester kételyének inkarnációja. A tudomány, a tudás létezése pedig itt is, mint egyebütt: objektív-primitív, a valóságos egyik és másik ember valóságos egymásra vonatkozásából előálló feszültség, és semmi egyéb. Akkor, de jelenleg is, egész Európa türelmetlenül igényli a "másik embert". Hátha rajtunk a sor. És ismét fény derülhet ama kérdésre: jöhet-e valami jó Názáretből?
     Egyszóval könyvedben-leveleidben egyrészt a fentebb vázolni próbált Karácsony Sándor-i személyességet vélem felfedezni, másrészt egyfajta laikus vallásosságot, a szűkebben vett (keresztény), és egyetemes metafizikai tradíció hátterével. A metafizikát guénoni meghatározás szerint értem, vagyis: a "metafizika" betű szerint "fizikán túli"-t jelent, a "fizikát" abban az értelemben véve, amit az ókoriak számára mindig jelentett, éspedig a "természet ismerete" legszélesebb értelmében...; a metafizika rációfeletti, intuitív és közvetlen megismerés, tehát a maga valójában tematizálhatatlan. Olyan hiteles egzisztencialitást vélek itt felfedezni, amely egyszerre van tudatában a kinyújtott kezet vagy kézben megjelenő fenomént függesztő és tartó erőnek, de elsősorban a kéz kezdet előtti "kezdetének", végtelenségének. Ha pedig így áll a dolog kedves Zoli bácsi, hadakozásaid a kor deszakralizált (metavallásos?) közegében eleve vereségek, és eleve győzelmek. Az ezotériát (ami végtelenül dinamikus, transzcendens mozgás) az exotériából (ami mélységesen bénult "kintlevőség") nem lehet megérteni.
 

4.

Leveleidben némi aggodalommal fedeztem fel valami rejtetten eluralkodó melankolikus szomorúságot. Úgy gondolom, hogy minden életben elérkezik az idő (bár ez az életidő minden szakaszára érvényes), amikor le kell tenni a terhet. Ez közelse könnyű, nagy belátást igényel. A hordás-kihordás egyszer befejeződik, a látszólagos kettős centrumnak vége, és az elfogulatlan gyermek vidáman játszik. A haragos-büntető Isten, mint az illanó szellő: nevet. Az élet horderejére immár figyelmezzenek mások, félvén a haragvó Istent. Ha nem: vessenek magukra.
     "Akármennyire zavarba ejtő, akármilyen sok filozófiai problémát vet is fel, egyetlen világos pillanat elég, hogy belássuk elkerülhetetlen igazságát. Nem létezik más, csak a most. Nem jön sehonnan és nem igyekszik sehová. Nem állandó és nem múlandó. Mozog, mégis mindig nyugalomban van. Ha megpróbáljuk elkapni, mintha elillanna, mégis mindig itt van, és el se tudunk szökni előle. Ha viszont hátrafordulunk, hogy megtaláljuk az ént, aki tud erről a pillanatról, azt látjuk, akár a múlt, elenyészett. Ezért mondja a Hatodik Pátriárka a Tan-King-ben: »Ebben a pillanatban semmi sem születik meg. Ebben a pillanatban semmi sem szűnik meg. Nincs tehát születés - halál sem, aminek véget kellene vetni. Ennek folytán az abszolút nyugalom (nirvána) a jelen pillanat. Ez a pillanat mégis határtalan, és benne rejlik az örök gyönyör.« Mégis, ha arra kerül a sor, ezt a pillanatot csak a múlthoz és a jövőhöz képest nevezhetjük jelennek, vagy ahhoz képest, akinek számára jelen van. Ha azonban nincs sem múlt, sem jövő, és senki, akinek ez a pillanat a jelen, akkor hát mi ez? Mikor Fa-csang halála közeledett, egy mókus kezdett kaparászni a tetőn. »Ennyi csak - mondta Fa-csang -, semmi több.«" (A. W. Watts)
     S vajon minden látszólagos különbség ellenére is Jézus élete nem ugyanezt példázza-e? A konvencionális világ dualitásának terhét ráterheli arra, aki ő, a keresztet felviszi a Golgotára, ahol az abszolút (fel- és eloldó) transzcendencia fényében az élet elvesztésében megnyeri az életet, a nem-kettő valósága széthasítja a kárpitot, és elhangzik a két győzelmi zsoltár. Vajon nem vette-e teljesen komolyan, amit a madarakról, füvekről, gyermekekről, vámosokról és utcanőkről mondott? Vajon az a bizonyos krisztusi kor nem a konvencionálisan élt életidő és az egzisztenciális, személyes idő keresztmetszete-e? (A keleti és nyugati vallások, metafizikák látszólagos különbségét [esszenciálisan persze] a tér, az idő és a transzcendencia eltérő hangsúlyozásában látom. Keleten a transzcendencia a térérzékelés közvetítésével hasít az individuum életébe és éberré teszi, nyugaton pedig az időérzékelés közvetítésével, és hívővé teszi. De megtalálható a közös nevező. És ez közös alakjában a spirál, a lélek mélyén pedig a kegyelem.)
     Nyelvelméleteddel messzemenően egyetértek. Benne, úgy érzem, a tökéletes észlelés a tökéletes szemlélődésbe csap át, illetve a kettő voltaképpeni azonosságát bizonyítja. Evidens és valóban szemléletes a pontszerű -i-ből kibomló világ fenoménja, a -h-s felületek táncos változása, s az egész építményt a végtelenre visszametsző -z a valóság nem határtalan, ám végtelen spiráljában. Külön elégedettséggel-elismeréssel olvastam ilyesféle megállapításaidat: "Eszerint tehát a változatosságban minden megértés, tudatosulás mintegy szétfoszló, majd a származási rokonság egységébe visszataláló hangalaki egybevágások megragadásával jön létre." "Adekvát nyelvi kifejeződés esetében tehát a helyes, logikus gondolatvezérlésnek mindig a költői szépség igézetével kellene hatnia." Milyen különös: egész más összefüggésben most olvasom Jádi Ferenc gondolatait arról, hogy "Wittgenstein logikai térhálója ott végződik, abban a csendben, ahol a művészet kezdődik. Gondolkodáslélektanilag ez az a pont, ahol a logikai rendszer alapegysége, a szám (és a kiszámítható) meg a mennyiség értékké vált át (azzá »ami számít«)."
     Emmanuel Lévinasszal szólnék most Hozzád, mert úgy látom, hogy igen figyelemreméltóan épít a biblikusan szócentrikus gondolkodásra. Heideggert és Husserlt, s velük együtt a tranzitív európai metafizikát kritizálva írja: "A létező értelme (mármint Heideggernél) ekkor abban áll, hogy túlmegy a létezőn, mintegy belép a »nyitottságba«, és a létezőt a »lét horizontjában« észleli. Mindez pedig annyit jelent, hogy a megértést Heidegger visszahelyezi a nyugati filozófia nagy hagyományába: megérteni az egyedi létezőt nem egyéb, mint eleve kívül helyezkedni rajta..." Platón óta, mondja, az egyedi érzékelését az egyetemes megismerés alá rendelik. Van-e kivétel? Lévinas szerint igen: "kivéve a másik esetében". (Ide iktatnék egy talán valóban termékeny etimológiai észrevételt. A magyar másik szó az "az", "ez" mutatónévmásra megy vissza, s ebből a gyökből visz út a most, majd stb. szavainkhoz. Vagyis az örök jelen jelölője netán a másik ember?) "A vele való kapcsolatunk - folytatja Lévinas - abban áll, hogy meg akarjuk érteni, ám ez a kapcsolat szétfeszíti a megértés kereteit. [...]  Vajon az, akihez beszélünk, mindig a létében előzetesen megértett valaki? Egyáltalán nem. Megérteni egy személyt annyi, mint már beszélni hozzá. [...] A nyelv szerepét nem úgy kell felfognunk, mint ami a másik ember jelenléte, közelsége vagy a vele való közösség tudatának van alárendelve, hanem mint ami efféle »tudatosulás« feltétele. [...] A másik elérhetetlen számomra anélkül, hogy szólnék hozzá, ami azt jelenti, hogy gondolkodás és kifejeződés elválaszthatatlan egymástól. [...] Maga a kifejeződés [...] visszavezethetetlen a megértésre. A másikkal való viszony tehát nem ontológiai. (Azaz alapvetően etikai.) A beszély lényege maga az ima. A személyhez szólás vokatívuszi formát ölt: az aki megneveződik, egyúttal meg is szólítódik. [...] A vallás a létezőhöz mint olyanhoz való viszonyulás."
     De elég volt az idézetekből. Remélem, hogy az így jelzett intencióm megértést talál Nálad.
     Végezetül egy hasonlattal szeretnélek mulattatni, melynek cseles célja a reflexión való cseles spekulálás. A hasonlat elemeit a színtanból veszem. Tegyük fel: így és így pozicionált, identifikált vagyok, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk zöldnek. A zöld az elektromágneses mező izolált része. A többi szín, mint a komplementer szín(ek) aurája a szemben, tudattalanul, intuitív sejtésként van meg bennem. Ráadásul a rólam alkotott objektiváció, a zöld, pont az, ami nem vagyok, hiszen a tükrözés értelmében ezt a színtartományt nem fogadtam be. A többi, sötétségembe befogadva, én vagyok. Tehát: aki vagyok, hiány, megkerülhetetlen vágy, érthetetlen hívás gerjesztette keresés. A vágyban, mondja Lévinas, többet gondolok annál, mint amire képes vagyok. Halálom az egész élete és az enyém is, az egész halála az én életem. De az egészé-e is egyben? Miért van tükrözés? A tükör egy fényhomogén és egy fényközömbös valóság egysége. De mi lehet fényközömbös? A sötétség a fényt teljesen elnyeli, sötét fénylés vagy fénylő sötétség a fény önmagában, abszolút tökéletes befejezettség, azaz a tökéletes közömbösség pozíciója, a közvetlen köz paradoxonának csábítása, nevezhetnénk a nincs terének. De az abszolút nem pozíció, hanem végtelen, végtelen eloldódás, el- és megbocsátás. Ezért és ekkor húzódik vissza fénylő sötétségből, s ezzel a sötét végtelent etikai helyzetbe hozza, mintegy anyagává teszi és meggyújtja. A színek felszabadulnak, teremtettként teremtenek. Minden a végtelen és a végtelen sok szín egysége. Minden a fény és a színek egysége. Ezért lehetséges, hogy különbözőségünk testvériségünk nyoma. Létezésünkből kirekesztett valóságunk a titokban egyesül. Amennyiben én vagyok (ugye zöld), annyiban bűnös vagyok, mert a tükröző pozicionáltság bűn, tudatlanság, és végtelenített keresésre csábít (lásd posztmodern). Csak a végtelen iránti odaadó sóvárgás ment fel és ki, csak éber halálom igazolja életemet és éltet. Bűnöm, tudatlanságom immár a Jó útja is. Fény vagyunk, és szín vagyunk, de nem tükör. Ugyanakkor a vázolt folyamat válaszol a kérdésre: az egész halála élete-e is egyben? Természetesen igen. Ilyesformán lökődik ki, illetve győzetik le a sátáni valóság folyamatosan.
 

5.

Sajnos e levelem is késve és akadozva jut el Hozzád. Mentségemre legyen mondva, hogy a magyarországi közösségtelen (hát gondolattalan), atomizált, a materializmus (kedvező esetben ateizmus), s nem utolsó sorban a pénz illúziójától bilincselt társadalomban a személyességre törekvő mondás nagyon nehéz. Ez egy néma, amnéziában szenvedő nép, vagy inkább elegyes tömeg pillanatnyilag, ahol a szeparálódás, limitálódás természetes, ahol mindenkiből lehet démon, vagy láthat démonokat. Könyved újabb kiadásáról (talán összefüggésben a fentiekkel) nem tudok semmi új hírt.
     A nyelvről, a hangokról szóló elméletedről már minden tőlem igenelhetőt elmondtam. Ám további, s leginkább szakmai hozzászólásra nem érzem illetékesnek magam, mert én jószerével semmihez nem értek, vagyis nem értek semmilyen szakmához. Könyved olvasására is hangsúlyosan mint "művész" érkeztem. Persze nagy érdeklődéssel, nagyon-nagyon megfontolandó kérdésként olvastam Baktay Ervinhez írt leveledben azt a mondatot, hogy "a hangok gyökerében rejlő jelentések minden nyelvben azonosak"; valamint megszólító állításodat: "a hangok gyöki jelentései, ha ezek világosan nem is tudatosulnak, többször mégis azonos értelemben szerepelnek a szavak jelentéseiben."
     Ugyanilyen érdeklődéssel olvastam az -i hanggal kapcsolatos fejtegetésedet, amely az én, egy, ige szavakhoz vezetett. Ezt a felismerést jómagam is megtettem, és Jelentésköz írásom "Ez" című részét erre építettem. (Zárójelben megjegyzem, hogy a pontszerű koncentráció dualizál, mindenhol mással veszi körül magát; itt, ez - ott, az, a másik, s a másik mindig most és majd, amihez képest az én múlt. Ezért aztán az időben a valódi jelen, a most az énnek a másik felé történő transzcendálásában áll elő; és az én egzisztenciális valósága az én és a másik találkozásában, a te - gondolj a -t hangról írt elemzésedre - általi megszólíthatóságban képződik. Minden valóságom, teljes személyem [testem-lelkem-szellemem] a te-ben van, aki a másik, és a másik a maga ő-ségéből csakis engem te-nek tisztelve szabadulhat.)
     Egyetértek Veled abban is, hogy logikai hiba, ha az egyszerűbbet valami bonyolultabbal akarjuk magyarázni. De a legegyszerűbbet egyfajta egzisztenciális etimológia mutatja meg. Szólításra és megszólíthatóságra gondolok. A jobb érthetőség kedvéért Tábor Bélától idézek egy szövegrészt, amely valaha az ún. csütörtöki beszélgetéseken hangzott el.
     "A mi együttes munkánk jelentőségét akkor látom biztosítva, ha a monologikum legszublimáltabb formáit is sikerül áttörnünk, vagyis mindnyájunk részéről érvényesül az a vezérlő törekvés, hogy amit valamelyikünk mond, azt - Hamvas Béla kifejezését idézve - »intellektuálisan és egisztenciálisan asszimiláljuk«. Ezt többféle módon lehet el nem érni, és csak egyféle módon lehet elérni. A sok negatívumot csak egyetlen, legmagasabb formájában koncentrálva említem; bizonyos, hogy nem lehet úgy elérni, ha a »tárgyról« beszélünk. A pozitívumot - éppen mivel pozitív realitás - a maga teljességében, tehát hármas homousionisztikus differenciáltságában fejezhetem ki: az Én-Te-Szó homousionisztikus differenciáltságán tájékozódva. Az első ez: nem vagyok monologikus, ha magamról beszélek; monologikus akkor vagyok, ha nem magamról beszélek. Aki monologikus, százféle én-fátylat hazudik magára, csak hogy ne kelljen magáról beszélnie. A monologikus hagyományt tehát ebb?l a sugárzási pontból akkor töröm át, ha bármir?l is van szó, magamról beszélek - a szót, hogy magam, legkényesebb, legszubjektívebb, röviden: legszemélyesebb értelmében véve. A második ez: nem akkor vagyok monologikus, ha nem reflektálok arra, amit a másik mond; monologikus akkor vagyok, ha arra reflektálok, amit a másik mond. A monologikumot akkor törtem át, ha magára a másikra reflektálok, magára a dialógus második személyére, vagy hogy a szubjektiváció félreértését kiküszöböljük: azokra a személyes forráspontokra, amelyekből a másik elmondja azt, amit el kellett mondania. És végül a harmadik: a monologikumot akkor győztem le, ha nem a tárgyhoz, hanem a szóhoz szólok. Ez természetesen csak úgy lehetséges, ha hagyom, hogy hozzám is szóljon a szó, ha nem csak a másik mondanivalóira nyitom ki a fülemet, hanem az objektíven létező szó mondanivalói számára is - azt, hogy objektív, egyszerre véve az esettség modern szóhasználatában mint analogia nihilit és böhmei értelmében mint eredeti »Gegenwurf«-ot. A logoszhoz kell tehát szólnom. Éppen ezt nem teheti meg a monologikus, aki a »tárgyhoz« szól. Mert beszélni csak ahhoz lehet, aki maga is beszél; a tárgy pedig néma, de a szó beszél."
     De miért is idéztem oly hosszasan Tábor Béla szövegét? Voltaképpen a hangok megváltoztathatatlan, legfeljebb hanyagságból-gondatlanságból elrontható, archetipikus-konstans alakzataival vannak problémáim, illetve kérdéseim. Meggyőződésem, hogy Tábor Béla tanítása minden nyelvi megnyilvánulás dialogikus jellegéről, az Én-Te-Szó trinitárius egységéről alapvetően igaz, és bármilyen nyelvi spekuláció metanyelvi szerkezetére mutat rá. Máshol Tábor Béla az igazságról ezt mondja: az igazság nem más, mint a titok megnyilvánulásának pillanatában, csakis ebben a pillanatban, egyebekben hazugság. Az igazság szerkezete pedig: misztérium - rejtetlenség (alétheia) - definiálhatóság. A definiálhatóságot az általad értett tiszta geometrikusságra való törekvésben vélem megtalálni. Ám minden szavunkat egzaktan megmagyarázni önmagunk némaságra ítélése. A fenti hármasságot a következőképpen is transzformálhatom: a beszélő-beszélés- a kibeszélt, illetve kimondott. Néha az az érzésem, hogy túlzottan belebonyolódsz e hármasság utolsó tagjának elemzésébe, pedig a beszélő és a beszélés tökéletesen definiálhatatlan, illetve a megszólított hozzám szóló felől értelmezhető, aki szintén csak ilyenformán értelmezhető. A felebarát szól a felebaráthoz, aki a közeli, sőt az, aki közben van, s a köz pedig egyszerre elválaszt és egyesít. A köz, a felebarát ilyen leírása a racionális ész számára csakis antinomikus lehet. Miként a keleti tradíció egyik alaptanítása is, tudniillik az, hogy nirvána és szamszara egy. Ismét Guénonnal szólva, a mérhetetlen mérő a nem-mértből kozmoszt mér folytonosan, s a kozmosz valódi értelme alakzatainak a láthatatlanra mutatásában van. A létező kozmosz örökké forrásozik a végtelen lehetőségből, s itt maga a lét is a lehetőség egy dimenziója. Tehát egy másik régi mondásra is némileg fény derül: az üresség alak, az alak üresség. A szubsztancia (tiszta alakjában a prima materia) e folyamat támasza, és bármely formaprincipium az esszencia dinamikus ittlétének jele, semmi más. Gondolj Zoli bácsi a Teremtés könyvére: Isten kezdetben teremtette az eget és a földet, de nem teremtette a mélységes vizeket. Eme vizek jelzőinek (űr és zűr) helyes fordítása nagyjából ez lenne: üresség, melyben ő van. Nem akarom a témát tovább bonyolítani, de a roppant horizont érzékeltetése kedvéért ideírom még a Teremtés könyve első mondatának kabbalista értelmezését: Kezdetben teremtette Istent (Elohim - jelentése: Ki ez?), az eget és a földet. Az ennyire szerteágazó és mély bibliai tanítás alapján kell és szabad értelmezni az Igét, a beszédet, a nyelvet és a bábeli nyelvzavart.
     Mindez a tudásról való elképzeléseink messzemenő átértelmezését kívánja; a tudás nem lehet a már tudott tudása (lásd: Bewusstsein), hanem: Ádám megismeri Évát. Az ilyen ismeret szent gondolat, provokatívabban a legnagyobb elvakultság mélységes tudása. (A komplementer színek kioltják egymást - az én megsemmisül.) Amit fentebb ily rendszertelenül elmondtam, voltaképpen csupa-csupa kérdés, szeretném ha így is olvasnád.