nyom nélkül
 

zajtalanul pereg el, mutál ujjaid alatt
a látszólag csontkeményre fagyott héj,
megpattant lakkozás szekrényajtók peremén,
porlepte homlok mögött a gondolat,

talán, hogy mégse így kellene, hiába fény-
lik még kint az éjszaka, fáradt haj-
növekedés, ilyenkor a vers inkább vissza-
kívánkozik a takaró alá, nem mozdul a vér,

reggeli hidegbe dermed bele az álom,
nélküle már szinte jobban is érzed magad,
és a repedések között nem mindig marad
megfelelő mondat, a szavakat nem találod,

nyom nélkül lebegnek el, hiába fésülöd
megadóan hátra a hajad, kevesebb már,
de többnek látszik, zajtalanul pereg, mutál
a hajszálpontos idő az ujjaid között
 
 

 
lehetséges változatok
/ismét szamódy zsolt erődfotóihoz/

lelkünk lehetséges erődítményeit,
hiába már a mészfalak sivársága,
a kazamaták és folyosók boltívei,

az üzenetektől lepergő vakolat,
fény és árnyék rajzol saját történetet
a pupillán át a képzelet falára,
amit leírni, ahová belépni nem,

csak mutatni lehet, az elhasználódott,
változó határvonalat, melyen folyton
rányílik a titkos, bár korhadó ajtó
az üres termekre, ahonnan fájdalom-

mentesen ömleni kezd a fény a gépbe,
s ahogy fehérek-feketék váltakoznak,
összeállhat e fényképeken végre
a valóság lehetséges változata
 
 
 

bőrét száradni
/még egyszer, lévai ádám-gyakorlat/
 

ismét tengerálmok térnek vissza nappalaidba,
egy sellőt kinyújtott karral segítesz ki a vízből,
legszebb pikkelyét kiszakítva szemhéjadra
helyezi óvón, lecsókolod arcáról a hű(vös)-

séget, izgalomba jön vérkeringését gyorsítva,
de hiába beszélsz még hozzá, hiába kérdezed,
mivé születnél újjá, ha lehetne, de addigra
már megunod aggályoskodásod, és hazaviszed,

hogy majd akváriumba rakva, érdekes csontvázát
lerajzolhasd alkalom adtán - milyen szép is lehet -,
lelkét visszazárod húsízű mappádba inkább,
bőrét pedig száradni a radiátorra teszed