Új Forrás - 1999. 10.sz.
WEHNER TIBOR
 
A hagyomány és az újítás hagyománya
A magyar érem 1999-es biennáléja Sopronban
 
 
 
Egy- és kétoldalas szabályos korong, négyzet, téglalap, három- és sokszög alakú plakett, és szabálytalan alakzatba foglalt, egyenes és ívelt, meggörbülő vonallal határolt, egységesen tömör és megbontott, áttört forma. 
Domború kiemelkedéseket és kiemeléseket teremtő (lapos-, fél- és magasdombormű) és a felületbe mélyedő mintázás (mélydombormű), a síkszerűségtől elszabaduló, kisplasztikába forduló, a nézőpontok változtatására ösztönző, térbe szervezett kompozíció, rétegződésekkel és már-már provizórikus elem-összekapcsolásokkal alakított struktúra, assemblage-szerű konstrukció, kollázs és applikáció. 
Hagyományos öntéssel és viaszveszejtéses technikával kivitelezett, és vert, forrasztott, faragott, reszelt, szerelt, sokszorosított és egyedi. 
Bronz, ezüst, öntöttvas, krómacél, réz, márvány, porcelán, terrakotta, plexi, csont, tégla, toll, üveg, fa, homok, papír, gyanta, szőr. Kemény és puha. 
Festői és grafikai eszközök - foltok és karcolások -, és fémszínek, faktúrák, polírozások: nyerseségek és precíz megmunkáltságok. 
Megrendelésre készült és autonóm alkotói program jegyében született tradicionális emlékérem - valakinek a tiszteletére: portré felirattal (írók, költők, festők, építészek, tudósok, politikusok), valaminek az emlékére: a téma-ürügy zsáner, történelmi jelenet - és kifejezés, gondolatmegtestesítés: stilizált motívumidézés, konstruktív-geometrikus elvont kompozíció, organikus jellegű elvonatkoztatás, szürreális látomás-rögzítés, lírai absztrakt én-kivetítés, abszurd tárgykollázs. 
Hagyomány és újítás, hagyományos újítás. 
Klasszikum-igézte fennkölt ünnepélyesség, játékosan könnyed formálás, távolságtartó irónia, rideg kívülállás, tárgyszerűség, bensőséges líra, önfeledt gesztus, finoman kiszámított dekorativitás. 
Epikus mesélő-metódus, kijelentés, sejtetés, jelzés, jel, emocionális áradás, metaforikus láttatás. 
Érem a század- és ezredvégen. 

Magyarországon 1977-ben - az akkor 700. születésnapját ünneplő - Sopron városa indította útjára az országos érembiennálék sorozatát, és 1999 nyarán a tizenkettedik - mint a fentebbi, vázlatos leltár is reprezentálja - sokszínűségben, változatosságban tündöklő tárlat megrendezésének, megnyitásának lehettünk tanúi. Ha fellapozzuk a korábbi biennálék katalógusait, s ha felidézzük a díjazottak kollekcióit és az egy-egy alkalommal közönség elé tárt, legjellegzetesebb, legfontosabb alkotásokat, és ha felmérjük eme legújabb éremtárlat jelentősnek ítélhető műegyüttesét is, akkor a legújabb kori magyar művészet történetének egyik különleges fejezete rajzolódhat meg előttünk. Sopron érembiennáléja segítséget ad ahhoz, hogy e sajátságos, finomságokban, érzékenységekben és bensőségességekben oly tűnékenyen játszó művészeti ágazat, az éremművészet legfrissebb magyarországi tendenciáit, mozgásirányait átfogó érvénnyel és jelleggel vizsgáljuk, s ezáltal a speciális alkotóterületen túlmutató tanulságokat fogalmazzunk meg. 
A kiállítássorozat egyik legnépesebb biennálé-mezőnye verbuválódott 1999-ben: kilencvenkét alkotó háromszázötvennél több műve - illetve éremoldala - kapott nyilvánosságot. Az idősebb nemzedékek és a derékhad tagjai mellett ezúttal is jelentkeztek a fiatalok: a rendszeres biennálé-szereplők és a viszonylag ritkábban jelentkezők társaságában számos ismeretlen, első alkalommal fellépő alkotóval találkozhattunk. A soproni seregszemle egyik, a kilencvenes évek történetét meghatározó jellegzetessége ez: itt nincsenek nemzedéki vagy generációs ellentétek, nincsenek stiláris, szemléletbeli gátak, kizárólagosságok: a hagyomány ugyanúgy jelen lehet, teret kaphat, mint a kísérletezés buktatóit, kockázatát is vállaló újítás, az eleven szellemiség. Sopronra karakteresen jellemző vonás, hogy a végletek kiegyenlítődnek, a szélsőségek tompulnak és közel kerülnek egymáshoz, s a tradícióhoz való kötődések megnemesednek. 
Az 1999-es kollekció sokrétű, de mégis kiegyenlített anyagának két súlypontja is a hagyományos emlékérmek együttese és a szuverén, konkrét témához, alkalomhoz, személyiséghez nem kötődő, a művészi gondolat, a művészi koncepció kifejezésének szolgálatába állított alkotások műcsoportja volt. E kettős tendenciát pontosan nyomon követhettük a díjazottak névsorában, illetve a díjakkal elismert alkotók teljesítményében is: a tradícióhoz kötődő Kiss György (1943) és Kótai József (1940) művei mellett Friedrich Ferenc (1946), Gáti Gábor (1937), a nagydíjas Holdas György (1944), Jószay Zsolt (1951), Koleszár Arany (1946), Lugossy Mária (1950), Péter Ágnes (1949), Pucsek Viktor (1978), Soltra E. Tamás (1955) és Szabó György (1947) munkái az érem más és más aspektusát, e műnem hallatlan rugalmasságát, a viszonylagos szabályozottságok ellenére érvényesíthető és érvényesített szabad alakítás lehetőségét reprezentálták. Díjakról és díjazottakról szólván nem feledkezhetünk meg az 1997-es nagydíjas, az ezúttal kamarakiállítással bemutatkozó Budahelyi Tibor (1945) munkásságáról, aki a század egyik legjelentősebb magyar szobrászáról és éremművészéről, a Ferenczy Béniről (1890-1967) elnevezett, kiemelt elismerés elnyerése révén ahhoz a több mint két évtizede alakuló művésznévsorhoz, illetve éremművészeti örökséghez kapcsolódik, amelyet többek között Borsos Miklós (1906-1990), Kiss Nagy András (1930-1997), Vigh Tamás (1926) életműve, soproni vendégeskedése fémjelez. Budahelyi az újítók csapatának egyik prominens művészegyénisége: hangokra és csendekre - rideg racionalitásokra és lágy lírai érzelmekre - hangszerelt, konstruktív szellemiségű éremművészete önálló plasztikai világ, új értékeket és anyagalakítási metódusokat felfedeztető terrénum. 

Sopron tehát - a hagyományokhoz híven - 1999-ben is izgalmas biennálénak adott otthont; egy, a magyarországi alkotói körökben erőteljesen kultivált ágazat, terület szűrőjén át felmutatván, hogy a tárgyalkotó művészetek forrongásának, átalakulásának korszakában - napjainkban - az érem autentikus kifejezésként, korszerű, összegzésre törő, fontos esztétikai jelenségként töretlenül tovább él.