|
BORBÁNDI GYULA
Másodkezdés
Látóhatárból Új Látóhatár*
A Látóhatár című müncheni folyóirat szerkesztőségében 1958 nyarán végbement szakadás után mind a két fél legfőbb gondja az volt, hogyan folytatja immár egymagában azt a munkát, amelyet közösen kezdett el. Jogilag a Vámos Imre-Horváth Béla-páros volt kedvezőbb helyzetben amennyiben a folyóirat Vámos nevén volt a müncheni hivatalokban bejegyezve. A hajdani együttes három tagja, Bikich Gábor, Molnár József és jómagam bántuk is, hogy 1953-ban annyira megbíztunk Vámosban, hogy arra egyáltalán nem gondoltunk, milyen következményei lehetnek annak, hogy a Látóhatár engedélye egyetlen ember nevére szól. Annál is inkább, mert - Németországban élvén - előnyösnek látszott, hogy akit bejelentünk, lehetőleg német személyi okmányokkal rendelkezzék. És ez Vámos Imre volt. Horváth Bélának olasz, Bikich Gábornak francia, Molnár Józsefnek és nekem amerikai papírjaink voltak. Mind a két társaság méltán tekintette magát jogos tulajdonosnak, hiszen közös tulajdonnak fogtuk fel folyóiratunkat. Amikor eltökélt szándékunk volt, hogy a Látóhatárt külön-külön továbbra is kiadjuk, ezt ugyanazzal a névvel természetesen nem tehettük. Annak eldöntése, hogy melyik együttes jogosult arra, hogy az eredeti folyóiratot a magáénak tekinthesse, csak törvényi úton volt elérhető. Egy esetleges hivatalos eljárás hosszú időt vett volna igénybe és költséges is lett volna. Ezért ügyvédünk tanácsára úgy döntöttünk, hogy nevet változtatunk, de olyat választva, hogy benne legyen a Látóhatár szó. Így született meg az Új Látóhatár név. Ennek bejegyeztetése már minden nehézség nélkül megtörténhetett. Persze, a régi évfolyam- és lapszámozást már nem folytathattuk, tehát az 1. évfolyam 1. számmal kellett kezdenünk. Ezt könnyen vállaltuk, jóllehet az Új Látóhatárt éreztük a Látóhatár igazi utódának, de reméltük és bizonyosnak vettük, hogy végül mi maradunk felül és visszatérhetünk az eredeti évfolyamszámozáshoz. Bizakodásunkat és derűlátásunkat nemcsak az táplálta, hogy magunk mögött tudhattuk a régi szerkesztőbizottság, a munkatársak, megbízottak és terjesztők, valamint az előfizetők túlnyomó többségét, hanem főleg az, hogy Molnár József kezében volt az egész kiadóhivatali adminisztráció, terjesztés és pénzkezelés. Pénz ugyan nem volt, de az országos megbízottak és terjesztők, jól ítélve meg az esélyeket, inkább az Új Látóhatárral tartottak, mint a Vámos-Horváth-féle Látóhatárral. Az utóbbi mindent elkövetett, hogy a folyamatosságot a régi Látóhatárral dokumentálja, de az csak nagyon kis mértékben sikerült neki. Az Új Látóhatár döntő előnye abban állt, hogy a teljes címjegyzék Molnárnál volt, tehát a folyóiratot minden helyre elküldhette, míg Vámosék kiadványát csak azok kaphatták meg, akiknek címe véletlenül egyiknél vagy másiknál megvolt vagy könnyen be lehetett szerezni. A két vállalkozás sorsát nagyrészt ez a különbség döntötte el. Vámos kísérletet tett a címjegyzék megszerzésére, de próbálkozása sikertelen maradt. Előnye volt viszont, hogy a régi Látóhatárhoz érkezett kéziratok nagy része nála volt és meg is jelentette. A régi Látóhatár ügyeinek felszámolására az ellentétek miatt nem került sor. Vámos és Horváth még ügyvédi felszólításra sem volt hajlandó tárgyalni a régi Látóhatár likvidálásáról. Végül minden szerkesztőnél a közösből az maradt, ami a birtokában vagy kezelésében volt. Új kéziratokat inkább a "Molnár-Bikich-Borbándi"-hármas kapott, illetve tudott szerezni. A szerzők megoszlottak, egyfelől különféle rokonszenvek alapján, másfelől azon az alapon, hogy sejtelmük szerint, melyik társaság győzi tovább erővel és kitartással, melyik képes biztosítani a folyóirat folyamatos és tartós megjelenését. Az első esztendőben a többi között Kovács Imre, Szabó Zoltán, Gombos Gyula, Fejtő Ferenc, Molnár Miklós, Nagy László, Kibédi Varga Áron, Bogyay Tamás, valamint szinte kivétel nélkül az ötvenhatos fiatal költők és prózaírók az Új Látóhatárnak, Borsody István, Hatvany Bertalan, Határ Győző, Ignotus Pál, Polányi Mihály, Cs. Szabó László mind a két kiadványnak, Fenyő Miksa, Faludy György, Tábori Pál, Tűz Tamás a Látóhatárnak küldött kéziratokat. Amilyen mértékben azonban valószínűnek, majd biztosnak kezdett látszani, melyik bírja tovább szuflával - és a Vámos-Horváth kettős sorozatos ballépéseket követett el -, az arányok olyan mértékben és ütemben növekedtek az Új Látóhatár javára. 1958 szeptemberének első napjaiban eldőlt, hogyan osztjuk el egymás között a munkát és milyen impresszummal jelenik meg a folyóirat. Abban állapodtunk meg, hogy a felelős kiadó Molnár József és a felelős szerkesztő én leszek. Kovács Imre felajánlotta, hogy főmunkatársként szívesen bekapcsolódnék a folyóirat szerkesztőségi munkájába. Erre kértük fel Bikich Gábort és Szabó Zoltánt is. Mind a kettő igent mondott. Tehát három főmunkatárssal indultunk. Erről mind a londoni Írószövetséget, mind néhány közelebbi barátunkat azonnal tájékoztattuk és szeptember 17-én megtörtént a hatósági bejelentés is. Engedélyre a német sajtótörvény szerint továbbra sem volt szükség. Október 4-én megjelent az első szám. Ebben AZ OLVASÓHOZ fordulva, a szerkesztőség a következőket jelentette be: "A majd kilenc esztendős LÁTÓHATÁR megszűnt. Volt szerkesztőinek és munkatársainak java azonban úgy vélte, hogy munkáját az októberi magyar forradalom óta megváltozott körülmények között is folytatnia kell. Az ÚJ LÁTÓHATÁR írói, közírói és szerkesztői e forradalom eszméinek szolgálatára s a magyar nyelv és irodalom művelésére törekednek. A tudományos vita és a meg nem alkuvó igény hívei." Közölte végül a szerkesztőség, hogy az Új Látóhatárt a jövőben kapni fogja a régi Látóhatár minden előfizetője, aki nem tart igényt rá, küldje vissza. Erre csak igen kevés esetben került sor. A szakadásról, annak okairól és előzményeiről nem történt említés, aminthogy a Vámosék által kiadott számban sem kerültek szóba a történtek. Az iménti bejelentésnél bővebb és részletesebb volt az a szórólap, amellyel a szerkesztőség hírverésként "A művelt magyar közönséghez" fordult. Ebben a többi között ez állt: "Az Új Látóhatár abban látja feladatát, hogy semmilyen irodalmi vagy politikai irányzat szolgálatába nem szegődve, a magyar irodalom legnemesebb hagyományait folytassa és minden méltó törekvésnek helyet adjon [...] A magyar író sohasem tagadhatta meg a nemzet, a nép szolgálatát. Az Új Látóhatár forradalom előtt és után hontalanná vált írói helyzetüknél fogva sem lehettek kivételek. Élni akarnak a hontalanság egyetlen előnyével: a viszonylagosan nagyobb szabadsággal. Semmilyen pártnak vagy világnézetnek nincsenek elkötelezve, a napi politika szempontjait figyelmen kívül hagyva szólnak népünkről és népünkért. Az Új Látóhatár szabad fórum, amely olvasói megbízható tájékoztatása érdekében helyt ad minden szakszerűen és magas színvonalon kifejtett nézetnek." Az Új Látóhatár postai címe Molnár József lakáscíme lett. Kilenc országban tizennégy megbízottja és terjesztője működött. A kiadóhivatali teendőket és pénzügyeket Molnár József intézte. A nyomtatást, mivel a Herp-nyomdával Vámos Imre állapodott meg, az Újváry Sándor által vezetett Greif Kiadó nyomdája végezte. Az első szám Máté Imrének Nagy Imre című versével indult, majd Bibó István bebörtönzése okán a folyóirat közölte a Márciusi Front tíz esztendejéről szóló 1947-es tanulmányát. Nagy Imre munkássága és sorsa volt Molnár Miklós esszéjének témája. Molnár József a szovjet megszállás hatásáról és a kelet-közép-európai helyzetről értekezett. Kovács Imre japán útinaplóját közölte. Szabó Zoltán "a népi forradalmiság múltjáról és jövőjéről" elmélkedett. Újabb verseit tette közzé Bikich Gábor, András Sándor és Sulyok Vince. Új szerzőként szerepelt a folyóirat későbbi évtizedeiben jelentős munkát végző Sztáray Zoltán egy recski emlékeit felelevenítő elbeszélésével. Az ugyancsak első ízben publikáló bécsi Varga József a magyar közgazdászoknak a hivatalos kommunista felfogástól eltérő nézeteivel foglalkozott. Én a népi írók ellen kezdett újabb hajszát ismertettem. Közölte végül az Új Látóhatár Alfred Kantorowicz Nyugatra menekült kelet-német író Német naplójának egy részletét. Ugyancsak október folyamán jelent meg az immár Vámos és Horváth folyóiratának elkönyvelt Látóhatár is, természetesen folytatva a régi évfolyamszámozást. Nagyrészt, mint már említés történt róla, olyan írásokkal, amelyeket a szerzők még a régi, közös Látóhatárnak küldtek. A következő év első számában még megünnepelték a Látóhatár tizedik évfolyamának kezdetét, de anélkül, hogy bárki is felemlítette volna az elmúlt kilenc év történetét és azoknak a munkatársaknak legalább a nevét, akik a szakadás után az Új Látóhatárt írták, szerkesztették és kiadták. Igaz, Vámos és Horváth megígérte az emlékezések folytatását, de arra már nem került sor, mert folyóiratuk mind ritkábban jelent meg, szenzációként közölve a többi között a Szabad Európa Rádió és a külföldi Magyar Írószövetség tevékenységének "leleplezését" szolgáló írásokat. A kiadvány teljesen eljelentéktelenedett, szerzőinek egy része átment az Új Látóhatárhoz és olvasói is oly mértékben pártoltak el tőle, hogy anyagiak híján és a két szerkesztő személyes helyzetének kilátástalansága miatt, bízva a hazai kommunista szervek ígéreteiben, Vámos és Horváth a folyóirattal együtt 1962 februárjában visszatelepedett Budapestre. Ott mind a kettő állást és lakást kapott, egy idő után jóváhagyást is a Látóhatár hazai megjelentetéséhez, de a szerkesztés mindinkább kicsúszott a kezükből, az irányítás először Fodor Józsefre, majd Mesterházi Lajosra bízatott, míg végül 1972-ben megszűnt. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a munkatársi gárda nem alakult a kívánt módon, jóllehet többeket csábított az egyéb magyarországi folyóiratokénál magasabb szerzői honorárium. Az írói tekintélynek azonban nem használt ebben a Látóhatárban való publikálás. Okóber közepén az Új Látóhatár felkérte munkatársi közreműködésre Borsody Istvánt, aki iránti tisztelete és megbecsülése azután sem csökkent, hogy nem ismerte fel Vámos Imre felelősségét a szerkesztőségen belüli légkör romlásáért és a szakadásért. Borsody röviddel utána egy olvasói levél közlését kérte. Ebben ezt írta többek között: "Az a feltevés, hogy az Új Látóhatárt azért kellett megindítani, mert a Látóhatár megszűnt, tévesnek bizonyult, mivel a Látóhatár továbbra is megjelenik. Ez a körülmény sokunkat, akik a Látóhatárba éveken át dolgoztunk, úgy hiszem, igen fájdalmasan érint. A Látóhatár dolgozótársai közül ugyanis kevesen voltak belekeveredve a személyes perpatvarba, ami a Látóhatár egységét megbontotta s az Új Látóhatár megindítását megelőzte. Akik az egység megóvásáért szálltak síkra, most már abban a kellemetlen helyzetben találják magukat, hogy a két Látóhatár között válasszanak s választásukkal akarva, nem akarva állást foglaljanak az olyan torzsalkodásban, amihez közük nem volt. Az egység híveinek egyetlen logikus állásfoglalása ebben a helyzetben tulajdonképpen az lenne, ha munkájukkal mindkét lapot támogatnák. Az ilyen kétoldali »beszivárgással« talán még az egységet is helyre lehetne állítani - feltéve, hogy két folyóiratot anyagilag fenn lehetne tartani, míg a válást előidéző indulatok lecsillapodnak s a közös munka előfeltételei megteremtődnek. Ezt a magam részéről hőn óhajtom, márcsak azért is, mert irodalmi körülményeink között egy folyóiratot bizonyára színvonalasabban lehetne szerkeszteni, mint kettőt, nem szólva arról, hogy mennyire gazdaságosabb lenne anyagi erőinket egy folyóirat fenntartására fordítani. Egyelőre hát csak azt kívánnám, hogy a válással reánk kényszerített versengés fokozza szellemi és anyagi erőfeszítésünket, nehogy külön-külön kimúlással végezzük pályafutásunkat." Borsody levelét írójának jószándéka iránti megbecsüléssel és a személye iránt érzett barátsággal fogadtuk, de arra kértük, ne ragaszkodjék levelének a folyóiratban való közléséhez, mert megítélésünk szerint ez újból napirendre helyezte volna a szétválás ügyét és további állásfoglalásokat indított volna el. Ezt nem kívántuk, időnket és erőnket a folyóirat tartalmi gazdagítására és újabb olvasók szerzésére akartuk fordítani. Borsody érveinket megértve tudomásul vette, hogy levele nem jelenik meg. Ennek ellenére biztosítottuk, hogy írásait mindig szívesen látjuk és bízunk benne, előbb vagy utóbb az Új Látóhatár munkatársa lesz. Barátságunk egy pillanatig sem ingott meg. Az 1959 márciusi számban már szerepelt a munkatársak között, aminthogy másoknál is tudomásul vettük, hogy a Látóhatárnak is ad írást. Sejtettük, sőt biztosak voltunk abban, hogy Vámosék nem bírják sokáig, vagy a szerzők nem érzik majd jól magukat és áttérnek hozzánk. Így is történt. A mindkét folyóiratban publikálni kívánók közül Ignotus Pál az 1959 januári számnak küldött írást, Hatvany Bertalan és Cs. Szabó László májusban, Koestler Artúr júliusban, Polányi Mihály szeptemberben, Határ Győző az év végén. Fenyő Miksa és Tábori Pál még megváratta az Új Látóhatárt, amin nem lehetett csodálkozni, hiszen mind a ketten nemcsak rokonszenveztek Vámos és Horváth folyóiratával, de segítettek abban, hogy megjelenéséhez pénzt kapjon. 1958. október 22. és 28. között tartotta a Magyar Írók Szövetsége Külföldön első kongresszusát Párizsban, amelyen negyven író vett részt, a tagok egyharmada. Az összegyűltek szép számú párizsi magyar és francia közönséggel együtt ünnepi összejövetelen emlékeztek meg a két év előtti magyar forradalomról. Ezen kívül irodalmi esten is részt vettek. A közgyűlésen megválasztott elnökség és választmány október 27-én ülést tartott, hogy a tennivalókról tárgyaljon. A választási eredmények akkor váltak hivatalossá, amikor befutottak a levélben érkezett szavazatok is. Az elnök Ignotus Pál, a főtitkár Szabó Zoltán, titkár Mészáros István, pénztáros Kemény György lett. A tizenegy tagú választmányból nyolcan munkatársai voltak az Új Látóhatárnak. Munkatársa volt az elnökség három tagja is. A szerkesztőség tehát elégedett lehetett a hozzá közel álló írótársak választási eredményeivel. Örömmel és megelégedéssel töltötte el a folyóirat belső munkatársait az a kitüntetően elismerő vélemény, amellyel sokan az Új Látóhatár első számát illették és az az érdeklődés, amelyet jövője iránt mutattak. Főleg a forradalom után menekült, részben még egyetemi tanulmányokat folytató fiatal költők és írók véleménye esett jól és volt reményt keltő, hiszen felfogásuk és lelkesedésük annak ígéretét vetítette előre, hogy a szerkesztőség bizton számíthat egy új és tehetséges friss munkatársi gárdára. Az írószövetségi találkozón más öröm is ért minket. Fejtő Ferenc átadta nekem az általunk akkor még nem ismert innsbrucki Hanák Tibor Korunk szellemi helyzetéről írott tanulmányát, amely oly kitűnő volt, hogy nem sokkal Münchenbe való visszaérkezésem után közlését megígértem és meghívtam a folyóirat munkatársai körébe. Hanák azonnal válaszolt, elégedetten véve tudomásul az Új Látóhatárról adott tájékoztatásomat, "amely sejtetni engedi, hogy a szerkesztőség a demokratikus sokszínűség alapján áll". Újabb levelemben a szerkesztőség felfogásáról azt írtam Hanák Tibornak, hogy "a folyóirat a külföldre szakadt írók, művészek és tudósok szabad fóruma [...] Ennek alapján arra törekszünk, hogy lehetőleg minden irányzat képviselve legyen és ha nézetkülönbségek keletkeznek, a problémák demokratikus diszkusszióban tisztázódjanak. Egyszóval, jó írásokat kívánunk közzétenni és a valóban szakszerű vitának fórumot teremteni. Ez volt a hajdani Látóhatár célja is, de most sokkal következetesebben és eredményesebben iparkodunk ezt a célt megvalósítani." A Látóhatár körül Münchenben történtek a hazai újságokat is foglalkoztatták, ámbár a kommunista irányítású sajtóban arra is tekintettel voltak, hogy a figyelem ne legyen feltűnő, nehogy a folyóirat iránt érdeklődést tápláljon és a szándék visszájára forduljon. A cél az Új Látóhatár lejáratása és nevetségessé tétele volt. A központi pártlap, a Népszabadság például a szakadást ilyen mulattató módon ábrázolta: "A szerkesztőség egy része otthagyta a nyíltan burzsoá talajon álló »régieket« és »Új Látóhatár« címen új folyóiratot indított. Az »újak« előtérbe kerülése kiváltja a többiek méltatlankodását, féltékenységét. A »régiek« megpróbálják bizonyítani, mennyivel hűségesebb és megbízhatóbb bázisai ők az imperialista politikának. Ezt persze nehéz bebizonyítani. De abban már van némi igazság, hogy számottevő, politikailag aktív, a vezetők rendelkezésére álló tömeggel csak ők rendelkeznek. Ez egyébként az imperialistáknak a külföldön levő magyarokkal kapcsolatos politikájában egyik legsúlyosabb ellentmondás." Azzal a szerző adós maradt, hogy kik a »régiek« és kik az »újak«, és egy folyóirat belső ügyeivel kapcsolatban hogyan értendő a "tömegek" megléte vagy hiánya. Molnár József néhány hetet személyes okokból New Yorkban töltött, felhasználva ottlétét az Új Látóhatár ügyeinek előrevitelére is. Beszélt munkatársakkal - elsősorban Kovács Imrével -, közelebbi és távolabbi barátokkal, olvasókkal és azt a benyomást szerezte, hogy az Új Látóhatár iránt növekszik az érdeklődés. A Petőfi Kör választmánya elhatározta, hogy amolyan félhivatalos lapjának tekinti, a menekült diákszövetség a tagjai körében végez hírverést az érdekében és jelentkeztek mások is, hogy hajlandók segíteni. Szükség lett volna a Szabad Európa Bizottság támogatására is, mégpedig abban a formában, hogy nagyobb számú példányt vásárol az egyes számokból. A készség meg lett volna, csakhogy abban a mértékben, amilyenben a régi Látóhatárral történt. Közben azonban Vámos és Horváth is jelentkezett támogatásért, ami zavart keltett, hiszen két csaknem azonos nevű kiadványról volt szó. Az amerikaiak azt ajánlották, hogy változtassunk nevet - a "Válasz" tetszett volna nekik -, de erről szó sem lehetett. Így egy időre függőben maradt a két orgánum által kért támogatás ügye, vagyis az egyik vagy a másik melletti döntés. Közben a szerkesztőségben megbeszélések folytak a sürgető tennivalókról és befejeződtek a duplának készült következő szám munkálatai. Kialakult a feladatok és illetékességek megoszlása. Molnár József volt felelős az adminisztrációért, a kiadóhivatal működéséért és a pénzügyekért, de részt vett a szerkesztésben is. Bikich Gábor feladata volt a szépirodalmi és kritikai írások gondozása, az enyém a szerkesztésért való felelősség, valamint az értekező prózával, tehát esszékkel és tanulmányokkal való törődés, a számok összeállítása. Az Új Látóhatárt 1958 október közepén meglátogatta Herceg János vajdasági író és megindult a kapcsolatok kiépítése az Újvidéken, Szabadkán és más magyarlakta városokban élő írókkal. Ez akkoriban minden nehézség nélkül történhetett, ellentétben hazai barátainkkal, akiknek eléggé óvatosaknak kellett lenniük külföldi összeköttetéseik dolgában. A jugoszláv kormányzat időnként hasznot is húzott Nyugaton abból, hogy polgárai - különösen a szellemi emberek - baj nélkül érintkezhettek nyugatiakkal, emigránsokat is beleértve. Ez a viszonylagos "szabadság" azonban ki volt téve a mindenkori politika hullámzásának és az engedményes éveket többször szigorítások követték. A vajdasági írók viszont igyekeztek kihasználni a légkör olykori enyhülését és többen rendszeres érintkezésben voltak az Új Látóhatárral. Míg a folyóirat példányai Magyarországon legtöbbször fennakadtak a vámvizsgálatnál, Jugoszláviába az esetek többségében háborítatlanul jutottak el a címzettekhez. Persze, ott is voltak időszakok, amikor ez nem működött. November végén levelet kaptunk Polányi Károly, Kanadában élő egyetemi tanártól, a Galilei Kör hajdani elnökétől és feleségétől, a tízes évek háborúellenes diákmozgalmából ismert Duczynska Ilonától, akiket az ötvenhatos magyar forradalom térített vissza a magyar ügyek iránti érdeklődéshez. Azt írták, hogy szerencsét kívánnak vállalkozásunkhoz, szeretnének segíteni az Új Látóhatár terjesztésében, "hiszen vannak, akik erre a hangra vártak, csak már nem igen reménykedtek benne". December első napjaiban jelent meg és került postázásra a már említett dupla szám (1958/2-3), majd száz lap terjedelemben. Kovács Imre A népi irodalom hőskora című írása nyitotta meg. Ebben vázlatos képet rajzolt a falukutató mozgalom elindulásáról, a népi írói tábor kialakulásáról, a harmadik út értelméről, a parasztpárt működéséről és a népieknek az ötvenhatos forradalomban játszott szerepéről. Mészáros István filozófus és kritikus arról írt, hogyan kezelték Magyarországon a sztálinizmus éveiben a nemzeti hagyományokat. Kibédi Varga Áron a német expresszionista költészethez fűzött széljegyzeteket. A Svájcban élő Domahidy Miklós egy bábjátékát mutatta be. Bikich Gábor Babitsról közölt jegyzetet. Én pedig Lukács Györgynek egyfelől a modern nyugati művészeti irányok, másfelől az úgynevezett forradalmi romantika elleni kétfrontos háborúját ismertettem. Máté Imrétől, Bakucz Józseftől és Gömöri Györgytől versek voltak olvashatók. Mind a hárman a forradalom után Nyugatra menekült fiatal költőkhöz tartoztak. Doroszlai Sándor műfordítással, a Párizsban élő fiatal prózaíró, Márton László elbeszélésével szerepelt. Gömöri György a nagysikerű Paszternak-regényt, a Doktor Zsivágót méltatta. Bárány-Oberschall Magda egy müncheni kiállításról számolt be, Molnár József az amerikai Hannah Arendtnek a magyar forradalomról írt művét, Nagy László a hazai pártos történetírás egy újabb termékét, Ekecs Géza a külföldi filmek magyarországi sorsát, Molnár József a vajdasági Szirmai Károly egy új regényét, Bikich Gábor az Eszmélet című új folyóirat első számát ismertette. A folyóirat egy régi munkatársa, a Komáromi István írói nevet használt Sárkány István egy levelében arról tájékoztatott, hogy az Új Látóhatár három jellegzetességét máris szembetűnőnek érzi. Az első, hogy nem rejti véka alá szellemi és politikai irányvonalát, a második, hogy ki tudja válogatni az irodalmilag értékes anyagot és kitárta kapuit az ötvenhatos emigráció fiatal tehetségei előtt, a harmadik a "szinte kizárólagosan magyar tematika". Az utóbbihoz hozzátette, hogy az "politikai szempontból természetes, de szellemi szemszögből nézve szűk »Látóhatárhoz« vezet. Az egyén élete a forradalom bukása ellenére is tovább folytatódik. Az emigráció nemcsak a hazához viszonyítva realitás, hanem önmagában is az - nem politikailag, de szellemileg. Az emigráns nem kizárólag emigráns, hanem továbbra is ember, szellem, intellektuel, stb. [...], aki tovább éli a maga életét. Ilyen értelemben éppen az értékesek egy fontos hányada nem is emigráns, csak külföldön élő magyar és sokszor, mint a folyóirat munkatársainak egy része, beleilleszkedik munkájának egy részével a Nyugat életébe. Fontos lenne, ha nyugati munkájából és nyugati élményeiből, Nyugaton folytatódó életéből is leírná ki-ki amit tud és ezt az Ú. L. közölné. (A líra terén ez megvan - de ez csak a líra.) Node könnyen lehetséges, hogy megjegyzésem »déplacé«, mert nyitott kaput döngetek..." Valóban, munkatársunk és barátunk, nyitott kaput döngetett, mert a szerkesztőségben gyakran felvetődött az ily értelmű írások közlésének kívánatos volta és ha kaptunk volna ennek megfelelő kéziratokat, azokat, ha színvonalasak, biztosan közzétettük volna. Aminek az ideje később el is jött. Említés történt már arról, hogy a szakadás és az Új Látóhatárban történő folytatás megkezdésekor a kassza üres volt. Az első elszámolást Molnár József pénztárosi minőségében az év végén készítette el. Eszerint 1958. szeptember 1. és december 31. között a filléreket figyelmen kívül hagyva, az előfizetésekből 1.820, hozzájárulásokból 1.160, németországi felajánlásból 199, eladásból 610 márka folyt be. Kölcsönt kapott a folyóirat 300 márka összegben. Mindent beleszámítva az összbevétel 4.090 márka volt. Ezzel szemben a nyomdaszámlák 3.171, a portó 447, irodaszer, telefon és apróbb kiadások 213 márkát tettek ki. Az összkiadás 3.832 márka volt. A bevételeket és kiadásokat összevetve az év 257 márka egyenleggel zárult. Az év végi megbeszéléseken döntés született arról, hogy a jövőben a pénztáros a lapban időnként közzéteszi a pénztári mérleget, hogy támogatók, előfizetők és olvasók lássák, az illetékesek hogyan gazdálkodtak. Az Új Látóhatár szerkesztői elégedetten zárták az eseménydús 1958-as esztendőt és noha még korai lett volna megindulásáról mérleget készíteni, a közös és egyéni benyomások biztatóak voltak. A visszhang bátorítónak tetszett, hiszen a szélesebb baráti, munkatársi és olvasói kör magatartása annak reményét nyújtotta, hogy a vállalkozás ígéretes lesz és alkalmas azoknak a feladatoknak az elvégzésére, amelyeket a szerkesztői és kiadói közösség maga elé tűzött. Kétségtelen, hogy voltak, akik nem jó szemmel nézték a szétválást, ami valóban sajnálatos volt. Azt a nézetet vallották, hogy minden áron együtt kellett volna maradni és ha ehhez engednie kellett volna valamelyik félnek, akkor ez a Bikich-Borbándi-Molnár hármas kellett volna legyen. Az indoklás, persze, nem tárgyi volt, inkább személyi megfontolásokon és rokonszenveken alapult. Ugyanúgy természetesen a másik változat is, az ugyanis, hogy Vámosnak és Horváthnak illett volna a békesség és egyezség kedvéért engedményt tennie. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű és könnyű, mert emberi alaptermészetek és gyengeségek ütköztek, amelyeket legyűrni már jóval nehezebb és bonyolultabb feladat. Az 1958-as év második fele meggyőzte az Új Látóhatár embereit, hogy helyesen cselekedtek, amikor inkább a saját utat választották és nem erőszakolták azt az együttműködést, amelyről előre lehetett látni, hogy előbb vagy utóbb kudarcba fullad. A későbbi évek története megerősítette őket abban, hogy bármilyen fájdalmasnak érezték is, a szétválás kikerülhetetlen volt. Annál is inkább, mert mielőtt erről döntöttek volna, a másik fél már kimondta a maga szándékát és elhatározását, hogy nélkülük akarja a Látóhatárt folytatni. Erre egyébként mind a két fél egyaránt illetékesnek érezte magát, hiszen abból kellett kiindulni, hogy a folyóirat öt ember közös tulajdona volt, és mint már említés történt róla, a hatósági bejegyzésnél a felelős kiadó és szerkesztő megnevezése, a tulajdoni viszonyokat nem érintve, merőben annak alapján történt, hogy ki rendelkezett németországi személyi papírokkal, vagyis ki volt helyi rezidens. Miután az érdekeltek nem kötöttek írásos megállapodást a tulajdonviszonyokról, mindenki társtulajdonos volt és ennek alapján méltán tekinthette magát a jogfolytonosság őrzőjének. A többségi elv alapján - hárman kettővel szemben - a későbbi Új Látóhatár együttes volt jobb pozícióban. És ennek megfelelően viselkedett. Nemcsak remélte, de meg volt róla győződve, hogy a versenyben felülkerekedik, majd egyedül marad a porondon és a gyakorlatban is jogutóda lesz a régi Látóhatárnak. Noha adóssága egyelőre nem volt a folyóiratnak, mégis gondot okozott a kéthavonta megjelenő számok költségeinek fedezése. Molnár József szorgos munkája következtében tartani lehetett a régi Látóhatár előfizetői táborát és sikerült néhány új előfizetőt, valamint olvasót toborozni. A nyomdai és egyéb költségek azonban állandóan emelkedtek, úgyhogy félő volt, hogy fizetési nehézségekbe kerülünk és az egymást követő számlákat nem tudjuk kiegyenlíteni. Megoldásként az kínálkozott volna, hogy újra megkaphassuk a Szabad Európa Bizottságtól - lapvásárlásként - azt a támogatást, amelyet az intézmény a belső válság és szakadás miatt felfüggesztett. Kovács Imre levélben fordult a vállalat egy illetékes vezetőjéhez, kérve, hogy segítse példányok nagyobb számú vásárlásával azt az amerikai szempontból is hasznosnak tekinthető tájékoztató és felvilágosító munkát, amelyet a folyóirat a nyugati magyarok, főleg az értelmiség körében végez. A Szabad Európa Bizottság osztályai ilyen ügyekben nem voltak nagyon rugalmasak, ha emigránsok vitái konfliktusokba vagy válságokba torkolltak, gyorsan leállították a segélyeket, de nagyon lassú és bonyolult volt a megrendült bizalom és az elveszett támogatás visszaszerzésének folyamata. Az a kísérlet, hogy a folyóiratot a Congress for Cultural Freedom, amerikai pénzből működő nemzetközi értelmiségi szervezet is támogassa, eredménytelen maradt, talán azért is, mert annak magyar partnere az emigráns Írószövetség és lapja, az Irodalmi Újság volt. Az Új Látóhatár jó kapcsolatot tartott fenn az Irodalmi Újsággal, a kettőnek sok közös munkatársa volt, többször egymásról is hírt adtak és kölcsönösen közölték egymás hirdetését. Ugyancsak jó volt a viszonya a bécsi Magyar Híradóval, továbbá a Délamerikai Magyar Hírlappal és a Torontóban megjelenő Magyar Hírlappal. A szerkesztőséghez levelek nagy része hozzászólás volt különböző közleményekhez, amelyekből néhány nyomtatásban is megjelent a folyóiratszámok levelezési rovatában. Akadt azonban szép számmal az elismeréseken és jóváhagyásokon kívül kritika és korholás is. Egy berni olvasó, Pekáry Tamás egyetemi asszisztens például az 1958 őszi számban sokallta a Lukács Györggyel foglalkozó vagy őt érintő írásokat, ajánlva, hogy a folyóirat inkább bírálja a marxista filozófust, főként pedig hagyjon fel a lukácsgyörgyizmussal. Helyette annak kritikáját lenne kötelessége adni, főleg a fiatalság számára. "Gyakran kell sajnálattal tapasztalnom - közölte a levélíró -, hogy értelmes, jó szándékú fiatalok, megfertőzve a kommunista »művészetszemlélet« valamelyik áramlatától, teljesen idegenül állnak a modern európai művészet számos alkotása előtt." A berni olvasó más kérdést is érintető levelére először Molnár József, majd később mint szerkesztő és a személyes érintettség okán én is feleltem: "nézetét és kívánságát őszintén tiszteljük, de az Új Látóhatárnak nem lehet feladata, hogy akár a lukácsgyörgyizmust propagálja vagy akár kiirtására törekedjék. Ha folyóiratunkat figyelmesen áttanulmányozta - úgy gondolom, hogy nem csak egy számot, hanem az összeset - bizonyára észrevette, hogy célunk nem eszmék terjesztése, hanem vizsgálata és bírálata. Lukács György esetében is arra törekszünk, hogy olvasóink munkásságát megismerjék, nézeteiről véleményt alkossanak és vele kapcsolatos vitában, legalább önnön hasznukra, ítéletet mondjanak. Mi ehhez legfeljebb anyagot szolgáltathatunk, olyan írások vagy dokumentumok közlésével, amelyek könnyebbé teszik a tájékozódást. Éppen ezért, mi szívesen helyt adunk olyan közleményeknek is, amelyek »leszámolnak« Lukács György nézeteivel. Ami pedig az ügy személyes részét illeti, én nem tartozom Lukács filozófiájának és esztétikájának hívei közé, tanulmányomat nem is valamilyen esztétikai vagy irodalmi irányzat szemszögéből írtam, hanem azzal a célzattal, hogy olvasóinknak új könyvének mondanivalójáról beszámoljak." 1959. február 6-án megjelent a folyóirat új száma, amelynek legnagyobb érdeklődést és figyelmet kiváltó közleménye Ignotus Pálnak a "Népiség"-ről írott terjedelmes esszéje volt, amely két folytatásban látott napvilágot. Az Új Látóhatár feladatának tartotta - néhány szerkesztőjének és munkatársának népi múltja és szemlélete következtében, de nyitottságát is bizonyítandó -, hogy a népi irodalommal és mozgalommal kapcsolatos témák fóruma legyen, még az olyan kritikusnak és elítélőnek ígérkező véleményeké is, mint amilyen Ignotusé volt. Éppen ezért, nyomban igent mondtam, amikor írását felajánlotta. Valóban, azt kaptuk, amire számítottunk. Ignotus megismételte a népi irodalommal és a népi mozgalom eszméivel kapcsolatos régi nézeteit, sőt néhány új érvvel bővítette korábbi vádjait. Valószínűnek tetszett, hogy sokan nem értenek vele egyet és ezért azonnal vitát indítottunk a felvetett kérdésekről. Ettől nemcsak a téma több részletének tisztázását reméltük, de úgy véltük, hogy a folyóiratnak is hasznára válik, mert a viták általában jótékonyan hatnak az olvasói figyelemre és érdeklődésre. A népi tematikát két további közlemény is érintette: Szabó Zoltán írása az 1943-as szárszói konferenciáról, valamint az én cikkem Jászi Oszkár és Bibó István eszméinek rokonságáról. E számban ezen kívül Szamosi József emlékezett Móra Ferencre, az ausztráliai Ravasz Károly a magyar gazdasági helyzetről és a gazdasági reformelképzelésekről írt, Hanák Tibor pedig A vallásos tudat és érzület korunkban címmel erős olvasói visszhangot kiváltó tanulmányt közölt. Versekkel Bakucz József, Ács Géza, Bán Györgyi és Baránszky-Jób László, elbeszéléssel Domahidy Miklós szerepelt. Az egyéb cikkek közül említést érdemel Papp László beszámolója az ötvenhatos amerikai magyar diákok körében végzett közvélemény-kutatás eredményeiről, Nyeste Zoltán ismertetést adott Karl Jaspers filozófus, valamint Albert Schweitzer orvos új könyvéről, amelyekben mind a ketten a béke vagy atomháború kérdését tárgyalták. A két hónappal később megjelent tavaszi számban Író és történelem címmel Gombos Gyula vázlatot készített Borisz Paszternak orosz íróról, a forradalom után Nyugatra menekült Noszlopi György művészettörténész Henry Moore művészetéről elmélkedett, Molnár József azokat a véleményeket és vádakat tekintette át, amelyekkel hazai kommunista publicisták az Új Látóhatár szerzőit illették az elmúlt esztendőkben. Sztáray Zoltán Hudson-parti álom című elbeszélését, Bikich Gábor pedig Könyörgés az ősökhöz című prózaversét közölte. Kibédi Varga Áron francia könyvújdonságokkal, Borsody István az amerikai George F. Kennan új béketervével, Hanák Tibor a híres svájci pszichológusnak, C. G. Jungnak a repülő csészealjakról mint pszichikai jelenségekről írott könyvét ismertette. A szerkesztőség örömmel és megelégedéssel regisztrálta, hogy nemcsak a régi Látóhatár munkatársai, de újak is - főként pályakezdő fiatalok - nagy számban keresik fel kézirataikkal a folyóiratot. E könyv írása közben fedeztem fel egy 1959 áprilisi levelet, amelyben Szabó Zoltánnak elpanaszoltam, hogy mily sok kézirattal rendelkezünk és előfordul, hogy szerzőknek olykor hónapokig kell várniok, míg írásaik kinyomtatására sor kerül. Ez egyfelől örvendetes volt, mert az Új Látóhatár növekvő tekintélyéről vallott, másfelől lehangolt, hogy az anyagi helyzet nem tette lehetővé a terjedelem növelését. Kellemes közérzetet keltett, hogy a folyóirat magas színvonala távol tartotta a dilettánsokat és a szerkesztőknek nem kellett értéktelen, silány kéziratokkal bajlódniuk. Ez a későbbi évtizedekben is megkönnyítette a munkájukat és elősegítette az idővel való ésszerű gazdálkodást. Gondot okozott viszont, hogy egyfelől a munkatársak gyakran terjedelmes elbeszéléseket, esszéket, tanulmányokat ajánlottak fel közlésre, másfelől kisebb számban érkeztek rövidebb írások, műbírálatok, tömör észrevételek és jegyzetek, ami egy folyóiratot változatossá és a témákat illetően színessé tehet. Ez a helyzet a későbbiek során javult. Jóleső érzés volt, hogy csak kevés kéziratot kellett elutasítani. Ezek között szép számmal akadtak elbeszélő művek, amelyek Bikich Gábor - általunk méltányolt és helyeselt esztétikai szigora és megalapozott - ítélete folytán nem kerülhettek közlésre. Egyik-másik szerző ezt el is panaszolta, de én mint felelős szerkesztő csak megértést kérhettem, mivel a szépirodalmi anyagokért felelős szerkesztő ízlését és döntését a többiek magukévá tették, aminthogy számíthattak arra, hogy az ő véleményük az értekező próza - tehát irodalomtörténeti, történelmi, politikai, társadalmi, gazdasági témájú írások - területén ugyancsak mértékadó lesz. Az összhang ebben az időben zavartalan volt a szerkesztőség kebelében. Az illetékességek világosan elhatárolódtak és mindenki tartotta magát az egyezséghez. Akadtak olyan szerzők is, akik az ellen háborogtak, hogy a szerkesztőség - persze, nem szépirodalmi művek, hanem tanulmányok, cikkek vagy kritikák esetében - néha terjedelmi okok miatt szükségessé váló rövidítéseket, tömörítéseket ajánlott. Nagy Balázs, a Petőfi Körnek az emigrációban kezdetben nagy megbecsülésnek örvendő volt főtitkára is így járt egy politikai-ideológiai jellegű dolgozatával, amelyet az Új Látóhatár csak akkor akart közölni, ha az érdemi mondanivalót nem érintő kurtításhoz hozzájárul. Ezt nem volt hajlandó megtenni, írása minden betűjéhez ragaszkodott, közölve, hogy ha nem jelenhetik meg teljes terjedelmében, felajánlja másnak. Még közeli barátjának, a folyóirat ügyeiben tájékozott és munkájában résztvevő Nyeste Zoltánnak a tanácsát sem fogadta el, inkább lemondott az Új Látóhatárban való szereplésről. A szerkesztőség ezt érthető módon fájlalta, azon okból is, hogy igen szívélyes viszonyban volt a Petőfi Kör hajdani tagjaival és emigrációs szervezetével. Május végén jelent meg az 1959/3. szám, amely Hatvany Bertalannak a kínaiak elleni áprilisi tibeti felkelés leverése után az érdeklődés előterébe került Tibet múltjával és jelenével foglalkozó tanulmányával indult. Kovács Imre folytatta ázsiai útinaplóját, ezúttal Japánban nyert élményeit és tapasztalatait foglalva össze. A Münchenben élő művészettörténész, Bárány-Oberschall Magda Bizáncnak a magyar művelődésben játszott szerepéről értekezett. Fejtő Ferenc a szocialista Eduard Bernstein nézeteit ismertette. A párizsi Nyéki Lajos és Kibédi Varga Áron verseket, a hajdani budapesti Irodalmi Újság volt szerkesztője, a Kanadába emigrált, majd Párizsba költözött Enczi Endre rövid elbeszélést közölt. A népi irodalomról nyitott vitában Ignotus Pál tanulmányát elsőként a fiatal nemzedék írói részéről az akkor huszonöt éves Márton László illette kritikával. Ugyancsak a népi irodalom volt a témája Cs. Szabó Lászlónak, aki a kommunista központi bizottság kulturális munkaközösségének a népi írókról kiadott elítélő állásfoglalását bírálta, szegénységi bizonyítványnak nevezve azt. Nagy Ferenc volt miniszterelnök a magyar forradalom leverését követő külpolitikai feladatokkal foglalkozott. Hazai irodalmi témát taglalt Gömöri György a fiatal költők Tűztánc című antológiája gyengéit mutatva ki. Két hónappal később megjelent újabb számban a népi irodalomról indított vitához kapcsolódva az Új Látóhatár egy Zilahy Lajossal folytatott 23 lap terjedelmű beszélgetést közölt, amelynek kérdéseit és feleleteit maga az író fogalmazta meg. Ignotus Pál ismereteivel és véleményeivel a maga élményeit, tapasztalatait és ismereteit állította szembe, elmondván mindent, amit a népi irodalom kezdeteiről, kibontakozásáról és későbbi történetéről tudott, sok olyan epizódot elevenítve fel, amelynek résztvevője vagy tanúja volt. Az Éjszakai beszélgetés Zilahy Lajossal fontos irodalomtörténeti dokumentumként látott napvilágot, nemcsak az olvasók körében keltett megérdemelt figyelmet, de később is gyakori hivatkozás tárgya lett a népi irodalomról és mozgalomról szóló írásokban. Gombos Gyula részletet közölt a magyar kálvinizmus válságát elemző Szűk esztendők című készülő könyvéből. Koestler Artúr ugyancsak részletet mutatott be The Sleepwalkers című új könyvéből, magyar fordításban közölve a Galilei utolsó éveit felelevenítő részből. Kovács Imre ázsiai útinaplóját folytatva indiai tapasztalatairól és Nehruval történt találkozásáról számolt be. (Beszélgetésük során az indiai miniszterelnök az ötvenhatos magyar forradalmat jogosnak nevezte, de hozzátette, hogy Nagy Imrének nem kellett volna felmondania a varsói szerződést. A magyarországi helyzetről azt mondta, hogy tarthatatlan és valamilyen megoldást kell találni a megjavítására.) A szépirodalmi közlemények közül említést érdemelnek a hollandiai ötvenhatos fiatal költő, Tóth Z. László versei, a Bán Györgyi által fordított Ezra Pound-költemények, valamint Domahidy Miklós egy elbeszélése. Dokumentumként töredékeket közölt az Új Látóhatár az 1958 júniusában a Nagy Imre-perben halálra ítélt és kivégzett Gimes Miklós írói hagyatékából. Ezekhez Kende Péter fűzött magyarázó szöveget. A Magyarországon meghalt Kovács Bélára minisztertársa és barátja Nagy Ferenc emlékezett. A Hamburgban élő Esterházy Mária a valamivel korábban megjelent Márai-napló-kötettel, a müncheni Márjás Viktor pedig Brendan Beham ír származású íróval foglalkozott. Cs. Szabó László a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1959-es doorni konferenciájáról - az első ilyen értelmiségi találkozóról - számolt be. Hasonló összejövetelről, az amerikai New York állambeli Hillsdale-ben rendezett júniusi hétvégi és a hajdani szárszóit felidéző találkozóról Sz. Szabó Pál tudósított. Ebben a számban ismét közzétett a kiadóhivatal mérleget a folyóirat anyagi helyzetéről. Eszerint 1958. augusztus 1. és 1959. augusztus 1. között előfizetésekből 7.562, példányonkénti eladásból 3.859, a szerkesztőség tagjai és a munkatársak hozzájárulásaiból 3.114 márka, összesen 14.536 márka folyt be. A kiadási tételek között a nyomdaköltség 9.942 és a portó 1.336 márkát tett ki, az összkiadás 13.330 márka volt. A könyvelés tehát 1.205 márka egyenleget mutatott ki. Az Új Látóhatár e száma az addigi 80 lap helyett már 96 lapon jelent meg és a kiadó közölte, hogy a jövőben is ilyen terjedelmű lesz a folyóirat, hogy lehetőség nyíljék szükség esetén nagyobb terjedelmű írások közzétételére is. Ennek a számnak az impresszumában szerepelt a főmunkatársak között Gombos Gyula neve. A szerkesztőség régóta számított a folyóirat szerkesztőségi belső körében való részvételére, és örült, hogy a főmunkatársi tisztet elvállalta. 1959. augusztus 7-én éjjel telefonhívás ébresztett, Molnár Józsefnek azzal a hírével, hogy Salzburgban az osztrák-német határon feltartóztatták a határőrök azzal, hogy német vízuma érvényét vesztette, tehát nem léphet be a szövetségi köztársaság területére. Molnár a Bécsben rendezett világifjúsági találkozó alkalmából utazott az osztrák fővárosba. A határon azt közölték vele, hogy felsőbb utasításra meg kell semmisíteniök németországi tartózkodási engedélyét. Salzburgban kellett maradnia, míg az ügy el nem intéződik. Mi Münchenben minden kapcsolatunkat latba vetettük, hogy Bonnban intervenció történjék Molnár beutazása érdekében. Magam is több levelet írtam, elsősorban olyanoknak, akiktől érdemi segítséget reméltünk. Tekintélyes külföldi barátokat is megkértünk közbelépésre. Molnár Salzburgból visszatért Bécsbe, hogy ott várja meg az ügy végét. Aki az esetről értesült, denunciációra gyanakodott, ami az akkori időkben nem volt ritka jelenség. Magyar emigránsok - de más országbeli menekültek körében is - akadtak, akik vitáikat és ellentéteiket lakóhelyük hatóságainál tett feljelentéssel igyekeztek a maguk javára eldönteni. Molnár érdekében sikerült többeket megnyerni, hogy tegyenek lépéseket az ügyben. Kéthly Anna és Király Ernő a német szociáldemokrata pártnál, Kovács Imre, a Magyar Bizottság és a Magyar Írók Szövetsége Külföldön a belügyminisztériumban, én a bajorországi és müncheni szociáldemokratáknál interveniáltunk, az utóbbiaknál a spanyolországi emigránsból lett városi titkár, Rolf Reventlow saját tapasztalatból tudta, milyen nehéz egy emigránsnak a rágalmakkal és denunciálásokkal szemben megvédenie magát. Molnár ügye szeptember elején elintéződött és visszatérhetett Münchenbe. A bécsi VIT-re egyébként sikerült a Szabad Európa Bizottságnak erre a célra adott 800 dolláros támogatásából ezer példányt pótlólag kinyomtatni azzal a céllal, hogy az osztrák fővárosba sereglett - főleg hazai - fiatalok között kiosztható legyen. A VIT magyar résztvevőin kívül Bécsben tartózkodó turisták is kaptak belőlük. Ezt a munkát Molnár József irányította és megfigyelései szerint nagy keletje volt a folyóirat példányainak. Ami a hivatalos reakciókat illette, a budapesti Kossuth Rádió Szülőföldünk című műsora rendszeresen foglalkozott a folyóirattal, különösen azután, hogy gyakori kommentátora lett a Bécsből hazatért Szabó Miklós, akiről kiderült, hogy budapesti megbízatással játszotta el az ausztriai magyar emigráns közéleti ember szerepét. Egy másik műsorban a hírmagyarázó a Magyarország jövőjéről folyt ankét anyagából Kovács Imre, Fejtő Ferenc, Auer Pál és Kéthly Anna hozzászólását pécézte ki, azzal zárva a kommentárt, hogy "mi ismerjük jövőnk megoldásának módját, már hozzá is kezdtünk, s ankétjuk megerősíti meggyőződésünket, hogy miénk a helyes Látóhatár". A sajtóban is gyakorta történt hivatkozás a folyóiratra. Még a tél folyamán az egri Népújság egész oldalas cikket szentelt neki. Egy könyvében Szabolcsi Miklós irodalomtörténész emlegette. Visszapillantó tükör című könyvében Kodolányi János 1959-es emlékei között kitért Zilahy Lajos interjújára a népi irodalomról. Szerinte több dologban tévedett, amit ő mint amaz események koronatanúja igyekezett cáfolni és a tényeket a maga emlékezetének felhasználásával előadni. Az 1959 nyári frankfurti nemzetközi PEN kongresszuson többször és hosszan beszéltem a magyarországi résztvevőkkel, Bölöni Györggyel, Gereblyés Lászlóval és az új magyar PEN-főtitkárral, Kéry László irodalomtörténésszel. Kiderült, hogy az Új Látóhatárt ismerik, néhány száma kezükben is volt és a hivatalos felfogással szemben józan, mérsékelt, színvonalra törekvő folyóiratnak nevezték. A hatósági tiltás ellenére ötleteket adtak, hogy milyen módon küldjük el nekik, mert mint egyikük mondta: "nekünk, íróknak, tudnunk kell, mi történik a külföldi magyar irodalomban". Érdemes hozzátenni, hogy különösen Bölöni és Gereblyés a rendszer megbízható embereihez tartoztak, mégis helytelenítették, hogy elzárják őket a nyugati irodalmi termékektől. A kora őszi számban Polányi Mihály a tudomány és az erkölcs viszonyáról mondta el véleményét, Cs. Szabó László Három változat a költőről címmel Shakespeare három drámáját elemezte. A tíz év előtti Rajk-per néhány részletét elevenítette fel a vele készített interjúmban a magyarul jól beszélő Brankov Lázár jugoszláv diplomata, akit belekevertek a perbe, elítéltek, nyolc esztendőt börtönben töltött, azután 1956 őszén részt vett a magyar forradalomban, amelynek leverése után Párizsba emigrált. A New Yorkban élő Juhász Vilmos kultúrtörténész Tömeg és elit címmel közölt tanulmányt. Költemények András Sándortól, Bikich Gábortól, Baránszky-Jób Lászlótól, Bán Györgyitől, Kibédi Varga Árontól, műfordítások Tóth Z. Lászlótól, elbeszélés Márton Lászlótól volt olvasható. Kiss Sándor arról írt, milyen szerepet játszott Kovács Béla az ötvenhatos forradalomban, Bogyay Tamás a hunok történetéről szóló német tudományos munkát ismertetett, Ekecs Géza az 1945 utáni magyar filmtermést elemezte, én pedig a Nagy Imréről szóló első tudományos munkát, Molnár Miklós és Nagy László franciául megjelent közös művét méltattam. Közölte a folyóirat Ignotus Pál nyilatkozatát is, amelyben rendkívüli módon sérelmezte és visszautasította azt a kritikát, amellyel Zilahy Lajos egy korábbi, a népi-ségről írt tanulmányát illette. Ignotus válasza vegyes fogadtatásban részesült, sokan a személyeskedő megközelítést kifogásolták, a szerkesztőség is azzal közölte, hogy "hangjával, érvelésével és következtetéseivel" nem ért egyet. A folyóirat végén a kiadó megelégedéssel nyugtázta, hogy "előfizetőink száma augusztus eleje óta tíz százalékkal növekedett. Több előfizetőnk azonnal külön adománnyal járult hozzá lapunk fejlesztésére irányuló terveink megvalósításához." A következő - késő őszi - számban további előrehaladásról tudósíthatott, közölve, hogy őszig 9.000 márka folyt be előfizetésként, az előfizetési hátralék több mint 2.000 márkát tett ki. Az imént említett szám Szabó Zoltán esszéjével indult, amelyet Sárközi György költőről írt, abból az alkalomból, hogy Budapesten megjelentek válogatott versei. Takács József Rokonoknál címmel finnországi jegyzeteit tette közzé. Sztáray Zoltán a magyarországi kolhozosítási politikáról tájékoztatott, részletesen ismertetve a közös gazdálkodást szorgalmazó új kormányzati kampányt. Gazdagnak bizonyult a szépirodalmi anyag, amennyiben a többi között Parancs Jánostól, Thinsz Gézától, Máté Imrétől, Tóth Z. Lászlótól, Bakucz Józseftől, András Sándortól, Kibédi Varga Árontól és Benedek Károlytól (a két utóbbi kivételével mind ötvenhatos menekültek) versek, az Ausztráliában élő Domahidy Andrástól és (Lőrincz Pál néven) a párizsi Nagy Páltól elbeszélések voltak olvashatók. Kovács Imre az 56-os forradalomról írt két könyvet: Méray Tibor és Kővágó József művét mutatta be. Molnár József éles hangú kritikát írt Darvas Józsefnek ugyancsak 56-tal foglalkozó drámájáról. Molnár Miklós egy Párizsban kiadott magyar vers-antológiával foglalkozott. Cs. Szabó László egy budapesti írótárs, Bölöni György haláláról írt. Hazai és külföldi, magyar és idegen nyelvű könyvekről Kibédi Varga Áron, Gömöri György, Hanák Tibor, Szamosi József és Bikich Gábor számolt be. Zilahy Lajosnak a népi irodalommal kapcsolatos emlékeinek felelevenítése élénk visszhangot váltott ki sok helyütt, pro és contra, aszerint, hogy ki hogyan gondolkodott a népiekről és hogyan ítélte meg nézeteiket a kor különböző kérdéseiről. Persze, sokan csak abból a szempontból értékelték a beszélgetést, hogy a népi-urbánus vitában hová helyezhetők az író véleményei. Pedig legalábbis annyira fontos és az irodalomtörténet szempontjából jelentős mozzanat volt, hogy Zilahy több ügyben - például az Új Szellemi Front létrejötte és rövid élete történetében - addig ismeretlen részleteket világított meg és olyan információkkal szolgált, amelyekkel csak kevesen rendelkeztek. Kár, hogy nem alakult ki érdemleges vita a felvetett kérdésekről, amely sok mindent tisztázhatott volna. De, mintha a legtöbben ódzkodtak volna véleményt nyilvánítani, ami talán azzal is magyarázható volt, hogy nem akartak kényes témákat és emberi érzékenységeket érinteni, ami viszont olykor elkerülhetetlen lett volna. Az sem lehetetlen, hogy némely hozzászólás - mint Ignotus példája is mutatta - átcsúszott volna a személyeskedés síkjára és újabb bántalmakat, sérelmeket idézett volna elő. Sajnálom mégis, hogy - noha ígérte - nem került sor Polányi Mihály nézeteinek papírra vetésére, amely azért lett volna érdekes, mert olyasvalaki szólalt volna meg, aki annak idején külföldön élvén a hazai értelmiségi vitákban nem vett részt és azokban teljesen érdektelen volt. Szerinte - egy levele szerint - nem kellett volna Zilahynak a népi mozgalom esetleges fasiszta felhangjait tagadnia, akár léteztek, akár nem, mert ha igen "semmi esetre se lett volna megszégyenítő. Korunk nagy mozgalmai mind kihatottak egymásra és sok kölcsönösség volt nevezetesen a kommunizmus és a fasizmus fejlődésében. Mondhatnám, nehéz elképzelni egy népi mozgalmat 1938-ban, mely semmiben sem visszhangozta volna a modern totalitarizmus nemzeti formáját és nem merítette volna dinamizmusát valamely mértékben ennek árjából. Ez persze nem mond ellent annak, hogy ez a mozgalom erősen Hitler ellenes volt." Kár, hogy Polányi nem írta meg hozzászólását, és noha lett volna ellenvetés elegendő - nem kerekedett vita körülötte. Az emigráció egyéb orgánumaiban a témát legfeljebb regisztrálták, de érdemi mondanivalóival nem gazdagították. Magyarországon is csak publicisztikai szinten foglalkoztak Zilahy és Ignotus nézetkülönbségével. A kommunista párt központi lapjában Mesterházi Lajos, a korai Kádár-rendszer írója azt fejtegette, hogy az Új Látóhatár azért ráncigálta elő a régi népi-urbánus ellentétet, mert tanácstalan. "Mi lehet a célja az ilyen vitának ott, ahol a vitázók korunk nagy kérdésére, a minden más elvi kérdés mögött meghúzódó elemi nagy kérdésre: a szocializmusra, a munkáshatalomra a leghatározottabban és leghangosabban kimondták árulásukkal egyaránt a nemet?" A cikkíró, teljesen elferdítve a vita értelmét, megrótta mind Zilahyt, mind Ignotust. A kívánt hatást azonban aligha érhette el, mert eléggé sántított az érvelése és a megírás módja is meglehetősen gyenge volt. A Kossuth Rádió két műsorában is ugyanaz a személy, Fekete Sándor kommentálta az ügyet, megismételve Ignotus Pál ama vádját, hogy a népi mozgalom és az Új Szellemi Front "az egyes résztvevők esetleges jóhi-szeműsége ellenére is, bizony fülig beleesett a fasizmus vermébe", majd hozzátette azt a napi politikai következtetést, hogy "aki az értelmiség soraiból külön úton akar haladni, az voltaképpen halottal egy zsákba varrja magát. Mint, ahogy Zilahy Lajosék tették. Aki viszont a munkásosztály kezét fogja, az megragadta a maga jobb sorsát is. Korunkban ugyanis a munkásosztály lett a tanítómestere az egész emberiségnek." Október második felében választmányi ülése volt Londonban az emigráns írószövetségnek, amelyen az Új Látóhatárnak mind a három szerkesztője részt vett, abban a reményben, hogy a folyóirat és a szövetség viszonyáról a megjelentekkel eszmecserét folytathasson. Ez részben sikerült is, de érdemleges eredmény nélkül. A közhangulatot eléggé rontotta, hogy mind élesebbé vált az ellentét Ignotus Pál elnök és Szabó Zoltán főtitkár között. Az egymás iránti bizalom fokozatosan gyengült és az együttműködés akadozott. A választmányi tagok rokonszenve is megoszlott, a két fő tisztségviselő csak a saját híveire számíthatott és e tekintetben Szabó Zoltán élvezett előnyt, de a szövetség anyagi támogatói Ignotussal tartottak. Az ülés azzal zárult, hogy sok kérdés nyitva maradt. Az Új Látóhatárról folytatott eszmecsere sikeres volt, amennyiben Szabó Zoltán elevenebb főmunkatársi szerepet ígért, Cs. Szabó László pedig, látva a Vámos-féle próbálkozás kudarcát, teljes mértékben az Új Látóhatár mellé állt. A régi összhang visszatérni látszott. A londoni két Szabó nagy segítséget nyújtott a müncheni szerkesztőknek azzal, hogy minden szám megjelenése után megírták a véleményüket, amit azok igyekeztek hasznosítani napi munkájukban. S miután mind a ketten nemcsak kitűnő írók, de jó szemű és kritikus olvasók is voltak, megfigyeléseiket és észrevételeiket mindig találóaknak és tanulságosaknak éreztük. * Részlet a szerzőnek az Új látóhatár történetét tárgyaló készülő könyve kéziratából. Szerkesztőségünk szeretettel köszönti a 80 éves Borbándi Gyulát |