Talán a művek ritkulása hozta, az öregedés kíméletlen-fájdalmas rezignációja, testetlen tagadása, talán az a biográfiai-irodalomtörténeti tény, hogy évjáratának (és ha beszélhetünk ilyenről: nemzedékének) legtöbb tagja, kik pályatársai, szemlélői, drukkerei voltak hosszan és kitartóan megvívott kultúrpolitikai, esztétikai csatáinak lassan kidőltek mellőle, talán az, hogy első nagy követői - Nádasra, Esterházyra gondolok, kik előtt az irodalmi ember, az író egyéniségét Mészöly hol pompás köntösbe öltöztette, hol csupaszra vetkőztette, a honi próza országútját részben kikövezte -  sem találják föl 1989 óta regényíróként magukat, s jobbára takaréklángon áll igen jelentékenynek minősülő prózaírásuk, mindenesetre Mészöly Miklós körül valahogy elcsendesedett a világ - nesze sincs annak az izgatott, már-már érzéki morajlásnak, fölizzó szakmai figyelemnek, kíváncsiságnak, amely fél évszázadig lobogott, hullámzott körülötte; ezen még az idei könyvheti - szakmailag sok szempontból hibás, sikertelen - "négykezes" pozsonyi mélyinterjú-kötet kiadása sem változtatott alapjában, ahogy voltaképp nem változtatott, nem módosított azon a képen sem, amely Mészölyről - remélhetőleg erősen - az olvasókban él. 

Ami eddig is tudható volt róla, a "függetlenség atlétájáról". 

Itt engedtessék meg egy személyes közbevetés: az íróra - okkal, ok nélkül - ragasztott minősítő, kijelölő címkék, hely- és jellem-meghatározásokból ezt, a Balassa Pétertől származót érzem a saját Mészöly-élményemhez legtalálóbbnak, legkifejezőbbnek. Ami ma tudható Mészöly művészetéről, újraolvasandó/újraolvasható szövegeiről, textusairól, erősre húrozott hazai (hatvanas évekbeli) regényeiről vagy éppenséggel utolsó két évtizedének, legalább a Magyar novellától számítható "védjegyszerű", "emblémaszerű" beszélyeiről, egyáltalán róla, kádárkorszakbeli szerepéről, helyzetéről, hatásáról. Arról a pályáról, amely fölfokozott ihletettséggel, erős összpontosítással készült a magyar prózairodalom átalakítására, amelyhez sokféle kezdet, újból és újbóli nekigyürkőzés tartozott hozzá, a Magasiskolától a Filmig, s amely a nyolcvanas-kilencvenes években a jókais-krúdys epikai tradíció több elemének visszavételében talált (lehet, hogy ismét csak időleges) céljára és eszközére, máig azzal kecsegtetve, hogy Mészölyben csapódik le s talán összegződik az a mitologikus-katasztrófikus-apokaliptikus látomás-szerkezet, történetszemlélet, amelyből a térség egészére, archiváltan továbbélő historikumára epikai perspektíva nyílhat. 

Noha megszületett Thomka Beáta tollából az első monográfia, nem oszlott el véglegesen a köd Mészöly Film című regényét (1976) követő éles pályafordulata körül; mert sokak analízise ugyan az epikai karaktert illetően megállja a helyét, mégis a legjobb értelmezések is legfeljebb körülírások az elbeszélő fantasztikus leíró és mesélőprózájáról. A jelző, fantasztikus, se nem túlzó, se nem elcsépelt, hanem az író részéről megnyilvánuló teljes odaadás kifejezője - az átélő ihlete ugyanis az övé: talán az utolsók egyike Mészöly Miklós, ki a posztmonarchiás magyar vidék koloritját őrzi, s belső átéléssel veszi tudomásul szétmállását, lassú pusztulását. Ha a Filmig tartó nagy fesztávú pályaszakaszt az aktuális európai trendhez, a nominalizmushoz, kapcsolva lehet magyarázni, az utána jövőt csakis a hatalmas magyar epikai tradíció figyelembevételével. Ezért a jókaizáló-krúdyzáló művelődéstörténeti relief, a szivárvány minden színében játszó stíluserezet; ezért történhetett, hogy az utóbbi másfél-két évtizedben nemhogy csökkent volna, de nőtt Mészöly pályájának nagy nyugalmat sugárzó vonzereje. Mindenesetre Mészöly léttapasztalatainak irodalmi intervenciója és megvalósulása nélkül talán késik a határon túli író előtt múlt és jelen összemontírozhatóságának példája, sőt mintája. Mészöly épp ezúttal hat, hogy elrugaszkodásra bíztat a tradíciótól, annak puszta reprodukálásától: különös emlékezéstechnika, szenzualizmus, a szerkezeti kötetlenség Krúdynál magaspontra jutott formája nála már közlésmóddá alakult, epikai szövedékké, mely jellegzetessé teszi újabb írói létét: Mészölyre a földi világ revelációként hat; a Hamisregény szerint mára marasztaló szenvedélyévé lett Közép-Európa gyúlékony krónikája; nem csoda, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát szálazó családtörténet régtől fogva meglévő szólamát kölcsönzi újfent is a mesélés tárgyául (Családáradás). Persze, nem a mindent átforgató és megváltoztató újszerűség dominál bennük; szemléletük ugyan tágít műfajhatárt is a (Hamisregény ezt címével kifejezi), utalhat a közlés intenzitására (akár külsődleges képpel, mind a Családáradás), de szilárd alapzatot hozzájuk a jókaizáló-krúdyzáló fölidézés nyújt; az elénk vetülő leírópróza bámulatos horizontja. 

Nem szertefoszló illusztráció ez a veszendő (történelmi) létről, miként Krúdy álomszerű prózája sem az, határt szab neki borzongató racionalitása, Jókain is nevelődött szívbéli, szeretett Magyarországa. E szemléletmód sarkpontja, hogy az író a magyar mediterránium szenvedélyes festője, aki a szülőföldről hozott, a szülőföldtől kapott, a szülőföld historikumával tovább formált élményre rendezkedett be. Ez a szép reménytelenségek sosem volt Közép-Európája, benne Mészöly Miklós Pannoniája; olyan érzékenységgel tartotta meg ez a táj, hogy Mészölyből nem felszabadult hontalan, hanem magyar író lett. A mintegy archiváltan élő történelem egyúttal azt is jelenti, hogy sem a táj, sem a táj történelme nem manipulálható; tudjuk, hogy életművének sok pontján közvetlenül is látható a történelem deheroizálását célzó számottevő erőfeszítés. Az író (önmagával szemben is) kérlelhetetlen magatartása a nemzeti önismeret "gyakorlóterepe" lehetett lefáslizott korokban. Legújabban - a kilencvenes évek közepén - a Családáradás és a Hamisregény az alkotótehetség telt és vérbő megnyilvánulása. A mesélőkedv tobzódása pedig annak a jelzése, hogy Mészöly Miklós világának reprezentatív jelölője a visszatekintés. 

Épp a Hamisregény és a Családáradás újsütetű sikere vetül rá Mészöly Miklós Jókai magyar szótárából című közleményére ("posztumusz apokrif"), mely az 1995-ös Jelenkor nyári, július-augusztusi összevont számában jelent meg. Érdemes közelről szemügyre venni Mészöly célját Jókai bizony - mi tagadás - mára láthatólag muzeálissá vált életművével? Mert a kései utód a kicédulázott Jókai-mondatokban a botránkoztató maiságra, ha tetszik (poszt)modernségre bukkant, azt állítván ezzel, hogy Jókaihoz csak szem kell: "Jókai - igazából még mindig - fölfedezetlenül gazdag világ -, ember- és léttények enciklopédikus ismeretét illetően." Nem hagyni elsorvadni azt, ami mibennünk emlékeztet Jókaira, ha lehet, napfényre hozni, menteni, amit így tudunk meg magunkról - szól másfelől Mészöly Miklós intése, s mindjárt formát nyújt hozzá: Nemzeti ragozást és Posztmodern ragozást említ, mintegy rávezető sormintául. Olyan félmondatokra, mondatrészekre lel, mely mást hidegen hagy - motivációja kétségkívül az íróé. Ismételten felötlik bennem, hogy olyasféle elgondolást lehetne tulajdonítani a szándéknak, amely nem idegen attól az elképzeléstől, hogy Mészöly áradó elbeszélése a Filmet (1976) követő pályaszakaszon a magyar prózairodalom klasszikusainak - így mindenekelőtt Jókai Mórnak - gazdagságából is tör föl. 

Nézzünk egy csokorravalót a holttá vált nemzeti és posztmodern elbeszélés föléledésére érdemes kijegyzéseiből - Mészöly "bujkáló nosztalgiájának" pásztája nyomán: "Kész meghalás - de hogyan él meg odáig? - Hintón járt a hazaárulás, gyalog a hazaszeretet, s még jó, hogy lánc nélkül a lábán - A csúszóknak van saját házuk - Az alkotmány sáncainak vont csövű ágyúi - Az erdőből csak a fát adja el a miniszter - Képviselő leírja a beszédébe a tetszést, nevetést - Nemes ember lehet áruló, van elég erős őse, ki elfedi" (Nemzeti ragozás). "Befalazott ördöglyuk - Kenyérbélvilág - Olyan hideg nő, az ember náthát kap, ha beszél vele - Azért ment hozzá a neje, mert nagyon szép, amikor részeg - Elfelejthették fölhúzni a világ óráját - Köpönyegforgató szélvitorla - Vesszőparipán lovagolt - Annektált lányok" (Posztmodern ragozás). 

Ez a csöppnyi ízelítő Jókai magyar szótárából fölvillantja Mészöly Miklós semmiképp sem öncélú szándékát: Jókai grandiózus mitológiája nem az eszményítő visszatükrözésben merül ki, s a klisék elhagyása, lefejtése meglepetést kelthet a mai olvasóban. A begyöpösödött irodalmi emlékezet emésztetlenül fogadja magába Jókai nyelvi, művészeti örökségét, pedig meglévő történeti értékén túl időtállón modern. Sőt, posztmodern. 

A detailok varázsa mindenesetre rajta. 

A művészi ambíció ezt a merész, folyton-folyvást újuló epikai tradíciót szerencsésen fogalmazta meg, hiszen a Film után (de talán még az egyik főszereplő, Silio Péter magántörténelmében a Filmmel is) hozzákezdett az író monumentális magyar és közép-európai tablójához, ennek föltérképezéséhez, fölépítéséhez, a tudat mélyrétegeiből előásott mozaikdarabok kirakásához. Van, volt egyfajta hosszú előkészület-jellege ennek a - néha kényszeresen, néha túlontúl látványosan folyó - állványzat építésnek; egészen addig Mészöly fájdalmas vajúdások között, kényesen, bizonyos értelemben talán túl kényesen is ügyelve saját elkülönültségére, megteremtette, megképezte - kudarcok és finom átalakítások mentén is egyedi - írásművészetének szellemi klímáját, ha tetszik alkotói horizontját melyhez "befogadói" horizontot, közeget is talált, részben teremtett. De ez még korántsem azt az archaikus, archiváló prózavilág volt, amely a kései pályaszakaszt patinával bevonta; ennek első nyomát viszont már az 1973-as pécsi Jelenkor nyári összevont számában látott napvilágot Alakulások című novella jelölheti is. A "szűkszavúság" és "bőbeszédűség" írói/poétikai vízválasztójának Radnóti Sándor-féle magyarázó elve között - szerintem - a Pontos történet útközben című többször bővített lírai-elégiai kötet teremthet átmenetet. 

Első kiadásának évében 1970-ben, Mészöly már eltávolodóban van a Saulustól mely abból a - csak kevesek által elemzett - szempontból érdemel figyelmet, hogy az író egyedül itt lépett túl, mozdult el magyar tematikájától, tágra nyitott parabolával az Apostolok cselekedeteiből vette mondanivalójához a tárgyat, és egy bibliai történetet parafrazeált. A regény fölvetése a kétellyel megroppant, megroppantott hit; triviális egyszerűsítéssel: az identitásválság egyik archetipikus formájának újbóli elbeszélése, történelmi (és poétikai) újragondolása, továbbléptetése. 

A Saulus ugyanakkor valljuk meg, kiváltképp megjelenésekor, roppant nehéz olvasmány, mivel a sűrítettség és szűkszavúság retorikai és poétikai hatásformáit már-már a végső határig nyújtotta Mészöly. Ez a hatvanas évek magyar prózaírásának realista-naturalista eszményétől (a jegelt Kosztolányi-tradíciót merészen és akkor kivételszámbamenően megmutató az Iskola a határont is ideszámítva) távol állt, s inkább bizonyos nyugat-európai kísérletekkel kapcsolta össze az újító kedélyű írót, főleg a példázatok erejében a végsőkig bízó egzisztencialista apostollal, Camus-val; elfogadottságát talán az a tény is hátráltatta, hogy mozaikos, kihagyásos szerkezetén belül is - az olvasás kényelmét egyáltalán nem szolgáló - egymásba szövődött parabolákat alkalmazott Mészöly. Másként fogalmazva: olyan éles, vakító és kemény fényt, melyben az ábrázolás (egyébként nála megszokott) gyengédsége nélkül folyik a cselekmény, szinte nincs is kapcsolódója, kibúvója a "befogadónak". Értelemszerűen ugyanis a Saulus az önmagát emésztő kétség könyve is, e kétségbe temetkezik a hős miközben másokat üldöz, s a más űzése, önmaga űzöttsége, visszahárul rá, tehát arra, akiből ered. Van egy híres, oly sokszor, refrénszerűen idézett passzusa a szövegnek, amely a könyvnek ezt a morális-esztétikai komolyságát adja vissza: "Hiába próbáltam eljutni valamilyen számvetésig, nem sikerült. Mintha két vasnyárs között feküdtem volna, kifeszítve. Még soha nem volt olyan látomásom, amilyenről a próféták beszélnek; de annál gyakrabban láttam magamat egy iszonyú nagy tér közepén, saját üres jelenlétem legalján." 

E ponton szabad legyen ismét apró kitérőt tenni: sokáig tartotta magát a hatvanas-hetvenes években az a korántsem teljesen megalapozatlan - talán a Saulus adhatott is némi muníciót hozzá - vélemény Mészölyről, hogy a magány árad a művéből, alkata hosszútávfutásra predesztinálja. 

Ehhez néhány tény kétségkívül hozzátartozhat: ő ugyanis azok közé tartozik a magyar irodalomban, akikre az önkényuralom politikai aurája különösen késleltetőleg hatott; kibontakozása meglehetősen hosszú időbe telt, az ideológiai leárnyékolásban kissé vontatott, erőltetett alkotói aktusok kapcsolódtak egymáshoz, kétszer is meggondolta, hogy mit ad ki a kezéből. Testesnek egyáltalán nem mondható regényeit évekig, olykor fél évtizedig, formálta, csiszolta, alakította, átfogalmazta. Korai prózáját nemcsak az áthallások miatt tisztította meg, hanem józan megfontolásból. A Jelentés öt egérről megírásáig szerintem az artisztikusra, az elütőre való törekvés bizony meg-megcsalta ítélőképességét - ez később magától értetődő javításokban korrigálódott. Az első írásokban hibák szúrtak szemet neki, a szégyellnivalót gyomlálta azért, aztán a szövegek tartópilléreit a falakat tologatta el, ide-oda mozgatta. (A tetszetősebb, művészibb, de főleg a hitelesebb, egy írói erkölcs által hitelesített elrendezéshez fűzött illúziók később sem lehettek számára megnyugtatóak, ez indokolhatja a "Végleges vázlatok a hagyatékból" rendezőelvét.) Érthető, hogy sötét tónusú színei sokáig csak kevesekben keltettek rokonszenvet, a vonzás és taszítás ördögi köre még azokat is meg-megérintette, akik evidensnek tekintették a tehetségét. Sok kritikus szerette volna mintegy az irodalmon kívül tartani; közösségellenes, elidegenedett jelenséget láttak abban, amit csinált. Pályájának nagyobbik felében a belülről való építkezés kínja-öröme az övé; arra figyel, nehogy elvétse a művel való transzcendens kapcsolatot. Programozott önfegyelem ez, a kitartás magasiskolája, az "atléta végtelen futására" (Balassa Péter) történő berendezkedés. Az önállóság jeléé, a függetlenségé. 

Pedig - korhangulatoktól függően - bárhogy "objektivált", Mészöly vallomásos lelkiállapotú művész volt és maradt. Ebből az alkati vonásából származtatható műfajainak, műformáinak széles és gazdag árnyalatú skálája. Ez az írói habitus úgy gondolta mindenhez köze van - ezt merészen hangsúlyozta apróműfajaiban, az érintésekben, a műhelyforgácsokban, vigyázva szórt miniesszéiben. Mégis inkább csak egy rapszodikus ember keze alól kikerült gondolattörmelékek, aláhúzások, margóra írt sorok ezek az életműhöz fűzött gondolatok lapszéli jegyzetei. De az esszéíró eszével kontrollált írói fegyelmezettség csak az érettebb, "bőbeszédűbb" szépprózai alkotásokban található meg, ott kap formát, ott válik evidenssé. 

E tekintetben ismét érdemes szóba hozni a Pontos történeteket, amely még az írónak abba az alkotókorszakába vág, amikor műfajkijelölésként "terepszemléket", "képeket" ad meg. S kétségkívül ennek a regénynek panorámája is az utazást mutatja, egy erdélyi látogatás epizódjainak összerakását a vizitáló szemszögéből, fojtott idegfeszültségével, melankolikus, szorongó légkörével. Az esztétikai hatást, a retorikai hangot, az erőt a narrátor magával ragadó beszédtempója diktálja. 

A hetvenes évek kezdete óta tehát a történelem olvasásának (talán fogalmazzam így: "történetírói") szenvedélye áll Mészöly érdeklődésének homlokterében, a folyamat - változó intenzitással - máig tart. A sokféle hangnem mellett - az életmű legjobb lapjain - szembeszökő az az öntépő vigasztalanság, amely Mészöly íróilag formált ideologikumát, világképét sokszor az az érzése az olvasónak, hogy lírikus beszél hozzá, mivel az író a képzelet mozdulásai szerint hozza föl élményeit a tudat mélyéből, ezeket rímszerűen ragasztja, kapcsolja egymáshoz: jelen, múlt és jövő idő rétegződik egymásra; úgy tesz - s ebben rejlik dinamizmusa - mint aki nem tud felejteni. 

Mészöly a magyar irodalomban talán mindenki másnál természetesebben talál rá "az egyre homályosuló históriai időben" a maga gyúlékony krónikás anyagára, a család- és várostörténetre, Közép-Európa történetére, mely marasztaló szenvedélye lesz. A róla szóló írói tudósítás már-már archaikus kedéllyel születik meg a "táblaképíró kezén" - hogy őt idézzem magát -, öltöztető, vetkőztető fogalommal, és a beszély körülírásaként pedig kedvelt szavait: térkép és albumkép, levél, képeslevelezőlap, skicc és helyzet - szemrevételezhető töredékek, mindig a megidézhetőség átmeneti zónájában, határsávban tehát, a sejtetésben. A Porkoláb-völgyről írott versében a táj bemutatása valamiféle tárlatként történik: 

Két levél közé szorult 
dércsípte bogár-fény - 
pedig béke van 
alattomos szelídség, 
mulasztás évadja! 
a kútba macska esett - 
csak ilyen villanásnyi az üzemzavar 
két szőlőpászta között 
két találkozásra ítélt ösvény 
földre zuhant keresztje 
tanácstalanság 
a szurdik akácosában száműzötten 
hentereg a meztelen készülődés, 
de csak rókákat kölykezik.

A Mészöly-féle látás és látványszövés külön minőséget jelöl a magyar irodalomban; kialakulása hosszú és lassú vajúdásban történt, fogant. Ennek föltérképezése még várat magára, de jellemzőit - a folyamat szakaszainak megkülönböztetése nélkül is - rögzíteni lehet: a hasonlatok tárgyszerű, mégis szinte érzéki megalkotottsága a környezet, a táj legapróbb részletének, szögletének kirajzolásával, a motívumok rímszerűen ismétlődő kiterjesztésével. Ehhez még hozzá jön - mivel az író: szóismerő - a szóhasználat, hasonlat-szerkesztés és mondat-alakítás. Látszólag minden félúton áll az előnyelvi imitált közlésforma és a művészi stilizáció között. Az elsőül említett azonban nem pongyolaságot, a másodikul mondott pedig nem erőszakolt stílust eredményez, hanem maga eredmény: a látásmód ünnepe. 

Rokonszenves fölfogásának művészi következményei szemléletesen rajzolódnak ki prózaírásában, kiváltképp a hivatkozási pontul szolgáló Magyar novellát követő pályaszakaszán. 

Ez időtől válik a magyar Mediterráneum szenvedélyes festőjévé. Sokat ír az ő Pannoniájáról, a Dunántúl tájegységéről, és szülővárosáról Szekszárdról, mit hol Szegzárdnak nevez, hol Aliscának hív. Könnyű belátni: a szülőföldről hozott, a szülőföldtől kapott, a szülőföld tradíciójával továbbformált élményre rendezkedett be. A helyre, ahol az író otthon van, ahol az író úgy érezheti, átszakíthatja a célszalagot. A "szép reménytelenségek" sohasem volt Közép-Európája is itt van, de Mészöly igazi energiája a magyar Mediterrániumból származik. 

Mészöly a maga Pannoniáját szemérmes hódolat fényében állítja olvasója elé; olyan táj ez neki, amelyben a hagyomány történelemmé rendeződik - személyessé, közösségivé és magyarrá. Mintha nemcsak örökül szállt volna az íróra, hanem a saját választását jelölné vele. Olyan érzékenységgel tart meg ez a táj, hogy Mészölyből nem felszabadult hontalan, hanem magyar író lett. Közvetlen, a tájhoz fűződő életrajzi tényként veszi ezt számba, óvatos elfogadásként. "Nem követelődző táj, mint annyi más" - mondja; rendkívüli hatású és szépségű leíró prózája, amely testes, gyönyörű szavak, testes, megállíthatatlan képsorok sokaságát teremtette, a magyar Mediterrániumhoz kapcsolódik: ahogy az ott élő egy tájba, egy varázslatos atmoszférába, ahogy a história egy tájba, egy földrajzi térségbe kerül, úgy mozog az író művészi képzelete, s ez az ő Pannoniája, mintha archiváltan lenne élő. Nála a tájlátás jelenidejéhez szervesen odatartozik a történéses múlt, a valóságot és reális tér, illetőleg az író által "konstruált", "észrevett" művelődés és tapasztalattörténeti tradíció. 

Az archiváltan élő történelem egyúttal azt is jelenti, hogy sem a táj, sem a táj történelme nem manipulálható, s a nemzeti történelem deheroizálására tett erőfeszítés pedig öntudatunk kitisztulásához fog elvezetni. 

Néhány esztendővel ezelőtt Mészöly egyik nyilatkozatában azt mondta, hogy semmit sem kíván az utókorra, az irodalomtörténészekre bízni; a kritikáról hosszú éveken keresztül vegyes tapasztalatokkal rendelkező szerzőt többször magyarázták félre, bár jelentős értői is akadtak, sőt emberi tartása miatt még egyfajta apaszerepet is tulajdonított neki az írók egy csoportja. Életművének nagy értékeként tartható számon az, hogy a magyar próza szemléletformájának radikális irányba történt átfordítása részben hozzá kapcsolható, ő változtatott a begyöpösödött olvasói megszokásokon, morális elkötelezettsége pedig - amely uralkodó ideológiai és esztétikai fölfogások ellenében, bátran képviselt - másoknak is példát nyújtott az emberi, művészi szuverenitásának fölépítésére és torz társadalmi körülmények közötti védelmére, megtartására. Egy példa: a Jelentés öt egérről című elbeszélése nemcsak művészetének tartóoszlopai közé tartozik, hanem azon kevés írások egyike is, amelyek az ötvenes évek végén, a kádári konszolidációt megelőző terror idején, 1958-ban, 1959-ben egy egész korszak becsületét mentette meg az irodalomban. 

Az írói létezés peremvidékéről centrumba került szerzőnek a rendszerváltozás hajnalára kivételes módon megnövekedett az irodalompolitikai, közéleti súlya; alakjához csöndes méltóság tapadt, fölismerve és elfogadva azt a körülményt, hogy nem valamely nyitott társadalom esélyeivel párhuzamosan, azzal összhangban, hanem épp ellenkezőleg, diktatórikus körülmények között, az uralkodó eszmei, ideológiai és esztétikai széljárás ellenében bontakozott ki életműve. Ezért sem meglepő, hogy vontatottan, többnyire kerülőutakon Mészöly elszenvedője volt mindannak, ami független értelmiségit, polgárt, a második világháború utáni Magyarországon "csepülésként" érhetett. Mészöly Miklós - bármily viszontagságosak legyenek mai körülményeink - ezért oly módon is megidézhető, hogy az irodalom valódi autonómiájáért folytatott küzdelem eredménye nála a műben ölt testet, a leírt műben jut valamiféle aranyalapjához. Akárhogy változott is a világ azóta, Mészöly maradt, aki volt: "a függetlenség atlétája".