Új Forrás - 1999. 10.sz.

MONOSTORI IMRE

"Testvére minden kőnek"

Csokits János költői világa

Különös, egyszersmind különleges része, jelensége is az élő magyar költészetnek Csokits János lírája. Éppen e miatt - és a pontosabb "azonosíthatóság" érdekében is - célszerű a költő talán kissé iskolás, ámde lényeges összefüggésekre is utaló (persze fölöttébb vázlatos) "személyleírása".
Csokits János 1999-ben 71 éves, és pontosan 50 éve él távol Magyarországtól: Nyugat-Európa több országában is huzamosabb időt töltött. Utolsó lakhelye - Magyarországra történt 1999 végi visszatelepedéséig - Andorra állam volt. Magyarországon hosszú évtizedekig nem jelent meg könyve; itteni első verseskötetét 1991-ben adták ki (a Látogatás egy égitesten című gyűjtemény válogatott verseit tartalmazta); ámde (szinte sorsszerűen), a megjelenés után rejtélyes módon rögtön el is tűnt az érdeklődők szeme elől, így azután a kritika sem foglalkozhatott e költészettel annak súlyához illően. A válogatott verseket ezek után a szerzőnek újra válogatnia kellett (s természetesen bővítenie, kiegészítenie is), majd nyolc év elteltével - átszerkesztve, újra rendezve - ismét megjelent e költői életmű java része.

De térjünk még vissza egy pillanatra a korábbi kötet keretéhez: a fülszövegként olvasható költői vallomásokhoz (s magához a kötetcímhez), valamint a bevezető két mottó szövegéhez is. A fülszövegben olvassuk: "Több mint fél évszázada kísér az a mindent átható érzés, hogy égitesten élek: csillagok, naprendszerek, tejutak között, és a csillagászati távolságok gondolatával belém költözött a kozmikus távlatok tudata is." A második itteni gondolatkör az anyanyelvhez kötődik. "A negyvenéves nyelvi háborúban - írja - lépésről lépésre fel kellett adnom bizonyos területeket: csökkent a szókincsem. A veszteség mégsem káros, mert megfelel emberi állapotomnak, és jól illusztrálja a hosszú emigráció következményét: a lélek erózióját, a befelé terjedő sivatagot." A két mottó-idézet (Tacitustól és Montaigne-től) újfent karakteres emberi szabadság-vonást hoz közel és nagyít fel: a szolgaság és a szabadság egymást kizáró választhatóságát.

* Ismerős illat -
ez a kert, akár... akár -
itt sincs otthonom.

A hontalanság, az idegenség érzése, a vendég-lét tudata mélyen áthatja Csokits János mindennapjait, következésképpen egész költészetét. Versei sokaságában szinte kitapintható és intenzitása révén át- meg átélhető a merőben más sorsú embertársak számára is ez a különös, szelíd, opálos fájdalom. Ugyanúgy, mint ennek a helyzetnek, állapotnak: az emigráns létnek a régtől való konok vállalása is. Konok, következetes, de úgyszintén szelíden, elégikusan jelen lévő életérzés ez is. Mintha azt sugallná folyton-folyvást: fájdalom, de vállalom. Drámai helyzet és lírai megnyilatkozás - ama bizonyos fluidum - egyszerre. Egyszerre és egymásba játszva. Alapvető és meghatározó egész költészetére vonatkozóan. A verscímekben is jelen van mindez természetesen: Honvágy oda-vissza, Hazafelé, Keserű földrajz. Az elsőként említett mű a Csokits-lírára oly jellegzetes látomásos, álomba olvadó, gyötrelmes lélektani szituáció, de keményen szerkesztett, asszonáncos keresztrímű négyszer négy sorban. Keletkezésének időpontja: 1956 áprilisa.

Csapdát sejt, bújna minden áron,
üldözik, zihál, szorul a hurok,
vinnyogva ébred az országhatáron,
izzadt csontjáról félelem csurog,

(E néhány sor - lesz még róla szó - egyszersmind hitelesen mutatja az erőteljes, expresszív elemek jelenlétét is Csokits János lírájában.) A Hazafelé - ugyancsak négysoros szerkezetű, ezúttal páros rímű asszonánc - a fentebb, prózában már idézett gondolatot exponálja:

Benövi lelkemet a bozótos világ,
burjánzó németek, virágzó franciák,
mikor vérem útján ízes szó érkezik:
idegen varázzsal kedvemet mérgezik.

A Keserű földrajz (1962) a Szerelmes földrajz szerzőjének, Szabó Zoltánnak szól (ötvenedik születésnapja alkalmából). Az Illyésre is utaló "házad-hazád" - igazából magyar szójátékba préselt feszültség, valamint a lírai meditáció párosul itt eggyé, szép, egységes költői vonulattá, a verspróza lazább, de hömpölygőbb erejétől is mozdítva. A Készülődés összesen nyolc sorából tragikus végkifejlet sejlik:

Ajtó, ablak kitárja szárnyát,
házad elrepül,
beköltözöl az új hazába,
sorvadsz egyedül.
Ujjad közt elillan a tenger,
felfeslik az ég,
szemgödrödet elönti lassan
a feketeség

Viszem a fejemet,
a nyakamon viszem,
már olyan nehéz,
hogy el se hiszem.
Hús vagy gondolat,
anyag vagy szellem:
nincsen hangulat
a halál ellen.

Csokits János ezen nyolc sora a Dal címet kapta. Az első négy sor mintha valami tréfás, morbid játékosság lenne, erre azonban durván ráüt a második négy sor. (A "hús" főnév mint metaforikus fogalom gyakran tűnik föl nyomatékos motívumként ebben a költészetben, költői világképben: a szerves anyag, illetőleg az emberben-állatban közös és azonos ismérv értelemben, jelentéstartalommal. Különösen igaz ez az említett első válogatott kötetébe még bővebben fölvett korai versek világára vonatkozóan. Ebben a mostani kötetében - a válogatás szigora következtében - jó néhányat elhagyott közülük.) Saját költői múltja is erősen ironikus megvilágításban bukkan elő: olyan "négylábú emlős állat"-két tűnik fel, aki "mellső két lába jobbikával / egy vékonyka grafitszálat / ken papírra festett fával." (Homo ludens) Emberi magánya riasztó, úgyszólván teljes, sőt: "érccsőrök, kardfogú kezek" veszik körül. Már az is bizonyos megnyugvást jelent, ha egyáltalán hagyják, hogy éljen. Gyönge, tehetetlen, s már-már abszurd módon kiszolgáltatott.
El-eljátszik azért a költészet, az anyanyelv játékaival is, jeles költőelődök hangulati világát is fölidézve. (Animula: Vajda János, Reviczky Gyula; Asztali zene: Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor.) S imitt-amott tán még fölvillannak a pici, leheletnyi örömszikrák is. Ámbár - természetükből adódóan - csak egy-egy pillanatra.

Téli délelőtt. Állok a napon.
Áramló, tiszta öröm jár át.
Pillanat: úgy veszem, ahogy kapom.
Ajándék: nem kérdem az árát.

(Boldogság)

Mindhiába: a pillanatok - pillanatok alatt tűnnek el. Csokits János világa szinte teljesen beborul. A személyiség lassan kizáródik a szokványos közösségi keretekből, életterekből, cselekvési formákból. Lehet, hogy mint állampolgár, mint lakó, mint hivatalnok ott van, de a személyiség értékesebb, érzékenyebb része valahol másutt. De azt is átitatja lassan a beteljesülő tömény boldogtalanság. "Jégvirág"-ként, "tüskés virág"-ként idézi volt társát s jellemzi önmaga létállapotát. Kékszakáll hetedik monológja: jég és hó, téli ezüst. A gyümölcsfa "megcsendül, mint a kristály". Hívó vallomásában a legtöbb, mit ígérhet:

...letelepszünk az éjszaka partján,
sátrat verünk a változásban
és azt mondjuk: végre itthon vagyunk!...

József Attila üzenetére gondolva (Legszebb a tél...) a szerelem-veszteséget is számba veszi, száműzött "magyar Robinson"-ként, kit "jegé-vel von be minden év." Ugyancsak felidézi a József Attila-i (a Téli éjszaka-beli) konok és bátor szembenézést (a "panoptikum" világgal) a Tabula rasa záró soraiban:

Álomra semmi szükség.
Nyitott szívvel nézem az éjfélt,
hideg szemmel holtig tanulok.

Megírja saját sírbeszédét - ami egyúttal kozmikus (idő- és térbeli) távlatokat is sejtet; és szívósan ragaszkodik - újra és újra - a lét megannyi abszurditása ellenére (vagy, ha úgy tetszik: nyomása alatt) is morális önfeddhetetlenségéhez (Nan Jung dala). Sztoikus ábrándja (valójában a beteljesülés mardosó hiánya) nem (lenne) más, mint a megélhető teljes élet.

Mi hiányzik? Tenger üvege,
Márvány sziklákkal a Hold.
Serpenyőben sistergő halak,
hűtött bor, hűvös gondolatok.
Hajnal felé a halál.

Ezzel szemben kiszáradás, megkövülés, köszvény, ráncos bőr, fonnyadt szem vehető észre "a költő portréján". Hajótörött-lét ez, egy idegen bolygón. Rabság, "bőrketrec".

Ez volnék? Bordázott tömlő,
szortyogó zsigerekkel?
Beszédes bőrzsák?
Saját sorsától nyekergő duda?
(Egy hajótörött naplójából)

Szeretné a közösség,
hogy az egyént leüssék...
Jobb a húsom hidegen?
Ej, de rossz az idegem!

Úgyszólván meglepetésként hat Csokits János költői világát szemlélve az a közvetlenség (mindenféle áttétel nélküliség) és az a konkrétság, amellyel - nemcsak mint "magánember", hanem mint lírikus is - a közéletet, pontosabban a nagy világpolitikai eseményeket, illetőleg bizonyos jellegzetes - efféle - stratégiai helyzeteket, állapotokat kommentálja. Utalhatunk ezen a ponton a még az első válogatott kötetének két mottójára: a szolgaság-szabadság két pólusú (és két szólamú) világértelmezésére; ugyanis az e szellemi-lírai tartományba sorolható versek éppen ezt a morálisan is értelmezhető ellentétet: a tökéletesen saját érdekei szerint működő "világpolitikai", egyáltalán a hatalmi, uralmi mechanizmusok, "társadalmasított" és mindennap érzékelhető végkifejleteit, okozatait és eredményeit hozzák ember-közelbe. Az emigráns lét egyébként is nyomasztó aurája, a világ s benne az egyén mindennapjainak riasztó elidegenedései mellé (vagyis, hát arra még rá) még egy súlyos tehertételként halmozódik a nagyhatalmak és a nagyhatalmú emberegyedek (és csoportok) mérhetetlen barbársága és gyógyíthatatlan őrültsége. "Kufárok, kesztyűs gyilkosok / mozgatják ezt a Földet" - mondotta ki már 1957-ben - nagyon bölcsen - Csokits János.
Ezeknek a "politikai" (mindenesetre "politizáló") verseknek egyike-másika talán nem tartozik az életmű esztétikailag is legértékesebb rétegei, "alapművei" közé; ám majdhogy nem pótolhatatlanul fontosak mint költői dokumentumok. Másfelől megfogalmazódik bennük egy szinte drámai módon autonóm egyéniségnek (az "individuumnak") az a természetes igénye, felfogása is, amely szerint ő maga is szerves és ki nem iktatható része a magyar nemzetnek.
Az általa nagyra becsült Szabó Zoltán szellemében (is), hiszen a szellemi haza - mindkettőjük számára - valóságos tudati és lelki szükséglet. Láthatóan osztja az ugyancsak Szabó Zoltántól származó megállapítást, felfogást is, amely szerint "magyarnak lenni nem születés, nem adottság -, hanem eredmény". A Ha elmondom, mi történt velünk című hosszú verse méltó párdarabja a Márai Sándor-féle Halotti beszédnek. Szellemes és ironikus, keserű és lázadó egyszerre. És nagyon igaz:

hogy a Nyugat
csak ugat,
soha nem harap,
és végül Moszkva
lesz az, ki a végső
szerepet kiosztja,
hiszen ott van mindenütt a Párt
újságkioszkja...

Magyarként és magyarul gondolkodó emberként élte át a hosszú évti-zedeket Nyugat-Európában. Éles kritikai ösztöne mindvégig ép és fürge mozgású. Úgy lehet, éppen ez a reflexe volt a fő oka annak, hogy nem olvadt be sem nyelvileg, sem tudatilag, sem érzelmileg a számára mindvégig idegen maradt szűkebb és tágabb környezetébe. Pedig hát több országban is élt huzamosabb ideig; de sehol sem érezte igazán otthon magát. Naponta tapasztalta (és hát tapasztaltuk - és jelenleg is tapasztaljuk -), hogy "embert öl az erkölcs / és a törvény félreléphet". A haladás az ő víziója szerint tojástestű, rovarlábakon járó rusnya szörnyeteg páncélzatban és lüktető potrohhal. A szupermodern "globalizált" világban a különben normális dolgok is saját ellentétükbe fordulnak át, a jól ismert mesék történetei is a fejük tetejére állnak, felfordult a világ, Nincs mese.
Illyés Gyulára utalva ("ami egyszer szép volt, az nem múlik el soha") Csokits János a gonosz, az aljas, az alantas cselekedetek (és emberek) emlékeinek az eltörölhetetlenségét is vallja és sugallja. Fölmentés, megbo-csátás, "történelmi" magyarázat mindig akad bőven: az egyszer elkövetett cselekedet azonban - miként a világmindenségben a visszaverődött fénysugár - örökkön megmarad. Az egyéni túlélés "technikája" őnála, a mélyen megszenvedett - hisz éppen a szenvedés által termelődött különleges életerő:

...mint kagyló a gyönggyel, vond be kínodat:
amit elviselsz, abból nő a vigasz,
nincsen igazság - ha bírsz, te légy igaz.

A "perspektíva" is az ember miatt siralmas ("Bűzlik a lét, levegő, tenger... / - Mindennek mértéke az ember."), a felejtés, az átállás, a köpönyegforgatás - mindennapos, természetes jelenség, még csak nem is büntetendő. Csokitsot megrendíti az 1994-es magyarországi politikai restauráció bekövetkezése is. Másfelől azt is érzékelteti, hogy ez a jelenség is szépen beleillik a század(ezred-)vég igencsak kétes értékű politikai és erkölcsi "erényei" közé:

Gyorsan elévül a bűn,
felejteni érdek:
Ábel emlékünnepén
Káin mond beszédet.
(A felejtés korából)

Mozgok a földön céltalan
testvére minden kőnek...

Csokits János költői világképének talán a leginkább domináns szegmense - a természettudományos érdeklődéséből és klasszikusan széles körű mű-veltségéből fakadóan is - a szervetlen anyagi világ fölfedezése "bejárása", és - korántsem mellékes, sőt alighanem kivételes módon - költé-szetbe emelése. Talán nem függetlenül a folytonos egyéni kihátrálásaitól, a ha-gyományos túlélési technikáknak hátat fordításaitól sem. Mintha ő nem azért élne ezen a világon, hogy - miként Tamási Áron fogalmazta egykor - valahol otthon legyen benne. Ámde az is lehetséges, hogy Csokits jóval tágabban értelmezi a világ fogalmát, s beleérti abba a végtelen univerzum fölfoghatatlan távolságait is. Csokits János - végül is - addig-addig hátrált kifelé a hagyományos, hétköznapi világból, mígnem lecsúszott a Föld nevű égitestről. Sőt, tán maga is ásvánnyá változott (Útjelző). Az élő, szerves világgal - beleértve természetesen az embert is - ellentétesen (vagy legalábbis e mellett) őt az örökkévalóan jelen lévő szervetlen világ nyűgözi le. (Vagy legalábbis: ez is le tudja nyűgözni.) Ennek a rendjében, "fegyelmében", változatlanságában, szilárdságában, kiszámíthatóságában kételyek nélkül hinni tud. Az örök élettelen világ minden kis része "Isten egy darabja", melyek közt - egyetlen földi lényként, csak ő maga közlekedik. Álljon itt egy hosszabb idézet e különös világ és különös "helyzet" érzékeltetésére.

Fölöttem fekete az ég,
borzong a látóhatár,
lúdbőrös sziklavidék,
a tűrés próbája vár.
Se tűz, se víz, se levegő.
Vulkáni kőrengeteg.
A messzeségben ívelő
világok némán lengenek.
A tegnap innen hova nő?
Élni, halni volt okom.
Szirtes, göcsörtös lávakő.
Görcsösen lépnék, felbukom.
Hasít a kő, de az árnyék
fagyos pengéje élesebb:
hol végre nyugalmat találnék,
nem találok életet.
Likacsos rögök, ős bazalt,
sebhelyes, gyűrött sivatag,
akit a csönd így megaszalt:
érzed az élő szavakat?
Sűrű a csönd. Szivemig ér
a kavicsos, puszta táj.
Higgadt, száraz halált igér
a télies aszály.

(Kipillantás egy holdkráterből III.)

Zarándokol, megy, keres-, egyre kietlenebb, egyre vadabbul emberidegen tájakon át. És ez a keresés ebben az ember nélküli világban egyben az ő életének a metaforája is (Élet).

Hol itt az út?
Hamuba kövül a lépés,
a csont, a kín -
semmibe hull a kő.

(Laetoli)

Ez a végletesség felé mutató érzelmi szituáció szinte hívja, vonzza, megidézi Samuel Beckett Godot-ját, azaz a Godot-ra várva erősen szimbolikus és századunk légkörét vehemens módon meg- és fölidézni tudó világát (Ex tenebris vox). Avagy talán a Csokits világa idézi föl a Beckettét? Habár Csokits János tereiben már csupán egyetlen lény mozog és - a Godot-ra várva hőseivel ellentétben - már nem vár senkit és semmit. Nem vár senkire és semmire. Az ő Színhelye egyszemélyes, s az ég "hideg kőszemmel" néz vissza rá. Lecsupaszított világ: a kozmosz és ő. Egy ember.
A lét abszurditása éppen ennek az egyetlen emberi lénynek az eltűnésével, a hiányával válik teljessé Csokits János lírájának e legkülönösebb és legeredetibb gondolati és érzelmi vonulatában. Mintha - egy közismert párhuzam - Ádám is eltűnne a Tragédia végén (s persze, mintha Éva soha nem is létezett volna). Az Armageddon című három részes kompozíció első tételének zárásaként ki is mondja: "Nincs többé történelem." (Minthogy történelme - ez köztudott - csakis az emberi fajnak van -, volt? -. Minden más elemnek a világmindenségben csak története létezhet, vagy még az sem...) "A költő" nemcsak "kilóg" a történelemből, de már nincs jelen a történelmen túli, az azt követő világmindenség parányi részeként sem. Ezek a versek olyanok, mint valamilyen rejtélyes módon előkerült és elénk került fényképfelvé-telek űrbéli tájakról és talán az élet megszűnése utáni Föld nevű bolygóról is. Az egyik versének Később a címe; meglehet, hogy éppen erre az után-i állapotra utal. A záró sorai ezek:

Éjfélkor jéghideg a rend.
kihúny a hold, a kristály meghasad,
pattogva zeng a porladó öböl:
vizének hűlt helyén az űr,
halotti dűnák, tűnő csillagok.

     Az Alakzat: "atomok céltalan logikája", a Kis éji zene - már az éjfélen is túl - tudósítása szerint: "a fekete homokon /fehéren dereng a vég".
     Végül azután meg is érkeznek ezek a különös fényképfelvételek: méghozzá költői képeslapok formájában, minőségében. (Képeslapok a jövőből, A hűlő nap korából) És vajon mit vetít elénk - talán már nem is "a költő", hanem valamely eddig ismeretlen mechanizmus? Nézzünk csak oda bátran: "kőszirom", "obszidián tó", "kőzománc", "sziklafalak", "kiszáradt tenger", "szikkadt sómező", "porfelhő", "kőgolyó", "szirtek", "üresen kanyargó meder", "pávakék láva" stb. ... S végül: beáll a teljes csönd, a "gyémánt némaság".
     És innét - már végképp nincs tovább. József Attilának a Reménytelenül című versében föltáruló életérzésére és költői logikájára emlékeztetően, de csak némileg persze, hiszen a Csokits Jánosnál kivetített képen már nincs ember, sőt már élet sincsen.
     Meg kell vallania az olvasónak: nehezen átélhető lírai logika ez: az ember nélküli lírai világ logikája. Nehéz értelmezni "a semmi a világ" végletességét (s különösen nehéz megfejteni a "semmi" jelentését). E megjegyzéssel persze egyáltalán nem azt állítjuk, hogy nem létjogosult mindez, és nem következik mondhatni evidens módon e költészetben az előzmények és a környezet jelzéseiből. Hogyha például elejétől a végéig csak egyetlen keresési szempont: a "kő" szó, fogalom (költői toposz) lehetséges szinonimáit (illetőleg még azok szinonimáit is) keresve és összegyűjtve olvassuk a kötetet, azonnal kiderül, hogy a Csokits-líra legjellemzőbb motívumrendszerére bukkantunk rá. Példaként ezekből idézünk most.
     "Kőből bimbózó villendorfi mell", "kőgerinc aszott bordái", "fehér kő", "Kővé fagy a Nap", "Kőhalál", "Holdfénytől lisztes lávakő", "sötét kavics", "testvérem a szikla", "Sziklává higgadt sár", "kaviccsá csiszolt kagylók", "ásványi sivatag", "Homokká őrölt vágyak porában", "Fekszem, mint időben a kő", "a kő, hazátlan porlad", "Meteor vágta sziklaút", "sziklaporos út", "kőgerinc és bordák", "gránit és koráll", "dűnák a szélben", "sziklafüggöny", "Sziklapart", "porladó fennsík", "kőfalon jégfal", "kőpikkely", "megkövült virág", "csontfehér dűnák", "kősivatag", "puszta kő", "porlad a kő", "fehér por", "szikes pusztaság", "kővé vált vadak", "alvadt kőgolyó", "fagyos szikla", "meztelen kő", "fordított sziklatükör", "napfénytől vemhes gránit"... * "A négy évtizeden át egymást követő irodalmi elméletekre, izmusokra nem sok időt pazaroltam[...]"

Csokits János költészetének néhány jellegzetes vonásáról szóltunk az eddigiekben. Elsősorban a téma- és toposzvilágot vettük szemügyre, de talán kevesebb szó esett ennek a lírának az intenzitásáról és feltűnő expresszi-vitásáról. Pedig ezek a jellegzetességek nagyon is befolyásolják e költői világ atmoszféráját és auráját.
     A Csokits-versek vissza-visszatérő valóságeleme a fikcióként megjelenő látomásosság, az álomba olvadó valóság, a szokatlan (nem ritkán a kivételes, sőt az abszurd) helyzetek és jelenségek exponálása, illetőleg allegorikus (vagy ilyenszerű) végigvitele egy-egy versben. A mártírok címűben (amelynek "műfaj"-jelölő alcíme: álom) például fegyelmezetten (az igen kedvelt keresztrímes asszonáncos formában) meséli el, idézi meg - a személyes elemeket is feltüzelve - a rémtörténetet. Az Orfeusz biztatása (kitűnő vers) lidércesen halálba vonzó világa drámai feszültségével, külö-nös atmoszférájával ragadja meg a figyelmet, a Bűvölet című opusz már a címével is jelzi az "érzékcsalódásos" lelki átállítódást.
     A "vér", a "hús", a vadság, az ősi barbárság primitív igazságai, az erőteljes életösztön-hangsúlyok úgyszintén át- meg átszövik ennek a költé-szetnek szinte a teljességét. Úgy érezhetjük, hogy ezek a hangsúlyos motí-vumok már a szokványos emberi civilizációból kisodródott, kisodort, nem egyszer tragikusra hangolódott, lelkileg és tudatilag sokkolt, társtalan ember vágyai, víziói. (Ars mutandi, Fata morgana. Ez utóbbiban a bravúros költőiséggel megformált két sor: "körtelágy emlő kemény bimbója / tejben oldott rubin, epertüzű rózsa...")
     Rögzítenünk kell egy talán különös - bár korántsem bizonyos - tendencia meglétét Csokits János verseinek maradandóságát, de pontosabb, ha azt mondjuk: esztétikai értelemben vett értékvilágát illetően. Úgy érezzük, hogy a legjobb, a legértékesebb - a föltehetőleg a magyar líra kincsestárába tartozó - költemények többségükben nem a legjellegzetesebb Csokits-versek között találhatók. A kötetcímmé is emelt - metaforizált - hajótörötti lét a domináns színe ennek a lírai világképnek, s az is többé-kevésbé kézenfekvő, hogy éppen ez a lét préselte őt költészetében mind kijjebb és kijjebb: úgyszólván a valós létezés utáni metalétbe, a már-már monomániás következetességgel - és hibátlan logikával - berendezett "testvére minden kő-nek" világába. A lelki és szellemi közérzet eme hosszú és bonyolult folya-matának azonban voltak egyes kitérő pontjai, egyes köztes állapotai, állomásai, s ennek megfelelően egyes teljes értékűen rezonanciát kelteni tudó "helyzetjelentései", lírai reflexiói. És sajátos jelenségként - vagy éppenséggel nagyon is triviális módon? - éppen ezek a még (már?) teljes emberi létet kívánó, azt sóvárgó - még ha ez nyilvánvalóan tragikus lét is -, az e mellett a pislákoló hit mellett érvelő, ennek az eszménynek a mindenkori érvényességét erősítő lírai vallomások jelentik e kötetnek, ennek az életműnek a csúcsait, legjobb, legértékesebb alkotásait.
     Néhányról már volt szó az eddigiek során: Homo ludens, Honvágy oda-vissza, Ha elmondom, mi történt velünk, Animula, Asztali zene, Örökre, Készülődés, Vázlat a költő portréjához, Sztoikus ábránd. Határozott érzésekkel folytathatnánk még a sort, hiszen e bő négy évtizedes költői pálya úgyszólván valamennyi szakaszából válogathatnánk. Fontos vers például a Látvány kétszer négy sora, a Csokitsra oly jellemző látomásos líra, a pontos, tartalmas és hatásos változata. Akárcsak - másfelé is mutatva - Az Éden porában című költemény, amelyben a beteljesülésre várás forró érzületét belengi valami különös sejtelem, valami tragikus sorsfordulat előérzete. Ugyancsak a társkeresés tragikumát hozza átélhető közelségbe - szintúgy egyetemes érvénnyel - az Élet.
     A Szürkület és a Magánbeszéd (a Sztoikus ábránddal együtt) jelentik talán a legmagasabb pontokat ebben a költői életműben. Megrendítően mélyek, az ember, az "emberiség" megkerülhetetlenül közös élményei. A Szürkületben arra döbben (és döbbent) rá Csokits János, amit tán hajlandóak volnánk egy legyintéssel elintézni: a múló idővel a romlandó agysejtek pusztuló milliói egyre megbízhatatlanabbul kapcsolnak bennünket ahhoz, amik voltunk s vagyunk. S rossz műszerként hiteltelenné tehetik a bennünk élő múltat is. A Magánbeszédben édesanyja utolsó telefonbeszélgetésének - egyben életének - a végső pillanatait idézi föl fájóan gyönyörű, tiszta egyszerűséggel. Egyszersmind saját életének kez-detét (előttjét) is; édes-anyja halálának utánját is. A vers első sora: "Anyám a végén megvakult." S az utolsó: "vakon sugárzik, mint a sír". Ami, aki létezett, volt valaha is, az nem lesz semmivé sohasem. Még ha pusztuló agyunk ezt már nem is tudja érzékelni, akkor is, valahogy megmarad. (Akárcsak a világűrbe vissza-verődő fénysugarak: mindenről, ami valaha is volt, van.)
     Csokits János lírája - úgy hisszük - a kilencvenes években volt (és reméljük, van is) kiteljesedőben. Úgy lehet: az időskori költészet ennek a költői életműnek a legértékesebb és a kortárs magyar irodalomnak is fontos, jelentős része. (Új Forrás Könyvek, Tatabánya, 1999)