Nekem, a szó művészének inkább van igazam, mint azoknak, akik az elragadtatás szó hallatán nyomban gyanakodni kezdenek. Pedig az elragadtatott szót hallván az emberben fölrémlik egy hely s az odavezető út, amelyen s ahol megmenekülhet, azaz újra a belső egység állapotába juthat. Tagadjam-e, hogy azt tartom: én lennék költőink újsütetű ivadéka, azoknak egyike, akik művelik a nem-itteni költészetet - s erről rögtön ki kell jelentenem, hogy itt művelik - s ez egyszerre a mindig megtépázott dicsőségünk s fájdalmas alibink? Ebből következik, hogy a költői miszticizmus szerfölött gyanús nekem, és elsősorban önmagamban s épp akkor, amikor tehetetlenül s megelégedetten engedek neki, ennek a fennkölten ravasz balgaságnak, amit az ég sem szeret, s ami különben - úgy - nem is létezik. A szellem nárcisztikus léhaságáról van itt szó, ami az akaratra is rátelepszik. Az akarat pedig előzékenyen hódol meg e kettős szóbeli színlelésnek, amely inkább csak sóvárog azután, amit el akar hitetni magáról. 

Nem való semmi másra a költészet, mint hogy kifejezzük benne emberi természetünket, amely minél teljesebb, annál kevésbé csak önmaga s bár véges, a határvidékeit homályba vonja. A költészet a sokféle kifejezési módnak egyike. Nem kizárólagos, de az tény, hogy általa olyan örök-cselekvő alapelvek s energiák szabadulnak föl a szellemben, az emberi dinamizmusnak olyan irányai s mozdulatai pillanthatók meg benne, amelyeknek belső képeit semmiféle más kifejezési mód vagy törekvés nem képes megmutatni egy műben. A költészet nem az átlagosnál magasabbra épített világ, és sem a személyes, sem a közös egyetemnek nem valami titkos tartománya. De ha a költészetnek, mint minden más emberi megnyilatkozásnak, nincs másutt helye, csak a mi emberi természetünkben, akkor ennek a természetnek hatalmasnak kell lennie, s éppen ezért a költészetnek semmi emberi nem lehet idegen. 

Az alkotó a kimondásban a maga emberi képét kötelezi el, s a sorsát is. De sem ez, sem az nem kedvez neki, nem juttatja semmiféle előnyhöz munkálkodásában. Alkotói karakterét ez az elkötelezettség határozza meg. Akarja vagy sem, benne hisz, benne fejeződik ki, szólal meg, ebben gyökerezik s növekszik a misztériuma, s benne is derül ki, ha nincs "ilyenje", azaz benne is bukik meg. Mert a misztérium az, hogy nem önfeledt magán-száj (magán-szám) vagyunk; a misztérium az, hogy minden ember kimeríthetetlen párbeszéd az egyetlen szúró kérdés és az utód-válaszaival szakadatlanul szaporodó ős-válasz között. Válaszaink, a legmaibbak is, visszautalnak a kendőzetlen anya-kérdésre, s ez a teremtés, a létezés, az élet lényegét illeti. Az ember a válaszadás, a válaszkeresés erőfeszítésében és általa él. S különös paradoxonként abban a mértékben vagyunk emberek, amilyenmértékben hajlunk arra, hogy kérdésessé tegyük magunkat, a személyes egzisztenciánkat a világban való jelenlétünk pillanataiban, tudatosan és ösztönösen is; ez a kérdésesség legjobbjainkat arra sarkallja, hogy beilleszkedjenek mindenbe, amit értelmesnek mondhatunk és ellentmondjanak mindennek, és leplezzék le azokat, amiket abszurdnak kell mondanunk. Az ember korlátlan, sőt eszeveszett önállítása kóros, a pusztulásába visz, amelyben elhamvadnak a kérdések, koraszülöttek lesznek a válaszok; az őrültek házának baljós csöndjében burjánozhatnak a látomások, de nincs költészet. A világ-ember azonban egyszerre autentikusan önmaga és az emberiség képviselője; formálódik, részleteiben ellazul, egységesül s újra formálódik, szünet nélkül, láthatóan és láthatatlanul, mintegy a legszemélyesebb elgondolásai szerint a művében, élete s eszméi által. 

Ebben a kockázatos és komoly játékban az ember képet mutat, mely egyszerre eligazítás, vallomás és teljesítmény; kinyilatkoztat. Ő jelent így önmagának; ez a szellem. Beszél, tagol és meghirdeti, mintegy előre vetíti a lényeget, emlékezik magára. Szava adja - sajátos mondattanával - az erejét, villantja föl az arcát, edzi a tartósságát. El meri törni azt, ami visszafordíthatatlan, elhajlítja a vízszintesen halálba futó időt. Itt és most az egyidejű mindenütt-létet foganhatja. Egészen a semmi kijelentéséig uralkodik azon, s az által, amit mond. Egyetlen szóban is ő van. Létezésének és önmaga megfejtésének jogával azt akarja, hogy a valóság tényleg kapja vissza egységét, melynek nyelvezete van; ennek a megvilágosodás a bizonyítéka, mint ahogyan épp a tudattalan szimbolizmusa a tudatra irányuló legbiztosabb együttérzékelés. A szellem és a tudattalan közötti kétértelmű átszivárgás e nyelvezetnek talán legfőbb módja s helye: íme, ilyen a költői képesség. Egy magatartásról, az óvatos, de szándéka szerint vakmerő közelítésről beszélünk. Íme, ilyen a figyelem választása, a véletlenekbe vagy a jelekbe vetett bizalom, költészet a születés állapotában. Mint a filozófusban, a tudósban, a misztikusban s minden határra állított őrszemben, a költőben is fölismerem, különleges a helyzete. Képes arra, hogy szemben éljen, otthonos a vonzásokban, mégis maga felé terelődik, összpontosul és összpontosít a várakozásban, viseli, elviseli erőit; egyszóval - szeretve van. Ez a tény rendeli oda s érkezteti meg a lelkiismerethez, mely viszont-figyelemre méltatja őt, de csak addig az övé a szóban, a nyelvezetben, amíg "kimond". 

Mit kérdezek én a költészettől, amit nem kérek számon semmiféle más szótól, a figyelem másfajta intimitásától? Azt, amit egyszeri érzékenységben egyedül ő ad vissza nekem, s amit a közvetlen megismerésben már tudtam, de a költészet tükrözéséből értem meg, hogy nem eléggé: az ember és a világ lelki egységét. A költőt egy nagy gond kínozza: a szellem elvonó munkája nehogy elmesse őt ettől az elsőrendű személyi kapcsolattól, minden harmónia forrásától és végétől. Akár bevallatlanul is jól érzi, a személyekben élő, a belső mély fölött lebegő kapcsolatrendszer híján műve hányatott sorsú szóhalommá válhatik. A költő, aki nem más, mint az ő személyéhez kötött szellemi elvonó munka teljesülése, látja a sérült és helyreállítandó köz-életet, az elveszett paradicsomot és a reménykedő élet zsengéit, a befelé összeomlott teljességet, s bennük mint egy zárványt azt, ami őt töri le: a túlzottan tisztelt különbségek és kudarcok uralmát, s ami megoszt minket mindenben s nőttön nő, a szellemi ürességet. Minden képe e gyötrelmes harmóniának, mely szökik előlünk s ugyanakkor megfürdet minket (abban, ami körülölel, de titkos állításával ott nyugtalanít a tagadás okai között), amiben tehát formálódunk - szépség. A szép viszályt támaszt a szélsőségek utolsó lépcsőfokain, ellentétes irányban lobogtatja a hitek s meggyőződések zászlóit, s hallgatagon izzik a csöndes tökéletességben úszó csillagon, melyet Földnek nevezünk. Ha igazán szép a szép, újjászületik benne a kételyek meggyűrte egyetértés, hogy visszafordítsa a káoszt, vagy legalább elhalkítsa a káosz négy világtáj felé sikoltó kiáltásait. De legyen mégoly tökéletes vagy tökélyellenes is, semmiféle szépség nem elég önmagának, ha rajtunk kívül reked; mert csak eszköze, jele egy aránynak, mely bennünk teremtődik meg általa, s a tudatunkká teljesedik; a tudatunkat épp a szépsége révén fogjuk föl. 

A költészet - a személy legmélyét delejezve - arányba állít minket, kapcsolatba hoz ezzel a szépséggel. Egy költői élet mintegy magát olvassa, miközben teljesedik; olyan, akár egyetlen gondolat, mely kitartó erőfeszítései közepette magára a személyre irányul, s rámutat a mű külső jegyei alatt a rejtett összefüggések látványára. Egy ilyen személyi exoduszról úgy beszélhetünk, mint egy kísérletről, egy kalandról. Mert a lélek félelmes zónáin kanyarog át, utat keres, s ez abban is megnyílik, aki csatlakozik e vonuláshoz. Ha a költő élete s munkája oly kínos, azért van, mert alkotni annyi, mint tövisbokorról bort szüretelni, mint rendetlenségből harmóniát érlelni, puszta elhivatottságból. A költő nem békességre egyezkedik. Aki többet vergődik, többet teremt. Egy művész nagysága mégsem az elszenvedett feszültségekben van, hanem a megmozdított energiákban, az önmaga-fölszabadításban, és azokban a formákban, amelyekben mozdulatról mozdulatra kirajzolódik a(z emberi) szív legszemélyesebb szabadsága. Alkotni - befejezhetetlen tanonckodás. Aki benne azonosságra jut, az az egységben lévő szabadság embere. 

Művész az, akinek az életereje egymás felé hajtja s hajlítja a külső-belső hatalmakat, föllazítja a lélek vaskos üledékét, ellenállva mindannak, ami a létezést pusztulásba döntené; műveiben a kimondás cselekvése által lelkesít, azaz a lelket impulzusokra mozgósítja; az ezerfejű ellenséggel vívott magányos küzdelme az egyetemes hatóerő kritikus dimenzióiba emeli őt, s elhatol e bizonytalanságban akár a kiüresedését követő idegbajig, az őrültségig, a halálig. A művész hajnala nem mindig "rózsaujjú", gyakran szederjes. Tudatosan vagy sem, voltaképpen a halállal folytat párharcot a lét birtoklásáért vagy inkább a léttel való azonosulásáért. Egyes kegyetlenül megpróbált művészekre úgy tekintünk, mint az egyetemes emberi szolidaritás ritka példáira; ezt a mímelve eljátszhatatlan szolidaritást ők gyökereztették emberségünkbe. Műveiknél a sorsuk olykor tiszteletreméltóbb, és tragédiájukon, hacsak nem a mártiriumukon sötét nemességük fénylik. 

A művész ráadásul még bálványimádónak is tarthatja magát. Tudnia kell, mint tisztelje a szerencsétlenséget, s meg kell különböztetnie a bukást  az áldozathozataltól. Ki s milyen kritériumok alapján mutassa meg s igazolja az öngyilkosságában vagy az őrületében a hiteles géniusz pecsétjét? Nem minden elátkozott egzisztencia bírja a szentség belső formáját, s a nagy hajótöröttek elapadó reménye nem válik szükségképpen titokzatossá. Korszakunkban, amely szüli és hízeleg a magakeltette zűrzavarnak, azon tépelődünk, hogyan haladjuk meg határainkat, s át akarjuk hágni valami örök tilos mezsgyéjét - a költők, akik ezt meg merték tenni, talán láttak... A kinyilatkoztatás ad hírt az üdvösségről. Őt várjuk ott, ahol a szellem megtörik. Keressük a művészet határvidékeit a halálba gyaloglásban, az őrültségbe vagy Istenbe átforduló végidőben pedig egy mágikus vagy szent tett erejét, tudván e tettről, hogy megszabadít bennünket önmagunktól. Bizonyos, hogy a mágikus cselekedetnek néha van helye; s hogy ideje is, abban látjuk: ő húzhatja meg a "szent"-nek, mint a legeslegritkábbnak a harangkötelét. Ezt teheti a mágikus a művétől újra és újra elszakadó művészben. Így dolgozik a természete a személyes alkotóinak, és a kollektív alkotóinak az alapjaiban; művétől igen, magától képtelen elszakadni. Energiáit szüntelenül ide-oda irányítja; ha tudja, helyezgeti, hol arányítva, hol fölbillentve egyensúlyukat. Ez a perc örömet hoz neki, abban a percben ismét átszenvedi szorongását, de sem ez, sem az nem emelheti át önmagán. Az igazi, belső átlényegülés halk hívójelei azt jelzik a költőben, hogy benne van, amit keres, de elrejtve. A költő talán soha nem lát semmit; ő mond. 
 

Művészetem - túl azon, hogy a legszemélyesebb - lehet a legátütőbb, a legmagasabb hivatásom, lehet a legjobb, sőt az egyetlen eszközöm az igazság megközelítésére, nem képes másra, csupán e közelítésre, minthogy mindig csak egy forma- s alakteremtő mozzanatot enged meg nekem. Én, aki csakugyan a legmélyebben ismerem formáimat s alakjaimat, s ezért az egymással szemben fekvő határaim között, a senkiföldjén, amelyen mozognak, szeretem is őket, hiába teremtettem az egység képére és hasonlatosságára, nem foglalják magukba az "üdvösséget". Mert bár az egyéletű művész létének értelme a művészete, életének ennél több az értelme - az üdvösség. Ezért én azokat a művészeket becsülöm, akiknek életük s művük nem oksági, hanem viszonyi kölcsönösségben függ össze, és kevésbé becsülöm azokat, akik mintha közvetítenének művük s maguk között. Művészetükben mintha egy második természetet szondáznának, anélkül, hogy elmélyednének formáikban s alakjaikban. Ez a hűvös integrizmus engem elriaszt. Mégis, bár művünk transzcendálja létezésünket, s az igaz művészekben mindig ezt teszi, még nem igazolja; életünknek is transzcendálnia kell művünket, melynek tökéletességi foka nem a mi teljesítményünk, hanem valami másnak a kivételes jele. 

Milyen leverő a legszebb mű, a legtisztább vagy a legbátrabb képzelet tárgya is a Valóságos Jelenlét hatalmas és néma szomjúságának vonzásában, s bár a tárgy megragadása nagy vállalkozásról tanúskodhatik, csak lebeg a világ fegyvertelenül is félelmetes totalitásában. Amikor alkotói energiáim fogékonyságot jeleznek, vagyis valamiféle fogyatkozó szomjúságot, valóban átélem a Jelenlét szomjának vonzását; de ettől még igen távol van a költészet, mely a szomjúság és a fuldokló ivás kimondhatatlan egysége. Ekkor döbbenek rá, hogy a szomjúságom valami mást kíván, torka sokkal mélyebben tárul föl s kitartóbban sóvárog, semmint egy tárgy, a rész vagy egy motívum kielégíthetné: csak az Egész, csak az Egy, az Egység, amelyet szeret és ízlel, miközben kortyol, s minduntalan keres, miközben - nem törődve az elcsorgással - eltelik vele... Így tesz itallá engem is a szomjúságom, így keveredem eggyé a művészetemmel, és már nem tudom, magam vagy a művem itatja-e meg a föl-fölbukkanó szomjazókat. Csak aki éhezik, lakathatja jól az éhezőket. Beborítja életemet a művészet erőfeszítése, mint fémesen zizegő lepel, a megtestesítés leple. Ahogy beborít, rámnő, eggyé lesz velem, magam is megtestesülök, vagyis cselekszem. Ebben a tettemben s itt kell üdvözülnöm, nem a Végső Valóságban, nem a Dolgok Misztériumában vagy a hangtalan Sötétség krízis-pontjain, melyeken majd megmérik, rátalált-e énekem az Igazságra? Egyszerre emelkedik ki az üdvös bizonytalanság ködéből Valaki, aki Claudel Magnificatjában szembefordul a költővel, s gyöngéden, de nem titkolva, hogy ősidőktől fogva ismeri őt, megnevezi. Valaki, akit ilyennek látok: Ő a szegény világ egyetlen gazdagja. Valaki, akinek szelídségében és alázatosságában ünnepelhetem a Földet, s aki hív engem is, mint ama költőt. 

Ő a halál, mondják a "modernek". Az ő neve azt jelenti: hullává lett. Meghalt. Nem több, ha talán több volt is. Irtózik tőle az ember. Vagy túl szemérmes vele. Bármily dicsfény övezze is a nevét, benne sötétlik a semmi foltja. Az ember az a lény, aki - mivel tehetetlen - végigmegy, végigcsörtet az útján, mint övére csatolt fácánokkal a vadász; ne kérdezzétek, ki lökte őt útjára. Vagy csak kérdezzétek: a gőgje, romlott vágyakozása a pusztulása után a keserű ecetfák alatt, melyeknek levéről azt hitte, aszúbor. Mégsem az ember táplálja hitetlenségét, az sodorja el őt. Magával ragadja, mint a mámor. Mint egy egészen új igazság. Így keleszti meg életét az ezoterikus kétségbeesés kovásza. Vagy elárad benne a hitetlenség, ez a hűvös és bársonyos melankólia, amelynek bűbája undorítóbb a lappangó keménységénél. Jaj, beleszülethetünk a szakításba, gyönyörködhetünk az illuzórikus valóságban, melynek megtébolyító kavalkádja egy fogfájás első nyilallására átszakad, mint a hártya. S amikor átmenetileg megelégeltük, egy ujjal félretoljuk az egészet; nem kell. Szebb a sivatag galambszürkéje. És be is rendezhetjük határtalan távolságait, csábító vonalú dombjait, mozgékony dűnéit... Igen, tudom, legyinteni fognak, rámmutatnak, halántékukhoz emelik a mutató ujjukat: ez meghibbant; miután kimondom: meg kell menteni a valóságot. A valóságot kell megmenteni. Kötődnünk kell reménytelenül az Igéhez az igék által, míg a többiek többé-kevésbé szellemesen gúnyolódnak s megtapsolva fenékig ürítik poharaikat. 

Én viszont náluk is ateistább vagyok, és következetesen az, mikor ezt mondom: hogy Isten meghalt, ez nekem fölfoghatatlan és teljesen közömbös. Ha meghalt, akkor a kereszten, bizonyítva, hogy az volt, tehát van, akinek hittem: Isten. Ha nem ott halt meg, hanem "csak-úgy-általában", akkor ez a maszatos beszéd épp úgy jelentéktelen, mint ez az unott kérdés: mi-lesz-ma-vacsorára... Ez a halál nem érdekel. Isten vagy van, vagy nincs; így egyszerűen. Ha van, nem halhat meg. Ha meggyőződhetnék arról, hogy nincs, sem csinálnék kozmikus horribiliumot, mert akkor ő nincs, igéi viszont vannak; ott folytatnám szavamat a világról, a létről, az emberről, ahol egy lélegzetvételnyi időre abbahagytam. Csak én nem tévedhetek; ez elég dölyfösen hangzik, de most nem mondhatok mást. Ami annyit tesz, hogy sem a Róla való gondolatom, sem az ő valóságos jelenléte bennem nem tud, nem képes kételkedés tárgyává lenni. Vagyis hatalmamban áll Őt a legvalóbb Valóságnak ismerni, aki nincs tőlem távol, mint egy ember, nem szökik meg, mint az illat. Találkozásom a szóval Benne ment végbe. A dolgok mélye ennél jóval magasabban fodrozódik, ha nem is a fölszínen. 

Lehet az ilyesmit hermetizmusnak is nevezni - nem egy szellemi merényletre szánjuk el magunkat a posztmodern utáni vágáns kevélységünkben... -, hermetizmusnak, amely a költészet tudóskodó játékává redukálja magát, művészet a művészetben, amely egészen az elidegenülésig tiszteli a szabályait, mind messzebbre attól, hogy akár résnyire is megnyíljon, látszatnyitásokban téve magát látványossá, és lehet "titkosszavú" is; bélyegezhetjük igazi rébusznak is. Még mindig jobb, mintha mértéktelen intellektualizmus volna, amely rendre megkockáztatja nagyhangú okfejtéseinek végén, hogy egy mindenkinek kiosztott s pukkasztó fintorral fejeződjék be. Szívesen hallgatok (el) a költő művészetéről, ha szólhatok a szavak megtisztításáról, helyesebben a megtisztulásáról. A véget nem érő analízis-kedv végül is kifoszt, hogy a misztérium helyett (amit elvesztegetett) alkimiai lim-lomot gyártson. Hinni, mondják, elég öreg játék; az ember nem hívő, hanem beavatott akar lenni. De mibe? A szó hatalmába (s ez nem áll messze a megfordítottjától, a hatalom szavába). Mintha a szó szépségével segíthetne a mi tényleges nyomorúságunkon azzal, hogy megváltoztat minket. Mintha valami igei aszketizmus által bírhatná a költő a valóság megszentelésének erejét, az ördög tudja, milyen akusztikában konzerválva szavainak megszületése előtt a sóvárgását; nem bírja ezt az erőt. Nem ezt bírja. Amit megtehet, ennyi: hátsó gondolatok nélkül fogadja el a világot, tegye hozzá, bele, vagy vállalja helyette a magáét, de semmiképpen ne mondjon le a vallásában (most nem a hitét mondom) sajátos misztériumáról, amelybe gyökeret vert a költészete. Vagy verhet. 

Ami engem illet, eléggé tisztelem a képzelőerőt ahhoz, hogy megértsem: maga a költészet elégszik meg vele, s nem téveszti össze a körülírhatatlan üdvösséggel;  a képzelőerő teremt, utánzásra nem tékozolja magát. A költő pedig igen határozottan annak látja magát, ami; sem mágusnak, sem misztikusnak, még csak az Ige által újjászült embernek sem, hanem művésznek, a látható formák fölfedezőjének, aki nem a belső kinyilatkoztatásnak, hanem egy "tárgy"-nak szegődik a nyomába. Egy tárgy, mely a szépségben talál önmagára, nem kevésbé szabadíthat meg minket magunktól, mint az erénybe öltöztetett közvetítőszerep, mely az ember és az egyetemes rend közé ékelődik (s olykor beszorul). Egy műben a szétágazó vonatkozások és a belső arányok spontán módon tartják fönt az egyensúlyt, s ez anélkül mutatja meg magát, hogy megszünne rejtett lenni; elég ez ahhoz, hogy emberi megrendülésünk teljes legyen. 

Részben ezért védekeztem az ellen, hogy a költő és a pap rendjét és hivatását egybemossák, mindig - bár tisztelettel - tartózkodva annak kettős értelmétől, hogy keresztény költőnek nevezzenek. Az én hierarchikus nyelvhasználatomban ez a szó, keresztény, nem jelző. Nem tudom, hogyan (inkább azt, miért) főnévibb és egyszeribb, mint ez a szó, költő. Az utóbbit tehát az előbbi nem minősítheti. Azt, hogy egy hitében élő ember annyiban meghívott, amennyiben művész "Krisztus testének építésében és szolgálatában", én úgy értem, sőt úgy is akarom, hogy legbenső kapcsolatában a költőt rontsa le a keresztény. Minél mélyebb szükségben vagyunk, annál inkább kellenek a szentek. De amikor a szentség szilárdsága megijeszt minket és félelmet kelt nyomorúságos természetünkben, a költői alázatosság megszenteli a művészetet alkotásaiban. Ahhoz, hogy a költészet nyelvében elérhesse, amit a hitben tisztának és egyszerűnek mondunk, hogy tehát a költői ihletettség tárgya radikálisan csak önmagára vonatkozzék, így válva eggyé a költőben mű és személyiség, az kell, hogy a költő meghaljon magának és a művészetének, mint olyannak. Ezt a halált, melyet stílusában is, nyelvezetében is habozás nélkül dicsőségnek érzek, életem a saját értelmeként tükrözi vissza. 

Hitem nagyon is gyönge, életem nagyon is esendő s méltatlan ahhoz, hogy viseljem a nevet, amely egy szemléletrendszert, egy világot jelez: keresztény. De meg nem tagadom, az vagyok. Nem tagadom meg a teológiáját, amely a naiv életrajzokban is meghökkentő értelmességről tanúskodik, s mely az egyszerűségében utolérhetetlen Igéből nőtt ki. Ez a teológia szellemtörténetileg is korszakos alakokat mutat be; egybeesik bennem az ős-valósággal, s azt kívánom magamnak, ne éltessen engem semmiféle más képalkotó principium s törvényszerűség, mint ennek az ős-valóságnak ős-evidenciája. Nem tagadom meg sem az Egyháznak, sem teológiájának történetét, bár tudom, vannak utálatos fejezetei, s át kellett élnem, átélem e Testnek fájdalmas megosztottságát; ez is, az is az enyém, akkor is, ha tulajdonaimnak előttem élt tagjai s nemzedékei bűnöket követtek el az ember ellen. Nem vagyunk és soha nem leszünk emberfölöttiek. Ha vannak olyan idők, amelyekben a keresztényeknek emberfölöttieknek kellene lenniük, akkor hallják meg mindenkinél jobban, hogy az Egyházban és a történelemben fölerősödik az Isten-Ember némasága, aki teljes halált halt, végnélküli csapásainkkal mégis örökös haldoklásra ítéljük őt. 

Ha nem venném magamra a terhet, amely együttjár keresztényi mivoltommal, nem is tanúskodhatnék e mivoltom mellett, s ez inkább sötétítene el, mint a bűneim, melyek a követelményekkel szemben elégtelenségemet bizonyítják. Az önmagával polgárháborút folytató természetemnek bujkáló vadságát és kétértelműségét ismerem föl a bűneimben; szüntelenül védekezem bennük a szeretet ellen, az emberben lévő Isten Országa ellen. Rendjén van, hogy az általános (vissza)emlékezet nem feledkezik meg a keresztények bűneiről, de az különös: az emberiség nyomorúságát az ő gyöngeségüknek tudja be, nem a legsajátosabb bűnei következményének. Az igaz, hogy a földkerekséget szelíden hódoltató Messiás nevében elkövetett vétkek magára Istenre vetnek árnyékot. És az ismétlődő gonosztettek első áldozata mindig a megsebzett Istennek az emberben élő képe. Néha úgy tetszik, mintha bitorolnánk a megalapított Ország korlátlanságát, és a Korlátozhatatlan helyébe a hamis istenről monstruózusra kinagyított képünket tennénk, valami tolakodó rettegést az Egyetlen sugalmazta szabad szellem helyébe. Létérdekünk, hogy a Kereszt figyelmes vizsgálata nyugtalanítson minket, s eljuttasson arra a fölismerésre: az emberi gőg a személyiségnek mintegy az elő-halála, s minél inkább hasonlít a közönséges gyűlölethez, annál avatottabban mutatja magát jó lelkiismeretnek. Istent mi öltük meg, s öljük ma is. S ugyanazzal a döféssel embert is ölünk. Történetünk nem olyan régi, mint amilyen elszánt a bálványimádó hatalom-éhségünk; s ez - indirekt módon - megtaníttatta velem, miben állnak és mit jelentenek ki félreérthetetlenül a Kereszten elviselt szenvedések és a rajta megszülető remény: az Emberfia halálát és föltámadását. 

Ez a keresztény szimbolika veleje, amelyben hihetünk vagy sem, de amely nem abszurd, csak azoknak, akik belül folyton menekülnek. Nem olyan, hogy ezt a szimbolikát a forradalom misztikusai az üdvösség ideológiájában profanizálhatnák a történelem szemhatárán, mint egy örök Aktust, melyben az emberiség egyszerre a tét, a főszereplő és az áldozat. Én nem hiszek ebben a közvetítő nélküli dialektikában, mely azt sugallja, hogy az ember egyedül viseli (viselje) embersége súlyát. Ha az ember a saját bűnbakja, semmi sem válthatja meg önmagától. Nem vagyok eléggé keresztény ahhoz, hogy - a legmélyebb belső követelmény szellemében - megosszam Krisztus keserűségének kelyhét; de annyira vagyok keresztény, hogy visszahelyezzem üdvösségemet az Emberfia tenyerébe, mert hiszek a megfeszített Istenben, egy örök mű Fókuszában, abban, hogy a történelemben megszakítatlan az üdvösség Cselekedete, benne és általa élek s készülök, készülődöm pillanatról pillanatra. Fölfogom magamban e Tett hatalmát, mely összehangolja, s beilleszti létemet a sokaságba; vonza s vonzani fogja örökké ezt a sokaságot az üdvösség reménye még akkor is, ha inkább az ösztöne, mint a megértett igazsága részesíti benne; valóban, az igazságát gyakran mondják abszurdnak, és annak is látszik. 

Egyikeként ennek a sokaságnak, mint ahogy Ő is az volt, népének egyike, a keresztény vallomástól megszelidítve, megrendülten adom tudtul: kétezer éve élek, az Esemény alapított meg, amely az ősi ígéret gyümölcse. Öreg földre születtem, egy öreg törzsből való vagyok, szellemben Izrael fia, elkülönítem és egyesítem magamban az ó-ból az új-ba átlépő és megtestesülő isteni Üzenetet. Képzeletem ősi hely, amelyen Ábrahám utókora test szerinti atyáim gondoskodásában őriz engem. Ez az utókor hosszú és örök jelenidejű. Valami egyetemes figyelem arra is fordít gondot benne, ami költészetté lesz; a kosok hatalmas álmában erdei tisztássá vagy inkább átható világossággá. 
 
 
Megjegyzések 

A P. Emmanuel nyomán Vasadi Péter szerezte esszé a keresztény hit és a költészet küzdelmes, az egységet szolgáló folyamatának terméke. Amiket az esszé állít, sejtet s élesen lát, megfogadhatja bárki írásművész, ha egyetért általános érvényükkel. Hatókörük tágas. Az esszé egyedisége azonban a misztika irányában mélyül el, s ez akár elnyelheti magát a költészetet is. Itt tehát a legszorosabban személyhez kötött művészi magatartásról van szó. Éppen ezért el is lehet utasítani, kétkedést, nemtetszést válthat ki, ellene mondhat, aki akar. A mérlegelési és gondolkodói szabadság arra késztet minket, hogy az esszé néhány pontjához megjegyzéseket fűzzünk. E megjegyzések elősegíthetik az értelmezést, igazát megerősíthetik vagy más gondolati irányt mutatva, el is terelhetik. 

1) A költészet annyiban misztérium, amennyiben az ember is az. Az ember misztériuma, hogy nem véletlenszerű, hanem akart, teremtett lény. De a kutya is teremtett lény, sőt a szervetlen anyag is. Az embernek azonban minden mástól megkülönböztető vonása, hogy a Teremtő szabására teremtetett. Ebben az értelemben a költészet "misztériuma" az, hogy "minden ember" a létezésről, a létezéséről szóló "kimeríthetetlen párbeszéd." Akkor is, ha hallgat róla. Megveti vagy folyton másról fontoskodik. A költészet a mindenkori vagy mindig lehetséges káoszban így, s ezért törvény, s bár a válasz számtalan formáját adhatja meg, "tiszta beszéd" marad. 

2) Az emberhez, s nem költészetének lényegéhez tartozik, hogy van bátorsága "kérdésessé tenni magát". Minthogy az ember lényegében nem más, mint kérdés. Isten tette föl ezt a kérdést önmagának. Mintha nem csak azt kérdezte volna: Ádám, hol vagy?, hanem azt is, isteni szeméremmel: Ádám, ki vagy? Isten baljós fölismerésére jellemző, hogy erre a kérdésére Jézus Krisztussal válaszolt. Félreérthetetlen és fölülmúlhatatlan választ adott. Ha a költő teszi magát emberségében kérdésessé, meri és hagyja magát kérdésessé tenni (ami nem is oly nagy merészség, ha az ember csakugyan kérdés; mégis...), akkor annak a (kérdésessé nem tehető) költészete látja a hasznát. De a költészet úgy öntörvényű, hogy a hordozójával szemben is szuverén. Az viszont a hordozó kötelessége, hogy a misztériumnak s minden változásának vesse alá magát. A titok teljesen odaadó, de nem keveredik. Nagy dologról tudósít, de takarékos. Nyílt, de kíméletlen. 

3) "A szép viszályt támaszt"; igen, egy elcsúnyult világban. Mert megjelenvén nem tűri, hogy a csúnya (esetünkben az igaztalan, a hazug, a hamis)  szépnek hitesse el magát. Ha bármily szép volna is a világ, annyira szép nem lehetne, hogy a remeklés (s a szent, mint igaz ember) ne kerekednék fölébe. A szép elrettenti önmagától a zavaros eszmét, a világot. Kétségbe ejthet ugyanúgy, mint az igazság: szóval mégis úgy van? Mégsem sikerült megölni? Elítélni? Elföldelni? A bóvlival végképp kitörölni az embernek még az emlékezetéből is? A szép föltámad. Nem bizonyít, mutatja magát. Ahol viszály van, ott az igaz, az igazabb szépként lappang. 

4) "A költészet[...] arányba állít minket." Belehelyez egy általunk egyáltalán nem kívánt vonatkozásba, vonatkozás-rendszerbe. Az arány(pár) elemévé tesz, tetszik vagy sem. Ha Arany János vagy Borges megszólal, a rend, mint különös élet nyilvánul meg. Akaratuknak megfelelően állást kell foglalnunk a létezés dolgaiban, holott erre személyesen nem törekszenek. Akaratuk ellenére kell a jót akartatniuk akkor, amikor ábrázolnak. Ezért ez a mondat: Én nem szeretem Aranyt!, nem azt jelenti: a magam ízlése szerint igenis dönthetek, hanem hogy a szürkeségből kinagyított jót magát nem szeretem. Vagy nem értem; ami rosszabb. Arany ellen ugyanúgy nem dönthetek, ahogy a matematikai igazságokkal szemben sem. A költészet ‘egzakt dolog’; "logika". Az, hogy rövid- vagy távollátó szemgyöngeségben szenvedünk vagy éppen vakok vagyunk, más kérdés. 

5) "Nem minden elátkozott egzisztencia bírja a szentség belső formáját." Akik debil hányavetiséggel az elátkozottságból is divatot csinálnak, azokról nem beszélünk. A költészetnek mindig voltak a képesség(ek) súlya alatt tántorgó alakjai, kik a szélsőségek iránt eleve fogékonyan el- és fölmorzsolták életüket. Az átkozott elsötétülésben mégis közelebb jutottak a szentség belső formáihoz. De a szentség nem sötét, csak a határzónája az. Legbelül titokzatos és sűrű világosság honol, benne az átvilágított itt-tel és most-tal, a Jelenléttel. 

6) "A költészet a szomjúság és a fuldokló ivás[...] egysége."; jobban mondva eggyé váló folyamata. Paradoxon. Egymást nem csorbító, hanem - ez, sajnos, pontatlan szó - kiegészítő ellentétesség. Minél többet iszol belőle, annál szomjasabb vagy. Minél szomjasabb vagy, annál... Nem mennyiségről van szó, mégcsak nem is - mondjuk - versekről, sok versről, hanem a kielégíthetetlenségről, arról, hogy nem lehet befejezni. Tehát hogy a költészet igazság. Élet. Nem hallgathatunk róla. Vonallá, színekké, hangokká akar lenni. Ha a költészet rábukkan a saját dzsungelében rejtőző szentségre, örökéletté lesz. Halhatatlanná. Létté, létezéssé. S már se nem szomjazik, se nem fuldokolik, hanem totális költészetté fényesedik. 

7) "...meg kell mentenie a valóságot." Azzal mentheti meg, ha mutatja. Rámutat. A valóság nem a tények, nem az események. Ezek is, de csak a határtalanság dimenziójába ágyazva. 

8) "Találkozásom a szóval Benne ment végbe." A Létben. A Valóságban, itt a Földön, az itt kezdődő végső teljesedésben. A csönd határán szólalt meg. Ahol már a csönd is szóba akart testesülni. 

9) Egyik esszéjében P. Emmanuel ezt írja: "A művész, mint olyan sohasem térhet meg: arra ugyan képes, hogy[...] formálisan gondolja el a metanoiát (a megtérést; V.P. kiegészítése), ám sohasem viszi végbe." (A művészet misztikus zsákutcája - Bende József fordítása.) Viheti végbe, művészként. Az ember hivatása Jézus Krisztus után az, hogy keresztény legyen. Viszont evilági, emberi elhivatottságának - lehető magas-rangú - teljesítése nélkül nem lehet keresztény. Kereszténysége az embert a legjobb minőségek felé fordítja. Ezért a tárgyalt esszében ez a kijelentés: "Krisztus testének építésében és szolgálatában[...] én azt akarom, hogy legbenső kapcsolatában a költőt rontsa le a keresztény", meghökkentő és ellentmondó radikalizmusnak hat. Illetve az. Első látásra. Mert miközben ‘rászabadítjuk’ magunkban a keresztényt a költőre, azaz a keresztényit a költőire, az nem szétszórni fog, hanem összeszedni, de mind többet hagy ott. Mind kevesebből fog építeni. A "lerontás" az igazi növekedés ára. A mellékest föláldozza a lényegesnek, az öncélút a mélyen fekvőnek, az önérdekűt a közérdekűnek, a cicomás lármázót a hallgatagnak, a kisszerűt a nagyszerűnek, a lidércet a világosságnak, a szót a csöndnek. 
    A folyamatos rombolást (a redukciót) túléli a sugallatos, az eredeti, az egyetlen, a fontos. A Bárány haragja csakugyan félelmetes - az emberi szívben is -, de pusztítása nyomán nem sejtett élet bontakozik az üszkös földön mindenfelé. Ez a szellemi halál vagy haldoklás hívja elő a költőben azt, ami több önmagánál, ami nemlétezőnek látszott a tolakodó létezők mögött. A költőies elég. Az alázattal elsötétített költészet eléget. A közhelyes megolvad az egzisztenciális izzásban. Élet és halál áttűnik egymáson. Az új mindig megszületik, s nem takargatja sebhelyeit a rávetődő világosságban. 

10) "...a kosok hatalmas álmában erdei tisztássá" lett. A költészet - átlábolva önnön halálán - szelíd erőt mutat. Kegyelmet. Benne a kosok tovább szövik álmaikat, de föl-fölriadnak. S már végképp nem tudják, mikor alszanak, s mikor nem.