- Amennyiben 18-20 éves korában érik az írót ilyen impulzusok, úgy  
mindenképpen veszélyesek lehetnek. Veszélyesek lehetnek később is, de  
jóval a harmincon túl az embernek talán már sikerül magába szippantania  
annyi tapasztalatot irodalomról és írókról, emberről és emberi természetről,  
hogy óvatosan fogadjon minden kritikai megnyilvánulást. Pozitívat és  
negatívat egyaránt. Relatív, hogy kinek mit jelent a "veszedelmesen jó  
mesélés". Számomra Thomas Mann, Llosa, Marquez - többek között - a  
veszedelmesen jó mesélő. Ha én úgy tudnám űzni a varázslatot, ahogyan ők... 

    - A Diogenész kertje több rétegből tevődik össze: az esszétől, a pikareszk 
elbeszéléstől, a filozófiai eszmefuttatástól a lényegkiemelő realizmusig és  
fantasztikumig terjednek írói palettájának színei. Milyen eszközökkel éri el, 
hogy ez a heterogenitás mégis egységes regénnyé olvad össze? 

    - Ez az a kérdés, amire éppen a kritikusok dolga választ adni. Én csak 
azt tudom, hogy - a novellákkal ellentétben - a regényben sokkal több  
szerep jutott a mesélői ösztönnek, mint a tudatos tervezésnek. A végső  
megkomponáltságra ez persze nem vonatkozik. De írás közben nem azzal 
foglalkoztam, hogy az adott fejezetrészek műfajilag hova sorolhatók - vagy  
hogy besorolhatók-e egyáltalán valahova -, hanem igyekeztem eleget tenni  
a szöveg kívánalmainak, engedtem, rábíztam a történetre: mesélje el ön- 
magát. Az egyik kritikus véleménye szerint a Diogenész kertje "sebtiben"  
íródott. Lehet, hogy igaza van. Számomra ez a regény nem más, mint egy 
egyszuszra elmondott vallomás. Meg lehetett volna írni másképp is. Írás  
közben annyi anyag gyűlt össze bennem, hogy írhattam volna nyugodtam  
egy ötszáz oldalas nagyregényt is. Mármint terjedelemre nagyregényt. 
A történet megengedte volna. Ha az eszemre hallgatok, biztosan ezt teszem.  
De akkor föloldódott volna a mese esszenciája, és én úgy éreztem, itt éppen  
a sűrítés a lényeg: nem engedni, hogy a szöveg elkalandozzon, kihúzni  
minden fölösleges mondatot, egészen odáig, hogy ha a következőt kihúzom,  
összedől az egész váz... Persze, ilyen regényt eleve lehetetlen megírni, de  
a szándék efelé haladt. Mindez azt is jelenti, hogy ha a regény terjengősebb,  
nagyobb volumenű, a szöveg egyes részeinek/rétegeinek műfaji külön- 
bözősége sem lenne ennyire szembetűnő. 

    - Novelláiban szeret a régmúlt világokba kalandozni: a Johannan a krisztusi időkben játszódik, a Marius testvér ördöge pedig az inkvizíció korát idézi. Rejtőzködés ez, vagy valamilyen visszhangot hall ezekből a korokból? 

    - Rejtőzködésnek semmiképpen sem nevezném, éppenhogy az őszinte  
megnyilatkozás lehetősége. Nincs még egy novellahősöm, mint a Johannan,  
akivel ennyire sikerült volna azonosulnom. Nem rejtőzködni akartam általa, 
hanem kitárulkozni. Ezt a novellát életemnek egy olyan szakaszában írtam,  
amikor nem csak az a kérdés merült föl bennem, hogy van-e a munkának  
bármi értelme, hanem hogy az életnek van-e egyáltalán értelme ezen a  
Földön? 

    - A Johannan főszereplője, az evangéliumíró János alakja mintha azt is példázná, hogy remény nélkül is lehet alkotni. Ha ez így van, akkor megle 
hetősen tragikus ez a gondolat a 20. század utolsó óráiban. 

    - Talán tragikus, de sorsszerű. 93-at írtunk, két éve éltünk feleségemmel  
Magyarországon, minden remény nélkül; haza nem mehettünk, itt viszont  
menekültként munkát nem kaptunk, tengődtünk egyik napról a másikra, és  
oly mértékű volt a kilátástalanság, hogy írni kezdtem. Ekkor már több éve  
nem írtam le egy sort sem. Nem a publikálási vágy adott tollat a kezembe,  
nem is a gondolatok, amiket mindenáron tudatni szerettem volna másokkal.  
Minden-mindegy alapon kezdtem el írni. A harminc flekket két nap alatt  
írtam le, kézzel, szinte minden sor úgy került papírra, ahogy aztán utóbb 
meg is jelent. A reménytelenség óriási energiákat tud fölszabadítani. A  
Johannan arról szól, többek között, hogy Pathmoszi Szent János, a minden- 
kor hű Isten szolgája szembe száll az Úr angyalával, aki megjelent előtte,  
hogy tollba mondja számára a Jelenések Könyvét. Számon kéri Istentől az  
ember szenvedésteli sorsát a Földön, és hogy mindig azok szenvednek  
leginkább, akik a legkevésbé szeretnének másoknak fájdalmat okozni.  
Miért bünteti Isten az embert, ha egyszer állítólag olyannyira szereti? - teszi  
fel Johannan az örök emberi kérdést. Azokban a napokban én is szembe  
szálltam volna kérdéseimmel nem csak az Úr angyalával, de magával az  
Úristennel is, csakhogy nekem senki sem akart megjelenni, így hát keres- 
nem kellett valakit, akinek viszont igen, és általa, az ő közvetítésével  
számon kérni az Úrtól mindazt, amit a Földön az emberekkel tesz. Vagy  
amiért hagyja, hogy az emberek azt tegyék egymással, amit tesznek. És  
persze az elbeszélés oda jutott ki, ahova én is jutottam a kérdéseimmel:  
választ nem találván rájuk, Johannan angyala sem felelhetett érdemlegesen 
a hozzá intézett kérdésekre. A reménytelenség köre bezárult. De legalább  
egészségesen szembeordíthattam a Mindenséget, még ha csak papíron is.  
És nem is a meg nem lelt válaszok itt a fontosak, hanem a meglelt kérdések.  
Úgy érzem, ezek a kérdések adnak még ma is erőt ahhoz, hogy ne fogadjak  
el mindent természetesnek és rendjénvalónak, ami körülöttünk történik.  
Egyfajta "edzettségben" tartanak. Hogy ne fogadjak el mindenféle vál- 
tozást eleve "evolúciónak". Igen, lehet, hogy ez tragikus, de egészséges. 
Tragikus, mert az ember elveszít minden illúziót, nemigen tud már hinni  
semmiben, ami emberi alkotmány, szélsőséges esetben nihilt és cinizmust  
szül a világgal szemben, semmivel sem tud azonosulni, nem hisz a boldog  
jövőben. De ugyanakkor egészséges is, mert megszabadít a hamis illúziók- 
tól. 

    - Novellái terjedelmesek, ebből a szempontból tehát nem követik a  
klasszikus novella szabályait. Miért ragaszkodik akkor ehhez a műfajhoz,  
legalábbis a megnevezéshez? 

     - Mert sajnos jobbat még nem találtak ki. Voltak és vannak persze  
okoskodások arra nézve, hogy különbséget tegyenek elbeszélés és novella  
között, de ezek szerintem olyannyira szubjektív mércék, hogy a legtöbb  
esetben lehetetlen őket alkalmazni. Mellesleg, már nem ragaszkodom oly 
nagyon a novella műfajához. Évek óta nem írtam újabb elbeszélést, mostan- 
ság közelebb érzem magamhoz a még "ennél" is hosszabb műfajt, a regényt.  
Amikor szerkesztőtársaim olykor kérnek tőlem írást, és én azzal mentem ki  
magam, hogy nincs új elbeszélés a fiókomban, nem hiszik el. Paradoxonnak 
tűnik, pedig így van: nincs időm novellát írni. Egy olyan novellát megírni, 
amit el tudok fogadni önmagamtól, sokkal több energiát emészt föl, mint  
amennyit mondjuk egy készülő regény újabb fejezete igényel. De semmi  
sem végleges, így könnyen lehet, hogy egy idő után megintcsak visszaoldal 
gok a novellához. 

    - Műveiben tekintélyes művelődéstörténeti anyagot gyűjt össze. Szük- 
séges-e a poeta doctusság, a tudományos kutatás ahhoz, hogy a mű mindkét  
lábán megálljon?  

    - Ha történelmi novellát írok, akkor számomra igen. Magamból indulok  
ki: én is szeretem, ha az író, akinek a regényét vagy elbeszélését olvasom,  
elhiteti velem, hogy a története "helyén" van. Függetlenül attól, hogy maga  
a mese fiktív-e, vagy sem. Számomra ez annál is fontosabb, mert gyakran  
élek a fantasztikum eszközével, és ha a fantasztikumot a realitásba, a valós  
világ "hátterébe" ágyazom bele, hitelesebbé válik az illúzió. A filmesek ezt  
már régtől tudják. Mondhatni: a valós világra csak annyiban van szük- 
ségem, amennyiben hasznára válik a mesének. Azért nem nevezném ezt  
tudományos kutatásnak, mert ahol a tudomány kezdődik, ott végződik az  
irodalom, viszont tény, hogy egynémely novellámhoz valóban tekintélyes  
mennyiségű szakirodalmat megemésztettem. De az is tény, éppen ezért  
mondom, hogy nem tudományos munkáról van szó, hogy előtanulmányaim  
során elvből nem, készítek sosem jegyzeteket. Csak azt használom föl, ami  
bennem marad. A többi csak zavarna. Csak úgy lesz hiteles a történet, ha a  
mesélő maga is hiteles, ha írás közben ösztönösen alakul át a stílus, jelennek  
meg dolgok és fogalmak a megidézett világból. Volt egy korszakom,  
amikor kimondottan rajongtam a görögökért. Hónapokon keresztül Platónt,  
Thuküdidészt, Plutarkhoszt, Hérodotoszt forgattam, nem beszélve egy cso- 
mó történelmi szakirodalomról, és amikor már meguntam az olvasást,  
amikor már "telítve" voltam görögökkel, megírtam a Lüsziászt, vagyis  
Athén szerencsétlen szicíliai hadjáratát, Szürakúza ostromát. A történet egy  
helyütt úgy alakult, hogy az athéni flotta csatába keveredett a szicíliaival.  
Egy athéni és egy szürakúzai hajó "rohant" orral egymásnak, és amikor  
ideértem a történettel, megakadtam, mert hát nem vagyok én hadtörténész,  
hogy kapásból tudjam, mit tesznek ilyenkor a hadihajók. Elképzeltem a két  
hajót, a víznek csapódó evezősorokat, a dobok ritmikus hangját, a forgótol- 
las sisakokat, a csillogó hegyű dárdákat a fedélzeten, ha behúnytam a  
szemem, úgy láttam az egészet magam előtt, akár egy történelmi filmet...  
és akkor arra gondoltam, ha én lennék az egyik hajó parancsnoka, sem- 
miképp sem rohannék orral neki a másik hajónak, értelmetlenség, hiszen  
akkor az én hajóm is elsüllyed. Mi lenne, ha az utolsó pillanatban el- 
fordítanám a kormányrudat, csak egy kicsit, éppen annyira, hogy ne ütköz- 
zek a másik hajóval, hanem csak elsiklanék mellette, olymódon, hogy a  
másik hajó felőli oldalamon behúzom az evezőimet, és ezzel "leborot- 
válom" az ellenséges hajó evezősorát? Ezzel megbénítom a másikat, moz- 
gásképtelenné teszem, könnyű prédává. Így tettem. De ott mocorgott ben- 
nem a kisördög, hogy vajon ez technikailag a valóságban kivitelezhető-e?  
Nem tűnik-e butaságnak? Utánanéztem, napokig kutatgattam hadtörténeti  
munkákban, mire rábukkantam egy adatra, hogy az ókorban valóban éltek  
a hajók ilyen hadifogással. Biztos vagyok benne, nekem sem magamtól  
jutott eszembe, minden bizonnyal olvastam valahol, valamelyik ókori mun- 
kában, de ez az adat nem tudatosult bennem, viszont a megfelelő helyen és  
időben, amikor szükség volt rá, előbukkant. Ha annak idején, amikor  
olvasom, följegyzem magamnak, talán eszembe sem jut, hogy fölhasz- 
náljam, mert elvetem, mint képtelenséget. 

    - Készülő regényében - Végvár az időben - a zord határmenti hely- 
őrségnek, a végvárnak szimbolikus jelentősége van? 

    - Igen, vagy legalábbis remélem, hogy az lesz, minthogy a regény írás  
közben alakul. Egyelőre a cím is még csak munkacím. Az alaptörténet  
napjainkban játszódik, egy közelebbről meg nem nevezett (fiktív?) ország- 
ban, a főhős pedig egy fiatal tiszthelyettes, aki éppen sorkatonai szol- 
gálatának a vége felé közeledik, napjait egyre inkább átszövik az ábrán- 
dozások a civil életről, emlékek az otthoni világról (egy családtörténet  
szakadozott szálai), amikor teljesen váratlanul áthelyezik egy isten háta  
mögötti, hegyvidéki eldugott határmenti helyőrségbe, és szolgálati idejét - 
tekintettel az adott vidéken kihirdetett magasabb harckészültségi fokozatra 
- határozatlan időtartamra meghosszabbítják (amikor ez az interjú készül,  
tőlünk délre ez az utóbbi mozzanat fájdalmas aktualitást nyer - ismét). A  
főhős, a kezdeti dühös elkeseredése után, amiért megvonták tőle a közeledő  
leszerelés lehetőségét, hamarosan megsejti, hogy egy egészen különös  
miliőbe csöppent, ahol szinte semmi sem az, aminek látszik, és valahogy  
semmi sem úgy zajlik, amint azt egy helyőrségben elvárná az ember. A 
konyhafőnök például mesebeli különlegességeket, többfogásos ebédeket  
tálal föl nap mint nap, amiket bármely ötcsillagos szálloda mesterszakácsa  
megirigyelhetne; a szolgálati szabályzatot nem tisztelik, mintha sohasem  
hallottak volna róla, sorakozók, zászlófelvonások nincsenek; a katonák  
borostásak és rendezetlenek; hajnalonként munkaruhába öltözött bakák  
tűnnek föl a várudvaron, sárosan, fáradtan és szótlanul vonulnak el Livius  
ablaka előtt, mint akik súlyos titkot lepleznek éjszakai ténykedésükkel;  
őrjáratok indulnak - és olykor nem térnek vissza, miközben örökösen az 
ellenséget fürkészik a helyőrség várfokáról, akik ott tanyáznak valahol az  
Erdőn túl, lent az öböl partján, de akiket Liviusnak sehogyan sem sikerül  
megpillantania, és idővel felmerül benne a kétség, hogy léteznek-e egyál- 
talán? Látta-e őket valaki is valaha? Hát... valami ilyesmi. Dolgozom rajta, 
majd meglátjuk, mi sül ki belőle. 

    - A vajdasági Doroszlón született, ahol az ottani magyar irodalom 
"nagy örege", Herceg János töltötte élete utolsó éveit. Volt-e vele valami  
szellemi kapcsolata? És kiterjesztve a kérdést: van-e valamilyen kapcso- 
lata, kötődése a vajdasági magyar irodalomhoz, amelyből kiszakadt?  

    - Herceg Jánost ismertem, bár azt túlzás lenne állítani, hogy szellemi  
kapcsolatot tartottam volna fenn vele. A dolog úgy esett, hogy 83-ban fél  
évig helyettesítő postás voltam a falumban (hogy hogyan lettem az, külön  
történet), és mint levélhordó reggelente rendszeresen bejártam János bá- 
tyánkhoz. Igaz, hogy már akkor is írogattam, de ezt még magánügynek  
tartottam. Herceg úr rendszeresen megitatott egy feles pálinkával, elbeszél- 
gettünk a falu dolgairól - akkoriban nagyon szeretett volna egy falumúzeu- 
mot létrehozni Doroszlón -, aztán levelestáskámmal mentem tovább a  
dolgomra. Azt viszont sosem engedte meg, hogy a megírt leveleit magam- 
mal vigyem: minden délben rendszeresen, ha fújt, ha esett, ő maga sétált el  
a postáig, és adta föl őket. Aranyos öregúr volt, de azt hiszem, az ő  
novelláinak világa számomra mindig kissé idegen volt, annál is inkább,  
mert én beleszülettem abba a világba, amiből ő az anyagát merítette, és  
tudtam, hogy kicsit minden másképp van. De tudta ezt ő is. Amikor  
néhányan, köztük ő maga is, létre szerették volna hozni Doroszlón a  
vajdasági magyar falumúzeumot, a helybéli szerb telepesek (akik még  
1945-ben lettek importálva Bácskába, nem ezek a legújabbak) egy-kettőre  
nemzeti-politikai ügyet fabrikáltak az ötletből, mondván, hogy a magyarok  
már megint különcködni akarnak, és csak úgy lehetett volna megoldani a  
múzeumot, ha a szervezők egyenlő arányban helyet adnak a líkai telepesek  
tárgyi emlékeinek is. A múzeumból aztán persze nem lett semmi. Emiatt  
sokszor panaszkodott az öregúr. A második kérdésre, vagyis hogy van-e  
valamilyen kapcsolatom, kötődésem a vajdasági magyar irodalomhoz, leg- 
szívesebben átugornám a választ. Valahogy úgy vagyok vele, hogy aki eljött  
onnan, az ne mondjon véleményt mindarról, amit otthagyott. Ha egyáltalán  
hagyott ott valamit. Mert én nem sokat. Valami egészséges közömbösség  
alakult ki közöttünk, már a kezdetek kezdetén: én nem foglalkoztam a  
vajdasági magyar irodalommal, és az se velem. 

     - Hász Róbert alkotói pályájának jelentős része már ma 21. századra 
fog esni. Vajon eltűnhet-e az az idegenségérzés, ami most kicseng műveiből? 

     - Az lenne a jó, ha nem. Bár az idegenségérzés (vagy fogalmazzunk így:  
a sehovase tartozás érzése) elvesztésével nyugalmat lehet nyerni. Bé 
kességet. De tunyaságot, bamba elégedettséget is, amellyel elveszne a 
dolgokra való rálátás képessége: a kívülállás felbecsülhetetlen előnye. 

Szeged, 1999. április 8.