|
ONAGY
ZOLTÁN
"mint egy lalla"
Tandorival az árban
mert hideg van, beleszundít az állatseregletbe, elalszik a tűz, s a hidegben lefagy a füle. Vagy a lába. Vagy mindkettő. Ennek igen jelentős tud lenni a kockázata, tapasztalatból mondom. Ősszel sem visz, mert ősszel befőz, tavasszal sem, mert veteményez, hogy ősszel legyen mit befőznie - eviden- cia. De ha egyik földművesfeladat sem aktuális éppen, ott a nő, más jellegű, de hasonlóan köteles teendő, vagy ott a szomszéd bora, sakkja. Életveszély: új TD + vékony szomszédi burgundi + térdig érő hó. Éjfélkor már azt sem tudja az olvasó, melyik lóra fogadott, melyik lovin, és melyik madár (v. Vendel, egy róka) lovagolta, alszik a mínuszokban, és mint fent, jönnek a merevítő fagyok. Ez volt eddig. Így. Ha egy közel lakó ínyenc irodalombarát kihasználva a délelőtti hűvöset átkiált a Duna felé eső rozsdás kerítésen a hársfa törzse mellől, tudnék-e délutánra kölcsönözni valami jó kis Tandorit, azt vagyok kénytelen válaszolni, sajnálom, barátom, ma nem hoztam magammal. Ismétlem, ez, eddig. Most, az árvizes medárdi héten változik a viszony. Tudom, ideje a változásnak, pedig a körülmények nem mutatkoznak kimondottan ideális- nak. Rendszerint a körülményekre hivatkozunk, ha a körülmények nem mutatkoznak ideálisnak. Szép ez. Elmondom, mert a kötethez tartozik, a Tandori-viszony alapváltozásához. Más kérdés, hogy öröknek látszott, rögzültnek, ahogyan éppen megfelelt, Tandori hol igen, hol nem, hol heteken át igen, hol hónapokig folyóiratban is átugrom. Nem mintha találnék jobbat, szebbet, bölcsebbet, távolabbit és sziporkázva andalítóbbat. De így alakult. A dolgok jönnek, idomulunk hozzájuk vagy lesodornak a gátról. Pontosabban: TD és a Nem lóverseny! együtt, amikor lesodor a gátról. Utazom Zsámbokba. Körbe. Nem Valkó felé, amerre közelebb, hanem Turán át, amerre hosszabb és kényelmetlenebb, de nem cipelem magammal a rövid és kényelmes út nyomasztó (atavista) emlékeit, csak batyut, benne a kisgép, mert dolgozni megyek azon túl, hogy végre megélek három higgadt zsámboki napnyugtát. A batyuban a pécén hasal TD Nem lóverseny! című új könyve, mert olvasni is megyek azon túl, hogy megnézek három zsibbasztó alföldi napkeltét Bellával, a leszbikussá tett németjuhásszal. Utazom. Bele az árba, mely zúgva, bőgve és Galga. Át az úton, ahol én haladnék, ha csónak volnék, nem pedig alkalmatlan négykerekű. Ha nem kerülök (emlékkerülök), megúszom az árat, a várakozást, a másnap délig tartó éjszakai kocsmát, és így, profánul: TD-t is egy füst alatt. Ha tudom, hogy árvíz, úgy alakítom. Ha az ember mindig előre értesülne, ki, mit, merre, hogyan, hányszor és kikkel, soha nem érné meglepetés, márpedig a meglepetés az élet sója, gondoljunk a karácsonyfára, a lázas csomagbon- togatásokra, a lebiggyedő szájakra. Egy szájra amúgy általában, egy fó- kuszálatlan tekintetre. A csalódás is meglepetés, só, shaw, egyre megy. Le a buszról, a víz nő (a víz nő - jön, ha akar, megy, ha akar, öntörvény), a nép lapáton, homokon és zsákokon. Nem mintha a Galga sokat törődne a nép lapátjával, homokjával és zsákjaival, de legalább megnyugodhat, mert a nép nyugalma a legfontosabb, megcselekszi, amit a haza követel. Mi, TD, a Nem lóverseny! című igen szép kivitelű AB OVO kötet, én és a hallgatag pécé, térdig az árban átmasírozunk a kocsmába. Hová máshová ez alkonyi órán? Beágyazunk a sarokba. Itt kezdődik a viszony küzdelmes változása. Mert küzdelem, tagadhatatlan. A pampán heroikus küzdelem folyik a természet dühös erőivel, néha beszaladnak fülig sárosan, bevágnak egy bódogi szilvát, és újult erővel folytatják a harcot. Én az utolsó vérig küzdök a meglepő hatásokkal helyet foglaló Hubertus-ízű Unicummal. A kilencvenes évek végén ilyen már nincs, gondoltam naivan. De van. Minden van. Nincs új a nap alatt. Miközben a nép kint csatáz, én is harcolok a kocsmasarokban, elszántan, csuklyásizmot megfeszítve, fogat összeszorítva - de őszintén - a párizsi, a bécsi, az angliai futamokkal. Alulmaradok. Lenyomnak. A tangózó, bú- bánatos lírával átszőtt összekötő szövegek felsegítenek azután, megpas- kolják amit, türelem, mondják, kitartás, ami nyitható, kinyílik (nyitva lesz). Így is van. Idő, körülmények, türelem, kitartás, víz doszt. Szemüveg. Unicum és Shymphonia, félhomály. Mert milyen is egy TD-olvasó? A tapasztalt TD-olvasó különös anyagból van szőve, mint az öreg halász. Tudja, nem úgy van az, hogy belógatjuk, hoppá, máris bekapta a hal, lehet hazavinni. "Vannak, akiknek élete: törekvés egyre valami maga- sabb létfok felé... és az ilyen embereket csak akkor nem értik teljesen félre, ha őket minden metamorfózisukon át követik." - írja valahol. Erről van szó és arról, a TD-olvasó ritkán piaci szellemű (nem férnek össze). Tudja, a banánhal rutin, elszántság, tolerancia, empátia, szenzibilitás, küzdelem egyben. Nocsak, megint ez a küzdelem. Nyilván a kor(mány). Az okos TD-olvasó szemmel tartja a környezet alakulását, nem zavarja meg az idősíkok lüktető változása, ‘77, ‘87, ‘97, mindegy az szinte, hiszen ugyanaz a tenger, ugyanaz a bárka, a kapitány is ugyanaz, és a Hal is örök. Egyedül az olvasó változik, hol születik, hol hal, hol élve elragadja őt az Alzheimer. És minden tetejére a ravasz TD-olvasó felkészült. Akadályoztatás esetén érzéki eligazító-definíciókat ránt elő zubbonyból, hogy fölérje, amit nélküle nem érne föl a turai kocsma sarokasztalánál kezdődő éjszakában. Pl.: Valami éltető nedvet lehet szívni a (TD) könyveiből. Éltet, hogy egy másik "ki-tudja-mi", úgy adja elő a maga semmijét, spontán, hogy az nekem, amikor olvasom, "minden" lesz. "Dein Nichts ist für mich Alles", ahogy Faust mondja Margitnak. Az idézett szöveg kétélű fegyver. Egyrészt átbillenti a Turán rekedt olvasót a holtpontokon, ha volnának (vannak); másrészt, amikor hat egy- mást gerjesztő gátmunkás ki akarná tekerni a nyakát, mert: hogyan néz az ki, az úr itten Tandorizik, mink meg beleszakadunk a zsákolásba? Be- csületesnek tartja eztet a morált az úr? Nem tartja becsületesnek, de hát ez van, ki-ki jól megszolgált helyén üzemel. Védekezésül brutálisan beleszónokolja a hat fenyegető gátmunkás arcába a fenti kritika-részletet. Ők nyilván nem felkészültek, mert hatan egyszerre menekülnének a fél ajtón az árba, ha férnének. Különösen az éltető nedvet szívni és Faust szimbiózisa tűnt hatékonynak az előadásban. Azután végiggondolja, hatásosnak tartja, működőképesnek. Csak hát mi a cél? Gátmunkás ellen, akár a cián. És? Amikor beköszönt az árvízi szünet? Vissza a könyvhöz, zárjuk rövidre a TD-olvasó szakaszt. Leginkább a becsület fölemlegetése üt a felháborodott gátmunkás szájából. Az utóbbi (kinek hosszú, kinek rövid) időszakban madáchi tömegben volt szerencsénk hallani a jellem, az erkölcs és a becsület összes bódító szinonimáját, olyan hazug kontextusban, és hazug intonációval - mint aki politikusi korpa közé keveredett -, hogy ma hányunk tőlük (hányások vannak), a korpa közé. Csak köztest jegyezve meg, amúgy magánügy volna. Bár szerencsésnek tarthatják magukat a turai talpashadak, ami nem történt meg velük az egyébiránt is nehezen gyomorban tartható hubertus-unikum vertikumban. Az lett volna nagy mulatság a hevesi árban (még plusz). Szóval: megyünk bele a könyvbe. TD, a pályák, a lovak, a zsokék, a verebek, az Idők Mélye, a turai kocsma, én. Az egész karaván úgy néz ki távolról (a fél magyar irodalom így néz ki távolról), mint a drótostótot követő gyerekcsapat a Trianon előtti boldog békeidőkben egy nógrádi f alvak között kanyargó földúton: a tót ballag, nem siet. Valami különös torokszorító hangon énekelget magának, valami különös nyelven, különös dialektusban, miközben rúgja a lógombócos port. Nem érteni, csak érezni a szigorú szimmetriát, ahogyan szomorú pedantériával egymásra csukód- nak a Mohács utáni fejezetek, ha veréb jut közéjük, ha esőverte Turf, ha borosflaska, ha Hold utca, ha a Gold Cup, ha bár akármi. Játékos, fárasztó, vér és Ariadné segítsége nélküli vándorlás a labirint- ban. Közben várható valami, ahogy befelé a könyvbe, várható, rövidesen Sebestyén Márta hangján felcsendül a Felszállott a páva, netán valami más népdal valaki mással, és újraértelmezi az olvasott szöveg korábbi primitív nyersfordításait. Minden jelent valamit, csak nem tudni, mit, azért nyomu- lok ilyen tempóban, mert zavar, ha nyersfordításilag már közel vagyok, de két oldallal később egy másik hasonlóan nehéz szöveg nyersfordítása visszavonja az előző értelmezést. Ezt úgy értem, hogy korábban bizonyos szófoszlányok, pókhálók, a diszkréció finom repedései jelezték, kezdenek egymáshoz rendelődni (ren- dülni) a dimenziók, átnyúl egyik a másikba, egyike kitakarja a másikát. Tisztul a kép, a hossza-vége rejtvény. Amikor. Amikor ködöl, akkor vissza- menőleg is ködöl. Végül beesik egy tizenhárom betűs Kafka-szó: "szom- szédfalus", ő és a szókörnyezet már nagy segítség. De még nem az igazi. Az összes felmerülő miértek feloldásáért a 175-ik oldalig kell eljutni. Lehet, ha nem az árvíz miatt non stop turai kocsma, lehet, ha nem hajnali három, már előbb egymás mellé igazítom az utalásokat, de a körülmények, mint ismerjük, ritkán ideálisak, és ez így van jól. Másolom, mert kötelező, a rezervátum központja következik, a szemérmes totemoszlop, a hosszan várakoztatott tabunyúzás rítusának legvéresebb másodpercei, ablaknyitás a lángoktól ölelt déli lápvidék gesztus- és jellemvilágára, tessék: Nincs. Ez sincs. A lóból nincs visszatérés. Ahonnét nincs, az akkor nincs is. Annyira nagyon van. Valahogyan. Olyan "valahogy" a ló, amire nincs emilyen "hogy". Hogy visszatérés lenne belőle. Nem tudsz senkivel semmit, hogy ne ez lenne: "Már megvolt ez." Ez már csak másodszor lehet. Akkor meg minek? Próbálkozás. Két féleképp. Hátha te olyan rendkívüli vagy, hogy mégis jó így. Kettő: hátha ilyen az élet. Hogy ismételten megsimogatsz valamit, valakit. Valamit, azt még inkább. Egy füves térségen végighúzod a kezed. De ha nem azért vonod át kezed egy homlokon, mert lázrózsás, kérlek, bízd másra az érintést. Nem az, hogy "fizikailag" veled kezdődött, de ha te úgy hiheted: valami azért kezdődik. Más az, beverni egy üveg dugóját az Ormonde Streeten, egy platán alatt, egy lépcsőn, a járda szélén, az csak egy bor dugója. De mást én így nem tudnék csinálni a ló után. Ott mindig új futam jön. Soha Még. Nem a Soha Már. Így ismételgetsz, ismétlődsz. "Hullámzik az élet!" Ajaj, mondom elszigetelten és árván a turai árvízben, kicsit elérzéke- nyülve a szavak méltóságos harmóniájától és a vodkától, amire kettő körül áttértem: ez Nele érzelemmel teli, haragos fájdalommal hangszerelt pana- sza, amikor az örök forradalmár és örök fiatal, genitális természetében hősiesen gátlástalan, libidójában követhetetlen Thylre, a flamand néplélek féktelen szabadságvágyának megtestesítőjére gondol. Csakhogy Nele egye- dül magára gondol, Nele szerelmes. Fütyül a forradalomra, számára tíz forradalom sem ér fel azzal az érzéssel, amit Thyl közvetlen érintése és teljes birtoklása jelent. (Nem ellenőrizhető, hangulatában valóban hasonló-e az esős hajnalon elhangzó Nele-szöveg. A turai kocsmában nincs ott a köny- vespolcom.) Ajaj, mondom, TD szerelmesregényt írt, csak letakarta lovakkal. Ilyen sem volt még: ő az első (ha jól ismerem, hát nem ismerem jól). Hátra a Nem lóverseny!-ben, ahol zárásul TD mintegy "fenyegetőleg" ígéria könyv második részét. Korábban is elhangzik valahol a labirintusban, de akkor még nem tudható, várom a párját, nem várom. A második kötet: Vissza a sírból, cím (Friss földszagok), alcím. A Vissza a sírból = feltá- madás; a (Friss földszagok) = az alvégi mocsár illata: a szerelmi kubik- munka stációi. Az első részből ítélve nem lesz egy Emily Brontë, de valahogy majd csak elnézzük a Mesternek. Ebben a szentséges pillanatban likvid viszonyváltás esik meg velem, illetőleg: esik keresztül rajtam TD vonatkozásában. Ismeretesek olyan viszonyok, amelyek nem ismeretesek a viszonyváltásig, ez bennük a mókás. Itt megállok. Amikor az ember elképedve, meglepetten fölfogja, miről van szó, nem árt, ha megáll, ne vigye kelleténél messzebb a lendület rossz szögben. Messze túl a tényen, hogy elkerültem a Nat Roidokat, közben a fél világirodalom, Plathtól Musilon át Th. Bernhardig közvetítésével került a polcomra, hogy az ájult kritikával szemben alig jutottam át a verebekből, koalákból és más állatokból emelt várszerűen zárt autonóm kisköztár- saságon (ha jutottam, szerencsés holdállás idején; ez nem szokásos, nem illő vallomás; speciálisan hülye helyzet elmagyarázni, miért szeret - olvasni - az ember valamit, amiről ő maga sem tudja, hogy miért szereti olvasni, miért érzékeli úgy, hogy egy idegen ország sose látott hegyi falvának, borszagú, bocskoros, hol pikírt, hol rosszkedvű lakói közé keveredett, akik jövet-menet szórják a bölcset, és otthon van köztük, mintha otthon), nem, mert néha egy-egy közvetítő spalettát csak meg kell nyitni az elszánt TD-olvasónak, mert amikor nyitva találtam (ha találtam nyitva), maradtam. Messze túl a tényen, hogy bolyongani se rossz, lebegni és közben tanács- talanul tekergetni a nyakat, várni valami jelre a tökéletesnek tűnő struk- túrában; messze túl az okos megállapításon, hogy a kánon csak akkor működőképes, ha egymással szembenálló értékrendek harca érvényesül benne, de azon is, hogy a kelepce rendszerint kényelmesebb, könnyebb elmaradni a fenekén, mint megkeresni a hozzá illeszkedő kulcsot; túl kinyílt, mobil világon: "munkanélküli vagyok" - így TD, tehát messze túl minden megszívelendő bölcs felismerésen, átlón és paradigmán, tudomásul kell venni, mégis csak más minőség - szerkezetileg - térden daloló (mint egy lalla) "pacsirtának" gyújtani gyertyát, mint vállon daloló verébnek, ha nehezebb is. Előfordul - néha az író is ember -, a nehezebbet választja, marad ahelyett, hogy menekülne ész nélkül, ha maradni (mindenen innen és túl) könnyebbnek látszik is az első pillantásra. És végül, mint bármi balkáni földmunkás férfiember, betárazza a Kalasnyikovot, és büntet, hi- szen mégsem viheti csoportterápiás foglalkozásra jellemfejlődése érde- kében az alanyt. "Gyógyulj ki, vagy halj bele" - írja valahol. "A költészet végletei: hogy végszavak, de csak stilizációk. Hogy végső állapotainkra is csak ilyen szöveg van, nem a költészet - a próza etc. - gyengesége. Az életé." TD szerencsés író. Egyszerre lenni albigensnek és főinkvizítornak, egyszerre fájni és törvénykezni "földben és égben", az író áldott állapota. "Végre ezt is megértem, hogy ilyesmi van velem." - mondja valahol. A csoda maga. Az inkvizíciós (inquisitió haereticae pravatitis) feladatok kínosak, fájdalmasak (szőkék és nagyseggűek), de kötelező elvégzendők. Az eretnek hazudik vagy hallgat. Még egy változat: hallgat vagy hazudik. Közben talán nem is eredendő pogány gonoszság az eretneké, csak "egy tartam volt, azt is elélted, ki-élted, s vége (Rudy Bloom)", mégis tövénél szükséges kiégetni a vadhúst (persze: hol a töved, húsom?), ha nehezebb is. Illetve, ki tudja, mi a nehezebb? Ki mondja meg? Receft nincs. Egy könyv, hiába, hogy lókönyv, nem abból áll, "hogy akkor a lovak", írja TD valahol. "Egy ember élete történetesen lóban elbeszélve." Ő az, itt a villamosfordító korong, és a járat gondosan visszaindul. (A kötet min. kétszer olvasandó, előbb rendesen, 7-77-177 stb., vissza ugyanígy 177-77- 7.) és "történetesen" a lovak feledhetők. És ha már "történetesen" ennyire kiképeztettünk lóversenyből és fogadásból, fogadhatnánk is akár helyre, tétre, oda-vissza, kompjuterest, megtehetnénk, hogy aki a Nem lóverseny!- re felrakott néhány százast, megkockáztatja a Vissza a sírbólt is (a második kötetet), bármilyen vékonyka oddsszal ajánlja a többnyire sóher bukméker.
|