(elő-képek) Aki Szombathy Bálint (Art Lover) három évtizedes munkásságát ismeri, annak bizonyára nem lesz meglepő ez a gyűjteménye sem. Ahol a tájak (Pic’s,1999) és a tájak metszéspontjai azt a valós és lehetséges világokat hívják elő, amit ez a szenzibilis alkotó mindig is láttatni kívánt. 

Már a nyolcvanas évek elején megjelent kötete, a Poetry (1981) is tartalmazta azokat az elemeket, amelyek a  szabadkai Bosch+Bosch csoport (1969) alakulása óta jelen voltak művészi eszköztárában. A betű mint látható és önállóan is egzisztáló jel vagy a verbális-vizuális jelegyüttesek regisztrálása, kiemelése (utcatáblák, tárgymegjelölések, tájkonceptek), azokat a szemiotikai-művészeti kutatásokat érzékeltették, amelyek más formában a későbbiekben is megmutatkoztak. Fontos kiemelnünk a konkrét vizuális költészet tipológiájára tett kísérletet is, ami egybefogta a verbo-voko-vizuális törekvések legjavát. Itt a talált vizuális költemények, magatartásköltészeti munkák (testmegjelölés, pecsételés) és a konceptuális költészeti akciók (a fluxus megjelenítése a természetben, a táj és a város önmagát mutató poézise) a nyelvi átminősítések és a költészet kapcsolatának egybejátszását idézik meg. A vizuális költészeti darabok a világ jelenségeinek érzéki-fogalmi kereteit kontúrozzák a mindenkori erkölcsi intencionáltság jegyében (Horror Picture, No More), míg a hangköltészet vizuális darabjai a fogalomnélküliség végtelenbe mutató poézisét szemléltetik (nature morte). És természetszerűleg megjelennek a függelékként közölt képátminősítések is, a kísérleti költészet képes történetét előhívva. A képekhez hozzárendelt részben egyedi, másrészt már bevett tipológiai megnevezések (egyházi képköltészet a barokk korában, grafikai, tipográfiai, dimenzionista, spacionista stb.) és az értelmezések a mindenhol megmutatkozó poétikai rekonstrukció jellegzetes példái. A Poetry egy univerzális költészeti világértelmezés igézetében át-hallások, át-nézések, át-érzések rendbe szervezésével közvetítette a poézis egzisztencialitását. 

A nyolcvanas években közzétett elrontott telefotók sorozatai is a feltalálás, megmutatás jegyeit hordozták, de itt már a sérülékeny, törékeny emberi kommunikáció antropológiai sajátosságai jelzik az alaphangsúlyokat. És hasonlókat figyelhetünk meg a hetvenes évek fluxusakcióinak dokumentációjának megjelenítésekor: a táj és a jugoszláv zászló különös kapcsolatát bemutató munkák a természetes egybejátszás különös variációit hívják életre, s mintegy előrevetítik a kilencvenes évek történéseit (színhibás jugoszláv papírzászlók úsznak egy döglött halakkal teli tóban). S mindennek 1993-as rekonstrukciója már egy új, sajnos sajátosan eleven kontextusban történt, ahol az asszociációk radikalitása magától értetődő jelenségként mutatkozott meg. 

Azért jeleztem a Poetry univerzális költészeti törekvéseinek összefoglaló igényét, valamint az elrontott telefotók és a fluxus-dokumentáció kapcsán az érzékenység egyre inkább erkölcsi szándékoltsághoz is kapcsolódó jellegzetességeit, mert ez a két mozzanat együttesen jelentkezik Szombathy új könyvében. Azaz folyamatosan nyomon követhetjük az univerzum és költészet tautológiájának variációit, s a repedések szerepét, ahol az utóbbi kerül hangsúlyosabb szerepbe évtizedünkben. Jelen tanulmányban nem szólok a performance-ok és videók hasonló tendenciáiról, ahol mind az egyetemes kommunikáció újraértelmezésének szükségessége, mind az egyéni és kollektív létezés történeti és jelenbeli vetületei mutatják szerzőnk tájakra, tájékozódási pontokra való érzékenységét. 

(tájak) A Kassák-értelmezések (1988) munkái az urbánus, nagyvárosi táj és mozgalmasság jellegzetes képeiként mutatkoznak meg. A szigorúan megkonstruált világ-képek, a mozgalmasság és dinamizmus metaforikái (gáz-szív, építem), az egymásra halmozott újságtöredékek és a forradalom mindent betöltő irányultsága (Revolution, aktion) együttesen érzékeltetik a mindenkori korszerűség éppígylétét. Szigorú és kemény kontúrokkal megformált tájak Szombathy verbo-vizuális Kassák át-költései. Ám mégis a szigorúság mögött ott van a mindenkor átfénylő tisztaság, a világos formaadás fegyelmezettsége. 

A Töredékek az ábécékönyvből (1994-96) lapjai is egy különös univerzum tájaira kalauzolnak el. De a Guttenberg-galaxis térközeiben lebegő, egymásba érő, egymásra rakodó betűkészlet már nem a szép szemlélődésre alkalmas mindenséget reprezentálja. A betűhalmazokat egymást tépő pit-bullok, lőfegyverek, vadászbombázók, bombák veszélyeztetik, megidézve a mindenkori haláltáborok jelenvalóságát. Miként a villával egymásra hajigált betűk, a búzakalász termékenységet jelző szimbóluma és a halál csontvázának kontrasztja jelzik földünk tájainak egyetemleges történéseit. 

Egy újabb tájképsor, a Vajdasági elégiák (1989), immáron az érzelmileg is megjelenő kötődést hívja életre. A finom vonalak egymásra következései az otthonos és egyedi horizontot érzékiesítik. S ennek mintegy kontrasztjaiként tűnnek föl az absztrakt betű-entitások, az alap kivágását jelző útmutatás vagy a templom tradíciót idéző kontúrjai. 

S hogy mennyire következetes Szombathy táj-narrációja, azt jelzi az újabb ellenpont: Parcellák (1995). Itt már a Guttenberg-galaxis betűhalmazai nem csak a veszély előérzetét közvetítik, miként az elégikus tájmetaforák. Megsokszorozott, sűrített látványként terülnek elénk a parcellák betűhalmazai. A sűrűn egymásra másolt betűtextúrák az egyedi jelölések egymásba olvadását, megmásíthatatlan végzetszerűségét hozzák közelbe. 

S a konkrét táj-kivágatok után ismét egy tágabb világ-táj pillanatképeit szemlélhetjük: Lapok az öröknaptárból (1997-98). A mindennapi idő mulandóságát és az egymásra következő képidézések az egymásra torlódó jelenvalóságokat gyűjtik egybe. Aminek kapcsán azt is megfigyelhetjük, hogy míg az első ciklusban (Kassák értelmezések) szigorúan és tisztán megszerkeszthető a város-tér és az ember központi helyet foglal el tevékenységével, addig az utolsó ciklusban immáron az egymásra következő életkép-foszlányok maguk mögött hagyják az előre megtervezhetőség és alakítás dinamikáját. Ami marad, az a napok, hírek és egymásra következések játéka és a téridő játékával beköszöntő tragikum. 

(tájékozódási pontok) Az előzőekben a tájak ciklusonként megjelenő változatai nyomán végigpásztázhattuk a megjelenő valóság különböző modulációit. Most a jelentések és az érzékiesített verbalitás lehetséges közvetítéseire figyelünk. Kassák kapcsán a mindenkori helyhez kötöttség és kozmopolitizmus eszménye, a nagyvárosi mobilitás ideája fogalmazódik újra, azzal a paradoxitással, hogy a mindenkori modernitás eszménye a maga eredeti formájában mindenképp újragondolásra szorul, s ez immáron csak egy szép emlékkép, miként a Guttenberg-galaxis ideája is: csak a bomlás jegyeit képes fölmutatni. 

S ez érvényes lehet egy tágabb összefüggésben is. Mégpedig annak a bizonyos ideális kommunikációs közösség ideájának színre vitelének szándékával, ami csak sejthető és kikövetkeztethető a kötet egészének intencionáltságára figyelve. Ennek centrumában a táj és a mindenkor egyedi individuum állna. Ám a modern ember jelenkori története a természetes halálnál természetesebb mesterséges halálok, a "megszakíthatatlan autodafék" (Patočka) sorozata. S az erre ráfelelő "megrendültek szolidaritása, amely csak a megrendültek között jöhet létre" a mindenkori filozófiai újrakezdés záloga. S mi azt is hozzátehetjük Patočka szellemében, hogy a művészet leíró, elő-állító funkciója, a mindent felforgató és így újat mutató érzékisége az egyik értelmezési kiindulópont, amivel hozzájárulhatunk a megrendültek szolidáris közösségének kialakításához. 

Szombathy ezt a beállítódást három különböző dimenzióban is elénk hozza. Az egyik lehetőség az önmagát értelmező verbális-vizuális narrációk sora (Jeder Bruder ist ein Kain, Escaepe form Freedom). Másodjára az egyszerre ironikus és komoly kultúrfilozófiai beállítódást említhetjük a Parcella sorozatban, ahol a szögesdróttal szegélyezett táj-kivágatok mellett megjelennek a konzumideológia végét vagy a diszciplínát nélkülöző, anti-komformitást hirdető gondolattöredékek. Mintegy sugallva a nyugati világ paradox és rendkívül kétséges identitását. Hogy végül az Öröknaptár lapjai Isten haláláról, a mindent szabad szabadosságáról (There is no god, Carry on sinning!) a hétköznapi gyilkosságok és fasizmusok természetességéről, Brian Jones profetikus emlékéről, a mindent átható folytonos frontélményről (School, Army) tudósítsanak. 

Szombathy magától értetődő radikalitással jelzi a régi értelemhangsúlyok át-formálásának szükségességét is, hogy mindez csak a tájak és tájékozódási pontok szigorúan következetes és bátor feltérképezésével lehetséges.