A verbo-voko-vizuális művészet kötetei nem oly rég még kötelező szerzői elő- vagy utószóval jelentek meg. Szabály volt ez idehaza, külföldön egyaránt, hiszen a műfajt tanítani, értelmezni kellett, akárcsak ma az elektronikus művészet égtájait. Az előttem levő két könyv adós marad az olvasó-néző eligazodását szolgáló könnyítéssel, vagyis az elméleti útmutatással. Számomra ez kizárólag azt jelentheti, hogy a szerzők ily módon avatják nagykorúvá a grafovizuális líra előrehaladott stádiumát képviselő poétikai eljárást, magától értetődőnek találva, hogy néhány évtizedes edzést követően a közönség minden tekintetben felnőtt az önálló értelmezés cseppet sem egyszerű feladatához.

Papp Tibor a térverskép terminusát a verstérkép fogalmi kötelékéből vonja ki. Az utóbbi inkább technikai tulajdonságot jelöl, az előző pedig elsősorban poétikai meghatározás kíván lenni, arra mutatva rá, hogy a teresített, térben elhelyezett mű egységes ikonikus tulajdonságokkal bíró nyelvi szerveződéséről, vagyis egy szuverén nyelvi eljárásról, egy igazi poetica litentiáról van szó.

Papp művei minden tekintetben magas fokú intellektuális befogadást feltételeznek. Értelmezésük immár nemcsak irodalmi-költészeti jártasságot és szolid műfajtudományi otthonosságot igényel, hanem jelentős rejtvényismeretet és kombinatorikus tehetséget is megkövetel, arról nem szólva, hogy az összművészetben - helyesebben: az intermédiában - való tájékozódás is elengedhetetlenül kulcsát képezi többszintű megközelítésének. A Térversképekben érzék és ész, képzelet és rend, fantázia és szigor ötvöződik egy erősen szubjektív élményanyaggal körülhatárolt, nyelvileg is autochton költői világgá, melyet műfajilag meglehetősen nehéz lenne egyetlen kategóriára levezetni, hiszen technológiai részesedése többirányú, egyszerre több általános szabadalmat gyümölcsöztet.

A szerző a kötetcím által azt adja tudtunkra, hogy verset teresít, vagyis az írott sorokat kivonja hagyományosan lineáris kötöttségeikből; a mondatok, a szavak és a képi beültetések (rajzok, grafikák, fotók) konstellációját kétdimenziós térviszonyok alapján határozza meg. A különféle eredetű és minőségű nyelvelemek elrendezésének alapmintájaként Papp - igazán eredeti módon - képzeletbeli várostérképet használ fel: a verssorokat az utcák és utak kanyargásainak és tagolódásainak vonalán ágyazza be, így téve őket szaggatottá, szakaszos működésűvé, azokat a tulajdonságaikat domborítva ki, amelyek újonnan keletkezett interferens helyzetükből adódóan a szemantikai olvasat számtalan lehetőségével kecsegtetnek. A térversképeket megannyi szögbe elhajlítva kell forgatni, akár az igazi várostérképeket; bukdácsolva, csoszogva, meg-megbotolva és ide-oda csúszva jutunk el a célig, vagyis megértésükig.

Hétköznapi séták című bevezető ciklusában a szerző a nyelvi építkezés mindegyik szintjét láthatóvá teszi. Előbb a szabályos sorokba szedett és versszakokba tördelt verset - a "tiszta" lírát -, majd az utcák és terek mentén tagolt teresített szó- és mondategységek városszegletet kialakító szöveg-kép szeletét, végül pedig a madártávlatból szemléltetett város egészének látképét. Ezáltal teszi szemléletessé, hogyan lesz az írott és olvasva értelmezhető textustól egyetlen pillantással befogható, nézhető kép, hogyan olvadnak és mosódnak össze műfajok és művészetek új minőségekben kicsapódó polivalenciává.

A Térversképek nemcsak művészeteket von össze, hanem egyben az experimentális líra nem egy poétikája felé nyújt kitekintést. A modus operandi összetett, eklektikus elvet követ, mi által a spacionizmus önmagában is szintézist érvényesítő szellemiségét juttatja kifejezésre. Papp jóleső fölénnyel és a klasszikus kísérletező tapasztalatával igazít el bennünket a vizuális, a fonetikus, a szemantikus és a konkrét költészet nyelvi leleményeiből összekovácsolt és lingvisztikai eredetét tekintve heterogénnek nevezhető "poétikai térben", abban a jelentéstartományban, amely a kifejezés síkján a költészet szempontjából idegen eszközökre is bizalommal támaszkodik, nevezetesen a fényképre és a számítógépes grafikára. Az alkotások ugyanakkor sajátos érzékenységgel és átgondoltsággal vetik fel ennek a szintetikus nyelvnek és a térnek - a tulajdonképpeni könyvoldalnak - a kapcsolatát. Közismert, hogy a vizuális költeményben elsősorban az oldal vizuális, metaforikus és ritmikai-metrikai funkciója kerül előtérbe, az üresség viszont a többi lingvisztikai elemmel egyenrangúan épül be a mű szerkezetébe. Mallarmé hívta fel rá a figyelmet, hogy az oldal felületébe illesztett kétdimenziós grafikai ábrák a körülöttük levő fehérséget hasznos térként, alkotóelemként kapacitálják. Ennek értelmében az oldal felülete új minőségében mutatkozik, tudniillik levetkezi korábbról ismert látszatszerűségét és passzív szerepét.

Papp Tibor a teret egy lehetséges várostérkép szabályai szerint szerkeszti meg, s ebbe a hangsúlyozottan tagolt folyosórendszerbe ékeli verssorait. A vonalírástól való elszakadás küzdelme egy képzelt tér - a szimulált harmadik dimenzió - látszatát kelti, s egyben azt sugallja, hogy ezen a látszaton, ezen az örökösen fájó illúzión túl ott kell lennie az igazi megoldásnak, tudniillik a nyelv igazi teresítésének, a költészet tárgyszerű megjelenítésének. Mi más lenne ez, mint annak a törekvésnek az "esztétikai megformálása", hogy a költészet (a művészet) a szoba zártságából kikerüljön az utca építészeti görgőrendszerébe, a valós életbe? S mi más, mint annak az ókori elképzelésnek az életrekeltése, amely a társadalmat is művészi jelenségként értelmezi?

Így nézne ki tehát a dolog technológiai és poétikai oldala. Azé a költészeté, amely a szemgolyó mozgatását valódi mozgássá igyekszik felfejleszteni, tulajdon műfaji kereteit pedig a művészet általános fogalmának tágasságával kívánja behelyettesíteni. Nézzük, milyen mértékben érvényes ez Nagy Pál törekvéseire, aki Nem görög a haraszt című könyvében a görög-római kultúrörökségnek állít korszerű emléket.

Kultúrörökségen, ez esetben, mindenekelőtt költészeti örökség értendő, azon belül is az emberi (beszéd)hang lehetőségeivel foglalkozó fejezet a vonzó Nagy számára. Itt jegyzem meg, hogy tanulmányaiban a szerző többször is érintette a hangköltészettel kapcsolatos időszerű kérdéseket. (Nagy Pál: Az irodalom új műfajai. ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézete - Magyar Műhely, Budapest, 1995) A műfaj európai gyökerei - az időszámításunk előtti 300-ból származó egyiptomi himnuszokkal vagy a 4. században keletkezett turkesztáni himnuszokkal egyetemben - többek között Arisztophanész légzési vagy úgynevezett pneumatikus ódáihoz vezethetők vissza, s ugyancsak ő volt az, aki elsőként iktatta irodalmi kontextusba a hangutánzó szavakat (béka- és madárhangok). Nagy lényegében ezekhez a kezdetekhez utal vissza, amikor kötetét egy Szentpétervárott őrzött görög vázarajzzal vezeti be. Az ábrán három emberalak látható, amint a következő szöveget kiejtve társalog: "Nézd, egy fecske!" - "Héraklészre mondom, igazat mondasz." - "Nahát!" - "Tavasz van." A rajzon a szövegek buborékként törnek fel az emberi szájból, éppen hogy csak nincsenek - a mai képregények gyakorlatának megfelelően - felhőcskékbe írva. De így, a teret szabadon betöltve már határozottan előrevetítik a beszédnyelv vizualizálásának bizonyos lehetőségeit.

Nagy nyelvi matériája egyrészt a lineárisan, oldalról oldalra folyó költői szöveg, másrészt az a képsorozat, amely 1988-ban készült phoné című videoszövegének egy-egy szegmensét eleveníti fel úgy, hogy megőrzi a tévé képernyőjének természetes külső görbületeit, vagyis a "képöntvény" formai alapjellegét. A képkivágatok betűanimációkat, számítógépes szövegmanipulációkat, ókori vázarajzokat, ólombetű-konstrukciókat stb. ábrázolnak, s a költői szöveg szemantikai szellemiségéhez idomulva egy letűnt és a mai civilizáció értékrendjét állítják szembe egymással. Külön kiemelendő, hogy az irodalmi videózás egyik magyar úttörőjeként ismert Nagy magas fokú kritikai éllel fordul azon képi értékek felé, amelyek a katódcső révén materializálódnak, így a televízióhoz, a videóhoz és a számítógéphez egyaránt. Nem az elektronikus nyelvet kárhoztatja, hanem a nyelv képviselte világot, az emberi civilizáció mostani állapotát, azét a civilizációét, amely úton-útfélen visszaél a beszéd megannyi lehetőségével. Így például az elektronikus világháló közvetett bírálatát ülteti el következő mondataiban: "sorolni se győzzük a hősöket / isteneket / tetteik sokaság á-t / kellene dicsérni / nem a hálót [...] a háló gyökeret eresztett / föntről lefele áramlik az információmentes energia l’art pour l’art ereje / csukd be a szemed! / nyisd ki a szád!".

A görög istenek előtt sorjában tisztelgő szerző a politeizmus prizmáján át tekint az emberi alkotás polifóniájára, mintha csak az ókori istenekben megfogant médiumszerep fajsúlyosságát kívánná dicsőíteni. Pappal ellentétben Nagy nyíltabban, fesztelenebbül fejti ki művészetfilozófiáját és bontakoztatja ki alkotói habitusát, ugyanakkor célszerű ideaközpontúságra tör, narratív hajlamai meglehetősen visszafogottak, univerzalizmusa ezért egyöntetűbb. Papp mozgást és teresítést célzó törekvései a könyvoldal síkján válnak érzékelhetővé, Nagy pedig a mozgókép közvetett, virtuális megjelenítése révén kötődik ehhez az örökösen kihívó avantgárd eszményhez.

Lényegében mindkét opusban ott van a továbbfejlesztésnek, a továbbgondolásnak a lehetősége, ám egyszersmind annak a tételnek az életképessége is bizonyítást nyer bennük, hogy a verbo-voko-vizuális poétika idomulni tud mindegyik újabb médiumhoz. A két szerző munkássága mindenképpen ezt támasztja alá, hiszen fejlődésük évtizedei folyamán a klasszikus kézirattól elrugaszkodva és a tipográfiai, számítógépes, majd mozgóképi megjelenítés fázisain is túljutva példaértékű rugalmasságról tettek tanúbizonyságot, miközben folytonosan erősítették a műfajok közötti átjárhatóság gyakorlatának indokoltságát. Műveikben a fonetikus, a vizuális, a kinetikus, a taktilis és a térszerű elvek a jelentéssel egyetemben szintézist alkotnak; ebben a szintézisben pedig a kölcsönhatások, az egymás közötti kapcsolatok döntően fontosak. Ennek az alapvető nyelvi tulajdonságnak köszönve a költészetnek (művészetnek) ez a válfaja a multimediális-intermediális művészet különálló, autonóm ágazataként tételeződik, s bár eredetét tekintve költészeti-irodalmi indíttatású, nyilvánvaló, hogy már kinőtte néhai műfaji kereteit. (Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 1998; Balassi Kiadó, Budapest, 1998)