(A kisváros mítosza) 

Kissé pezsdülékenyebb, odafigyelőbb szellemi, illetve irodalmi élet esetén Brasnyó István Família(1979) című regénye botrányköve lehetett volna a jugoszláviai magyar irodalomnak. A kritikaírásban, a nyilvános vitákban több nagybetűs, felkiáltójeles címet, dörgedelmet és ujjongást érdemelt volna meg ez a regény, hiszen a prózaírásnak teljesen új, egyedi és egyéni lehetőségeit vetette fel, noha nem teljesen előzmény nélkülieket, de a vajdasági keretek között lényegében úttörő módon. Emellett a kritikaírás is nagyszerű alkalmat nyert (volna) általa a teljes fegyverzetben való fellépésre. 

Többet érdemelt volna a félénk, sorok között kimondott megállapításoknál, amelyek szerint újszerű, életképes, értékes alkotás ez a mű. Nem lett belőle "botránykő", hiszen elbírálói lényegében elfogadták a regényt, csupán némelyikük kockáztatott meg olyan véleményt, hogy (összefoglalva) a Família csodálatos stílussal megírt - olvashatatlanul unalmas, semmitmondóan ráérős, redundáns szövegeket (is) tartalmaz. Azt azonban nem ártott volna kellő bátorsággal kimondani, hogy a szóban forgó Brasnyó-regény mérföldköve a jugoszláviai magyar irodalomnak, amelynek akkoriban tespedtségét emlegették, erről folytak viták (a kortárs jugoszláviai magyar költészet tetemes részét csupán a papír pusztításának ítélték, a prózát pedig a múlt eredményei és erényei kamatoztatójaként értékelték), s mindenki valami frisset, elevenünkbe vágót, felfedezésszámba menőt várt. Amikor pedig egy olyan mű született, amit illene a méltó helyére tenni - és ezt minden szemforgatás nélkül megtehették volna az akkori kritikusok -, higgadtan, módszeresen szedték ízeire, megoldották, mint egy matematika- vagy fizikaképletet, iroda(lom)tudományi reagenseikkel kimutatták savát-borsát, de közben elsiklottak a jelentős felfedezés mellett. A Família több foglalkozást, nagyobb érdeklődést, és - mondjuk ki bátran - több éljenzést kívánt, érdemelt volna. 

A Família egyben hosszú időre előre meghatározza Brasnyó István regény-koncepcióját. "Nincs a kötetnek cselekményszála, nincsen középpontja, és nem is regény" - írja róla Berkes Erzsébet, azt azonban nem vitatja el a könyvtől, hogy "viszont kirajzolódik benne egy társadalmi osztály történelmileg meghatározott magatartása, szellemi és erkölcsi minőségének kritikája". Ezért mégis nyomába ered a koncepciónak: "Az olvasó [...] Nem rekonstruálhatja a szerző koncepcióját: ebben a közegben bárki köddé válhat, pletykák vagy legendák híradása szerint fejezi be pályáját, vagy ugyanazon név alatt, de más jellemmel kerülhet vissza a cselekménybe, azaz szövegbe. Esetleg fordítva: neve változik, de címzettje marad az oldalakkal korábban megkezdett levélnek, házassági ambíciónak, vagy egy foszlányosan fölvillantott anekdota szereplőjeként még be-beúszik a háttérbe mint hangulati elem. Végül is az olvasó megadja magát: követi a garabonciás kedvű mesélőt, aki bakszagú szerelmi történetekről értesíti, gunyoros eszmefuttatásokat hoz tudomására a szereplőkről, az emberi magatartásról általában, és nyilvánvalóan mindent tud, amit érdemes vagy nem érdemes tudni erről a kelet-közép-európai kisvárosról, ahol a figurák nyüzsögnek. [...] A csapongva összeállított szövegkollázs végül is realista összképpé áll egybe: az önmaga bukását átélt polgárság történelmi és morális szétrothadásának képévé, a fasizmust befogadni képes, a kommunizmustól iszonyodva hátráló, a maga korábbi polgári progressziójából kiszuvasodott magyar világ rajzává, amelyről az is kétséges, hogy bármilyen »mag« számára televényként szolgálhat." 

A regény egy másik értő elemzője is fenntartásokkal fogadta a Famíliát. Vajda Gábor leszögezi ugyan, hogy "Brasnyó István prózai műve a háború utáni jugoszláviai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb, de a mai magyar nyelvű próza viszonylataiban is külön figyelmet érdemlő alkotása." Ehhez azonban hamarosan hozzáfűzi, hogy ez a kiemelkedő alkotás "teljességgel egyhangú vagy olvashatatlan [...], nem remekmű" tehát. Mindezt azonban meg is magyarázza: "ha azt mondjuk, hogy minden idők legeklektikusabb jugoszláviai magyar prózájával van dolgunk, akkor a racionalizmus és irracionalizmus szélsőségeinek egymásmellettiségén túl a gyakori stílusváltásokra is gondolunk. [...] A könyvben szereplő szövegek egy csoportja [...] olvashatatlan, lévén, hogy értelmen túli tudatállapotokat rögzít - noha nem ritkán asszociációkat is indító nyelvi leleménnyel." Végül: "maga a regény is világ- és magyar irodalmi »kőtörmelékekből« összeállt új minőség a pannon léttapasztalat talaján". 

A kritikusi tartózkodás talán inkább jogos a regényt követő, jórészt ahhoz hasonló kötet, a Hósáv (1981) esetében. Ilyenkor az egyedi értékű műalkotást követő munka esetében már nem a műnem sajátosságainak vizsgálata az elsődleges feladat, hanem annak eldöntése, hogy mennyiben tudott megújulni a szerző a prózaepikai forma ismétlésében; egyáltalán lehet-e szó ilyenkor ismétlésről, vagy csupán sajátos kifejezésmódról, modorról, modorosságról vagy technikáról. Mondjuk esetünkben: elsődleges feladat annak eldöntése, hogy nem mellékkönyve-e Hósáv a Famíliának, azaz állíthatjuk-e, hogy új, szuverén alkotás született ebben a kisregényben. 

Brasnyó ezzel a példázatával, amely a világnak és "a világról" szól, amely "már a tulajdon csontjait is lerágta", ismét hátat fordít a mának, elfordul a jelenkor valóságától, hogy ezt az elrugaszkodást szánakozva tehesse meg, a leheletfinom hangulatokból és otromba figurákból megteremthesse a maga (vagy a Família-beli kisváros), a mai világgal egyformán rút világát, ami valóságosságánál fogva eredendően pusztulásra ítéltetett. 

Mert a Hósávnak is, akár a Famíliának, a kisváros a "hőse", sajátos filozófiájával, etikájával, moráljával, érték- és szokásrendszerével, magatartásformájával, amit önmaga termel ki, egyben megteremtve saját mítoszát is, vagyis - a "regényhős" a kisváros mítosza. A Hósáv talán tételesebb megfogalmazása ennek a kisvárosi mítosznak, ugyanis azt egy álmitológiai alak jeleníti meg a szövegben, benne koncentrálódik és oldódik fel egyben, aki születésével és halálával (szinte festői érzékletességgel) lenyűgöző mitológiai képet rajzol meg. Ám ez a mítosz korántsem időtlen. Konkrét kort ölel fel, azt az időt, amikor a kisvárosnak még valóban volt mítosza, jellegzetes hangulata, egyféle nimbusza. 

Az egyetlen konkrét időbeli utalás a regényben Alexander Bernát és Ady Endre nevének említése; de ettől függetlenül is mintha a monarchikus időket idéző regényekből léptek volna ki a Hósáv alakjai, mintha a kelet-közép-európai térség emblémái keltek volna életre benne. 

A múltbafordulás, a jelenből, mint ábrázolandó és ábrázoló közegből való kilépés könnyen alkotói, sőt társadalmi (kór)tünetnek tekinthető, hacsak történetesen nem történelmi regényről van szó. Tekintettel, hogy a Hósáv nem történelmi regény, ez a kérdés esetében is felvetődhet. Ha azonban felfüggesztjük a hagyományos megállapításokat, nem azt az eredményt kapjuk-e, hogy éppen az a művészeti lét, a művésziség alapvető meghatározója, hogy a kor történéseitől (s egyáltalán a történéstől) függetlenül is képes olyan irodalmi eljárást létrehozni, ami az értő olvasó számára esztétikai élvezetet jelent. Így hát, amennyiben a Hósáv, vagy éppen a Família olvashatatlannak, érthetetlennek, értelmetlennek tűnik valaki számára, az esetben nem a művekben van a hiba. Sokkal inkább az olvasó felkészültségében, ráhangoltságában, vagy a hagyományok túl erős kondicionáltságában. 

Persze nehéz olvasmány a Hósáv; huszonegy, egymással laza összefüggést mutató fejezet összessége, amely a rafinált kuszaság ellenére mégis valamilyen epikai váz bordázatát mutatja: Szikofanta születését (a hal szeméből), életét és halálát (újbóli metamorfózisát), ismerkedését a kisvárossal, ezzel együtt a kispolgári világgal, öneszmélését, ami során rájön, hogy lénye nem egyéb, mint egyfajta kollektív lét és tudat elegye, minden feslettségnek és bűnnek megtestesítője, s ez a reveláció végül a pusztulását is okozza. 

A kisregény egésze, valamint a fejezetek magukban is mellőzik a cselekményességet, téma helyett atmoszférával szolgálnak, "lyukas mogyoróként csörgő", de gyönyörű mondatokkal, szuggesztív szó- és hasonlatözönnel, metaforaparádéval. A rövid fejezetek közötti határokat gyakran az összefüggéstelenségig tágítja a szerző, úgy tűnik, erőlteti az összefüggéstelenség illúzióját, összefüggő cselekménylánc helyett a nyelvi kábulat lehetőségével kápráztatja el (szemfényvesztés!) az olvasót. Már a Famíliában is a nyelv, a stílus, a hangulat jelentkezett regényszervező erőként (a cselekmény és a regényhős jelenlétének kárára), Brasnyó megcsillogtatta benne a költészet és a míves próza között villódzó írásművészetét. A Hósávot is mellékes dolgok segítségével megteremtett hangulatokkal telíti, így nála mellékes dolgokból áll össze a világ (az ábrázolt és a regényvilág egyaránt). 

Nyelvi mutatvány a Hósáv, az exhibicionista nyelvkezelés mesterpéldája. Csakhogy ez a nyelv nem csak a témán kerekedik felül (Szikofanta "rezedakázmérosan" melankolikus utazása - a vörös postakocsi helyett - a kispolgári életformák hajójában), hanem a szerzőn is. Épp ezért a Hósáv epikai megtervezettsége - látszólag - kétségesnek tűnik, mert a cselekményt, a leírást, az ábrázolást a nyelvi erők lendítik tovább, gyakran igen tetszőlegesnek tűnő irányba. A színekkel, hőfokokkal, a múltból visszamaradt nehéz illatokkal, misztikus képekkel végtelen mondatokban folyó atmoszférateremtés kiemelkedő és egyben kirívó példája az első fejezet, egyetlen mondat, hat könyvoldalon keresztül. Ez az egyetlen mondat természetesen hatalmas asszociációs területet, számtalan síkot ölel fel. Már ebben a fejezetben érződik, hogy a forma, az egy mondatos fejezet nem asszociációs inger hatására jött létre, hanem a mesterkéltségnek és a modorosságnak az eredménye, de az is, hogy ez olyan szándék, amit a szerző képtelen végigvinni a kisregényen. Az első fejezetben még alig egy-két helyen érezzük, hogy az írónak tetemes erőfeszítésébe került a mondat átlendítése a kötőszó túloldalára. A továbbfokozás már szinte képtelenség lenne, hiszen maga a gondolkodás sem végtelen, tagolatlan folyamat, az asszociáció még kevésbé. Az egyetlen elnyújtott mondatból álló fejezetek így nem is váltak rendszeres jelenséggé a Hósávban. Csak a záró fejezet ilyen (ezt a kompozíció követeli meg), de az tömörebb, terjedelme is egyharmada az első fejezetnek. Ott a szöveg is sokkal inkább indokolja az egy mondatos formát, hiszen ez a fejezet egy tömör, intenzív kép, tulajdonképpen már magyarázat, ugyanis a kisregény már a huszadik fejezettel befejeződött. Ebben a részben Brasnyó stílusa kevésbé fárasztó, de ugyanolyan varázslatos, mint az előző fejezetekben. 

Említettem, hogy az író nem közöl helyre és időre vonatkozó információkat; de utcaneveivel, a berendezési tárgyak leírásával, enteriőrjeivel, vagy egyszerűen csak szóhasználatával a Família úgyszintén meghatározatlan idejére utal. Sajátos leíró módszere segíti ebben; minél hosszadalmasabbak, körülményesebbek és részletezőbbek a leírásai, annál távolabbi, ködösebb lesz a felidézett részlet, ambiens, történés.  Ebben segíti a másik (tetten érhető) eljárás, a vizionálás. Indokolt és szükséges is a látomásos ábrázolásmód, hiszen a kisregény nem más, mint egy kinagyított látomás. A mítoszteremtés, vagyis a szerzői szándék és a választott forma követeli meg a vizionálást. Ebben a vízióban természetesen emberi lények is megjelennek, cselekednek, noha kevés szó esik róluk, s talán nem is indokolatlanul, hiszen hullabűzös, hippokratészi arcú emberek ezek, uniformizálódott külsejűek és magatartásúak, többnyire személytelenek, dorbézolásuk is - a szerző nyelvi bravúrjának köszönhetően - néha haláltáncnak tűnik, utolsó vacsorának, miközben mozdulataik egyre nehézkesebbek, lassúbbak lesznek: beáll a hullamerevség. 

A megjelenő alakok egytől egyig reményvesztett, desperált egyének, akik, szinte csupán vegetatív idegrendszerükre hagyatkozván, motorikus, az életre emlékeztető mozgásokat végeznek. Valami módon bűnösek mind - sugallja Brasnyó István kisregénye, olyan szuggesztivitással, hogy hinnünk kell neki, hiszen még a dorbézolást is a résztvevők saját halotti torává tudta fagyasztani. Bűnösök és szánalmasak, feslettek és menthetetlenek. Nem is nosztalgia keltette életre őket, hanem az írói fantázia, de csak azért, hogy művészete révén ítélkezhessen felettük. Az írói fantázia és koncepció megszüntette őket mint hősöket, degradálta a hősöknek a regényben elfoglalt hagyományos pozícióját, megteremtette a maga hőseit, a maga mitológiáját (álmitológiáját), Szikofantát, aki ugyanannak a folyamatnak az eredménye, amelyet a Famíliában alkalmazott: szétrombolta a klasszikus regényhős integrális figuráját és helyette a magatartásformákat és a hangulati elemeket avatta hőssé. 

A Hósáv sokkal több, mint nyelvi mutatvány, sokkal több, mint mesterien megépített példázat, erényeit a jelentés és az ábrázolás szintjén is kimutathatjuk és élvezhetjük. Tömör kompozíciójú kisregény, amely tökéletesen fogja egybe a széttartó nyelvi erőket, s ez mindenképpen tükrözi az írói szemlélet és szándék megalapozottságát. Nyelvi teljesítmény, amelynek hangulati, formai kapcsolata az előző regénnyel szerves és dialektikus: a Famíliában született elbeszélői modor, illetve eljárás újraértékelését, továbbfejlesztését láthatjuk a Hósávban. 

(Körbejárt, egyre kitaposottabb úton) 

Elszántság, duzzadó energia, megtörhetetlen lendület s talán még nagyon sok minden más kell ahhoz, hogy valaki a kritika által óvatos lelkesedéssel fogadott két könyv megjelenése után ugyanazon az úton haladjon tovább, szinte önfejűen írja a sorozatot. Veszélyes is ez az eltökéltség, hisz az egymásból kinövő művek nagy felületű viszonyítási alapul szolgálnak a kritikusnak, s ilyenkor már a felszínre kerülhetnek az előzőleg ujjongva fogadott írói módszer buktatói, hiányosságai is. Ritkán esik meg, hogy a stílus, a módszer, a téma állandósulását szuverénnek ismeri el a kritika, hitelesítve ezáltal a szerző módszerét is. Különösen nagy az eshetősége a polarizációnak (egyazon alkotás remekműként vagy silány munkaként való értékelésének), ha az írói módszer részleteiben csak annyira is nyitott lenne, mint Brasnyó István esetében. 

Brasnyó a Csapda (1971) és a Lampion a fán (1972) című kötetében kikísérletezett egy írói eljárást a maga mesterségesen "zárt" - s ugyanakkor sok irányban nyitott (stílus)világának ábrázolására, majd ennek a módszernek az erényeit mérte le a Famíliában, s erre építette rá a Hósávot. Az imágó (1982) részben visszatérést jelent a korábbi novelláskötetekhez - de azok túlhaladását is egyben. Továbbfejlődés tapasztalható a szerző stílusában, méghozzá a letisztulás irányába, ugyanis a regényekben a kiforrott, lírává oldott prózastílus mégis néhol a míves próza, sőt a modorosság felé bicsaklott;  az új kötet "novellái" pedig kiforrott lírai verseknek tűnnek. Mivel minden kísérletet egy ellenőrző kísérlettel szokás hitelesíteni, olvassuk csak egymás után Az imágó két rövid novellarészletét, valamint egy verset a prózakötettel együtt napvilágot látott verseskönyvéből, a Bereniké hajából! A Gyöngysor című "novella" zárószakasza: 

A gyöngyfüzérbe - közelről tisztán kivehető volt - egy körömnyi nagyságú koponya volt festve, oly aprólékos és megbízható pontossággal, hogy nagyítóüveg alatt nézve jóval több volt jelképnél vagy amulettnél: a világ bizonyosságát hirdette, amely, íme alig több egy csirkecsőr sárga árnyékú suhintásánál. 
 

Részlet A száműzetésem napja befejezéséből: 

Ám nekem minden kézzel fogható és elérhető, amiből kevés, egyre kevesebb létezik. Denevérszárnyak suhognak, sarkallnak, és ábrándozok a tél fehér szántásairól, amelyek egy reggelre majd elolvadnak, s felpuffadt tetemként hever itt el a föld. - A szavak különben is jelentéktelenek. Nem ezek pótolják bennem az életet. 

Végül a prózavers a Bereniké hajából: 

A borjú nyelvén 

Kívülről borjú nyalja a szennyes, törött ablaküveget, s lassan már tarkóját emelgeti tüskés nyelvével az alvónak, aki álmait, íme, kék kockás dunyhacihába burkolja. Mennyi mindenről eshetne szó e borongós vasárnap délben, mialatt a szél lenyomja a füstöt, eső ködöl, és ki-ki lúdbőröző nyakakról olvashatná le a jövőjét, ha egyáltalán volna türelme megvárni az estét, s illatos, korosabb menyasszonyt táncoltatni vagy vetkőztetni, már italosan, lehetőleg éjfél után, hogy senki sem hallhassa sikongását. Ez mind jórészt a földből nő ki és az égben fogan, amíg a vályún egy jérce iszik, akár valami koponya szeméből. 
 

Az imágóban is a nyelv mestereként mutatkozik meg Brasnyó István, de itt már más a szóhasználata, visszafogottabb, kevésbé modoros. Ugyanakkor folytatja azt a módszert, amellyel egymástól igen távoli dolgokat közelít egymáshoz, feszültséget keltvén így a mondatban, a szintaxisban, a képben, a novellában. 

A "novellák" által ábrázolt téridőt már ismerjük a Brasnyó-regényekből és -novellákból, fentebb szóltam is erről. Most talán még annyit tennék hozzá, hogy a szerző Az imágóban még inkább igyekszik relativizálni az időt és a teret; asszociációi Bácskát és Szerémséget Béccsel, Budapesttel, Párizzsal kötik össze, tehát amíg a "novellák" színhelyei a Vajdaságot idézik, addig az író szelleme bejárja Európát. Találhatunk Az imágóban olyan kisprózát, amely a korábbi novellák vagy versek "témáját" idézi, tehát Bácskát, de ebben a kötetben már, akár a Famíliában vagy a Hósávban, a térbeli meghatározottságok ellenére nagyobb teret fognak be az írásai; szellemi kalandok időben és térben. A relativizálás mellett misztifikálja is a helyszíneit, él régi módszerével, amikor szereplőinek olyan nevet választott, olyan megszólításokat s földrajzi neveket alkalmazott rájuk, amelyek eleve kiríttak az ábrázolt környezetből, s ezzel a helyazonosság, az egyidejűség látszatát keltették. Persze, sok minden más is van ezekben a "novellák"-ban. Például a váratlan és távoli képek összevonása, ami gátolja a szövegek megértését, mert "nehezen fogható hullámhosszon közvetít". Olvasásuk közben épp ezért legjobb kikapcsolni a mindent érteni, mindent logikus sorrendbe szedni kívánó szándékunkat - Brasnyó epikája nem más, mint magas fokon intellektualizált líra -, mert az esetében ballasztként terheli az esztétikai hatás kifejtését. Szuggesztív erejűek ezek a "novellák", képeiket nem bonthatjuk fel, és nem is magyarázhatjuk meg őket a rombolás veszélye nélkül; durván fogalmazva, a beleegyezés élményét kell kiváltaniuk az olvasóban. Ám ennek ellenére se "pszichés" hatásúak Brasnyó kisprózái, hanem ellenkezőleg, nagyon is, és csupán csak esztétikaiak. Nála a líraiság és az intellektualizáltság teremti meg a harmadik síkot: az esztétikait. 

Szokatlan, de ezeknek a kisprózáknak "hősei" is vannak, akik ugyananynyira különös és groteszk figurák, mint általában a Brasnyó-művekben megjelenő alakok. Bámulatos invencióval elképzelt, tipikusan provinciális és joggal groteszk figura például Prokopius Schrotter mészáros, gyertyaöntő és mézeskalácssütő mester, akit a "disznók között találtak", lelkét viaszfigurákba formálta, majd átgyalogolt az elíziumi örökkévalóságba, a földi feledésbe. 

Brasnyó esetében az sem újdonság, hogy Az imágóban az éles körvonalú hősök helyét inkább életérzés- és érzetfoszlányok, reflexiók és ambiensek veszik át. Ha valódi, hús-vér alakokról ír, olyanok lesznek ezek az emberek, mintha áttetsző, prizmaként fénytörő zselatinban úsznának, mozdulataik lassítottak, s bármit is cselekednek, ormótlanságukban is kecsesek (Brasnyónál még a részeg ember is valami túlvilági bájjal felruházott), egy-egy részletüket, körvonalukat, lendületüket görbe tükörként nagyítja fel közelségük, amíg mások a végtelenbe vesznek, így csak sejthetjük realitásukat: "valós, vagy legalábbis egykor valós jelenetektől és tárgyaktól indukálódó szikrájuk pedig ott lappang a kövezet, a toronytetők és a házak oromzati ablakainak visszfényében..." (A rózsaszínű felhő). Az írói eljárás, amely kerüli a dolgoknak a lényegük felől való megközelítését, természetszerűen homályos összefüggésű szövegeket hoz létre, s így nem válhat leírássá, hanem sokkal inkább csak hangulatteremtővé (hiszen csupán a történések részleteit villantja fel, fittyet hány a folyamatosságnak, pillanatokat nagyít fel az élet meghatározó tényezővé és ugyanakkor sorsokat zsugorít pillanattá). 

Pedig Brasnyó szövegeit olvasva folyton a leírás jár meghatározó fogalomként az olvasó eszében, de ez a próza se célját, se módszerét tekintve nem azonos a hagyományos értelemben vett leírással, a pontoskodó-fontoskodó mikroszkopikus részletezéssel, katalógusmániával. Inkább valami éteriesített prózának nevezhető, a szerző megtisztítja benne a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel él, akár a költészet. Így művészi minőségként aligha hozható fel az epikum és a narráció, hanem ezzel ellentétben és párhuzamban a líraiság, az én világának intenzív kifejezése. Téma és intenzitás, ez a két fogalom határozza meg Az imágó szürrealista, költőivé tett prózáját. 

Szinte programszerűen írja a szerző a Stierlicke, a szürke káptalan fiában: "semmi cselekvés"; vagy A rózsaszínű felhőben: "...már-már mesterségesen kiképzett eseménynélküliség...", azaz Brasnyó "novelláiban" van esemény, de nem mint cselekmény, nem mint történés jelenik meg, hanem mint utalásokkal jelzett, jelképszerű sorsvázlatok sora, s így számára, de az olvasó számára sem a valóság érzékelhető elemei a fontosak, hanem az, ahogyan a szerző találkozik a világ dolgaival, és az az intenzitás, ahogy megéli őket. Tehát inkább önmagát teszi érzékelhetővé a szövegekben, mintsem a "témát", a gondolatokat, asszociációkat, reflexiókat kiváltó jelenségeket. Ennek következtében, a brasnyói novella "tartalma" sem a cselekvés, inkább az érző kedély, a szubjektum magábafordulása; pontosabban a világ magába fordítása, aminek során a legszubsztanciálisabbat és legtárgyiasabbat is úgy adja át, mint önmaga hangulatát, reflexióját vagy szenvedélyét; tehát lírai prózában. Szürrealista vonásokat is magán visel ez a próza. Minden eddig felsorolt írói módszer oda vezet, hogy a "novellák" az objektív valóság területéről a szubjektivitás területére tevődnek át; az irrealitás, a fantasztikum és a mítosz síkjába kerülnek. 

Olyasféle hatást kelt ez a prózavilág, mint a századvégi, fényevesztett, gondosan retusált fotográfiák: kiszámítottságot és megtervezettséget sugároznak, valami esszenciálisat tükröznek, groteszkek, de méltóságot parancsolnak kompozíciójukkal, a belőlük kifelé irányuló, széttartó intenzitásigénnyel. 

(Élet és fikció) 

A regényíró sokat követel olvasójától: legyen tájékozott a művészetben, az irodalomban, tudományban egyaránt, értse és gondolja tovább a szándékosan összekuszált logikai menetet, értse az iróniát, kövesse az utalásokat és vonatkoztatásokat, az emlékezés mozaikkockáiból állítsa össze a történetet... és sorolhatnám tovább az elvárásokat. Brasnyó István ráadásul még megtoldja mindezeket: azt is megkívánja az olvasójától, hogy a szerzői szövegből maga építsen regényt. 

A Majomév (1984) című munkáját ugyanis csak hosszú, többoldalnyi terjedelmű, versbe szedett mottó fűzi össze - a fogalom hagyományos értelmében vett - regénnyé. Magából a műből hiányzik a központi, fejlődőképes és fejlődő hős, s vele egyetemben az őt kísérő regényelemek: az egységes történet, a cselekményszál, az időbeli folytonosság, a környezet- és lélekrajz... és ez is sorolható lenne tovább. Érdekes módon - pontosabban látszólag - a három "futamodás"-ban írt regény mindhárom részének van hőse: a Repríz című részben gyakran megjelenik egy egyes szám első személyben megszólaló figura, akiről lényegében csak annyit tudunk meg, hogy egy Frida nevű nő harmadik férje. Ez az egyén néha-néha visszatér a szövegben - a középkort idézvén -, de az első személyű elbeszélő egyik testből a másikba vándorol, úgyhogy az első "futamodás"-nak még nincs központi, megnevezett alakja, pontosabban az igazi hős csak a kötet teljes ismeretével bukkan fel. 

A második, A szatír című rész hőse már személyszerűen is megjelenik: egy vajdasági kis szatír, aki ugyan mesél felnőttkoráról és a születése előtti időről is, hiszen nem csupán saját életére emlékezik, hanem egész fajáéra is; de mindezt végig egy kilencéves gyermek(szatír) értelmi szintjéről teszi. Ebben a részben nem a hős alakul, hanem a környezete változik állandóan. A Hűlt helyek című, befejező résznek van talán a leginkább regényhősre hasonlító szereplője, ám ő is inkább epizódszereplő, mint regényfigura. Látszathősök ezek mind, ahogy Brasnyó regényeiben minden regényszerű, minden külsőség és minden felszínen levő csak látszat. 

Az említett verses mottó egyféle identitáskeresés, egyben az idő egyéni szempontból való folyamatossá tevése - vagyis az egyéni lét határainak a történelemmé lett múlt felé történő eltolása. A Reprízben ezt a törekvést a következőképpen foglalja össze a szerző, valahonnan a középkorbólüzenve: 

Csupán a világ vendégeként vagyok itt vendégségben, bizakodva abban, hogy valakik ősüknek tekintenek egykor[...] És egyszer összeáll az egész kép. 

És ha összeáll a kép, annak ellenére, hogy a Hűlt helyek központi figurája megközelítőleg 6000 éves korára is hivatkozik, kiderül, hogy mindez, mint már említettem, látszat. Mert a regény mindvégig csak a közelmúltról szól, amit szinte minden erőfeszítés nélkül jelenünknek is képzelhetünk vagy érezhetünk - vagyis igazi brasnyói világban találjuk magunkat, egy, már csak szatirikusan ábrázolható, összekuszálódott világban, amit fölöttébb szerencsétlen lakók népesítenek be. Szerencsétlenségük tragikomikus: bármibe fognak, semmi se sikerül nekik, pedig igazán keveset kívánnak. 

Az első rész - Brasnyó hipermanierista stílusának megfelelően - nyelvi mutatványként indul, prózaversszerű óriásleírásként, ami erősen a misztikum irányába tart. Ám ez a leírás epikai funkciót tölt be, tehát mesél az író. Irodalmunkban más alkotónál nem is találkozhatunk a szigorú nyelvi fegyelem ilyen, barokk modorú, manierista stílusú megjelenési formájával és ezzel a kiszámítottan hatásos atmoszférateremtéssel. A már-már öncélúnak (is) tekinthető nyelvi tökélykeresés azonban hamarosan átadja a helyét a sorsnovellának. Ezek hősei elesettek, vagy jobbigényűek, a boldogulás útját nem találók. Ami pedig a legérdekesebb, nemcsak a megjelenő személyek esetében van ez így, hanem a szerző által gyakran ábrázolt kisvárosi létformával is. Brasnyó mesterségbeli tudását dicséri az a tény is, hogy ő egyidejűleg kívülről szemléli és belülről ábrázolja az eseményeket, kalandozik a l’art pour l’art nyelvkezelés és a göregáboros fordulatok között, szerepet és személyt cserél, de hangsúlyozott tudatossággal: 

Úgy érzem, előlről kell elmondanom egész életemet, semmi sem úgy történt velem, ahogy én tudom, nem a helyes oldalról éltem át, érzelmeimet nem fokozták és nem hevítették dagályossá a szenvedélyek, csak a vékony, szüremlő füstcsíkot engedtem meg magamnak a teljességből, ennyinek a látását, mintha véglegesen le akarnék horgonyozni egyetlen helyen. Nem akartam. 

Ez a művészi dilemma a Majomév központi mozgatórugója, vezérelve is lehetne - a tökéletesebb lét, tevékenység és végső soron a tökéletesebb alkotás, de legalábbis az adott lehetőségek tökéletesebb kihasználásának ösztönző igénye. 

Akár a Brasnyó-regények egész sorának, ennek sincs főhőse, csak központi figurája, aki(k) köré számtalan epizódszereplő csoportosul; végső soron a regény hőse a boldogságkeresés létformája (de ugyanakkor nevezhetnénk a boldogtalanság létformájának is). Miért nem hősök ezek az epizódszereplők? 

...mert csak történelem van, annak mindent egybefogó vonulata, egyén talán nem is létezik... 

Ugyanerre utal a folytonos indulásról és érkezésről, valamint a közte levő otthontalanságról szóló regényének egésze. 

A Majomév formailag nagyon is fragmentális alkotás, szerkezeti vázát az emlékezés kombinatorikája adja meg, valamint a motívumok ismételt felidézésének, illetve elbújtatásának ritmusa. A látszatok miatt (időn kívüliség, konstruáltság, elbonyolítottság) antiregénynek tűnhet a felületes és türelmetlen olvasó számára. Pedig éppen a regény fikcióját szabta a legközvetlenebbül az élet. Brasnyó ebben a művében is intellektuális, hipermanierista, retorikus, gazdag, bizarr, bonyolult. 

(Grafomán monológ) 

Párját ritkító, de egyáltalán nem vonzó könyv Brasnyó István Macula (1988) című regénye. Módszerében, stílusában, formájában idegen regényirodalmunkban, de ez a különlegessége csak annak az olvasónak kedves, aki igazából élvezi a szó művészetét, becsüli a nyelvi bravúrt és a kimunkált stílust, a virágzó, orgiázó retorikát, még akkor is, ha érzi annak öncélúságát. 

Regény a Macula, nem vitás. Azzá teszi már maga a folyton táguló műfajelméleti kategóriába való beilleszkedése. A szerző a kezdetben amorfnak tűnő nyelvi anyagot lüktető motívum- és ritmusrendszerré alakítja; az idő-, tér- és témakalandozások között hídként vezet át több cselekvést, amelyek lényegében a történet minimalizált és szétszaggatott fabuláját alkotják. Mert fabulája is van ennek a szóözönnek, de csak az igazán türelmes olvasó előtt bontakozik ki. Persze nem is a történet a lényeges, hanem ami mögötte van, az "írás". A regény helyett ez lenne a megfelelőbb műfaji behatárolás: írás - mert a fogalom egyszerre fejezi ki a folyamatot, az eredményt és a célt is: írni! 

"Mitől regény a Macula?" - teszi fel a kérdést kritikusa, Harkai Vass Éva, és így válaszol: "Cselekvéstere valahol körülöttünk jelölhető ki, de végigvezetett jellemei nincsenek, időkorlátai beláthatatlanok. Tengernyi mikrorészletből kiépített világa viszont mindenképpen gazdag és meggyőző [...] Az olvasót pedig már a szöveg kezdetén erőteljesen megcsapja a másokéval összetéveszthetetlen regénylevegő." A kritikus tehát lényegében nem ad választ, hiszen ő is csak egyszerűen érzi, hogy regénnyel van dolga. Ennek ellenére nem feltétlen az elragadtatása vele szemben: "A Maculának vannak gyönyörű, csillogó részletei, egészében azonban nehéz, kimerítő, olykor állóvízként ható s a mondatalakítás automatizmusát sejtető alkotás." 

A Macula teljes egészében fikció, annak ellenére, hogy részleteiben (bizonyára) önéletrajzi elemekre épül. Fikció, mert valótlan, mert a regényben minden a regényírótól függ, minden ki van neki szolgáltatva. Brasnyó István pedig élvezi az anyag fölötti hatalmát: kedve szerint igazítja a realitást, az eseményeket, a "látványt", illetve a képeket, folyton újabbnál újabb értelemmel ruházza fel őket. Ám ha alaposabban szemügyre vesszük monológját, kiderül, hogy mindvégig a legreálisabb valóságban marad, az átértelmezett földtörténeti kainozoikumban, egy "új-állati-korban". 

Az egyes szám első személyében monologizáló hős tulajdonképpen antihős, minden negatívum megtestesítője (ennek volt előképe a Hósáv Szikofantája), hasznavehetetlen tébláboló, aki, mihelyt megkezdi életét, azonnal elvágyódik az adott korból. Ahogy útnak indul "a naplóíró által a levegő fonadékaira fölvázolt vagy képzelt időben", máris más szeretne lenni. Kitalációi során ezért egy ideig bábuként él, de báblétének is több stádiuma, vagy inkább stációja van. Először marionettfigura, majd sakkfigura, végül próbabábu a lövöldében. De ugyanennyi erővel lehetne dinynyemag vagy holdfényárnyék, akkor is tovább monologizálna. Sorjáznak tovább az alteregók: kislány korára emlékezik vissza, mint Virginia Wolf, egy dokumentumban házaspárként szerepel, de szólítják Szabó Miklósnak, "Lajcsiii!"-nak, volt már vadász, puttó, kishivatalnok, naplóíró, írnok, "pléhboy" (útszéli bádog-Krisztus), festőinas a regény egyetlen valósan megnevezett figurája, Nagyapáti Kukac Péter mellett... Bármi is legyen, természete az elvágyódás, az egyértelműség előli menekülés. Vadász korában például viszonylag jobb dolga lett volna, nem őt üldözték, de lényének belső riasztóberendezései innen is tovább parancsolták: 

...nem tudni, hanyadik vadászatuk is lehetett, nekem így mindenesetre az első, és nem is szeretnék jelen lenni, mivel ebben se veszek részt. Inkább egy vadászjeleneten szeretném a kürtöt hallgatni, nem is tekintve a képről a helyiség homályába, hanem egyszerűen értelmezhetetlennek maradni, ha nem is megközelíthetetlennek, de mindenesetre zárkózottnak, szinte elmosódó és összegömbölyödő foltnak. 

A nagy menekülések után már hiába szeretné tudni, hogy ki is tulajdonképpen: 

Meddig lapítok én még valahol a kettős lényem rejtekén az általam a velem kapcsolatban föltételezett kettős idő mélyén, vagy egy egész tükörrendszerben, amely összevissza torzít, horpaszt és sajtol, hogy végül majd visszazuhanjak a horganybádogból hajtogatott szemeteskuka mellé, ahonnan valójában társtalan eredetemet veszem, a többi pedig mind képzelgés és alakítás... 

A sorsüldözött és mindenünnen kiebrudalt antihős beláthatatlan területeket kalandoz be. Kevés időbeli fogódzónk van ennek a területnek a behatárolására: megközelítőleg a századunk első és harmadik negyede közötti időszakról van szó, de a képzelet néha átlódítja az írnokot (valamelyik alakjában) a középkorba is. A térbeli lokalizálás lehetősége már sokkal közelebbi; a szöveg Zombort, Szenttamást, Cservenkát, Óbecsét és Peturrévét jelöli meg (ami olyan nyelvbotlásnak tűnik, mint a "csiklósbusz"). Az igazi térségek azonban a szomorú történetek fűzérében és a monológ töltelékszövegében teljesednek ki: a nyelvi- és ismeretanyag előadásában. Brasnyó István lexikális fölkészültségét, a szókészletben való dúskálását eddigi regényei ismeretében nem kell kommentálni. A Majomévben oldalakat betöltő képek sorát jelenítette meg, amelyek vizualitásukkal, film- és képregényszerűségükkel kápráztattak el. A Maculában is bőven akad ilyen filmszerű kép, de rövidebb formában. A szerző sokat emlegetett lírai alkata csak hasznára van epikájának, asszociációi kis remekműveket hoznak létre. Cipője féltalpalása közben például a következőket jegyzi fel az írnok: 

...türelmesen várakozom arra, hogy a reszelő érdessége lesöpörje a faszögek szétroncsolt fejét, s a megperzselődött ujjbegyű kéz vöröses festékbe mártott ecsettel átfussa a talp peremét: majd úgy járok most a világban, mintha vérben gázoltam volna, és ebben a pillanatban érkeznék meg a vágóhídról, még földúlt tekintettel és a fejem búbján összeborzolt hajjal, mintha taglóval sújtottak volna rám, de én megmenekültem, nem is tudom, mely szóra helyezve a hangsúlyt a két utóbbi közül, ha választanom kellene. 

A lélek belső rezdülései mellett, mint már említettem, a vizualitás vonzza különösképpen: 

A fekete terítéken az ezüstnemű: olyan az egész, akár valami kannibállakoma. A gyertyák lassan meggörbülnek tulajdon fényük alatt, s a láng, viaszukat nyalva, szinte kitépi belőlük a kanócot. Cserélgetik csak a gyertyatartókat, akár a ravatalon, miközben a víz megfagy a poharakban, és a szintje kelyhük szája fölé emelkedik, mintha lebegne. Szesz kell ide, ami vérként piroslik a hőmérőkben, hogy kitöltse színnel az áttetsző testek érhálózatát, mindannyian megüvegesednek, a gyászszalagon cilinderükben úgy festenek, akár a hóemberek: nem létezik ilyen korai tél! 

A költőiségek a metaforikus ábrázolásban jelentkező erénye állandó jellegzetessége Brasnyó István prózájának, így bizarr képei se válnak le a szövegéről, mert az egyénieskedésnek tűnő mozzanatai mögött is a poézis rejtőzik, vagyis koncentrált nyelvi kifejezőerő: "Az alkonyati égbolt: mintha végigöntötték volna szarral...", ami képek segítségével oldja meg a leírás, a megjelenítés, vagy éppen a jellemzés problémáját: "...a vakondbőrből szabott irhájú öregasszony, aki most került elő a tulajdon múltjának kétszárnyú ajtaja mögül, amelynek oly magas a kilincse, hogy alig tudja lábujjhegyen állva is elérni". 

A névtelen és ugyanakkor sok nevű (anti)hős lényegében leválasztható, kiiktatható lenne a szövegből, ha nem lenne percipiáló szerepe, ami a többi szervező erőt helyettesítve összekapcsolja a különböző írásokat. Úgy viselkedik, mint a magába mindent beszippantó óriási tudat, amely megkísérli feldolgozni a hatalmas érzéklethalmazt, amihez közvetlenül, illetve közvetve hozzájut, majd kilöki magából, csak a legerősebb ingereket őrizve meg hasonlítási, vagy éppen, ez esetben, szövegszervező alapul. Mindenre reagál, amit hall, lát, érez, ízlel, tud, vagy amire asszociál. Például csak gondol egyet és már meg is magyarázza a genezist: 

Az ember világűri köpedék. A földtörténeti újkorban gigászok zuhantak tova bolygónk mellett. Michelangelo kapálózó óriásai. 

- Beh ronda, ocsmány és kotyogó záptojás! - bődültek el a rémülettől és feléje köpdöstek. Némelyikük alaposan nyakon is találta. Ez a lepedék, ez a nyúlós bagólé képezi az eredetét: istenek születtek belőle! Zeusz! De legfőképpen és mindenekelőtt emberek: ezért is lakja ma javarészt ily takony nemzetség. 

Visszatérvén a stílushoz és a módszerhez: az "írás" ilyen módja nem más, mint grafonámia, a mindent lejegyzés állandó ingerének való engedelmeskedés - ami elképzelhetetlen üresjáratok, olvashatatlanul lapos oldalak nélkül. Brasnyó István lankadatlanul rótta az oldalakat (ebből ez a könyv 527-et közöl), és - írói mesterségét dicsérendő - sehol sem veszített nyelvi frissességéből, erejéből. Elbeszélői vénája azonban többször el-elapadt. Az óriási monológba először csak hellyel-közzel, majd egyre gyakrabban és hosszabban tolakodnak be a párbeszédek, mintha injekcióznák a szöveget; hirtelen fölrázzák, cselekményesítik, de ugyanakkor eltávolítják a figyelmet a tudatról, illetve a leírásról - Brasnyó kizárólagos regényelképzeléséről. Mintha egyre erősebben jelentkezett volna nála a felismerés, hogy a leírás önmagában sehogyan sem lehet elegendő regényszervező erő. 

Esztétikai értékeit, érdemeit és hibáit összegezve, megállja-e helyét ez a regény? - tehetné fel a kérdést a türelmes olvasó. A modern próza birodalmában mindenképpen megállja a helyét, sőt, azt se kockázatos kimondani, hogy jó regény. A szerző egyéni elbeszélői technikája, nyelvismerete és frissessége, a valóság átlényegítésének képessége és a regény által hordozott ismeretanyag ésszerű kezelése teszi együttesen azzá. Ámbár a szórakozni, "kikapcsolódni" vágyó átlagolvasó minden bizonnyal idegenkedik tőle, hacsak nem képes élvezni a nyelv varázsát a regény többi elemétől elválasztva. Nem talál benne ugyanis folyamatos fabulát, kapaszkodót a hős meghatározására, gyakran halandzsaszövegekbe ütközik, részleteiből kell rekonstruálnia a szerző világképét, noha az másról nem is beszél... ám ez megint csak a regény érdeme. 

(Folytatás a következő számban)