Árnyak közt éltem én
és velük társalogtam,
míg kunyhómba nem toppant
az ember: - "Jer közénk!" -
          hívott, hogy eztán
          nekik meséljek;
          de aki megértett,
          bambán meredt rám.

Kézen fogtak s szobáik
mélyére elkisértek:
a Sorsokat, az Élet
formátlan rongybabáit
          láttam ott,
          s mind a régvolt
          dolgok szemetét: port,
          rozsdát, kacatot.

"Itt laktunk azelőtt -
mondták egy nap -; ez az a hely,
ahol Ő él s figyel
téged. Nevezd meg Őt!" -
          "Nem tudom én,
          ki ő; de az ember,
          akinek ez kell,
          köznapi lény -
feleltem. - Egy parányi
szikra, még annyi sem;
ha csillag, fénytelen.
Ki ő? Mért volna bármi
          egy név mögött?
          Nem marad egy árva
          hang sem utána,
          csak a néma köd." -
"Ó! - mondták - éppen így
beszél Ő is, ahogy te;
egy ércből vagytok öntve
ti ketten. Hát eridj!
          Nevét ne kivánd
          megtudni hiába;
          nekünk is fájna,
          ha kimondanánk."