Ahogy a nyári napok egyre rövidülnek, és az ősz, akár egy ravasz vénember, sompolyogva, oldalazva besántikál az utcákba, ismét, mint ahogy mindig történik az évnek ebben a szakában, megérzem magamon az idő pillantását. Amikor a világ egy időre lelassul, a részecskék fázni kezdenek és összébbhúzódnak, a tüzek parazsakká csitulnak és éppen hogy izzanak, s lassabban keringenek medreikben a nedvek, ilyenkor a Hatalom, ez az olykor cinikus de lényegében közömbös Fensőbbség egy kis időre előbukkan álarca mögül - akár a fátylába rejtőző özvegy, aki kénytelen egy pillanatra felfedni arcát, hogy zsebkendőjével szemét megtörölje.
Ó, hogy gyűlölöm e játékát a halandókkal!
Sétálni jobbára estefelé szoktam. Amikor a nap már csak egy szétfoszló, vérpiros tűzgolyó valahol a házak falai mögött, és az emberek is megszaporázzák lépteiket, ahogy hazafelé közelednek. Ősi, kedves érzés ez a számukra. Az otthon nyugalma. A barlang biztonsága. A tűz melege, a fáklyák karéja a barlangbejárat előtt... gonosz oda be nem téved! Szegény kicsi emberkék.
A szatócsbolt sarkánál, az útépítésről hátramaradt kavics- és homokrakás mellett egy kisfiú játszik. Mindennap látom. Látom benne a halált. Az ereiben úszik, a vérével együtt. Hol a szőke fejét látom, hol a koponyát az üres szemgödrökkel, és a fákat, melyek majd kihajtanak fölötte. Nem csak most látom őt, hanem az időben, egyszerre mindenütt.
Ahogy sétálok mellette, a gyerek fölugrik és az apjához fut, az utca túloldalára, a dohánybolt elé, ahol az a boltossal beszélget.
- Apa, az az alak mindig engem néz!
A hangja inkább ingerült, mint panaszkodó. Az apa, vöröshajú, kissé sörpocakos férfi, aki reggeltől estig azzal kínozza a lelkét, hogy messzi tájak után vágyódik, gyűlöli a mindennapjait és a minden-éjszakáit, fekélye van és kezdődő aranyere, meg valami jelentéktelen összegecske a bankszámláján - megsimogatja a gyerek fejét. - Kiről beszélsz, fiacskám? - kérdezi szórakozottan, és körbetekint az utcán.
Nem messze onnét, a park szélén, a magas, vén gesztenyefa alatt, a félig már elkorhadt padon ül az öreg csavargó. Mindig felismer. Ő már megbékélt velem. Felemeli a fejét és mosolyog. Arcán ilyenkor szinte megreped a bőr. Leülök mellé a padra. Még mindig fölfelé bámul, valahova a múlékony őszi alkonyatba. Szemhéját összehúzza, mélyen önmagából pislog kifelé. Szaporán; aprókat lélegzik. Arcán a többnapos borosta durva, akár a sörte. Egész teste megereszkedett, vállai a kopott kabát alatt előre buknak, mintha csak elfáradtak volna az inak, hogy a csontot a helyükön tartsák. Ahogy nézem, látom: az anyag, amiből vétetett, elhasználódott. Aztán az öreg lehajtja fejét, széttaposott cipőjére mered, majd a füstölgő csikkre az ujjai között. Hallom sajgó gondolatait. Csontjai rettegnek a fagytól. Megvigasztalnám, ha tudnám. De csak megérintem homlokát. Mintha érezné, ettől megnyugszik. Pedig neki könnyű, ő már úgy megy el, ahogy jött: tisztán.
 Ahogy az úttest túloldalán zöldre vált a lámpa, emberi lábak tucatjai vonulnak át a gyalogátkelőn. Mind közül kiválik egy pár, mely megelőzi a többit. Az innenső oldalon szaporán fölugrik a járdára, és elsiet mellettem. Utána indulok. Kopaszodó, alacsony emberke, kerek szemüveggel az orra hegyén. Irattáskáját úgy lóbálja jobb kezében, mintha még annak lendületétől is nagyobb sebességre kaphatna. Igencsak sietős neki. Kerülgeti az embereket, kerülgetem én is. Egy idő után beérem, és most már mellette haladok. Mereven maga elé néz, minden erejével az alatta fogyó útra összpontosít. A homlokán néhány verejtékcsepp dicséri igyekezetét. Futó pillantást vet az órájára, de nem látja a számlapot, valójában nem tudatosul benne a cselekvés, ösztönös csuklómozdulat az egész. Aprókat liheg. Nem neki való már ez a rohanás. Ezt tudja ő is, és dühös magára, majd lopva beleszagol ingujjába, és most dühös az izzadtságszagára is. Mégsem csökkenti az iramot. Befordul a sarkon, de oly hirtelen, hogy majdnem feldönti a szembe jövő termetes hölgyet. Az asszonyság hangosan méltatlankodni kezd és a cekker krumplival hadonászik. De az emberke továbbmegy, épp csak morog magában valamit, miközben megigazítja orrán a szemüvegét. A járda itt egy kicsit lejt, léptei ezért megnyúlnak, nyakkendője szinte lobog utána.
Aztán a következő sarok után, egy kapubejárat előtt végre megáll. Néhány pillanatig nem mozdul, csak mellkasa jár le-föl, miközben módszeresen kifújja magát. Aztán egy utolsót szusszant, majd megnyomja az egyik csengőgombot.
Amikor az ajtózár berregve kinyílik, én már bent vagyok. A lépcsőházból figyelem, amikor belép. Miközben elindul a lépcsőn, fölfelé tekintget. A második emeleten a szemközti ajtóhoz megy és halkan kopogtat. Az ajtó abban a pillanatban kinyílik, de nem jobban, éppen csak annyira, hogy a kis emberke beférjen a nyíláson.
A nő, aki ajtót nyitott, most az előszoba falának támaszkodik, egyik kezét keblére teszi, és zavarodottan piheg. Kissé ziláltnak tűnik, haja rendezetlen, akárcsak gondolatai. Mondana is valamit, meg nem is. Kerek tekintete teli várakozással.
A férfi ismét az órájára pillant, de most figyelmesen, alaposan szemügyre veszi a mutatók állását.
- Harminc... - kezdené mondani, de amint meghallja vékony, kifulladt hangját, megköszörüli torkát és újrakezdi: - Negyven percünk van.
- Negyven... - ismétli utána a nő, anélkül, hogy tudná, miért mondja. Csak piheg és bámul a férfira.
Ebben a pillanatban az emberke leejti aktatáskáját a földre, és egy hirtelen mozdulattal átöleli az asszonyt. Amikor szája a másik ajkához ér, vagy inkább koppan, ahogy fogaik egymáshoz koccannak, a nő nyitott szeme egy ideig ugyanarra a pontra mered, ahol a férfi feje még az előbb volt. Néhány pillanatra beledermed az időbe, miközben a férfi az orrába szuszog és nyelvével a szájában dolgozik. Minden gondolata, minden akarata egyetlenegy szóba sűrűsödik, és ez a szó, a NEM!, akár egy börtönbe zárt, körbe-körbe csapongó sikoly zakatol agyában, sehogyan sem tud kitörni, aztán a visszhang fokozatosan elcsitul, ahogy a férfi akarata, fizikai közelsége ráomlik és beborít mindent. Egy megadó, halk sóhaj lesz belőle, mintha az ajkain kiszökő levegővel az ellenállása is elillanna. Aztán már ő segíti a férfit, húzza az ingénél fogva, beljebb, egyre beljebb a lakásba, de a szobákig már nem érnek el, a konyhaajtó előtt összeroskadnak, egymásba zuhannak, mint a túlhevült csillagok. Elmegyek.
Kint az utcán csődület. A kereszteződésnél, mint döglött jószágok az út mentén, fél tucat magára hagyott autó, némelyik sérülten, kificamodott kerekekkel. Emberek mutogatnak egymásnak, fojtott hangon magyaráznak, megilletődött, mindentudó komolysággal, akár temetésen; a szomszéd utcából mentőautó vijjogása közeledik. A járdasziget mellett, szétvetett karokkal egy ember fekszik. Közelebb megyek, lehajolok hozzá. Piheg még, éppen hogy, de az élet már kifelé szivárog belőle, elvegyül a benzingőzős levegővel. Nincs sok időm töprengeni. Megérintem, hogy segítsek, de ahogy belenézek és látom, ami volt és ami lenne, hagyom, hadd jöjjön. Fölfelé viszem, egyre följebb, magunk alatt hagyom a várost és a szeptemberi eget.