|
BRASNYÓ ISTVÁN
Az idegen libidó
(Fejezet a Vakta című
regényből)
Megérezvén valahol messze az ősz közelét, meg hogy az árnyakra most majd nehéz idők következnek, az árnyék-Tavaszy a tőle elpártolt puttó nélkül napok múltán mégis távozásra szánja magát még olyasmi is megfordul a fejében, hogy visszatér elhagyott egységéhez, szépen besétál a szélesre tárt laktanyakapun, csak még egyszer eljusson a közelébe, mert alapjában nem is valami sok időt tölthetett távol, a napok pedig már hirtelen rövidülnek - talán mégis legjobb lenne valamilyen fuvart kerítenie itt, amelyet azután az ismertnek tünő visszaúton, Kis barátom agytekervényeinek hoszszán, immár a puttó nélkül, elvinne Szabadkára, mert honnan is sejthetnék, miszerint az a szándéka, hogy Szabadkán, ott, a már megszokottnak mondható téren, azon a helyen, ahol a Rosszika poggyászából tetszetős műtárgyat igyekezett megformálni vagy kialakítani, egyszerűen leparkolja a kamiont, s utána bűnbánóan a kaszárnyája keresésére indul, ha ott pedig kérdőre vonnák, megvallja, hogy biz odajárt, alaposan kirúgott a hámból, ami végül napokig eltartott, ez az engedély nélküli eltávozása, valójában nem is tud számot adni az eközben eltelt időről; ám mindezt jóvátehetné talán azzal, hogy dühöngő feletteseinek szóról szóra elmondja, micsoda destruktív elemeknek, nagyüzemi szinten működő kártékonykodóknak, hadianyag forgalmazóinak jutott időközben a nyomára, hogy az már valóságos agyrém, ha eddig még nem tudnának róluk (ha viszont tudnak, akkor úgy fognak tenni, mintha semmit sem tudnának, csupán jól lehordják, pro forma "dorgálásban részesítik", azonban megbüntetésétől már eltekintenek), arról persze hallgatna, hogy éppen ő maga sorjában miféle szolgálatokat tett a föltételezhető visszaélés-sorozatok elkövetőinek: megpróbálna üzletelni ártatlanságának vélelmével. Tehát ekkor már hajlamosnak bizonyult az árulásra is, a csupán részlegesnek mondható árulásra, csak hogy véget vessen itteni, inkább már fogságra emlékeztető veszteglésének a mostanra immár állott vízűvé lett, és smaragdzölden algásodni kezdő pusztai úszómedence szélén, ám ettől függetlenül még mindegyre egzotikusan illatozó délszaki zöldek alatt, mivel fölöttébb fájlalta szeretője elvesztését, no, meg a puttóra is orrolt az iránta tanúsított közönyössége miatt, mert hogyhogy éppen az ő szeretője volt számára közömbös, amikor mindenkinek, akinek csak akart, olvashatott, keresztül-kasul járhatott a gondolataiban, mert otthonos volt nem csupán az ő árnyékfejének vetületében, hanem a szeretője minden kétséget kizáróan valós fejében is, akár őt látta Tavaszy ott, a cukrászda előtt üldögélni, akár nem - és az, hogy nem ismerte föl őt, vagy nem akarta fölismerni, az egyáltalán nem ide tartozik, az kizárólag csak kettejük, mármint Tavaszy és a szeretője dolga. És vajon milyen oka lehetett rá, hogy ne ismerje föl - már, tegyük föl, ha egyáltalán ő volt az -, ezen még Tavaszy sem tudta magát egyből simán túltenni, illetve ez az árnyékszubsztancia, aki nem talált magának ennél kifejezőbb nevet, tehát még valakivel közösen viselte a nevét, akiről igazából alig volt valamiféle tudomása, értesülése, tulajdonképpen semmit sem tudott róla, nem is sejtette, micsoda ismeretek lehetnek a birtokában, amelyeknek most, ebben a kiúttalannak tűnő helyzetében kétségkívül nagy hasznát vehetné, szeretőjéről viszont annál inkább tudni szeretett volna minden vele kapcsolatosat, hiszen a számára még továbbra is tartó intim megnyilvánulásai tartották euforikus, mintegy létező állapotában; meg mostanra már azokról a férfiakról is ugyanígy, akik szinte külön kis helyőrséget, valamiféle sajátságos garnizont alkothattak ott körötte, hogy a katonai szóhasználatnál maradjunk: ezekkel a szeretőjének mégiscsak valamiféle viszonyban kellett lennie - ez nyilvánvalónak tűnt rögtön, az első pillantásra - , vélhetőleg promiszkuitásban, talán anélkül, hogy ők egymás között tudtak volna erről, és még többek lehettek ugyanilyen árnyékhelyzetben, de azok számára ennek nem lehetett kifejezett jelentősége. Nem így Tavaszy számára, amikor az ő számára egyedül ennek volt jelentősége, méghozzá nagyobb annál, amit ő jelentőségteljességként el tudott képzelni: vagyis vágyott helyzetének tisztázására, és épp emiatt nem is horgonyozhatott le, látszólag véglegesen, egy, a felszínén mindinkább elszennyeződő úszómedence peremén, mert mindaz a hulladék, amit a szél sodort napközben, ahogyan valami szürke mágneslemezen, mind a felületén rakódott le, ott lebegett, akár a sargasso, a széltől hullámzó vizén, s ebben már aligha lehetett volna fürödni, Rosszika semmiképpen sem mártotta volna már bele a lábát sem, Tavaszy pedig, miként látni, indulófélben volt innen, csupán még a módját nem találta meg távozásának. Azt sem tartotta lehetetlennek, hogy éjszaka elkössön egy ott parkoló kocsit, ugyanis semmi valószínűsége annak, hogy éppen ő, katonai egyenruhásan, autótolvajként lebukjon - sok egyebet el tudott volna képzelni, de ezt az egyet nem, és különben sem fogja megközelíteni a határsávot, hogy esetleg eltévedt, utat vesztett gépkocsicsempésznek nézhessék, hanem mindvégig tartaná magát a puttó által korábban mutatott útvonalhoz. Az árnyékoknak ugyanis nagyszerű emlékezőképességük van az árnyékfolyamban, ez tartja fenn őket, épp ezért emlékezett oly élénken szeretőjére is, arcvonásainak minden rezdülésére, s ott annál a cukrászdai asztalnál a Strossmayer utcában olyan volt az arckifejezése, mintha rajtakapta volna valamin, ami eleve ellentmondott a kettejük között kialakult néma egyezménynek, valami olyannak, hogy nyilvánosan nem ismerhetik egymást, s ő, a szeretője, ehhez is tartotta magát. Tavaszy tehát hiába is várta volna az előkerülése fölötti ujjongását, amikor a szeretője számára minden bizonnyal még el sem veszett, nem volt tudomása a házból való eltűnéséről, másvalahol tölthette idejét - és mindez csak most, a helyszíntől messze villant át Tavaszy agyán -, úgyhogy neki akkor semmi elfogadható oka sem lehetett ott mutatkozni, főként egy olyan lerongyolódott figura társaságában, akiből oly visszataszítóan, alvilági fuvallatként süvített a megrögzött züllöttség, s olyan nők nyomában, akik után az egész koslató kerthelyiség füttyögött, talán még a szeretője társaságában levő valakik is, s az a kis toprongyos mily áthatóan mérte végig a Tavaszy szeretőjét! Mintha az ilyen tekintetekért élnének-halnának a nők, vagy ki képes egyáltalán eligazodni a nőkön? Mert Tavaszy, az árnyék, szemmel láthatóan nem volt képes, legalábbis akkor nem, most viszont, messze onnan, érzett magában valami képességet erre, de talán későn, mivel szeretője vonzáskörébe most már nem tűnt olyan egyszerűnek visszakerülnie - elsősorban is hol keresse ismét? Hiszen ebben a formájában, mármint katonának beöltöztetve inkább valami ámokfutóra emlékeztethet, és nem arra a simulékony modorú szemlélődőre, aki szemmel láthatóan istápolásra szorul, szinte egy lépést sem tudna tenni enélkül, s kérdés, hogy vajon egyáltalán erőre kap-e majd, nem fog-e végezni vele az első fuvalom, amely a magaslégkörből bármikor lecsaphat, valahonnan a csillagközi panoráma közepéből, ami viszont egy katonával nem fordulhat elő, a potenciális brutalitás ekkora tömegével aligha foglalkoznak mennyei fenomének. Árnyék mivoltában semmiféle ravaszság sem sarkallta, nem is volt kitől ravaszságot kölcsönöznie, immár csupán a sóvárgás tartotta megszállva képzeletét, a sóvárgásnak egy magasabbik, légiesült foka, és ettől kezdve pusztán ennek az ösztönzésére számíthatott, hogy amennyiben ez az ösztönzés teljes egészében áthatja, akkor föltartóztathatatlanul cselekedni fog, akár gyalogosan is nekivág az útnak, azzal, hogy útközben majd szert tesz valami járműre, szállítóeszközre, vagy legföljebb fölveszi traktor vontatta pótkocsijára egy valahonnan menekülőben levő cigánykaraván. Hogy ily nagy fokú romantika szálljon meg valakit, amikor csupán némi elszántságra lett volna szüksége, mielőtt még megérkeznének az őszi esők, és a vidéki utak teljességgel járhatatlanná válnának; mindössze csak annyira, hogy bevágja magát egy felügyelet nélkül hagyott kocsiba, és álcázásként hosszú porfelleget húzva maga után elszeleljen erről az egyáltalán nem kedvére való zsiványtanyáról, ahol mintha nyakig a földbe ásták volna, és lépten-nyomon kiáltóan erotikus ábrándok kerülgetik, szinte az úszómedence lepedékes vize alá nyomják, ahol mintegy sziréneket üldözne: tehát minden az mellet szól, hogy más elemet, más közeget kell keresnie magának - eközben a visszatérést találja a legelfogadhatóbbnak, és hosszas töprengés után végül is beindítja az intézkedő kocsiját, aki előbb-utóbb kénytelen lesz fölfigyelni mind a kocsija, mind pedig Tavaszy hiányára: hát egyszerűen nem fog hinni a szemének. Mintha víztükörre vetülő, világosan körvonalazódó tükörképet zavarna föl ezzel, maga bújna elő Kis barátom helyében az összetört palicsfürdői amfora belsejéből, ebből az érhálózat rajzolatával beszőtt virtuális anyaméhből, de természetesen a nélkül a meglelt bölcseleti hozadék nélkül, amit mégis a Kis barátom sajátjának lehet tekinteni, ám itt többé semmi értelme sincs a történeti bölcseletnek, jelen időben már merőben más irányvétel lett a mérvadó, szinte fölismerhetetlen, hogy miféle, miután a bölcselet úgyis halott, az agyak végleg megbuggyantak, az öntudat pedig meghasonlott és sorvadásnak indult. Így válik kivehetetlenné, úgyszólván azonosíthatatlanná a korrajz is, amit jelenleg bárki is lásson neki fölvázolni, a nagy és jelentősnek tekintett vonulatok tömbjei egyből miniatűrökre hullanak széjjel, sohasem lesz belőlük összkép, mert mit is érthetnénk a kozmikusnak érzett fájdalom e tartós folyamatában összkép alatt? Nem a Tavaszy dolga választ adni most erre, miközben üldözőktől tartva száguld végig Kis barátom agytekervényein, őszies ellenfényben, már-már csodálva önmagát, hogy egyszerre mennyire birtokában van képességeinek, szinte már uralja ezt a bosszantó állapotot, amibe oly könnyű szívvel vetette bele magát nem is oly rég az alterego támogatásával, ösztönzésére vagy segítségével - már csupán ennek az említett alteregónak a kiléte, sőt, egyáltalán megléte szorult előtte tisztázásra, mivel nem értette világosan, honnan és miként is kerülhetett a képbe. Korábbról, még a filmvászonról semmiképpen sem ismerhette, onnan merőben más jellegű ismeretségeket hozott magával, érzéki tekintetű és elbűvölő arcvonású emberekét, akiket a jeleneteket megelőzően még mutatósabbra sminkeltek, és ő mindig ágrólszakadtnak érezte magát a körükben, talán ezért is vette a fejébe, hogy távozni fog onnan, vagyis valamiféle késztetést érzett erre, de mi lehetett vajon az a késztetés, amelynek nyomán az alteregóhoz csatlakozott, mindenféle magyarázat vagy előzetes megállapodás nélkül, mármint hogy az alteregótól nem várt el semmiféle magyarázatot sem, hanem vakon engedelmeskedett neki, úgyhogy most ennek lehet úgyszólván egyenes következménye az, miszerint ő itt ül, egészen pontosan menekül valahonnan az intézkedő - egy másik rejtélyes és igencsak kérdéses alak - kocsijában, amikor abban sem száz százalékig bizonyos, hogy egyáltalán tud-e kocsit vezetni? A körülmények különös összejátszása folytán, és eközben Kis barátom fejével gondolkozva mégis látszik valamilyen megoldás; voltaképpen azonban jobban jár, ha akkor, ott, az utca közepén, miután a nagy rohanást követően kifújta magát, nem csatlakozik oly magától értetődően a meggyőző külsejű alteregóhoz, hanem inkább hátat fordít neki, és kezét zsebre vágva éppen az ellenkező irányba indul el, és nem a felé a tér felé, ahová most is tartott, mert semmi más helyet nem is ismert az egész városban. Ismerte ugyan még egy lakóház, egy nagy, patkó alakú, földszintes épület belvilágát, ám lehetséges, hogy minden ilyen, nyújtott szárú patkóra, nagy U-ra emlékeztető épület belvilága ugyanaz, és akkor ő valójában még mindig semmit sem tudhat, mert nem mindegyik házban lakik szeretője, hanem csupán egyetlenegyben, arról viszont nem tudja, mert annyit rázkódott és kanyargott vele a zárt rakodóterű vöröskeresztes kocsi, amelyben elragadták, hogy közel vagy távol eshet-e az említett tértől, ahová már csupán idő kérdése, hogy megérkezzen — ha szerencséje lesz, éppen egy nagy és látványos sötétedés közepébe, ahonnan valójában eredetét veszi, és ez a számára valamiképpen a hazát is jelenti, azok az alkonyaton túli, ritkás visszfények, valamint a nyárvégi meteorrajok özöne. Átadva magát a tulajdon libidójának, vagy inkább másvalaki (mint például a szeretője) idegen libidójától csábítva, hatványozott érzelmekkel vonzódva iránta, gondolatban ezen a vonzalmon repesve, zsibogva és vibrálva törekszik mind közelebbre és közelebbre vetülni ahhoz az esetleges hiányérzethez, ami netán maradhatott utána, véli ő megindultan, némi múló önsajnálattal, mint aki a helyét kutatja a nagy, kezdődő sötétségben, ám nem képes fölfogni, hogy nem létezik az eltervezett visszatérés, egyszerűen sehonnan sincsen többé visszatérés, csak a légies világ létezik körötte, máris szinte rezzenéstelenül, és hiába is tart valahova, valami felé, ha egyszer sohasem fog megérkezni sehová sem: ennyi marad csak emlékeztetőnek a számára. |