|
MOHAI
V. LAJOS
Simenon-kérdőjelek
Mesék felnőtteknek
regény nem könnyű kézzel odavetett kitaláció. Miért is tagadni: a Simenon- féle detektívregény szervátültetéssel gyarapodott, izmosodott, a nyújtott társadalomrajz nem erőszakosan, a mindig föllelhető lélekfestés pedig olykor alig sejlően, de nemesítette a szokvány klisét, hogy van a bűn megtörténte és a tettes föltalálása. A Maigret-történetben a franciaság a felejthetetlen, kis túlzással több jön át belőle, mint a század magas irodalmi átlagán, kiváltképp a párizsi főfelügyelő már-már valóságosnak látszó legendájával fölvillantva egy korszakot, mintegy vissza- és megidézve a bűnregény, a detektívregény történetéből valamennyit, fölrakva annak ko- loritját a tablóra. "Tulajdonképpen föl kellene venni a kagylót, telefonálni Maigret fő- felügyelőnek: ránduljon le pár hétre La Rochelle-ba, és oldja meg a rejtélyt. Ezúttal azonban senki sem fordul Maigret felügyelőhöz. Maga Simenon sem." - az író legjobb nem-bűnügyi regényének tartott Az örökös utó- szavában Simenon lelkes hazai propagálója és fordítója Rónay György próbálta volna ekként fölcsigázni az olvasó érdeklődését, tudván tudva, hogy az író nevének jelentése sajátos hősével, a párizsi rendőrfelügyelőjével forrott egybe. A Lausanne-ban 1989. szeptember 4-én, tíz esztendővel ezelőtt elhunyt, vallon születésű, de franciaországi detektívregény-íróként elhíresült hosszú és sikeres pályát maga mögött tudó Georges Simenonnak (1903-1989) más "kiváltság" is osztályrészül jutott: több kritikusa - Ma- gyarországon például a Nyugat című folyóiratban 1938-ban róla először hírt adó Gyergyai Albert, majd a fönt említett Rónay György - "balzaci" helyet jelöl ki neki az irodalmi hagyományban. Ha mindez mára ha inkább csak tetszetős túlzássá vált is - melyet Simenon nagy munkabírása, terjedelmes életműve táplált - Jules Maigret figurájának kitalálójaként, szerény becs- lések szerint könyveiből 700 millió példány kelt el szerte a világon. A praxisát mindvégig szerencsés csillagzat alatt folytató Simenont Balzackal szemben nemhogy megnyomorította volna a munka, épp ellenkezőleg, a könyvipar éhes gyomra dúsgazdaggá tette, ráadásul abban a kitüntető kegyben részesült, hogy 1935-től (ekkor csapott le kézirataira a francia könyvkiadás "nemzeti intézményeként" számon tartott Gallimard) André Gide lektorálta első olvasatban az írásait. Az irodalomtörténet-írás szerint a Simenon hóna alá nyúló Gide-nek egyébként is szerepe volt a Balzackal példálózó kritikai beszéd meggyökereztetésében, amely még azelőtt lett bevált eszköze a Simenon-értelmezésnek, hogy a szerzőt csakis rendőr- felügyelő hősével lehetett volna azonosítani. A kritikusok másik része persze kezdettől fogva óvott ettől az erőltetett párhuzamtól, de az is igaz, hogy Gide, Cocteau, Mauriac - az irodalom nehézsúlyú szereplői - Sime- nont úgynevezett "erős regényei", a "román dur"-ök alapján magasztalták. Épp Gyergyai Albert jegyzi meg egyik 1970-es kisesszéjében, melynek tárgya a művész vagy mesterember Simenont egyébként egész élete fo- lyamán végigkísérő kettőssége, hogy "Simenon eszményien modern: min- dig csak a lényeget adja, nem időzik a részleteknél, nem mélyed el a jellemekben, hanem mesél röviden, izgalmasan, vázlatosan, kitűnő is- merőjeként a mai olvasó idegeinek. Talán, ha a gide-i műgond a simenoni találékonysággal párosulhatott volna egyszer-másszor, ki tudja, hátha meg- születhetett volna Balzac 20. századi utóda" - fejtegeti némi malíciával. Az író halála után újabb érv játszik a Balzackal előszeretettel párhuzamot vonók kezére, mégpedig az éppen tíz esztendeje útjára bocsátott Simenon összes művei (Tout Simenon) sorozat által. Ferenczi Lászlónak, a Világ- rodalmi lexikonban publikált szócikke szerint a Balzac-rokonság "be- nyomását" az új kiadás "megerősíti": a Maigret-sorozat együttese "összes- ségében [...] hatalmas vízió Párizsról és Franciaországról". A látlelet valóságtartalma szólva azzal egészíti ki véleményét, "hogy ez a vízió mennyire reális, azt éppoly abszurd megkérdezni, mint Balzac, Zola vagy J. Romains esetében". Az íróhoz fűződő megkettőződött érzelmek abból fakadnak, hogy az irodalom populáris regiszteréhez tartozó, alacsonyan értékelt detektívre- gényt a hagyományos ízlés mind a mai napig szívesebben látja a ponyván, mint a "komoly" szépirodalom alkotásai között. Mivel Simenon rácáfol erre a szembe állításra, a rigorózus, alapjában véve elitista, de vele ellenséges fölfogás különösen igazságtalannak látszik egy olyan eredeti író esetében, aki jóval túlnyúlt a szokványos bűnügyi regény sablonjain. Amit Tandori magamagának versben ekként mondott el: "Már túl voltam a szokatlanság taszító hatásán: hogy »olyan nem-elég-bűnügyies«; és még nem volt két- három filmváltozatban. Pont a legjobbkor. A sör, a szendvicsek, az az egész mesejó életstílus... meg az utcák, a terek... a Clichy, a Battignolles - vagy csak egy »t«-vel? -, a rue de Grenelle... ismerős volt Van Gogh képeiről, Buffet-től, az impresszionistáktól. Bűnügyi könyvek csattanóját még mellé- kes célzás se árulhatja el; hát óvakodom...! Még én sem voltam akkor Nat Roid, hol volt az, és... hát igen,élőlényeket sem hagytunk idehaza mások gondjára. Ez mind később jött. Ott csak sütött a nap, egyszerű volt az élet, vendégség tér, mégis egyedül, nem kellett semmihez kiöltözni, legfőbb gondolatunk az előttünk álló idő volt. Örvendtünk a jó könyvnek, mindkettőnk ismerőse lett a főfelügyelő." Azóta, hogy Jules Maigret 1930-ban először színre lépett, voltaképp új fölfedezés történt; ahogy a műfaj egyik magyar teoretikusa, Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című 1979-es monográfiájában írta, Simenon "a széppróza felé tesz egy lépést. A lélektanban látja a műfaj lényegét, egy-egy karakterben találja meg a rejtélyt." A detektívtörténet némelyik felmagasztalója, így Hegedűs Géza épp Simenont hozza fel ahhoz az érvéhez, mely szerint egy regény témája nem lehet perdöntő a műfaji hovatartozás megállapításához, érvelését viszont azzal gyöngíti, hogy ezzel az eufemizáló szemlélettel akarja Simenont kivonni a ponyva vádja alól. Hasonlóan, ahogy egy másik értelmezője állította. Simenon "az elvont logikai játék világából a művészien ábrázolt valóságba viszi olvasóját". Ezekből a szemelvényekből is kitűnik, hogy a francia íróval kapcsolat- ban egyidejűleg figyelhető meg az irodalomtörténet-írás zavara és a műér- telmezésnek a saját maga számára adott felmentő ítélete. Másfelől az f igyelemre méltó, hogy a detektívregény európai forradalmasítójaként - s ebben a vonatkozásban másodlagos, hogy Simenonnak saját művészi am- bíciója több volt-e annál, mint amennyit Maigret-je jelent a közönségnek - életében megérhette: hősének 1966-ban szobrot állítottak a hollandiai Delf- zilj kikötőjében, szülővárosában, Liége-ben pedig néhány élelmes iro- dalmár ahhoz, az egyébként bevett kanonizálási gyakorlathoz folyamodott, hogy külön intézetet szervezett az életmű kutatására, Maigret felügyelő emlékének ápolására. Ebből is kitetszik: Simenon életművének főszereplőjével a legtöbbet érte el, amit író a saját szakmájában elérhet: Jules Maigret-t valóságos személyként képzeli el a világ. A regényfikció ismét áttört a valóságon, az elgondolt személy önálló életet él az olvasó emlékezetében, akárcsak a belga-brit Hercule Poirot, vagy éppenséggel az amerikai Philip Marlowe. Csakhogy amíg például Marlowe szülőapjának, a szintén iskolateremtő, amerikai Raymond Chandlernek közel fél évszázadnyi "poszthumusz küz- delmébe" került, hogy a perifériából a centrumba megérkezzen, amely voltaképpen egyet jelent azzal, hogy klasszicizálta az utókor a munkásságát, az irodalom középpontjában álló, realista, lélektani nagyregényekkel is kísérletező Simenonnak épp azt hányták a szemére, hogy az irodalom perifériáját célozza meg újsütetű detektívtörténetével. Életrajzi tény, hogy két évtizedbe tellett, amíg Simenon sajátjának tekintette a figurát, tehát akár még az is mondható: bizonyos előítéletekkel maga sem tudott sokáig mit kezdeni. Végül azonban Maigret "olvasói sikere" meggyőzte őt is - erről számol be az 1951-ben nyomdafestéket látott Maigret emlékirata című regényében, mely egyúttal kulcsot ad a felügyelő jellemének és az író voltaképpeni tervének fölfejtéséhez. Simenon ugyanis elvetette azt a klisét, hogy az ő története csupán a tettes elfogásáról szóljon; a szereplőket szándékosan előtérbe helyező írói ars poetica a megoldást kívánó rejtélyt természetesen e regénytípus szerkezeti elemeként fogadja el, a hangsúlyt azonban mégis máshová helyezi. A jellemrajz kibontására a miliő megfestésére, az esendő érzések hangu- latvilágítására, az emberi viszonyok föltárására. "Minden figurámat úgy formálom meg, hogy súlya legyen, akár egy szobornak, és úgy, hogy a világon mindenütt bárki a testvérének érezze." - hangoztatja egyszerre kihívóan és érzelmesen az író egyhelyütt, s valóban keze nyomán a műfaj történetének különös tartománya képződik, ahol egyfelől még a bűnügyi regény két ellentétes tartópillére a helyén van, vagyis az alvilág nem keveredik össze a hétköznapi világgal, másfelől viszont - s ez Simenon nagy felfedezése - a bűneset a mindennapi élet méhében érik és valamely lélektani töréspont adja a szörnyű tett már-már triviális magyarázatát. A párizsi főfelügyelő - áttételesen maga az olvasó - sem érezheti minden esetben a detektív mítoszához kapcsolódó diadalt, mely a bűn elkövetőjével történő vetélkedésből származik, sokszor ugyanis nyoma sincs effélének: elszürkült, szétroncsolt életek krónikásává válik az író, s ilyenkor a Maig- ret-történet világképét hűen fejti ki a főfelügyelő okfejtése: "Azt a pillanatot megelőzőleg, hogy valaki bűnözővé vált, úgy vélem, éppen úgy viselkedett, mint bárki más... Nincs talán Párizsban ezernyi, lehetséges gyilkos?" Simenont különös érzékenység köti akár vidéki kisvilágok, akár párizsi enteriőrök atmoszférájához: a Maigret-történetek környezetszínezéseiben is találkozunk ezzel a vonással, hol kisvárosi hangulatvilágításban, hol a legelegánsabb párizsi sugárút egyik hivalkodó lakásában. A vidék Maigret- nek valójában már csak nosztalgia és ellenpont, függetlenül attól, hogy a felügyelő nem igazából párizsi polgár, igaz, már nem is vidéki ember. Furcsa feszültség támad ebből, ami Maigret személyiségét alapvetően meghatározza: félszegség, tartózkodó és visszafogott életvitel a boulevard Richard-Lenoir-on feleségével, szikrázó fölszabadultság, páratlan lélektani érzékenység, borotvaéles ész a Quai des Orfevres-en lévő hivatalában. (Ez az Aranyművesek rakpartja, "amelynek minden kövét ismerte" Maigret.) Maigret, a felügyelő a párizsi otthonok tragédiáinak árnyékában él, Maigret, a magánemberi vidéki, szegény gyermekkorának emlékeivel, ízeivel, szí- neivel bíbelődik, szomorkásan, és kissé kiszolgáltatva emlékeinek. Innen származhat a felügyelő nekem különösképp rokonszenves jellemvonása: empatikus képessége és leplezetlen megrendültsége a megnyomorítottak, az áldozatok iránt. Sajátos jelenség Maigret felügyelő a detektívregények világában: van benne valami intim fölülemelkedés a hétköznapok tülekedő világán, némi idegenség ezzel szemben, hiszen tudja, mennyi kellemetlen- ség következik belőle, ugyanakkor az is világos előtte, hogy az élet színei ebben a tarkaságban vannak, amit vétek lenne veszni hagyni. Szereti ezt a felszíni világot, és tisztában van azzal, hogy a csillámló felület alatt elfojtott indulatok lapulnak, tragédiák, bűnügyek csírái. Ott lélegzik, mozog ebben a világban, mégis nagyon-nagyon egyedül érzi magát benne: akik ehhez a világhoz kifestik magukat, azok számíthatnak megvetésére, akik olykor- olykor kiöltöznek ehhez a világhoz, hogy normái szerint mutatkozzanak, azokhoz fűzi valami láthatatlan szál a felügyelőt; csakhogy ők többségük- ben a bűnesetek kárvallottjai, áldozatai. Mind Maigret ismerősei, s a mi ismerőseink is. A lelki feszültség nagyhatású megjelenítője Simenon, ebben a saját "populáris regiszterében" klasszis, a megbízható művész kézjegyét viseli magán a mű, az író. Szegényes, kopottas életek nagy alkalmai, fényűző környezetben lélek- telen hullákként ténfergők agyafúrt ármányai adnak munkát a felügyelőnek, hogy alaposan szemügyre vegye az élet egy-egy szeletét - és próbára tegye emberismeretét, lélekelemző képességét és gerjesztettségét az élet vízi- hullái, a nehézfiúk vagy a felsőbbrendű bűnözők ellen. Maigret olykor nehézkes, elesett, szótlan, rosszkedvű. Olykor becsapva érzi magát, suta és beletörődő. Ezért emberi. A Simenon által szinte már túlhangsúlyozott hétköznapiság hétköznapi jellemet igényel. Az író magyarázói állítják, hogy Maigret-vel a köznapi bölcsességből egy életforma vonzó, vagy éppenséggel közhelyes voná- saiból több tárul fel az olvasó előtt, mint a század magas irodalmi átlagából. A Maigret-történetekből vigasztalóan sok minden tudható meg a világról. Az író szívesen időz az étkezési szokások véget nem érő listájánál, ekkor többet nyújt a legjobb szakácskönyvnél, többet tudunk Párizsról és a vidékről, mint a legrészletesebb bedekkerből. A francia főváros évszakai- nak hangulatáról, a járókelők viselkedéséről avatott írói toll vall, amiből arra következtethetünk, Simenon kényesen ügyel a részletekre, a földrajzi topográfiára, a környezet- és jellemfestésre, ráadásul a mesélésben leli meg örömét, még a legesetlenebb, vékonyka sztoriban is egyfajta "epikai hitelre" törekszik. Kétségkívül két világ határán állt, az irodalomtörténet-írás pedig máig nem jutott nyugvópontra a kérdőjeleket illetően: a populáris irodalom egyik legrangosabb képviselője-e csupán, vagy olyan író, aki a maga örömére adta a fejét egy lenézett műfaj műveléséhez. A francia prózaírás beteljesületlen fejezetét rejti el mintegy 200 regényből álló életműve, vagy mindössze jól jövedelmező szórakoztató időtöltésre való sztorikra futotta az erejéből? S ugyan minden kétséget kizáróan önálló regényformát terem- tett a Maigret-történetekkel, furcsa ellentmondás, hogy még a számára világhírt jelentő "könnyű műfaj" glóbuszáról is mintha lelógott volna kicsit a lába. |