FALUDI ÁDÁM    Ezüstpisztráng kifogás        Barátom délelőtt egy 1963-as budapesti telefonkönyvvel állított be hozzám.  - A hulladékgyűjtőben találtam.  A hulladékgyűjtő apró telepe abban az utcában volt, ahol a barátom lakott, sokszor benézett oda jövet-menet, s turkálgatott a hulladékok között, búcsút véve a mindenkori megsemmisülésre váró készlettől. Az elmúlt idők siralomházának nevezte a hulladékgyűjtőt. Betért és feladta az utolsó ke-netet az egész állománynak. Néha kimentett egyes elítélteket, mint pél-dául most ezt a harminchat éves fővárosi telefonkönyvet. (Lélegzetelál-lító díj-tarifákat találtam benne, amikor az első oldalakon belepillantottam; nem az árak, hanem a viszonylatok kápráztattak el. Riga, Kaunasz, Archangelszk, Baku, Vlagyivosztok, kontra New York. Utóbbi csak a rend kedvéért. A világ örök, biztos alapokon nyugszik, az ember diadalmas.)  Csak éjjel, amikor már készülődtem a lefekvéshez, akkor néztem meg tüzetesebben. 1963; megfogtam a gerincénél, és hagytam, hogy magától kitáruljon. Az Ö betűnél nyílt ki. Szórakozottan olvasni kezdtem a neveket: Öcsi Cukrászda 492-353, Ökrös József aszfaltkövező 258-448, Önkiszolgáló Étterem - Thököly út 6. 224-122, Ördögh László festőművész 266-541, Ötvös és Fémdíszműáru Ktsz 427-629, Ötvös Ferencné tisztviselő 423-281, valamint jogtanácsosok, mérnökök, orvosok, kisiparosok, revizorok egész sora, továbbá bádogos és vízvezeték szerelő<D> - szabadalom előtti Weöres találmány - kettő is. Itt volt az Ökölvívó és az Öttusa Szövetség, de az Örmény Katolikus Egyházközség is. A szemem Örkény István író nevén akadt meg (Gábor Á. 4. 165-379).  Még az asztalomnál ültem, jócskán éjszakába hajlott az idő. A telefon ott fehérlett a lámpafényben a kezem mellett. Örkény - alig hallani róla mostanában, húsz éve halott. Na igen, ha itt ennyi ideig nem nyomul valaki, legázolják a túlélők. Ha egy percig nem nyomul, akkor is. A testi fölény korát éljük.  Váratlanul a Hajnali telefon<D> című írása jutott az eszembe. Felemeltem a telefonkagylót, és tárcsáztam a 165-379-et. Nem reméltem semmit; a budapesti telefonszámok évek óta hétjegyűek. A telefon azonban kicsen-gett, s hamarosan kattant is.  - Halló - mondta egy rekedt hang.  - Halló.  - Ki beszél? - kérdezte a rekedt hang.  - Itt Petőfi Sándor - válaszoltam.  - Hallja - mondta ingerültem a rekedt hang. - Nem szeretem a rossz vicceket.  - Nem viccelek.  - Igazán Petőfi Sándorral beszélek? Egyszer már mintha keresett volna.  - Meglehet. Örkény Istvánhoz van szerencsém?  - Igen. Örkény István író vagyok.  - Én még sohasem hívtam fel halottakat.  - Örülök, hogy velem kezdte. Én ifjúkorom óta nagy Petőfi-rajongó vagyok. Épp most lettem készen egy új egypercessel. A hangya áll ennek is a középpontjában, mert egyébiránt nagy hangya-rajongó is vagyok. Senki értőnek nem tudom megmutatni, ugyanazokkal vagyok összezárva, akikkel annakidején. Magának felolvasnám.  - Rendben, csak fogja rövidre, nagyon drága a telefon.  - Ez egy kész írás, ezt nem lehet rövidre fogni. Ez akkora, amekkora. Egyébként mit olvasott tőlem legutóbb?  - Az Ezüstpisztráng<D>ot.  - Az a könyvem bizony nagyon régi. 1956-os.  - Én még csak ötvenhatnál tartok.  - Sajátos tempó. És melyik írásra gondol konkrétan?  - Az Ezüstpisztráng <D>címűre a 245. oldalon. Utószó helyett, május 30. dátummal. Emlékszik? "Az ezüstpisztráng édesvízi hal, különösen a sebesfolyású és jéghideg hegyi vizekben érzi jól magát. Háta olajzöld, oldala sárgán, feketén és narancspirosan pettyezett. Óvatos hal, villámgyors úszó, magas vízeséseken képes felvetődni; a Sierra Nevadában háromezer méter-nél magasabbra is fölúszik, egészen a hóhatár fölé.  Még sohasem láttam ezüstpisztrángot, de a neve mindig nagyon tetszett. Régóta készülök rá, hogy »Ezüstpisztráng« címen írok egy könyvet, melyben csak remekművek lesznek. Most megtettem."  - Emlékszem, hogyne emlékeznék. Ez a valóságos más világ. A másik világ. De idefigyeljen, a legújabb mindig a legjobb, amíg nincs nála újabb legújabb, ami éppen a legjobb. Ezt hallgassa meg: A hangyairtó<D>. Most ez a legjobb. Mehet?  - Nem bánom - válaszoltam, s letöröltem a verejtéket a homlokomról.  "- Több hete függött a lépcsőházban a sokszorosított papír - kezdte rá a rekedt hang - a hangyairtás dátumával. A jelzett napon, délelőtt tizenegy órakor meg is szólalt a bejárati ajtó felett a csengő. Egy tagbaszakadt, fehér vegyvédelmi felszerelésbe öltözött fickó állt az ajtóban, kezében mindenféle táskák, horgászbothoz hasonlító készségek, hálók, sziták, tán még sajtreszelő is, mindössze gázmaszkot nem viselt. Azonnal a tárgyra tért: - Hol a hangya? - kérdezte.  - Jöjjön! - mondta a lakás tulajdonosa - és határozott léptekkel a spájzba kalauzolta a hangyairtót. A két polc közötti keskeny résben alig fértek el ketten, a lakás tulajdonosa körülményesen letérdelt, és a sarok irányába mutatva így szólt: - Ott.  Valahogyan helyet cseréltek, miközben a hangyairtó egy pillanatra sem vette le tekintetét a jelzett helyről. Letérdelt, majd a polc alá benyúlva, puszta kézzel, jobb hüvelykujjának körmével agyonnyomta a hangyát, amelyik addig meglehetősen harciasan és daccal telve várta a fejlemé-nyeket. Nem hitte volna, hogy itt a nyolcadik emeleten, ily messzire jutva a hangyák természetes előfordulási helyétől valakinek az jut eszébe, hogy utána kutasson. Nagy biztonságban érezte magát, nem kétséges."  - Tudja követni kolléga?  - Ó hogyne. Folytassa csak.  "- A hangyairtó jól végezte a dolgát. A konyhában kinyitotta az Irtó-naplót: - Itt kérek egy aláírást - mondta a lakástulajdonosnak, aki minden habozás nélkül eleget is tett a kívánságának.  - Viszlát - köszönt el a hangyairtó.  - Viszlát - búcsúzott tőle a lakástulajdonos.  A hangya pedig nagyon megjárta a túlerővel szemben - gondolta volna a hangya, ha gondolhatta volna, de akkor már nem volt hangya, hogy a hangyára gondolhasson."  - Ennyi?  - Ennyi.  - Magától azért többet vártam volna.  - Őszintén röstellem.  - Na, alászolgája.  - Jó éjszakát kívánok.  Letettem a kagylót. Féltem, hogy ha igazat mondok, akkor kiderül, hogy hazudtam. Hogy az író rájön; nem én vagyok Petőfi Sándor. Néztem az előttem fekvő telefonkönyvet, akár egy kimerült médium, és a barátomra gondoltam, aki a siralomházban feladja az utolsó kenetet a kiszuperált világoknak, s olykor kiment belőlük egy-két kedvére való darabot.  Leemeltem a könyvespolcról az 1984-es - a máig legteljesebb - Örkény Egyperces novellákat. A 426. oldalon rátaláltam a Hajnali telefonra. Olvas-ni kezdtem: "Álmomból riadtam. Először a telefont kellett a sötétben kitapogatnom. Aztán a hangomat kellett előkeresnem a testem sötétjéből.  - Halló - mondtam rekedten.  - Halló.  - Ki beszél? - kérdeztem.  - Itt Petőfi Sándor."  Hajnalodott. Bebújtam az ágyba, lekapcsoltam a villanyt (az ezüstpisztráng kifogása a kezdet, az elmúlt idők siralomháza hol zárva, hol nyitva, de soha nem üres, ezrével úszkálnak a kisebb-nagyobb halak odalent mélyen - hívtam fel némileg szorongva saját figyelmemet), és beleborzongva a viszonylatokba álomra hajtottam a fejem.