Fiktív vizsgálat 
Lélek-életrajz (Kulisszapanoráma) 
Lázár Ervin 1994-ben megjelent, Hét szeretőm című elbeszélés-gyűjte-ménye (Domokos Mátyás válogatásában és szerkesztésében) az író no-velláinak legjavát adta közre (harmadik válogatásvariációban). 
A továbbiakban egy szigorúan szerkesztett kötet biográfiai logikája mentén haladva kíséreljük meg Lázár Ervin valódi és fiktív életrajzát feltárni. 
A kötetben szereplő, életműből válogatott novellák jelezte korszakok között evidenciális kapcsolatként fennáll az emberi bolyongás és világmegértés, az írói-emberi identitás megtalálása s vele párhuzamosan a novellaalkotói (írói) módszer változása közötti erős korreláció. A kibomló képsor lineárisan előrehaladva (időben) a szemléletmód differenciálódásának és az élet dimenziókban gazdagodásának, tehát az érési és megismerési folyamatnak követője. Néhány allegorikus, fabulisztikus, zömében a 70-es évek elején született novellát a szerkesztő kiemelt, a novellasor kezdő és záró (tehát keretét adó) opusaivá avatott. A bűvész, A bolond kútásó, a Tűz, a Hét szeretőm című önmagukban is zárt szerkezetű munkák a kötetszerkezetet is zárttá teszik. A Lázár Ervin-oeuvre ezen (teljes képet sejtető) válogatásának elválasztó vonalait a konkrét írói élet és fejlődés mezsgyéi adják, összetartó ereje pedig az erős egyszemélyes világ, világkép, amely mint Lázár Ervin szempontjából valóban fontos kevésbé szorulna háttérbe egy szerencsésebb koncepció érvényesülése esetén. 
Az író valódi élete, azaz a személyes biográfia különböző periódusait érdekes módon visszhangozzák az e korszakokra jellemző novellatípusok. Az első az 1958-tól 69-ig írt (kb.) a Móra Ferenc-i hagyomány nyomán született, realista próza, többnyire falusi miliőben. A kerek arcú című történet egy újabb periódust vezet be. Főhőse Illés Ézsaiás, aki falu és város határán egyfajta otthontalanság-gondolat megtestesítője. A Veréb a Jézus szívében című írás jelenti a távlatot és csúcspontot. Molnár Ferenc, Thury, Tömörkény és Gárdonyi szelleme szülte. E fókuszpontok mellett karakteresen elkülöníthető típusok a próféta- és varázslat-novellák, gyermek-felnőtt beszélgetések, és természetesen a hagyományos prózai 
művek. 
Jelentésesség 
A kint-bent, zárt és nyílt világ ellentétezése és ellentételezése szempontjá-ból A kőfalon túl tekinthető a választóvonalnak, melyben a virtuális kőfal életmódokat és -helyeket szakít el egymástól. Formai szempontból a kísérleti próza opusza is lehetne. Az olyanfajta jelentésesség, mint itt, e válo-gatásban nem ritka. A három határátlépő nem jut túl a falon, szomorúan ülnek a tetején. A Lázár Ervin-i világban valóban súlypontos kérdés ez a két világ közötti, hazátlan lét, s annak gyötrelmei. Vissza-visszatér ez a városi novel-lákban, melyeknek hőse (többnyire Illés Ézsaiás vagy egy fiatal férfi, Miska, Kis, a mérnök) esetlen és örökké idegen marad a nagyvárosban, ahol nincs élete vagy ereje az élethez. 
Tételező novellának számítom (azaz olyan műnek, mely egy-egy kor-szak lezárulását és egy másik kezdetét mintegy tételként megfogalmazza) A Masoko Köztársaság és A retemetesz címűt. Az imént említett jelentésesség minden "tételező" novellára áll, s minden egymástól korszakokat elválasztó határdarabra. (Ha fiktív folyamatleírásról beszélünk, pusztán e novellák invenciózusságára támaszkodhatunk.) 
A Masoko Köztársaság a szobabirodalom elvesztése után a testbirodalomban alapít államot. A köztársaság az ember, az én, ez esetben az író műbéli hasonmása; ide vonul vissza, majd innen a lélek azon elzárt zugába, mely sérthetetlen és bevehetetlen marad örökké. A misztikus, poétikus magasságokba emelkedő novellákban egy másik (belső) valóság fedi fel titkait. A képzelet és játék élettérré válik. A szabadság oszthatatlan, rombolhatatlan országaként határtalanra tágul a lehetőségek tartománya. A retemetesz - didaxisa ellenére - szintén határjelző. Valójában a kötetzáró gyerekbeszélgetésekhez kapcsolódik, a gyermeki gondolkodás esszenciá-lis, együttlátó világában feltáruló bölcsességet mutatja. E három mellett - kevésbé erőteljesen bár, de - szerepel néhány történet még, amely jelzés-szerűen ugyanezen határvonalakat erősíti meg. 
A varázslat-novellák fókuszában Simf áll, a 80-as évek beszélgetéseiben pedig az apa szemszögéből a gyermek. A kötetegészet átfogó gyermek-felnőtt különbözőség témavariációi ezek. Az indító elbeszélésekben az író felnőttként tekint vissza gyermek-magára, a beszélgetésekben pedig felnőttként fedezi fel újra a gyermeki gondolkodásmód csodáit, azonosulni azonban nem képes. Inkább belátó, empatikus, együttérző szemlélője annak. Szerb Antal mondja, hogy mindenkinek megvan a saját kora, életének delelője, ahol, amikor otthon érzi magát. Lázár Ervin számára a gyermekkor kivételezett és egyetlen boldog kor, amelyhez észrevétlenül kerül közel újra. Az az eszköztelenség, nyelvi alázat, amely jellemzi e darabokat, alkotói magatartás is. E párbeszédekben leginkább a gyerekek beszélnek, egyenes idézett beszédben. 
A határvonalak ember és lélek formálódásának és deformálódásának útján lélektani és érték-ítéletbeli állomásokat jeleznek. Kapituláció a felfe-dezett, kiismert és ellenségesnek ítélt való világban, s új térfoglalás a képzelet és álom szubjektív, közös és harc nélkül is bevehető, határtalan csillagrendszerében. "...a társadalomnak nem az értelmesekre és jófejűekre van szüksége, hanem azokra, akiknek megvan a tornacipőjük, körzőjük, vonalzójuk" - e kitaszítottság-érzés keserű és kissé sztereotipikus summája az utolsó Illés Ézsaiás-történetben, a Rozmaringban hangzik el. A két próféta nevét viselő (redundancia: Illés: "erősségem az Úr" és Ézsaiás: "Isten üdvössége" jelentésekből) ifjú hős egy másik világ tisztább és egyszerűbb rendjét hozza el hittel (elsősorban magában való hittel) a városba, de önmaga (nevében is) ironikus karikatúrája lesz, akiben romlottság, tisztaság, életre- és álomra-valóság összekuszálódik. 
Testi-lelki mélypontján csak a humor szabadítja meg. Pár- és otthonkeresés próbáin át érkezik meg szeretetlen szerelmeiből a megnyugvásig (Sárga kapualj), útjain a felismerésig, hogy elvesztett élete a nosztalgikusan visszavágyott faluban már nem feltámasztható. A nevére már nem emlékezik senki. Így veszti el valaha-magát, gúnyolt prófétaságát, s indul tovább mint megnevezetlen fiatal férfi, aki megtalált Izoldájával mint egy szocialista lakótelep építőmérnöke, önkényes mosókonyha-fog-lalásra kényszerül. S bár humorral, öniróniával - borúval is - meséli el, kisemmizett lesz, nemcsak a valóságban, de lelkében is egyre szűkebb terekbe szorul. Ebből váltja ki a Masoko Köztársaság, a lélek és képzelet felfedezett földrésze. 
A későbbi két, legmarkánsabban megjelenő figura egyike Simf, aki nevét a der Schimpf német főnévből kapta, jelentése: gúnyolódás, szidalom. Simf nem démonikus romboló, ördögi szkeptikus, inkább csak Illés Ézsaiás ellenpontjaként "próféta"-torzkép. E novellákban mintegy az eddigiek iro-nikus-játékos tükörképeként fejére áll a világ. A másik az apa, aki levetkőzve magáról hiúságot (Illés átható hitét és Simf játékát) puszta lélekké válik, visszavonult és visszafogott játszótárssá, aki tisztelettel szemléli a gyermeki valóság tágasságát. 
Simf és az apa alakja külön periódust fog át. Hogy miként szükségszerű Simf álomvalóságát fegyelmezett, kontemplatív látásmódra cserélni, a Gyűjtögetőben válik világossá. Simf itt fut túl lényének (s az álombozótnak) elviselhető határain. A rögeszmésen lukakat gyűjtögető ember a semmi kincstárnoka. A Lázár Ervin-i világtól nem idegen az efféle különös és metaforikus heroizálás. Mégsem ez a vég. Simf megbolondul. Nem úgy, ahogyan a bolond kútásó, aki világmegmentővé lesz. (Az őrület, észvesztés egyébként is kitüntetett helyen áll, mint a normális lázári szinonimája). Simf szenved, le kell fogni, mint a Nap-lángokba csapkodó Ikarosz-szárnyakat. Ekkor következnek az apa-gyermek beszélgetések, amelyekben nincs vég, minden élő, valóságos és folytatható. 

    Ekképp a novellasorból valóban egy írói/emberi életrajz bontakozik ki, a személyesen túl, a személyiségfejlődés példázataként, folyamatos, egy-mást értelmező sorban. Fő tengelyében az aranykorból elvándorló, helyét kutató, bolyongó, tékozló egyszeri ember áll, aki hol egy eszes parasztfiú, hol egy világbíró garabonciás mása a mában, s akinek apaként adatik meg az elfogadó és nyitott bölcsesség mint legfőbb kincs. A "sekély mélység"-et ostromló megváltói hév (Tűz) helyébe lép a "mély sekélység" halk, pontos egyszerűsége (A másik Télapó). A nem titkolt életrajzi motiváció ki-kihallik, sőt pontosan végigve-zethető, ám az élmény, érzéklet és tapasztalat darabjaiból a költői-írói intenció életteli álmokat alkot. S bár felfedezhetünk a lélektani fejlődésregény-klisén túl például olyan tényeket, hogy az életmű szubjektíve legér-tékesebb darabjai akkor születtek, amikor Lázár Ervin megvált a folyó-irat-szerkesztéstől, s szabadúszóként írással foglalkozott, majd az elcsitulással és letisz-tulással egy időben mintha a kimerülés (stagnálás) jelei válnának láthatóvá műveiben, valamint tisztán elkülöníthetőek a rácegrespusztai és pesti darabok, a Lázár Ervin-oeuvre értékei nem a biografikus olvasatban érhetők tetten. 
De hogy mi lehet Lázár Ervin komponista mesterségbeli titka, és miért üt és simogat mint élő anyag, amit ír, hogy miért nehéz a belsejébe látni, és mi az a principiális karakter, ami által jó vagy rossz, de kimeríthetetlen tud lenni, talán mégis megválaszolható. 
 
A nagy terepasztal (Játékvariációk) 
E novellák álarcot váltó embere, a maszk mögött verejtékező játékos nosztalgikus szólamokban vágyja vissza - szerepe szerint - elvesztett édenét, holott sosem kerül kívül rajta. A játék életeleme és -módja marad. Ezer színét és formáját ismeri, hisz maga is játékos, aki életének világméretűvé gondolt terepasztalán mozgatja inkognitóit (legyen az önarckép vagy megmintázott lélektárs, ellenfél, idegen), játszik és poézist teremt. 

A nagyítás 
Az ember hőssé hatalmasul, a természetrend pótolhatatlan része, felelős valamiért, ami nélkül megállna a világmindenség óraműve. A kútásó nagy sötétségek idejére elhozza a galaktikából a fényt, az öreg kocsmajáró átsegíti a zeniten a Napot és a Holdat, hogy éjszaka lehessen és nappal. Mindannyiunk koncentrált kívánsága visszahozhatja a várkisasszonyt a várba, képzelt múltat (életet) az üres múzeumba. A horkolás apokaliptikus zűrzavart okoz, ha elszabadul vagy elűzik; az ibolya éles pengéket növeszt, ha védekezésre szólítják, és félelmetesen elburjánzik. A nagyítás túlzó-fokáig ér el tehát. De nagyítás a dolgok, tárgyak és apróságok mitizálása is. A már említett öregember világmozgató, az úr zöld köcsögkalapban a magányból és bánatból kiváltó, a gyűjtögető a negatív felhalmozó, a birodalmon kívüli láthatatlan régiók megrablója, a csapda a 
kis Al Capone valósággá lett fegyvere, amellyel ha nem is világrendszereket, de embereket mozgatni képes. A Masoko Köztársaság (okosam?) az élethatárok és -védelem mitizált testet öltése, pszicho-filozofikus személyiségmítosz. Ezzel szemben állnak létező, ismert mítoszok mai formavariánsai. A tüzet újra és folyamatosan ellopó Prométheusz, a néphitből származó madár és Ikarosz legendájának találkozása, akit lelőnek. 
A szárnyalás (és szépség) metaforái a képzelet és eredendő szépség elvesztéséről, a hiány szülte torz új életről és a túlélés belső csodáiról beszélnek, fenntartva az ellentétes minőségek kontraposztját. Ikaroszt lelö-vik, az ibolya késéleket növeszt, a Föld szíve meghasad, a bűvész gazember a nézők szemében (így fogadná az ember a csodát?), a kék ló tartása (avagy a látomás és képzelet) törvénybe ütközik, a kútásó bolondériáján csak nevetnek. De a kék ló - hiába üldözik - ott suhan a falak között, Sztregovác felrepül Simffel. S bár ez a világ nem alkalmas álomlátásra, Simf repül, mint minden áloméletű, testetlenül, akár a füst. Ez is játékforma: a lehetetlen lehető, életre kel a tudatmélyben teremtődő, formátlan való, amely a láto-mást, hallucinációt közvetlen érzékletként, valóságként éli át. 
A csoda, varázslat felforgat, átalakít, és helyére rendezi a részeket. Ez a varázslat önmagából születő, eleve létező varázs, avagy a világ álomi látásmódja, a gyermek ösztönös szürrealizmusa. E novellákban tehát nem az írói teremtésen van a hangsúly, hanem a szemléletmód, a látószög minőségén. A játék indukálója és fenntartója a gyermekség, ez rendezi át és differenciálja, rétegezi újra a látható valóságot. Ahogy magasra lendül a képzelet, a történet állapottá, létértelmezéssé lesz vagy költészetté tisztul, kivételezetten és leginkább a Simf-novellákban. 

A megfordítás 
Ki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy visszapörgeti, és visszafelé lejátssza újra az életet. A kútásó térben meg- és kifordított történet, a Simf, a füst azonban címszereplőjét gyarapodás helyett a lecsupaszodás (anyagi, tárgyi és valóságos) útján vezeti visszafelé, míg az elveszti mindenét, és sóváran ismét gyarapodni vágyik. A mitizált figurák a rombolás jóságos mesterei, akár a zongoralehangoló. A szavak is megfordulnak néha, hogy előidézzék az ember egészséges egyensúlyvesztését. Simf/Schimpf maga is mint gúnyolódás, kifordítás, karikírozás: a dolgok visszája, az ember fregoli belső lénye. 

A csere 
A csúsztatott szótagcsere pusztán nyelvi formája a felcserélésnek, de jóval több is annál. Így lesznek kadőrök és rentonák, katonák és rendőrök helyett, bázánfűtők, kadogosok, villauzok és sziszerészek, furcsa szürrealisztikus világ születik, hangokkal, színekkel. De felcserélődik a kicsi a naggyal, kis dolgok hatalmassá, a nagyok törpévé válnak. A társadalom, a történelem és politika ott rejtőzik az események hátterében, de jelzésszerűen, összezsugorodva az emberi mögött. A tanyasi nyomorúság, a padlássöprések, a vasfüggöny, az urbánus hidegség, a szocialista korrupció és elvtársi bratyi mind-mind megjelennek, sokszor kifordított, ironizált változatban. "Nem ajánlatos külfölddel levelezni" - mondja a szilfa latin nevében össze-esküvést gyanító rendőr. Vagy ott van Úristen, a házmester alakja, aki harciasan szembeszáll a mosókonyhát bitorlóval. És acélos-akaratos elvtárs, aki védekezésre szólítja az ibolyát. Viszont határtalanná, hatalmassá nő a jelentéktelennek tűnő, a horkolás, a gyerekfirka, részegek, bolondok, öregek és gyerekek, néma kívülállók, a társadalom gyomnövényei. Ők és a tárgyak viszik vállukon a glóbuszt, külvárosi talponállókban, restikben, ócska presszókban. És ők a titoknokok is. 

Kifacsarás 
Lázár Ervin humora azokban a novellákban a legvirtuózabb, amelyekben a legkétségbeesettebb emberről beszél, a felülemelkedés fintorával. A Sárga kapualjban ellenfelét egyetlen jellemrajzoló mondattal skicceli fel: "A hangja kövér, puha hernyó volt". Az Egy lapát szén Nellikének darab felütése önmagában is kerekdeden szemléletes: "Egy kövér úr és egy kövér hölgy szorongott a telefonfülkében. Szűk volt a hely, mindkettejük seggét laposra nyomta az üveg". Ez a fajta kifacsart szemlélet, a groteszk fókusz-pontok megtalálása, szokatlan képzettársítások mutatják a Lázár Ervin-írások nézőpontjainak változását. 

Játszó szavak 
Lázár Ervin Medve-bedve énje becéz, kicsinyít, gúnyol, gügyög, kipiko-pingerezget. Szavakkal fest, imitál hangot, hangulatot, nála a "zaj heccenő" és "lengedez, szuszorékol, szörtyög a horkolás". Lázár Ervin nagy névadó, aki nem-létező létezőket lehel életre: alabalást, retemeteszt és tüskés vara-bint teremt. És ha van selyemhorkolás és verébfejbetű, hihető, hogy közöttünk él Sztregovác, Parmerozpazepan Pormerozpozipul és Lahertolainen Dzsongobalszurjan. A hangok, képek, és minden érzéklet egybeforr a szavakban, zajjá vagy zenévé érik. A világalkotó és -festő nyelvi (mi)-csodák az életműben teljesednek 
nyelvországgá. A 60-as évek novel-láiban csak egy-egy mondóka szerepel (A hóban címűben megfagyás elleni ír, aztán ezt idézve a Búbos pacsirtában: lélekdermedéstől óvó orvosság). A zömében a 70-es években írott játék-varázslat, darabokban lényegi elemmé válik. Poézist teremt, átveszi a líra ritmikáját, sűrítettségét, zenéjét: Például A gyűjtögetőben: 
"Szelíd kezekkel megfogták. / - Élni akarok - mondta Simf. / Fogták szelíd kezekkel." A szavak a föld fölé emelkednek, akár a füst, akár maga Simf: "tekintetében szép szomorúsághurkokat gubancolt a férfi köré" [...] "a szívében háromezer polip". 
Miközben bejárja a költészet terét, sosem lép át a kényes határon. Sokszor azonban mintha túlsúlyosak, terheltek lennének a szavak-mondatok, vagy kinyilatkoztatás célú szentenciákkal vagy líraisággal. Ez előbbi valóban veszélyes, moralizáló, tanulságokkal sújtott és aránytalanságot szül. Ám a lírai sűrítés és dallam folyamatos beszédben egyensúlyozódik ki könnyed átkötésekkel. 

Nyitás-zárás (Kompozíció) 
Az első darabokra jellemző zárt kompozíciót lassan-lassan felváltja a lazán zárt, szűkszavúbb, jólesően töredékes szerkezet, amelynek befejezése szinte minden esetben összegző, katartikus, bölcselő, tehát erősen zárt. A felütések és zárlatok egyébként (elhagyva a kidolgozott előkészítést) leginkább a 70-es évek novelláiban remekbe szabottak. Főleg a kezdések: "Több tanú is akadt" (Ló a házban), "Szarkaláb meg pipacs az öreg arcán" (A Föld szíve), "Egy csendeske, vékonypénzű horkolás kiment az ablakon" (Szerelmes történet), s a Gyűjtögetőben a zárlat is: "Simf jól látta az elmúló napokat"... "Fogták szelíd kezekkel". 
S míg az első darabokban a viszonylagos zártság beláthatatlan tereket (havas pusztát) fog be, a nyelvi és kompozicionális fellazulás (felszabadulás) az ábrázolt reális táj, látvány szűkülésével és a képzeletdimenziók kitágulásával jár. A monumentális panoráma virtualizált belső látvánnyá minősül át, a valóságos cselekvési tér pedig presszókból kezdve lakáson át egyetlen jelöletlen szobára szűkül. Ugyanígy változik a stilizáció erőssége és minősége, a Simf-történetekben éri el csúcsát, majd lehullni látszik minden forma- és formálóelv az utóbb született beszélgetésekben. 

Polaritások (Két világ között) 
A képzelet és valóság közötti arányeltolódás az életet veszélyezteti. A képzelet dimenziókat tár fel, a valóság anyagivá és élővé penetrálja azt. Az arányok megtartása mint szükség a Pávárbeveszévéd virágnyelvű egysze-riségében, abszurd játékában is érvényesül. S bár előbb keletkezett, mint a beszélgetések, ugyanazzal az evidenciával és látószögből beszél, amelyből egy gyerek. Ez a látószög és -mód indokolja a beszédjáték minden különlegességét. Lentről - a kis ember szemszögéből - hatalmas és mindent bíró a felnőtt, világ királya, de leginkább az átlagtól eltérő - beteg, bolond, öreg - felnőtt. A gyermek játéka nem fikció, maga az élet. Céltalan, de tétje van. A gyerek a játék varázsában csak a játékot látja, számára minden az, ami, az igen igen, a nem nem, minden dolog felfedezés tárgya, minden jelenség magyarázatra vár. S Lázár Ervin ismeri ezt. De a felnőtt racionalizmusát és a meglett ember csendjét is. Lázár Ervin novelláit sokszor hajszálak tartják, de nem az őrületig tekergőző képzeletkarikák vagy a profán anyag kényes egyensúlya veszé-lyeztetett, hanem a mitizált gyerekkor és látásmód válik egészében túlsúlyossá, alkotott ideállá a jelen távolából. Az érzékenység a kirekesztettség pozíciójából szentimentalizmussá torzul. Ahogyan és amit mond, az ma csakis szentimentalizmus lehet, gyógyírként, emlékezésként és viszonypontként szükséges, mégis anakronisztikus. A nosztalgia - amivel tárgya felé fordul - felnagyítja, megszépíti, árnyalataitól fosztja meg azt. Hiába csomagolja mindezt iróniába, akárha egy retusált fényképet látnánk. Az invenciózusan leegyszerűsített szélső pont tiszta és romlott életút-egye-nesén mítosszá lesz óhatatlan. Kérdéses, hogy nem válik-e puszta emb-lémájává e tisztaságnak s gazdagságnak. A Lázár Ervin-i prózát egy alap-vető polaritás jellemzi: a le- és a felfokozott, értékében megfosztott és gazdag élet polémiája. Az intonáció kesernyés, a történetek szereplői is polarizáltak. Vannak beavatottak, kevesen, ők valódi mesesámánok, különböznek, otthontalanok (ez a másság a Lázár Ervin-i önértelmezés központja). S vannak életrevalók, akik nem kortalanul, de benne élnek a korban. Ők valóban sokfélék, érzékenyek a játékra, vonzók, idegenek és irigylésre méltók, hatalmasak, akár egy gyereknek a felnőtt, és erősek, mint a bandavezér. A szereposztás és -játék eme látásmódbeli, szubjektív különbözősége, ellentétezése a mese alapvető tulajdonsága. A mese (a modern mese) nem nélkülözheti az erkölcsi, emberi tanulságot, az érthető történetvezetést, evidenciákban gondolkodást. A mesében viszont nem a gyermeki szürrealizmus valóság feletti, szuggesztív és belső elrendezésű világa rögzíttetik. A Lázár Ervin-i novella (elsősorban a Simf-történetek) a modern mese és az ösztönös (eredendő) szürrealizmus ötvözete, amelyben a szerző imitatív eszközökkel tárja fel a gyermekben létező mesét, s ezzel egy időben a felnőtt szemszögéből értelmező, irányító kommentárokkal látja el. Kétféle látásmód ugyanazon szögből: imitáló és szimpatizáló. Mindez Lázár Ervin esetében egybeesik életmódbeli, körülményeket érintő ellentétekkel. 
Bármennyire hinnénk, Lázár Ervin nem vallomást tesz, nem avat be, embereket formáz, akikről - látszólag - mint objektív szemlélő beszél. Azonban olyannyira hallhatóvá téve a belszerkezet működését koordináló, azt kifejező s arra reflektáló hangokat, hogy az már személyes. Csak néhány esetben szólaltatja meg közvetlenül beszélő hőseit, akkor azonban önmaga alteregója lesz, visszavonul a maszk mögé. Kis lesz, Miska, névtelen férfi, de sosem Illés Ézsaiás vagy Simf. Az apa-gyermek beszélgetésekben már nincs szükség erre a felfedés-felnyitás játékra. Ott majdhogynem tisztán csak hangok vannak. Talán visszafogva azt a súlyt, amely mint bölcselet reánehezedik. Ugyanis a reményről, a tárgyak életéről, a rémisztőről, a lehetetlenről vagy arról, hogy beleláthatunk a másik álmába: beszélni nehéz. Az írói szándék tehát nem a személyiség feltárása, hanem a szubjektum változásának rögzítése - a világgal való folyamatos dialogikus viszonyban -, tehát egyetlen belső én látószög- és -módvariációinak segítségével a lélek és a való színgazdagságának ábrázolása. Ez a dialogikus viszony feltételezi, hogy a megfigyelő és részt vevő minden helyzetben, sőt minden pillanatában arcot vált, más testet ölt, tehát másként lát és érzékel, másként interpretál. Ez a személyiség azonban bár világban változó, rugalmas, fejlődő, de egyetlen s mindvégig azonos. Legyen kerek arcú, mongol fizimiskájú indián, Nagy Medve, sápadtarc, Illés Ézsaiás pesti presszó- vagy gyári próféta, Simf (akinek nincsen kinézete, testetlen és alakváltoztató). Medve-bedve, kútásó, bűvész, bolond és magányos, romlt-tiszta, önáltató, gyermek-felnőtt és apa, aki belelát az ember álmaiba. 
Megannyi próteuszi önarckép, önértelmezés, torz-tükörmás. Mögöttük egy író, akinek a neve: Lázár Ervin. Vagy Lávin Erzár? 
 
 

Jegyzetek 

1 A Lázár Ervin-kiadásokról. Meglepő, hogy az eddig megjelent kötetek semelyike sem törekszik átfogó, összefoglaló, netán 
csak korrekt gyűjtemény lenni (legyen válogatott avagy új novellákat közlő). Nem segíti bennük az eligazodást előszó, 
kísérőszöveg vagy a keletkezési időre vonatkozó dátummegjelölés.Az első Csonkacsütörtök című (1966) kötet 
kivételével semelyik sem igazít el a művek keletkezési idejét illetően, s mind - beleértve az említett első kötetet is - mellőzi az 
előszót. A Csonkacsütörtök, az Egy lapát szén Nellikének (1969) és a Buddha szomorú (1973) című 
gyűjtemények nem válogatott kötetek, így meglehet, esetükben ez indokolt. A negyedikként közreadott, A Masoko 
Köztársaság címet viselő (1981), a Tuvudsz ivígy? (1987) című és ez utóbb megjelent azonban olyan válogatás, 
amely megérdemelné a pontosságot. Leginkább ez utóbbi, már csak azért is, mert nagyrészt A Masoko Köztársaság 
változtatott és átszerkesztett utánkiadása (harminc novella azonos), mely sokban támaszkodik a Buddha szomorú kötetre 
is (tizenhét novella azonos). Új novellát nem közöl, valahány szerepelt már előző kötetekben, soknak ez a harmadik, negyedik 
meg-jelenése.A Hét szeretőm című, 1994-ben kiadott kötet 1958 és 1987 között (zömében a 60-as, 70-es 
években) keletkezett novellákat tartalmaz. Ezért megengedhetetlen nagyvonalúság az eligazítás hiánya egy hét évvel később 
napvilágot látott kötetben.Hozzáteszem, Lázár Ervin életművében egyes novellák átírása vagy címváltoztatása is előfordul. 
A tüskés varabin című például először a 87-es Tuvudsz ivígy? kötetben jelent meg, majd átdolgozott 
formában a Lovak, kutyák, madarak című 1990-es gyerekkönyv-ben, ide azonban az eredeti változat került be a 80-as 
évekből. 
2 Domokos Mátyás A Masoko Köztársaság jólesően természetes szerkesztési elvét szigorúbb rendszerezés logikájának 
vetette alá. A laza, kronologikus rendet tematikus, stiláris (sőt, korszakoló) elvek alapján bontja fel és formálja át. Ennek csakis 
a Lázár Ervin-i életmű biográfiai értelmezéseként van létjogosultsága. Az allegorikus (leginkább a 70-es évek elején keletkezett) 
kerettörténetek között egy fiktív életrajz bomlik ki, amely - úgy hiszem - nem áll távol a Lázár Ervin-i önértelmezéstől, annál 
inkább a Lázár Ervin-i írói világtól.Az életrajzot csakis fikciónak tekinthetjük, mert nem dokumentarista művel van 
dolgunk, s mert nem maga Lázár Ervin (az impresszum tanúsága szerint) az, aki megalkotta e struktúrát. Úgy gondolom, nem 
elég, hogy munkái egy mentális biográfia egyes, egymás mellett álló darabkái, mert azok ok-okozati, analitikus intenció nélkül 
azok, amik. Nekem mint olvasónak olybá tűnik, mintha egy felnőtt falnyi mozaikot próbálna összeállítani egy gyermek - 
egészen más rendszerbe illő, nem korlátos, inkább minden határtól és határolódástól mentes - gyönyörű rajzaiból. S igazán az 
sem mentség, hogy maga Lázár Ervin is rátéved erre az útra.(Lázár Ervin: Hét szeretőm. Osiris - 
Századvég Kiadó, Budapest, 1994, 280 oldal, 1995)