Gyerekek tartják vállukon 
az életünket, dolgoznak 
ránk, mikor bölcsõdébe 
mennek. Mackót szorítanak 
magukhoz, azzal próbálják 
szétrobbantani a körülüttük 
sûrûsödõ halandóságot. Ülnek 
az öltöztetõpadon, meddig 
fog ez tartani, kérdezik, de még 
akkor se mondhatjuk nekik, 
hogy örökké. Gyerekek tartják 
vállukon az életünket, bár nem 
tudom, nem kéne-e inkább ledob- 
niuk, mint kíváncsiságból az 
vegpoharat. Dobjátok le 
s figyeljétek, száz darabra 
megy-e, vagy visszapattan, 
akár a tekintet a politúrozott 
asztallapról. Ha eltörik, szóljatok 
söprûért, hallgassátok a meg- 
bocsátó korholást, figyeljétek 
a szilánkok zizegõ hangját 
a lapáton. Ha nem törik el, 
tegyétek vissza. az asztalra, 
de úgyis el fog törni. 

Gyerekek dolgoznak ránk, 
alusznak délutáni álmot, 
hogy közben zavartalanul 
kanyarodhasson a villamos, 
fékezhessen az autó, áramoljon 
a víz és a gáz a vezetékekben. 
Valaki talán most fújja el a lángot 
a gázcsapon, egy szórakozott 
a fémes kerekek alá lép, kocsik 
tköznek, a fény csak megcsillan 
a politúron, az úttestre kiömlött 
benzinen. Gyerekek játszanak értünk 
ócska mûanyagjátékkal, isznak 
föles kakaót, csaknem egy élet 
telik el délután háromig, amikor 
a városba visszaengedik õket, 
hogy lássák mi romlott el, míg belül 
jártak, azalatt.