PAPP ÁGNES KLÁRA 
             
A gyermek figurája a műmesében 
       
       
"A tündérmese, amely a gyermeknek még ma is első tanácsadója, mert az emberiség számára is ez volt valamikor, titkon 
tovább él minden mesében." - írja Walter Benjamin A mesemondó című esszéjében. Gondolata nyomán egyből 
felmerülhet a kérdés: mennyiben tér el a műmese a tündérmeséktől, és mi ennek a különbségnek a magyarázata. Itt van mindjárt 
a szereplők kérdése. A varázsmesében, még ha kis királyfiról, legkisebb fiúról, kicsi királykisasszonyról van is szó, a hősök 
mindig felnőttként viselkednek, és jutalmuk is a házasság és (vagy) a fele királyság elnyerése. Ezzel szemben a műmesék 
főszereplői az esetek többségében gyerekek. Ez már önmagában is messzire mutató különbség. Ehhez járul hozzá az, hogy a 
gyermekség problémája tovább vezet a felnőtté válás kérdéséhez, amelyet a modern mesék a tündérmesék 
gondolkodásmódjától idegen formában vetnek fel. 
 
A több hősű műmese 
A varázsmese szereplői jókra és gonoszokra, csodás segítőkre és démonikus akadályozókra oszlanak. A hős köztük teszi meg 
útját, hogy a gonoszok legyőzése révén célt érjen. Az abszolút varázsmesei szereplők azonban csak hellyel-közzel találhatók 
meg a műmesében, és a legtöbbször formájukban is eltérnek őseiktől. Mindazonáltal előfordulnak az Oz, a Nagy 
Varázslóban, a Diótörőben, a Hókirálynőben. Ezek "kihalásával" eltűnik a mese ősi alapkonfliktusa is: a jó és a 
gonosz harca. Azonban az ezt az alapkonfliktust nélkülöző mesékben is találunk olyan szereplőket, amelyek csak a csodák világában élnek: Micimackó erdejének lakóit, Mary Poppins csodás ismerőseit, Alice álmának szereplőit. Ez utóbbiak azonban, 
mivel nem kell megfelelniük a hagyományos varázsmesei bonyodalom követelményeinek, mivel nem igazgatják őket azok a 
törvényszerűségek, sokkal inkább eltérnek a hagyományos mesefiguráktól. Míg az Ozban jó és gonosz boszorkányok 
uralkodnak, és a Hókirálynő lényegében egy gyönyörű, gonosz tündér, aki a hideg birodalmát uralja, addig az Alice 
Csodaországban vagy a Micimackó szereplői társadalmipolitikai szabályszerűségeknek engedelmeskedve 
formálódnak meg. Figyelembe véve azonban azt, hogy ezek a figurák nem törnek ki a csoda világából, akárcsak a varázsmese 
alakjai, valamennyit azok leszármazottainak tekinthetjük. 
A csak a varázslat birodalmában és a hétköznapokban élő szereplők közt áll a műmese két jellegzetes hőse: a gyermek és a 
kettős felnőtt. E három típus: az abszolút mesefigura, a kettősséget megélő gyermek és a kettősség tudatában lévő felnőtt 
alkotja a műmese jellegzetes felállását. E két utóbbi ráadásul csak itt fordul elő. Emellett szerepelhetnek még értetlenkedő, 
hitetlenkedő, a csodákra süket és vak hétköznapi figurák e művekben, ők azonban mindig a háttérben maradnak: Dorka szülei, 
Banks mama és papa meg a Cseresznyefa utca összes lakója, Alice nővére, Kay és Gerda nagymamája, és a Stahlbaum 
szülők. Mint láthatjuk szinte mindig a főhős családtagjai: ők is a hétköznapok megfestésének, az otthonosság megteremtésének 
eszközei. A másik három típus fontosságát bizonyítja, hogy a mesék címe általában az ő neveik közül válogat. A gyermekhős 
neve alatt futnak az Alice regények; a mesefiguráról kapta címét a Diótörő és Egérkirály, a Micimackó és a 
Hókirálynő; a kettős felnőttet emeli ki a Csudálatos Mary és az Oz, a Nagy Varázsló. 
E három hőstípus (mert mindhárom lehet hőse a mesének) azonban nem feltétlenül szerepel együtt: Az Alice-ból és a 
Hókirálynőből hiányzik a kettős felnőtt figurája. Más mesékben vagy meseelemekkel élő modern művekben pedig 
átmeneti hősökkel találkozhatunk. Saint-Exupéry Kis Hercege és E.T.A. Hoffmann Idegen gyermeke mindhárom 
típus jegyeit magukon viselik: csodás világból érkeznek, gyermekek és tudatában vannak a világ kettősségének. 
 
A gyermek archetípusa 
A gyermek, mint már megállapítottuk, az ártatlanságot és az ártatlanságban rejlő erőt testesíti meg, illetve alakja a mitikus 
teljességet jelképezi. Már szerepében is kettősség jellemzi, még ha ennek nincs is tudatában: a hétköznapi világban közönséges 
gyermek, a mesék birodalmában azonban főhős lesz, vagy - mint a Micimackóban - meghatározó, tekintélyes figura. 
Mindez azonban még nem adja meg a választ az eredeti kérdésre, arra, hogy miért szükségszerű hőse ezeknek a történeteknek 
a gyermek. 
A megoldást a gyermek alakjának ősi, az emberiség történetében öröklődő jelentésében kell keresnünk. C. G. Jung a 
következőket írja arche-típusának lényegéről: "A gyermekmotívum a kollektív lélek tudat előtti gyermekaspektusát 
reprezentálja."1 Ha ezt a megállapítást összevetjük az eddig tárgyalt mesékkel, akkor láthatjuk, hogy kétszeresen is okunk 
van azt feltételezni, hogy a gyermek szerepeltetése archetipikus jelentőséggel bír. Ez a szimbólum ugyanis kétszeresen is 
kompenzatorikus jellegű: egyrészt az irracionálist, a mitikusat jelképezi, a racionálissal, a tudományossal szemben, másrészt 
elfojtott tudattalan tartalmat hoz felszínre. Azaz a tudattalan tartalma és működésmechanizmusa, az irracionalitás egyaránt a 
gyermek figurájában ölt testet. 
A motívum archetipikus jellege azonban nemcsak lényegében, de részleteiben is tetten érhető. A figura egyik meghatározó 
vonása: a kicsiség, a gyengeség és az erő, a hatalom összekapcsolása is fellelhető a modern mesében. Az Óz, a Nagy 
Varázslóban jól megfigyelhető ez a jelenség. Dorka többször is kijelenti, hogy ő csak "egy gyönge kis leányka, aki a 
légynek se vét...", ugyanakkor leküzdi az útjába kerülő akadályokat, legyőzi a hatalmas és gonosz Nyugati Boszorkányt, és 
végül eléri célját. Alice is diadalmaskodik az álomfigurák fölött, minden kezdeti ijedtsége és ügyetlensége ellenére, és Gerda is 
hazahozza játszópajtását, Kayt a Hókirálynőtől. 
Ez a vonás a mesebeli gyermek attribútumaként kezelhető, és tulajdonképpen varázsmesei örökségnek is tekinthető. Az 
archetípus múlt- és jövőjellege azonban sajátos jelentésekkel telítődik ezekben a művekben. Múltbelisége a mitikus teljességet 
jelképező funkciójával magyarázható: a személyes és a kollektív múlt kapcsolódik össze a racionális és szimbolikus 
gondolkodásmód szembeállítása révén. Jung a következőket írja az álomban látott gyermekről: "Ilyesfajta vizionárius élmények 
[...] a tapasztalatok szerint csak abban az esetben adódnak, ha előzetesen disszociáció vágta el egymástól a jelenlegi és a 
múltbéli állapotot."2 Ugyanennek a disszociációnak a nyomait fedezhetjük fel a műmesékben: a magabiztos racionalitás 
árnyoldalát mutatják meg ezek a művek. 
Míg a nosztalgikus mesékben az archetípus múltjellege dominált, addig a kijózanítóban a jövőjelleg ölt testet.3 Ezen a 
vonáson nem a felnőttéválást értjük, hanem annak lehetőségét. ("A gyermek a potenciális jövő.")4 Ebből a szempontból is 
a teljesség hordozója a gyermek. Csakhogy nem kompenzatorikusan, hanem a szintézis értelmében: "Az individuációs 
folyamatban [a gyermek] azt az alakot anticipálja, amely majd a tudatos és tudattalan személyiségelemek szintéziséből tisztul 
ki."5 Ez rejlik a Hókirálynő vagy az Alice Csodaországban befejezésében, ahol a hangsúly a gyermekinek a 
felnőtt világba való integrálására tevődik. 
Még ennél is jobban teljesíti ezt a követelményt az Oz, a Nagy Varázsló. Az út motívumának elemzésekor, már fény derült 
arra, hogy a történet szimbolikusan a felnőttéválás folyamatát rajzolja meg. Épp ennek a szimbolikus gondolkodásmódnak 
köszönhetően lesz összeegyeztethető a gyermekarchetípus jövőjellege és a felnövekedés ábrázolása. Hiszen a mesében a főhős 
gyermek marad, a magasabb szintre jutást az akadályok legyőzése, és bizonyos képessége, tulajdonságok megszerzése 
jelképezi. Dorka - mint ezt már láttuk - a modern társadalomban elengedhetetlen reflexív látásmód és az önmagába vetett hit 
birtokába jut, ebben nyilvánul meg Baum regényének demitizáló jellege. A kislány társai azonban mesei módon fejezik ki a 
felnőttéválás folyamatát: mindhárman, kívánságukkal - ész, szív, bátorság - egy-egy alaptulajdonságot képviselnek. Ez azonban 
nem felnőtt módon értelmezett jelképiség, hanem a gyermek externelizációs képességére vezethető vissza.6 A mesékben 
ugyanis az egyes viselkedésformák vagy tulajdonságok köré alakok formálódnak. A felnőttéválás az Ozban tehát négy 
részre osztva megy végbe: Dorkában magában és a három kísérőben. ("Sok mesében a személyiség különféle vonásait 
külön-külön figurák testesítik meg.")7 Ezt a folyamatot érzékelteti a történet idejének fellazulása is. Az első nagy 
egységben (Propp kifejezésével élve menetben8), amely addig tart, amíg elindulnak a gonosz Nyugati Boszorkányhoz, 
minden napot események jelölnek meg. Attól kezdve azonban, hogy letérnek a sárga útról egyre jelöletlenebbül múlik az idő. 
Mind több és több idő telik el a regény ugyanakkora terjedelmű leírása alatt. 
Ugyancsak a felnőttéválásra utal az, hogy Dorka a Mumpicoktól indul, akik "sokkal kisebbek voltak, mint a felnőttek, akik 
közt addig élt, de azért nem voltak törpék. Körülbelül akkorák voltak mint Dorka maga..."; és végül a Déli Boszorkányhoz jut 
el, aki ismeri az örök ifjúság titkát, és Dorkát hazasegíti. 
 
Változás, átváltozás és felnőtté válás 
Mit kezdjünk azokkal a műmesékkel, amelyekben a felnőtté válás konkrétan jelenik meg, azaz sem szimbolikus-meseszerűnek, 
sem archetipikusnak nem nevezhetjük ezt a motívumot? A kérdésnek pedig ez csak az egyik oldala. Amikor a kettősség és a 
felnövekedés, az út motívumának kapcsolatát vizsgáltuk, akkor a problémát csak a térteremtés aspektusából világítottuk meg. 
Felmerül azonban a felnövekedés és a metamorfózis összefüggésének kérdése is: ki kell bogoznunk mi a különbség a mesékben 
oly gyakori átváltozás és a felcseperedésben rejlő változás-fogalom között. 
A metamorfózis, mint Bahtyin írja, az azonossággal áll összefüggésben. "Az átváltozás és az azonosság a folklór 
emberábrázolásában szorosan összefügg egymással. Ezt az összefüggést legvilágosabb formában a népmese őrizte meg."9 
A mesék hőse ugyanis statikus személyiség, így az átváltozások ellenére megőrzött önazonossága nyilvánvaló. A műmesei 
felnövekedésnél azonban éppen az azonosság elvesztéséről, a folytonosság megszakadásáról van szó, illetve éppen a gyermeki 
integrálása, az azonosság megőrzése a tét. Azaz átváltozás és azonosság viszonya megváltozik. Ezzel azonban még nem írtuk 
teljesen körül a kétféle átalakulás különbségét. 
A második eltérésre akkor fogunk magyarázatot kapni, ha e metamorfózis és az idő viszonyát kezdjük kutatni. Maga az 
átalakulás is - mint Bahtyin megállapítja - az időaspektus egy meghatározott formája: nem egyenes vonalú, hanem sűrített, 
ugrásszerű. "Ennek az eszmének [a metamorfózisnak] az összetétele azonban szerfölött bonyolult, ezért belőle több időtípus is 
kiindul."10 Lássuk tehát, milyen időtípust rajzol meg a mesei alakváltás, és milyet a felnövekedés ábrázolása. A csodák 
világa elvont, nem történeti időt követel. A legtöbb műmesében érezhető is a valóság és a mese ideje közti zökkenő. Az Oz, a 
Nagy Varázslóban például a csodák birodalma változatlan, minden ott lejátszódó változás a hétköznapokból érkező 
Dorkához fűződik. Ezzel szemben Kansasban változással telt valós idő folyik: új ház épül a régi helyén, mire Dorka hazakerül. 
A Micimackó befejezése is azt érzékelteti, hogy a játékok világa örök és változatlan, csak a gyerek, ahogy felnő, lép ki 
belőle. Lewis Carroll pedig egyenesen az idő és a tér relativitásával játszik az Alice Tükorországban elején: "A dologban 
az volt a legkülönösebb, hogy a sok fa és minden egyéb körülöttük végig egy helyben maradt: bármilyen sebesen száguldottak 
nem hagytak maguk mögött semmit. »Vajon ezek mind velünk rohannak?« - töprengett magában szegény, megzavart Alice." 
Azért elvont a mese ideje, mert a csodában az átváltozás elvont lényege ölt formát: a csoda a metamorfózis esszenciája. A 
felnövekedés ezzel szemben a valós, történeti, biografikus időben játszódik, ezért tért el az Oz, a Nagy Varázsló a 
többi történettől, mert ott szimbolikusan, a mese idejében megy végbe ez a folyamat. A felnőtté válás és a kétféle idő 
találkozása Andersennél érhető tetten leginkább: "Minden a régi helyén állott és ugyanúgy tiktakolt az óra, ugyanúgy 
vándoroltak a mutatók. És ők csak akkor vették észre, hogy felnőttek, mikor be kellett menniük az ajtón, már alacsony volt 
nekik." 
Az átváltozás kérdése azonban más oldalról is megközelíthető Todorov a fantasztikumban szereplő átváltozást az anyag és a 
szellem közti határ áthágásával magyarázza.11 Többek közt a kisgyermekkori gondolkodásmóddal rokonítja, amennyiben 
az sem képes különbséget tenni külső és belső valóság, alany és tárgy, anyag és szellem között.12 A felnőttéválás 
azonban, mint ebből is kitűnik, nem fantasztikus átváltozás: eltér a mese gondolkodásmódjától. 
A metamorfózisok elemzése során szinte kötelező kitérőt tennünk az Alice Csodaországban felé. Míg más mesékben az 
átalakulások mindig jól értelmezhető funkcióval bírnak: védekezés, büntetés vagy jutalmazás eredményei, addig itt tökéletesen 
öncélúnak és véletlenszerűnek hatnak. Ez a látszólagos öncélúság ráadásul a történet felépítésére éppúgy vonatkozik, mint 
működtetésére. Carroll a hagyományos meseszerkezetet használja fel: hősének valahonnan valahová el kell jutnia, ami elvileg 
magában rejti a megdicsőülés lehetőségét. A befejezés azonban, mint ezt már korábban megállapítottuk, korántsem nevezhető 
beteljesülésnek. Ezen túl nincs is olyan hagyományos alapkonfliktus ezekben a regényekben (például harc jó és gonosz között 
valaminek a megszerzéséért vagy valakinek a kiszabadításáért), ami összefűzné a történetet alkotó epizódokat. Ennek 
értelmében mind a felépítés, mind pedig a csodák felhasználása kaotikusnak látszik. Ez a kaotikusság azonban nem véletlen: A 
cél a kiismerhetetlenség, a bizonytalanság és a rajtuk való felülemelkedés szimbolikus megfogalmazása. Ez két területre 
vonatkozik: egyrészt az önismeretre, másrészt az eligazodásra a külvilágban, ami jelenthet egyes embereket, és jelenthet 
társadalmat. (Ez utóbbihoz kapcsolódik a korábban már tárgyalt szatirikusság.) A két könyv, az Alice Csodaországban és 
az Alice Tükörországban, két fejlődési stádiumot mutat be. Az elsőben az önazonosságra kerül a hangsúly. Ez a történet 
gyakorlatilag a gyermekkor azon szakaszának lelki folyamataira épül, amikor az én és a külvilág különválása még nem teljesen 
alakult ki.13 A második a külvilág relativitásáról, az okszerűségről, a véletlenszerűségről és ezeknek a nyelvben betöltött 
szerepéről fogalmaz meg véleményt. Ez már fejlettebb műveleti struktúrákat feltételez: a külső és belső valóság magabiztos 
elhatárolását. és a logikus gondolkodás képességének kialakulását14. Ennek következtében az Alice 
Csodaországban az átváltozásra helyezi a hangsúlyt (akár a hősére, akár a külvilágéra), és az epizódok álomszerű 
kaotikussággal következnek egymásra. Az Alice Tükorországban ellenben a szabályszerűség köré szerveződik: már a 
felépítés is egy szabályjáték formáját ölti magára, azaz a véletlenszerűen felsorakozó részek mögött rejtélyes értelmű 
kauzalitás körvonalai rajzolódnak ki. Ugyanakkor - megintcsak a káosz és a rend fogalomkörében - a relativitás ténye 
kerül középpontba, a felállított szabályok általánosérvényűsége megkérdőjeleződik. 
Visszatérve a metamorfózisok értelméhez, arra kell ráébrednünk, hogy azért tűntek öncélúaknak, mert nem terhelődnek meg 
másodlagos jelentésekkel, implicit értelmük valósul meg ebben a regényben. Azaz nem egyszerűen eszközei a meseszerű 
írásmódnak, hanem rájuk épül a történet. Az önazonosság kérdése az alakváltozásokkal ellenpontozódik (a Hernyó kérdésére: 
"- Hát te kicsoda vagy? [...] Alice félénken rebegte: - Ezt e percben aligha tudom. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, 
amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam."). A metamorfózisok sora azonban elvezet a magabiztos énkép 
kialakításához, a mese megfogalmazásában az eredeti alak visszanyeréséhez. Szintén a külső és belső valóság 
differenciálatlanságának állapotát tükrözik Alice önmagával folytatott párbeszédei: "Alice rendszerint jó tanácsokat adott 
önmagának, de sajnos, ritkán követte őket. Néha meg annyira összeszidta magát, hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer - 
emlékezett - pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával krokettet játszott." A bahtyini értelmezés, miszerint a 
metamorfózis és az azonosság egymástól elválaszthatatlanok, ez esetben egybehangzik a todorovi definícióval, ami a 
fantasztikus átváltozásokat az anyag és a szellem, a külső és a belső differenciálatlanságából eredezteti. 
 
A gyermek hős lélektani értelmezése 
Az átváltozás tehát elsősorban pszichológiai jelentőségű Lewis Carrollnál. Ne feledkezzünk meg azonban a többi meséről sem, 
és lássuk a szereplők milyen lélektani folyamatokat tükröznek. Marie-Louise von Franz, a jungiánus iskola követője, a 
következőképpen ír a mesehősökről: "Képi modell, amely a gyökereitől elszakadt énnek megmutatja, viselkedése milyen 
legyen vagy lehetne, hogy igazán előmozdítsa azt az érlelődési és önmegvalósítási folyamatot, amely ott munkál minden 
emberben."15 Ezt az értelmezést könnyű összhangba hozni az Alice Csodaországban központi problémájával. 
Különösen a jungi személyiségmodellel, miszerint az én egyike az ember komplexusainak.16 
Azokban a mesékben azonban, ahol a pszichológiai jelentés nem elsődleges, csak természetes velejárója a műfajnak, más - 
közvetettebb - eszközökön keresztül valósul meg a hősök szimbolikus értelme. Ezek közé tartozik a történet szerkezete: a 
főszereplő szinte mindig a maga akaratán kívül kerül a bonyodalomba, attól kezdve azonban tevékeny és kezdeményező 
szerepet játszik. Azaz az elfojtott tudattartalomnak megfelelő magatartásminta valamilyen külső hatásra aktivizálódik, attól 
kezdve azonban önállósága érvényesítésére törekszik. Ez magyarázza azt, hogy azok a mesék, ahol nem szerepel a 
felnőttéválás, vagy ambivalens a jelentése (Mary Poppins, Micimackó), ott nincs folyamatos történet, és tökéletesen 
hiányzik a megdicsőülés, sőt a szokásos mesebeli happy end helyett szomorú vagy zavarbaejtő jelenettel zárul a könyv. A 
kijózanító, vagy a gyermekit a felnőtt világába integráló mesékre azonban érvényes az előbb felvázolt struktúra. Dorka 
valósággal átalakítja Oz birodalmát: elpusztítja a két gonosz boszorkányt, segít újdonsült útitársainak kívánságuk teljesítésében, 
sőt királysághoz juttatja őket, és végül saját akaratát is véghezviszi, és hazajut Kansasba. (A varázscipő ennek a megoldásnak 
ellentmondani látszik, hiszen a kislány nem saját erejéből kerül haza, hanem varázslat segítségével. A motívum toposz jellege 
azonban feloldja az ellentmondást: a cipőt Dorka a történet elejétől kezdve viseli, de csak a mese végén szerez tudomást a 
benne lakozó varázserőről. Ez azt a megoldást sugallja, hogy kívánsága teljesüléséhez nem támaszt kell keresnie, hanem magán 
kell segítenie. Vagyis megint kivetítéssel, externalizációval állunk szemben.) Andersen Gerdája segít Kaynak, elmegy érte a 
Hókirálynő birodalmába és kiszabadítja. A Diótörőben a többszálú cselekményvezetéshez híven többféleképpen 
magyarázható a regény. A mesében azonban (a gyermeki olvasat szerint) Marika győzedelmeskedik. E két utóbbi esetben 
kiemelkedő az áldozat szerepe: mindkét kislánynak fel kell áldoznia valami szívéhez közelálló tárgyat (Gerdának a piros 
cipőjét, Marikának játékait és édességeit), hogy célt érjen. Azaz a mese arra figyelmeztet, hogy az önmegvalósítás érdekében 
lemondásokra kényszerülünk. 
 
A gyermekké változott ifjú 
Az egyes mesék gyermek hőseinek lélektani, funkcionális, strukturális vizsgálata után visszatérhetünk a lényegi kérdésre: 
hogyan lett a gyermek a felnőtt ifjúból, a királyságot, feleséget kiérdemelt legkisebb királyfiból vagy legényből? A magyarázat 
mindenekelőtt a mese gyermekműfajjá degradálódásában keresendő. Ez a tény sokkal többet rejt magában, mint azt első 
látásra gondolnánk. Nem egyszerűen magyarázat, hanem gondolkodásmódunk alapvető megváltozásának következménye. A 
mesék világát nem tudjuk "igaznak" elfogadni, de még a műalkotások autonómiáját is nehezen alkalmazzuk rájuk. Ehelyett a 
gyermek világába utasítjuk őket, természetfeletti lényeikkel, csodáikkal egyetemben. Ennek következménye a gyermek 
mesehőssé válása: mondhatni, csak az ő segítségével juthat el a (felnőtt) író a csodák birodalmába. A mesék világa - a 
gyermek világa: ez a gondolat tükröződik józan vagy nosztalgikus formában a fent elemzett művekben. Ez adja a kívülálló 
nézőpontjának többletét a mesék hagyományos világlátásához. Ez a kívülálló a csodákban, mesékben már hinni képtelen 
felnőtt, aki messziről nézi hőseit, mint Milne Micimackójának mesélője: 
"- Hová? - kérdezte Micimackó. 
- Akárhová - mondta Róbert Gida. 
Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt völgyben 
a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak." 
 
Jegyzetek 
 
1 Jung, Carl Gustav: Mélységeink ösvényein, Gondolat, Bp., 1993., 193. o. 
2 Jung, C. G.: i. m., 194. o. 
3 A dolgozat korábbi fejezetében különítettük el a műmesék "nosztalgikus" típusát a "kijózanító" típustól: "A műmesékben a 
gyermek és a felnőtt világának elkülönítése azonban a csodás és a racionális, illetve az általuk szimbolizált másodlagos 
jelentések eltávolodásáról árulkodik. A két egymást kizáró gondolkodásmód együttes megléte azt feltételezi, hogy az egyik 
uralkodjék a másik fölött. E megkülönböztetés mentén alakul ki a műmesék két nagy csoportja. A felnőtt világot felértékelő 
mesék, amelyeket kijózanítónak fogunk nevezni, a varázsmesékhez állnak közelebb, amennyiben betöltik azok lélektani, 
pedagógiai szerepét, és a felnövekedést mint elérendő célt tűzik az olvasó gyermek elé. [...] A másik típus, amelyet 
nosztalgikusnak titulálhatunk, a fantasztikus irodalomhoz áll közelebb. Már az elnevezés is árulkodó: ez esetben a gyermeki 
világ a magasabbrendű a felnőttével szemben. Ez a viszony elsősorban a racionalitás elutasításában nyilvánul meg." Ez utóbbi 
típus jellemzője még a felnövekedés visszahozhatatlan értékvesztésként való bemutatása. 
4 Jung, C. G.: i. m., 196. o. 
5 Jung, C. G.: i. m., 196. o. 
6 Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Gondolat, Bp., 1985., 16-17. o., 176. o. 
7 Bettelheim, B.: i. m., 116. o. 
8 Propp, V. I.: A mese morfológiája, Gondolat, Bp., 1975., 132-137. o. 
9 Bahtyin, M. M.: A tér és az idő a regényben, in: A szó poétikája, Gondolat, Bp., 1976., 281. o. 
10 Bahtyin: i. m., 281. o. 
11 Todorov, Tzvetan: Introductionla littérature fantastuque, Paris, 1970, 119. o. 
12 Todorov: i. m., 353. o. 
13 vö.: Piaget: Hat pszichológiai tanulmány, Piaget-alapítvány, Primo Kiadó, Bp., 199. o., 15-31. o. 
14 Piaget: i. m., 31-48. 
15 Franz von, Marie-Louise: Női mesealakok, Európa, Bp., 1987., 20-21. o. 
16 Jung: Analitikus pszichológia, Göncöl K., Bp., 1987., 19. o.