1962 kora őszén költöztem Pécsre. Húsz éves voltam akkor, és szabadulni 
szerettem volna a szülői gyámkodás alól. Sikertelenül felvételiztem kép- 
zőművészeti főiskolára, majd betűszedő lettem, nyomtatványokat, könyv- 
borítókat terveztem. Budapesti szobámat elcseréltem egy Pesten tanuló 
egyetemista fiúval, így kaptam egy szobát Pécsett, a kertvárosban. A 
"kertváros" enyhén szólva eufemisztikus jelzője volt ennek a proletár-telep- 
nek a temető mellett. A városközponttól cca. 3 kilométerre volt ez a telep, 
s a buszközlekedés bizony megbízhatatlan. Este tíz után maradt az apos- 
tolok lova, végig a sötét és kietlen Siklósi úton. Az út mentén három 
olyan üzem is működött, amelyikből egy is elég lett volna, hogy a város levegőjét 
beszennyezze. Itt volt a bőrgyár, a cserzett bőr szagával,vele szemben az 
állati fehérje feldolgozó árasztotta a bomló fehérje édeskés szagát, mellette 
a vágóhídról pörkölt hússzag áradt. Az út felett, mellett és alatt méter vastag 
csövek vitték a "távhőt" a lakótelepek felé. Végül egy patak kanyargott a 
kertek alatt, bizonytalan irányba, Fekete víz elnevezésű, mely nevéhez 
híven többnyire fekete volt, szélein zöldes habot sodort és az erőmű felől 
érkezett, majd az állomás felé kacskaringózott, de ott már senki sem látta. 
Valahol utat változtatott, vagy nyomtalanul eltűnt. 
    A Béke utcában, mert ez volt az utca neve, ahová rossz sorsom vetett, 
sohasem volt béke. Az utcán éltek az emberek, állandó gyerekzsivaj és a 
nevelés vezényszavai harsogtak. Szombaton és vasárnap szólt a lélekharang 
- a szomszédos temetőben "nagyüzem" volt. Az utcában fordultak az 
üveges halottas hintók, bóbitás lovaikkal. A szobámban egy ágy és egy 
asztal és a teljes sötétség uralkodott, a hengerelt falon subaszőnyeg, vásári 
tányérok - rögtön felmértem, hogy itt festeni vagy rajzolni lehetetlen. 
Böröndöm és a mappáim heteken át ott álltak kicsomagolatlanul. 
    Végsőkig elkeserített és lehangolt ez a környezet. Sorsomat nehezítette 
még, hogy Pécs egyetlen nyomdájában, ahol korábban állást ígértek, hó- 
napokig hitegettek - ezért tartalékaimat éltem fel, illetve alkalmi mun- 
kákból igyekeztem megélni. Többnyire modellt álltam a pedagógiai főis- 
kola rajz tanszékén. 
    Fanyar epizódja ennek az időszaknak, hogy egy verőfényes őszi napon, 
amikor a házak előtt kupacokban állt a leginkább trágyára emlékeztető 
"slam", azaz iszapszén, amit itt tüzelésre használtak, két részeg támogatta 
egymást a kocsma felé, és az iszaptól mocskos proletárgyermekek üvöl- 
töztek elképesztő trágárságokat - nos, ezen a verőfényes őszi napon a Béke 
utcába bekanyarodott egy hatalmas, fecskefarkú amerikai Chevrolet, volt 
vagy tíz méter hosszú, és megállt az utca közepén. Kiszállt belőle két 
hosszúlábú, bombázó nő, és a vízimadarak tétovaságával körülnéztek, hova 
is tévedtek. Percek alatt az utca apraja-nagyja körülvette a két nőt, hiszen 
ilyent eddig itt nem láttak, a TV-ben is csak fekete-fehérben, majd a házunk 
felé mutogattak. A két hölgy rövidesen becsengetett, ajtót nyitottam és 
bevezettem őket a szobámba, mivel mint kiderült, engem kerestek. Az egyik 
hölgy elmondta, hogy egy orvosprofesszor felesége és a férjét kísérte 
Pécsre, s Pesten Szentkuthy Miklós a lelkére kötötte, ha Pécsett jár, fel- 
tétlenül keressen fel és nézze meg a képeimet. Kínosan feszengtem és 
megmutattam egy-két rajzomat a sötétben, ők is érezték, hogy ez valami 
tévedés - műtermet vártak nyilván, nagy vásznakat - gyorsan eltávoztak, 
ahogy jöttek. 
    Évek múlva Szentkuthynak elmeséltem a történetet, jót röhögött és azt 
kérdezte: nem is vásároltak? 
     A zsebemben hordoztam egy ajánlólevelet Martyn Ferenchez - Barcsay 
Jenő írta. Akkoriban nagyon gátlásos voltam, nem volt lelkierőm be- 
csengetni Martynhoz, illetve egyszer mégis elmerészkedtem a Toldi Miklós 
utca 4-be, de akkor nem volt otthon éppen, s ezen úgy felbátorodtam, hogy 
még hosszan álltam ott az ajtaja előtt, és többször, határozottan csengettem, 
majd megkönnyebbülten kettesével ugráltam le a lépcsőn. 
    Egy vödörrel és egy létrával álltam órákon át a pedagógiai főiskola 
rajzóráin modellt. Rögtön fizettek, megalázóan keveset, de azt azonnal. 
Velem egykorú fiúk, lányok rajzoltak. A szünetben, hogy ne kelljen sen- 
kivel beszélgetni, a folyosón álltam, és kimeredtem az udvarra. Kietlen 
udvar volt, lepusztult, szürke, akár az egész ország. Odalépett hozzám egy 
hallgató, és cigarettával kínált. Nem dohányoztam, de elfogadtam. - Dom- 
bay Győző vagyok - mutatkozott be, majd így folytatta: - Nem úgy nézel 
ki, mint azok a modellek, akikhez szokva vagyunk. Hát valóban nem úgy 
néztem ki, de már megszoktam, hogy én soha nem úgy nézek ki... A 
nyomdában nem úgy néztem ki, mint egy nyomdász, s később is, bárhová 
vetett az élet, kilógtam a megszokott képből. Ilyesmiről beszélgettünk, meg 
a festészet is szóba került. Megmutattam Barcsay levelét, ami már elég 
gyűrött volt. Győző Pécs főterén lakott a Múzeum boltíves falai között - 
édesapja, aki akkor már nem élt, a Múzeum igazgatója volt. Barátságunk 
nagyon gyorsan kialakult, s egy életre szólt. Sajnos nagyon rövid életre, 
mert Dombay Győző pár évvel ezelőtt, 1994-ben meghalt. Ugyancsak 
meghalt másik pécsi barátom, Kampis Péter író. Fiatal éveim két leghű- 
ségesebb társát, tanúját veszítettem el velük. 
    Martyn Ferenchez végül is Dombay Győző vitt el. Barcsay levelét 
addigra azonban elveszítettem. 
   Szerencsére semmi szükség nem volt rá. Martyn megnézte a rajzaimat, 
festményeimet, és elfogadott. Attól kezdve elvárta, hogy időnként beszá- 
moljak a munkámról. Akkor már a nyomdában dolgoztam, és rengeteg 
időmet elvette a közlekedés. A fizetés a hagyományos magyar nyomorszint 
alatt egy kicsivel. Néha a Jelenkor közölte a rajzomat. A honorárium 50 
Ft volt, két üveg rossz bor ára. De mégis - megjelent, jó társaságba került! 
    Martyn egyszer garabonciás útjai során elvetődött a kertvárosi albér- 
letembe, és teljesen elképedt: - Hogy tudsz itt dolgozni? - Nehezen - 
mondtam. 
    Néhány nap múlva telefonált a nyomdába, ami közel volt a lakásukhoz, 
hogy munka után menjek át hozzájuk. Kaláris, a társa, uzsonnával kínált. 
Emlékszem, lágytojás volt, s arra is emlékszem Martyn milyen műgonddal 
kocogtatta körbe a tojást, mielőtt megskalpolta volna. Az uzsonna után 
összenéztek Klárával, és Martyn vette a kabátját, s rám nézett: - Gyere 
velem! 
    Elindultunk az utcán. Később, Klára asszony halála után eszembe jutott 
ez az "összenézés", s felidéztem több ilyen helyzetet. Cinkosok voltak, a 
világ háta mögött összebeszélők. A Rákóczi úton, a tornyos zeneiskola 
mellett, ahol Kaláris tanított, volt egy földszintes ház - oda igyekeztünk. A 
ház udvarán egy másik földszintes épület állott, két vasajtóval és műterem- 
ablakokkal. Az egyik ajtót Martyn kinyitotta. Enyhe dohszag csapott meg 
- egy elég nagy terembe érkeztünk, ahol az egyik sarokban régi képek 
sorakoztak, a másik felén egy heverő volt egy vaskályha és egy műtermi 
festőállvány. - Itt fogsz festeni - modta Martyn, olyan természetesen, hogy 
csak az utcán kérdeztem meg tőle: - Mennyit fizetek havonta? 
   - Havonta egy új képet mutatsz! - mondta 1962 októberében "manap" 
százéves mesterem, aki akkor még csak 63 éves volt. 
    Elkezdhettem komolyan dolgozni. Martyn gyakran benézett hozzám, ha 
felesége elé ment a zeneiskolába. Megnézte, hogy haladok, rábeszélt a 
mindennapi rajzolásra. Nulla dies sine linea. Főképp a zenéről esett szó, 
könyvekről s a keserves napi kultúrpolitikáról, aminek mindannyian nyo- 
morultjai voltunk valahogyan. Gyakran volt nála társaság, barátok, is- 
merősök. Engem teljesen egyenrangúan kezelt, s mindenkor meghívott, 
mindenkinek bemutatott. Így nagyon sok ismerősöm és barátom lett: a 
művészek közül mindenek előtt Lantos Ferenc és Bizse János, Erdős János, 
a bábos Kós Lulu, az anatómus professzor Szentágothai János és családja, 
és még sokan mások. 
    Nagyon hamar barátokra találtam Kampis Péteren keresztül a Jelenkor 
szerkesztőségében: máig közeli barátom Lázár Ervin, jóba voltam Tüskés 
Tiborral és Bertha Bulcsuval. Tiszteltem és szerettem Csorba Győzőt. Jól 
emlékszem Rajnai Lászlóra, aki az antikvárium vezetője volt, Dante-ku- 
tatással foglalkozott, és ő készítette el első horoszkópomat is. 
     Természetesen, mi festők szerettük volna kiállítani munkáinkat, azon- 
ban ez akkoriban nem ment könnyen. Többnyire még nem voltunk tagjai a 
Művészeti Alapnak - ide bejutni nem volt egyszerű dolog, és ez feltétele 
volt a kiállításnak. És persze a zsüri! 
     Martyn bíztatott minket, s azt javasolta, hogy csoportosan adjunk be 
kiállítási igényt a városhoz. "Fiatal Pécsi Képzőművészek" - a csapat 
összeállt 1963-ra, kiállítóterem is akadt, méghozzá előkelő, A Janus Pan- 
nonius Múzeumban. A zsüri zsürizett és Martyn vállalta, hogy megnyitja a 
kiállítást. 
   A nyarat Martynék Balatongyörökön töltötték, ahova engem is hívtak. 
Sajnos a munkám nem engedte meg, hogy meglátogassam őket, ezt meg is 
írtam nekik. Rövidesen érkezett a válasz: 

Kedves Kálmán 
dátum nélküli leveledet nyugtázom. 
    Sajnálom, hogy nem tudtál ellátogatni Balatongyörökre - aggodalom- 
mal olvastam továbbá gondjaidról szóló soraidat. 
    Szeptember elején Pécsett leszek, arra kérlek, jelentkezzél. Remélem,  
hogy megbeszélhetjük problémáidat - melyeket egyébiránt nem nevezel meg  
leveledben - és megtaláljuk a teendőket, azok útját-módját. 
    Soraid mindenesetre fölöttébb nyomasztó helyzetről szólnak. 
    A viszontlátásra - baráti kézfogással 

Balatongyörök, 63. aug. 21.  

                                                                        M. Ferenc 

A gondok a kiállítás körül keletkeztek. A megyei pártbizottság, mint 
legfőbb engedélyező fórum csak úgy engedélyezte a kiállítást, hogy egy 
addig mindenki számára ismeretlen fiatalemert is kiállítunk. Nos, a párt 
protezsáltja egy nagyon gyenge rajzoló volt. Mindenkit elkeserített ez a 
döntés, s Martyntól vártuk, hogy megoldja a helyzetet. Mert Martyn nagy 
kijáró volt. Hihetetlen közéleti aktivitást fejtett ki. Az volt az elve, hogy 
mindent el lehet intézni ha néha nehezen is, de nem szabad feladni. Tanácst- 
ag volt. Többször tanúja voltam, hogy a hallban idegen fejkendős asszo- 
nyokkal tárgyal. Ilyenkor makacs csőtörésekről, lakbérhátralékokról, lakás- 
felújítási hitelekről érkeztek szófoszlányok. Martyn ment, és kijárta. Képes 
volt tekintélyével és fellépésével sok mindent elintézni, amit más egyszerű 
halandó nem tudott. Volt persze olyan is, amit ő sem tudott elérni. Akkor 
azt mondta: ez nem reménytelen, de még nincs itt az ideje. 
    Nos, a pártbizottsággal nem tudott szót érteni - azt javasolta fogadjuk 
el, nincs más választásunk. Így is történt. Első kiállításunk tehát 1963-ban 
Pécsett, a zsüri által kiherélve, a pártbizottság által felhigítva nyílt meg. 
Martyn nyitotta meg, okosan, diplomatikusan. A Dunántúli Napló című 
helyi pártlapban Bertha Bulcsu írt róla egy teljes oldalas, jóindulatú kritikát, 
számonkérve rajtunk mindazt, amit kizsüriztek - mintha ő nem tudta volna. 
Lázár Ervin a budapesti Kortársban írt szeretetteljes baráti felfedező soro- 
kat. 21 éves voltam akkor, mesterem, aki ma százéves lenne, 64. 
    Pécs, akár a többi történelmi magyar város, hihetetlen lerobbantsága 
mellett mégis sugárzott egyfajta mediterrán kultúrát. Ezt a falak sugározták 
egyformán mindenkire. Sol lucet omnibus. Sajnos a proletárdiktatúra ha- 
szonélvezőire hiába sütött a Nap, hiába sütött a mediterrán kultúra, nem 
éreztek meg belőle semmit. Haszonélvezőket említettem, azonban legtöbb- 
je még a "hasznot" sem élvezte, legfeljebb a vegetáció szintjén. Ez a horda 
adott a városnak némi balkáni színezetet. 
    Az értelmiség azonban válogatott volt, és az egyetemisták állandó 
utánpótlást jelentettek. Aki a Nádor kávéházban ült egész nap, az úgy 
érezhette, hogy innen nem érdemes kimozdulni, mert előbb-utóbb ide bejön 
az egész világ. Itt ismerkedtem meg s kötöttem barátságot Mensáros László- 
val, itt beszélhettem a hazalátogató Breuer Marcellal, a világhírű építésszel, 
ugyancsak itt találkoztam Weöres Sándorral, Tatay Sándorral, Várkonyi 
Nándorral. Nagyon jó barátom volt a színész Karikás Péter, a balettosok 
közül Handel Edit, Stimácz Gabriella. Atyai jó barátom volt dr. Németh 
Antal színházi rendező, a Nemzeti Színház volt igazgatója, aki mindent 
tudott a színházról és a bábszínházról, és Gordon Craig hozzá írt leveleiből 
olvasott fel nekem. Hihetetlen gazdagsága a tehetséges és a nagyformátumú 
embereknek. 
    Természetesen a mindennapi életünket megkeserítette a diktatúra. Ál- 
landóan szaglásztak utánunk. Egy alkalommal meglátogatott Halász Miska 
barátom, a kitűnő operatőr, akit akkoriban rúgtak ki a TV-től, ki tudja már 
hanyadszor. Ott lakott néhány napig a műteremben, s éjszakákat beszélget- 
tünk át. Meséit hozta megmutatni, szerette volna kiadni őket. Egyik éjszaka 
ököllel verik a vasajtót kintről. Kinyitom, két rendőr áll az ajtóban - kérik 
a "személyazonotossági" igazolványunkat. Nálam természetesen nem volt, 
mondtam, a kertvárosban van. Halász Misi farzsebébe nyúl, és előhúzza 
onnan a keménykötésű, négyrét hajtott igazolványát, aminek a lapjai telje- 
sen össze voltak ragadva. Állítólag korábban beesett a Balatonba. - Hol 
vannak a nők? - kérdezték és benéztek minden zugba. Valaki följelentett, 
hogy éjszakánként nők járnak hozzám. Miután nőket nem találtak, elmen- 
tek. Aznap éjjel még kétszer visszatértek. 
    Lakott nálam Szentjóby Tamás barátom, aki egy sakkdobozzal a hóna 
alatt jelent meg, abban volt a pizsamája, a fogkeféje és a versei. Lakott ott 
Tessényi, aki maga írta a személyi igazolványába - foglalkozása: huligán. 
    A botrányok azonban mindig olyasmiből keletkeztek, amiben teljesen 
ártatlan voltam. Például egyszer hihetetlen felhőszakadás zúdult a városra. 
Pécs akkor még nem volt csatornázva, ilyen esetekre mélyebb utcákon 
fahidak voltak odakészítve és azokon keltek át a járókelők. A nők combig 
feltűrték szoknyáikat és cipővel a kezükben keltek át az áradáson. Bőrig 
ázva igyekeztem a műterem felé, és útközben összefutottam egy ismerősöm 
évfolyamtársával, egy lánnyal, aki a jogi egyetemre járt. Mondtam neki, ne 
menjen tovább ebben az esőben, jöjjön be hozzám a műterembe, ott meg 
száradhat, s addig talán eláll az eső. Begyújtottam a kis vaskályhába, mert 
lehűlt a levegő. A lány levetkőzött, ruháit a kályha mellé rakta, és egy száraz 
lepedőbe csavarta magát, úgy szárította a hosszú haját a kályhánál. Én 
közben átszaladtam szemben lakó barátomhoz hajszárítóért. Mire vissza- 
tértem állt a bál. A nő közel állt a kályhához, meggyulladt rajta a lepedő, s 
ijedtébe kirohant az udvarra. A házmesterné tépte le róla az égő lepedőt, és 
terjesztette azután a történetet városszerte, egyre vadabb változatban. Min- 
dezek a botrányok valószínűleg Mesterem fülébe is eljutottak. Tett is néha 
ráutaló célzásokat, de soha nem hozta elő őket. 
    1964-re elegem lett a megpróbáltatásokból, vágyam ébredt a bizton 
ságos, nyugodt polgári életre, és úgy döntöttem megházasodok. Thomas 
Mann írja a Tonio Krögerben, hogy elég a művésznek a művészetével járó 
sok bonyodalom, a belső kétségek, hadakozások a belső démonnal, ezért a 
környezetében jobb ha rend van és biztonság. Martyn ismerte a lányt, akit 
szerettem, hiszen ő is pécsi volt, és helyeselte a házasságot. 
    Házasságom után nem sokkal Pestre költöztünk. Martyn továbbra is 
figyelemmel kísérte sorsomat, Pesten járva gyakran felhívott, s találkoz- 
tunk. 
    A házasság, majd a gyerek születése, a válás, az újabb kapcsolatból 
született második gyerek adott elég munkát. Közben a kiállítások külön- 
böző underground helyeken, a megélhetésért folytatott megalázó minden- 
napi harcok. És persze új barátok, új mesterek: Bálint Endre, Kassák Lajos. 

Kedves Kálmán! 
szíves soraidat nyugtázom. 
    Az elmúlt hetekben egészségi állapotom, lassan javuló egészségem  
Pécshez kötöttek és nem tudtam - szokás szerint - elmozdulni. 
    Írod, hogy e hó 12-én Pécsre utazol - kérlek, telefonon érdeklődjél -  
lehetséges, hogy éppen akkortájt indulunk Balatongyörökre. 
    Mindennél fontosabb leveled tartalma, mely számomra - életutadról, 
munkásságodról - sok új dolgot jelentett és amiről - valóban - élőszóval  
kellene Téged hallgatnom, ha már megtiszteltél bizalmaddal. Tudnod kell,  
magam örülnék elsőnek, ha mostani, fontos éveiddel, értelmével meg tudnál  
egyezni. 
    Tehát várom a találkozást és addig szívből köszöntlek, M. Ferenc 69.7.5. 

Pécsett felkerestem, és nagyon alaposan kikérdezett, elbeszélgettünk, meg- 
mutatta újabb festményeit, és terveiről beszélt. Mondtam, hogy egy új 
társaságot szerveztünk Pesten, a No1. csoportot, és azt pécsi barátaimmal 
szeretném kiegészíteni. Ennek igen megörült, s mondta, hogy jó lenne 
Pécsett is bemutatkozni. 
    A hatvanas évek elején induló festők és szobrászok csoportokba verőd- 
tek, mint a kóbor farkasok, hiszen a hatalom művészetpolitikája könyör- 
telen nyomást gyakorolt az egyénre. A művészeti főiskolákon numerus 
clausus uralkodott, származás és lojalitás szerinti megkülönböztetést alkal- 
maztak a hallgatók felvételénél, ezért sokan évekig felvételizgettek egyre 
csüggedő reménnyel, míg mások művészetközeli pályákon helyezkedtek 
el. A fiatalokban égett a vágy arra, hogy megmutassák egymásnak és a 
nagyközönségnek munkáikat, ám a tiltások ezt sem tették lehetővé. Illegális 
lakás- és műteremkiállítások nyíltak egymás után, vállalva annak a ve 
szélyét, hogy különféle megtorlásokat "eredményeznek". 
    A hatalom ekkor tűrt, tiltott és támogatott. A nyílt tiltást nehezen lehetett 
tettenérni. Rendszerint esztétikai-ideológiai köntösbe bújtatott indokok 
alapján zsűriztek ki műveket és alkotókat, s így egzisztenciálisan is tönk- 
retettek egyeseket. 
    Sajnos a szakmában mindig voltak olyanok, akik nevüket adták ezekhez 
az akciókhoz. Az egyes embert könnyen el lehetett intézni, különösen a 
pályakezdőket, akik amúgyis telve voltak kétségekkel, bizonytalansággal. 
Egy csoporttal ugyanezt már nehezebb volt megtenni. Ezért jöttek létre 
egymás után a különböző művészcsoportok. Elsősorban a közös stílus- 
jegyek, az azonos gondolati háttér hozta össze a művészeket. Így alakult 
meg a Szürenon, az Iparterv társaság, a balatonboglári Kápolnatárlatok, a 
Fajó János körül csoportosuló geometrikus absztraktok stb. 
    A No 1. csoport más volt. Nem volt stílusbeli összetartozás, sem közös 
ideológia. 
      Elképzelésünk szerint a csoport tagja lehetett minden művész, akit a 
korabeli művészetpolitika félreállított, vagy valamilyen okból nem jutott 
nyilvánossághoz. Egyetlen felvételi kritérium: a kvalitásos mű. (Ezt is 
jelenti a No 1.) A csoport első, bemutatkozó kiállítása l969. december 12-én 
nyílt meg az angyalföldi József Attila Művelődési Házban, egy frissen 
kialakított, kisgalériában. A kiállítást Frank János művészettörténész rendezte. 
    Két pécsi művészbarátom került hozzám különösen közel: Dombay 
Győző és Bocz Gyula. Ők voltak, akik meghívták a csoportunkat Pécsre, 
mégpedig az ottani orvostudományi egyetem klubjába. Természetesen ez a 
két kitűnő művész is csatlakozott csoportunkhoz, és egy harmadik barátunk, 
Kiss Iván. 
    A megnyitó körül egy kis zavar támadt, mert a kinyomtatott Csenkey 
Éva az utolsó pillanatban lemondta a szereplést (talán félelem fogta el), s 
az egyetem egyik tanársegéde ugrott be helyette. Érdekes volt, hogy mikép- 
pen találkozott a fiatal művészek bemutatkozási igénye, és az egyetemi 
ifjúság vágya, szomjúsága a másfajta képek látására. Ezek a találkozások 
igazi erőt adtak a munkánkhoz, és végig jellemezték a No 1. csoport 
működését. 

Kedves Kálmán, 

köszönöm szíves soraidat, jókívánságaid. 
   Holnap Tihanyba utazom, rendezzük ottani kiállításom, mely - terv  
szerint - ezen a nyáron lesz látható. 
   Örömmel olvasom, hogy ezen az őszön újból nagyobb utazásra indulsz. 
   Végül: tegnap ott voltam a No1 kiállítás megnyitóján - túl sokan voltak  
ahhoz, hogy megnézzem gondosan a kiállított munkákat, de a felületes látás  
ellenére igaz örömet jelentett számomra. Tihanyból visszatérve újból el- 
megyek és lehetőleg egyedül. 
   Adj életjelt magadról! 
   Szíves üdvözlettel, 
                                                                                         M. Ferenc 
70.4.25. 

Az évenkénti üdvözlőlapok kölcsönösek. A levelek ritkábbak, sokszor csak távirati stílusban tudósítanak az eseményekről: 
(postai levlap) 
Kedves Kálmán, 
köszönöm szíves soraidat, örülök, ha a BTM-ben rendezett kiállításomnak  
hasznát láttad. 
   Egyszer látogassál el a Villány-Nagyharsány szabadtéri szoborgyűjte 
ménybe, ott áll egy legutóbb elkészült munkám (márvány), egy másik, fából,  
Nagyatádon az ugyancsak szabadtéri kiállításon. 
   Szeretettel köszöntlek  
                                                                                         Martyn Ferenc 
78. 7. 23. 

Telefonbeszélgetéseinken Martyn kérte, küldjek diákat a munkáimról, így 
azután felvételeket készítettem képeimről és elküldtem Pécsre. 

Kedves Kálmán, köszönöm, köszönjük szíves leveledet és különösen a  
küldött "diákat" - nem mondhatom, hogy meglepetés, mert tudtam, hogy  
következetesen új és jó, újabb és jobb műveket hozol létre. Mégis, így együtt  
a sor áradása nyugtalan mindennapjainkban megállít, elgondolkodtat,  
aztán munkáid sorsa-jövője felé fordítja újabb gondjaim. A "diákat" már  
jövő héten Bp-re viszem - nem írtad, meddig maradhat nálunk - de alig  
hiszem, hogy ezúttal eljuthatok hozzátok. Ezt följegyeztem, remélem, hama 
rosan eljuthatok hozzátok (telefont nem írtál) és láthatom festményeidet. 
   Remélem élőszóval minderről bővebben, a viszontlátásra tehát, baráti  
kézfogással - Martyn Ferenc 

80. I. 17. 

Bálint Endre mondta, hogy pályázzam meg Károlyi Mihályné alapítványát, 
ami lehetővé tette volna, hogy a vence-i Károlyi-birtokon eltölthessek egy 
vagy két hónapot. Álomnak tűnt az egész, hiszen a nyugati utazások erősen 
korlátozva voltak. Háromévenként lehetett nyugatra utazni, és egy hónapra 
korlátozták a kinttartózkodást. Hivatalosan valutája senkinek sem lehetett. 
Az útlevélhez adtak 70 dollárt, ami semmire sem volt elég, ezért mindenki 
"valutakiajánlott", azaz külföldi barátainak itt adott forintot, s kint vissza- 
kapta valutában. Persze ehhez is pénz kellett. A Károlyi Alapítvány pályá- 
zatához két ajánlóra volt szükség. Bálint Endre mellett Martyn Ferencet 
kértem meg, hogy támogassa kérelmemet. 

Kedves Kálmán, 
igazán szívesen aláírom a leveledben jelzett beadványt. Fogalmazzad meg  
magad, irasd alá Bálint Endrével, én ugyanúgy teszem és mindjárt postára  
adom. Azért javaslom az írás megfogalmazását, mert pontosabb ha te  
végezed - azt hiszem, mi általánosabban, hiányosabban írnánk meg. 
   Mindehhez hozzáfűzöm, hogy - véleményem szerint - a magunkfajtának  
aláírása nem sokat számít. Hiszen a foundation-ban is galériavezetőt,  
művészettörténészt kérnek ajánlóképpen. Ezt tapasztalatból tudom és írom,  
de - ismétlem - várom a legépelt szöveget, aláírom és tüstént küldöm vissza. 
   Persze szívből kívánom a vence-i tartózkodást! 
   Baráti kézfogással - 
                                                                                          Martyn Ferenc 
80.3.31. 

A vence-i pályázatból semmi sem lett, ugyanis kiderült, hogy Károlyiék 
csak szállást adnak a birtokon, az ellátásáról mindenkinek magának kell 
gondoskodnia. Nekem nem volt annyi pénzem, hogy a kinti árak mellett ezt 
vállalhassam, így szomorú szívvel lemondtam az utazásról. Volt, aki vál 
lalta, hogy koldusként is kimegy, én irtóztam mindenfajta kiszolgálta- 
tottságtól. Hallottam később, hogy a "vörös grófnő" gúnyos megjegyzések- 
kel illette a mindig koldus magyarokat. 
    Időközben Martyn Ferencet megtisztelte Pécs városa azzal, hogy addigi 
kétszobás lakása helyett felajánlottak a Káptalan utcában egy kis palotát, 
ahol egyúttal múzeumot is berendeztek műveiből. Természetesen a múze- 
um ekkor még nem volt nyitva a nagyközönség előtt. Egyik alkalommal, 
amikor meglátogattam, hosszasan elbeszélgettünk a festőállvány előtt, majd 
megvacsoráztunk a konyhában. - Na most végigvezetlek a múzeumomon 
- mondta mesterem mosolyogva, és átvezetett a már teljesen berendezett 
termeken, ahol ismét megcsodálhattam képeit. Számomra ő volt Szinyei- 
Merse Pálon kívül az egyetlen magyar kolorista, aki nem barna disznózsírral 
festett, hanem bátran használta a színeket. 
   Művészetből megélni szinte lehetetlen volt akkoriban (most sem külön- 
ben), ezért hivatalba kényszerültem. Egy kutatóintézetben szerkesztettem 
egy műszaki folyóiratot. Miután ezt is nagyon rosszul fizették, kénytelen 
voltam mellette alkalmazott grafikai munkákat vállalni: könyvborítókat, 
hanglemezborítókat terveztem, kiállítási grafikákat készítettem. Utóbbi 
munkáim egyre sürgetőbbé tették, hogy belépjek a Művészeti Alapba, mert 
a honoráriumokat a vállalatok csak az Alapon keresztül tudták átutalni. 
Utáltam a kérvényezéseket, a megalázó zsürizgetéseket - ezért halogattam 
ezt a dolgot. 
   Mindezeket megírtam a Mesternek és elküldtem Parancs János verses- 
kötetét aminek borítóján egy festményem reprodukciója volt látható. 

Kedves Kálmán, 
leveled elgondolkodtat és elszomorít - de nem maradtam meg ezzel, hanem  
egyidejűleg írtam Kiss Istvánnak alaptagságod ügyében. Azt tudod, hogy  
mennyire indokoltnak tartom alaptagságod rendezését és sehogysem értem,  
miért maradt el mindmáig. 
   Többször részt vettem "zsüriben", tudom, mennyire formális - ha  
eredményt akarsz, jelen kell lenni. A 9.-i zsüri-re máig nem kaptam meg- 
hívót (a választmánynak vagyok tagja) - szeretném, ha föntebb említett  
levelem elérné célját. 
   Azt is sajnálom, hogy máig nem jutottam el hozzád, kíméletlenül terhelt  
minden napom. 
   Köszönöm Parancs János könyvét - egyaránt érték tartalmában és  
külsőjében. 
   Végül, nem utolsónak - igazán aggódom Bálint Bandiért. Még éljen  
mindnyájunk becsületére. 
   Szívből köszöntlek 
                                                                                Martyn Ferenc 
80. aug. 27. 

Jelentkeztem tehát a Művészeti Alaphoz. Bekértek néhány festményt, majd 
rövidesen értesítettek, hogy egy év múlva jelentkezzem ismét. Fóth Ernő 
barátom, aki a zsüri tagja volt, később elmesélte, hogy képeimet nézve azt 
kérdezték a zsürorok: - Ki ismeri? Mondanom se kell, senki nem ismert - 
Fóth Ernőn kívül. 

Kedves Kálmán, 
olvasom leveled, bosszankodom, nem törődtünk eléggé a dologgal, kétel- 
kedem, megérkezett-e a levelem K.I.-hez, nem kaptam választ. 
   Ha hallgatsz rám, újból jelentkezünk. Igen sajnálom, nem láthattam, mit  
küldtél be. A zsüri? - n’en parlons pas, ebben van némi tapasztalatom,  
tudom azt is, mit jelent a jelenlét. 
   Legfontosabb leveled utolsó szava - igenis, változatlan meggyőződéssel  
kell tovább dolgozni. 
   Kérlek, adj életjelt magadról és remélem, hogy a közeli jövőben látha- 
tom munkáidat. 
   Szíves üdvözlettel -  
                                                                                                 M. Ferenc 
80. okt.25. 

Egy év múlva, hála Fóth Ernő baráti támogatásának felvettek a Művészeti 
Alapba, így eljutottam egyszer-kétszer alkotóházba, és ingyen járhattam 
múzeumokba. Más előnyét nem élveztem a tagságnak. 
   Egy alkalommal a 61-es villamoson összefutottam Martynnal. Mindket- 
ten álltunk, és a bőrszíjban kapaszkodtunk. Az előttünk lévő ülésen egy 
tökéletesen részeg lumpen ült, ölében egy heringes üveg, s a kezében lévő 
hatalmas konyhakéssel "horgászott" az üvegben. Amikor egy-egy halat 
sikerült dárdájára tűzni, mint egy kardnyelő: szájába vette a konyhakést és 
lecuppogta róla a halat. A Karolina úti kanyarban azonban leesett az ülésről 
és üvegestől, késestől kettőnk közé esett, és ott feküdt Martyn lábainál. Idős 
mesteremnek szeme sem rebbent: 
   - Micsoda erkölcsök! - csak ennyit mondott. 
   Látszott rajta, hogy egyre idegenebbül jár-kel a világban, egyre keserűb- 
ben nyilatkozott a kilátásokról, egyre gúnyosabb volt az értetlenekkel 
szemben, és az öngúny sem volt idegen tőle. 
1983-ban meghalt Kaláris, aki társa volt, szövetségese, sőt, talán nem bántó, 
ha azt mondom: cinkosa. 

Kedves Kálmán, 
köszönöm vígasztaló leveledet. 
   Vígasztalan vagyok, meg nem vígasztalható. 
Szivárog szememből könny - 
                                                                                Ferenc 
83. 3. 12. 

Megritkultak találkozásaink, levelet sem váltottunk. Karácsonyi, újévi jó- 
kívánságok maradtak csupán. Két esztendő múlva, 86 évesen eltávozott 
közülünk. Mesterem volt, s mestere volt sokaknak, akik tisztelték és tanul- 
tak tőle. Az utolsó mesterek egyike. Katedrát azonban sohasem kapott. Sőt, 
ahogy most az évszámokat böngésztem a levelein, és visszagondoltam a 
szűk kis Toldi Miklós utcai lakásra, a hivatalos elismerés is nagyon későn 
érkezett: 74 éves volt, amikor Kossuth-díjjal tüntették ki.