|
VASY
GÉZA
Költő - a metszésponton
A Greve-díjas Villányi
László laudációja
Nem törvény ez, de ha a világban körülnézünk, ezt tapasztalhatjuk sokfelé. S nemcsak a lezárt múltra vonatkozóan, hanem a jelenben is, nevezzük akár az ezredvég, akár a posztmodern korának, s nézzünk körül akár Keleten, akár Nyugaton, akár itt a Kárpát-medencében. Hiszen mi mindannyian tudjuk, hogy irodalmunk lírai hagyományokban a leggazdagabb. S aki a kortárs irodalommal foglalkozik, akár egyszerű olvasóként, akár főhivatású szakemberként, az az utóbbi évtizedekben verseskönyvek szinte már át- tekinthetetlen mennyiségével szembesül. Ebben a helyzetben, amelynek okait és lehetséges eredményeit most ne kutassuk, nyilván sokkal nehezebb kiemelkedni. Katonai hasonlattal élve azt mondhatom: már hivatásos ti- zedessé válni sem egyszerű, az ezredesi - avagy régies szóhasználattal élve: az ezereskapitányi - rang eléréséhez pedig már tehetség, jellem és szerencse különös és egyedi összjátéka szükséges. A Parnasszus fejedelmének ve zénylő tábornokává pedig - ellentétben a katonai szervezetek kényszerével - már nem is válhat senki, manapság csak posztumusz érdemelhető ki ez a cím. Ismétlem, tehetség, jellem és szerencse különös összjátéka révén válhat valaki ezeres kapitánnyá. S persze végigjárva az addig való fokozatokat, egy-egy kiemelkedő vers-tett végrehajtása után akár kettőt-hármat is ugorva a ranglétrán. Meggyőződésem, hogy ilyenfajta utat járt be, s ilyenen jár ma is Villányi László. A hetvenes évek közepén indult, legelső könyve bő húsz éve, 1978-ban jelent meg. Jellegzetes pályakezdő kötet: irigylésreméltóan az, a süvöl- vénység, az első megszólalás számos, utólag kiküszöbölhetőnek látszó, de soha nem fölösleges, hanem tanulságos jeleivel. Miként a még szinte gyanútlan kiscsikó, csodálkozott rá a világra versek sorában a költő, alig tudván még valamit a felnőttlét és főként a költőlét megkötöttségeiről: a szabadság korlátozottságáról, a megszólalás felelősségéről, az anyanyelv- hez kötöttség gyötrelmes szépségéről, az eloldhatatlan kapcsolatról. Aztán igen hamar meg lehetett, pontosabban: meg kellett mindezt tapasztalnia, következésképpen: ezt kellett verssé érlelnie. Ennek folyamatrajza követhető nyomon a második-harmadik kötetben. Az első kötethármast újabb három követte egyelőre. Mindenképpen kirajzolódott már az a pályaív, amely az ezereskapitányi címre méltóvá teszi Villányi Lászlót. Különösen azért, mert úgy jutott el idáig, hogy bár több mestertől, többféle iránytól kapott ösztönzést, jó költői egyetemei voltak és inspiratív posztgraduális poétikai szemesztereket végez el újabban is, költői világa öntörvényűvé vált. A kezdeti, jó ösztönű, de még szétszórtnak mutatkozó versvilág után hamar megtalálta a számára járhatónak bizonyuló utat, sőt: utakat, ösvényeket. Költői világa egyéni, ugyanakkor változatos is. Láthatóan kis korszakai, azokhoz szorosabban kötődő témakörei, motí- vumai, hangulatai, verstípusai, poétikai eszközei vannak. Legalább egy évtizede a ciklusosság, a megszokottnál jóval erősebben egyetlen központi mag köré épülő verscsokrok alkotása jellemzi őt. Ezzel, figyelembe véve szemlélet- és előadásmódját, óhatatlanul is visszanyúlt a költészet olyan ősi funkcióihoz, amelyek a mítoszteremtéssel kapcsolatosak. Pedig a pálya első évtizede kevéssé ígérte ezt a fajta folytatást. Műveiben erősen kapcsolódott azokhoz a magyar és európai lírai hagyományokhoz, amelyekre a raciona- lizmus, a tárgyszerű józanság jellemző. Igaz, ugyanakkor a szürrealizmus irányzata, s még inkább az attól részben függetleníthető szürreális látásmód is meghatározó vonásává vált, de főként visszafogottabb, klasszicizáltabb változataival. Ilyenképpen ráció és irráció, tudható és sejthető, kézzel- fogható és képzetes kapcsolatrendszerét, szükségszerű együttlétének, egy- idejűségének józan, az életet értelmesen végigjárhatóvá tevő összhangját kereste. Így közelítette meg az emberi cselekvéseket, beleértve a tudati folyamatokat is. Közben különösen érzékletessé vált az emlékek felidézése. Verseiben az emlék ideje és a jelenlété rétegződik egymásra olymódon, hogy egyúttal a két idősík közti folyamat is beépül a műbe, sőt az a kulturális hagyomány is, amelynek az alkotó már nem lehetett közvetlen részese, amelyet elődeitől tanulhatott el. S ezek mellé az idősíkok mellé egyre inkább társul egy harmadik is: a jövőé. Szükségképpen kiegészülve a feltételességgel. Hiszen a jövő megtörténhet, s többféleképpen. Ha pedig így van, akár a múlt is lehetett, lehetett volna másféle is, az emléke amúgyis kinek-kinek más, sőt ugyanarra a tényre, hangulatra magunk sem egykép- pen emlékezünk. Múlt és jövő többarcúságának metszéspontján az a jelen áll, amely így maga sem válhat egyértelművé, kitüntetett ponttá. Egymásra utalnak az időmetszetek s bennük a különböző lehetőségek, a tények és a képzelet játékai. Térnek és időnek, ténynek és képzeletnek ez az összetett tükörszínjátéka vezet el ebben az egyszerre túlracionalizált és ugyanakkor a legelemibb racionalitást is elhagyni látszó világban egy olyan költészethez, amelyet racionálisan mítoszinak nevezhetünk. Ilyen típusú mítosz szervező erejévé vált a szülőváros Győr, ilyen a Vivaldi-ciklus, s a szabadkai villamos motívumára épülő is. Ez a mitikus jelleg nem vezet el bennünket jelen világunkból, hanem a személyiség teljességének jogáért perel. A jelenlétre mintázott emlékidő, amely a múltra és a jövőre is vonatkozik, azt sugallja, hogy a valódi életben is van valami eszményi, hogy itt is, most is otthon lehet lenni. Ez a költészet nem idealizál, nem patetikus, még csak nem is érzelmes. Tárgyiasság és látomásosság olyan egységét valósítja meg, amelyben az érzelem és az értelem, az igaz és a valódi szép arányossággal utal egymásra, s a különböző verstípusokból a szelíden elégikus költő tekint ránk, aki a múzsa és az ember természetéről örök igazságokkal szembesít bennünket. |