|
VÖRÖSS
LÁSZLÓ
"ostromlott vár
ez toronya inga veri az égi időt"
Tábor Ádám: A váratlan
kultúra
Tábor Ádám 1969-óta írja-vizsgálja azt a posztmodern és neoavantgard szavakkal épp csak körülírható hazai szellemi folyamot és kultuszt, ami "két TÉ között a fű alatt" járta végig az autonóm szellem útját. Spontán emberi kisközösségekben született meg, hamarosan a tiltások köréhez sorolódott, onnan tört ki nagy áldozatok után és jutott végül részleges elismertséghez, a "megkésettek" (mert késleltettek) szellemi szimbolikus "kárpótlásához". A szerző könyvében pontosan rögzíti vállalkozása határait. Cikkei, esszéi, tanulmányai a budapesti Belváros és a peremén egzisztáló művelődési központok, a lakások, kávéházak és presszók világában kicsapódó szellemi mozgásokat követi, a kezdeményező alkotókkal és közönségükkel együtt. Ő maga a hatvanas években még a mozgalmak perifériáján, hetvenes években már centrumában. A nyolcvanasokban élő folyóirat és antológiák szerkesztője, a kilencvenesekben távolibb szemlélője volt. A csoportonként tán elenyésző, de közönségükkel együtt több száz főt kitevő, fiatal értelmiségi körben egyaránt föllelhetők a legális irodalomba csak néha beengedettek, a nyugtalan kísérletezők, a szellemi otthontalanok, a keleti kultúra és misztika környékezői, az eljövendő ellenkultúra fogyasztói és bajnokai, a nyugati technikai és szellemi újítások kiéhezettjei, az "új ködlovagok", a frusztráltak, a forradalmi múltjuk miatt vesztegzár alá ítélt, alapélményüket őrző volt ‘56-osok, azaz a bevett, domináns és támogatott, állami kultúrán kívülmaradottak. Körükben alakult ki az az aktív műveltség, mely a szerző szerint sem magaskultúraként, sem populárisként nem jellemezhető, mely önmagán belül is folyton változik és kivirágzása váratlanul éri a kultúrpolitikát és tán magukat az alkotókat is. Ez a kultúra része a hazai posztmodern kibontakozásnak, gyökereiben a klasszikus avantgardig ér, kísérletező jellegű, a kifejezés és a nyelv birodalmát tágítja és ostromolja, a művészetek újraegyesítésére tesz próbákat, gesztusaiban hökkentő vagy romboló, ugyanakkor régi irányok megújító képviselőit befogadó, a Dada kreatív káoszával kacérkodó és a filozófia mélyrétegét érteni kívánó. A világkultúra egyik hazai terjesztője, és a hazai tradíciók újragondolója. Tehát túl sokféle ahhoz, hogy egységnek tekintsük. Időleges unióját az alkotók mellőzése és a kövült gondolati normák bilincsének együttes feszegetése teremti meg. ("kétszer nem léphetsz ugyanarra a szóra") Tábor Ádám a sorsában összekapcsolt kortársi csoport tagjaként arra predesztináltatott, hogy maga is elszenvedje a mellőzést, szorongattatást és gondosan mérlegelje annak erősödését-gyöngülését elbíró társai alkotói állagváltozásait. Különleges filozófiai készültségének, fogékonyságának köszönhetően szubjektivitását visszafogja elemzőképességének tárgyiassága, ami még vitaszenvedélytől fűtött írásait is pontos érvelés-rendbe készteti. Indítása szerencsés: költő és művészettörténész édesanya, filozófus apa, írók, műfordítók, plebejus sorból értelmiségivé vált rokonok, költő leánytestvér, indulása idején csúcsformában lévő gimnázium (a humán értelmiségieket sűrű rajokban kibocsátó Eötvös gimnázium), kettős kötés az alkotásban (a költőé és a szerkesztőé, egyikben Ady, másikban Osvát a példa). Szellemileg örökizgékony pályatársak, a kávéházak és magánlakások irodalmi rejtekszentélyei, kísérleti létformák - melyekben a hagyomány előírta konok szigorúság és az ellenkultúra ihlette kommuna kísértése egyaránt föllelhető -, találkozás a kísérleti színház és az alanyi film és a pop-art hazai születésével (az első kettőben ráadásul alkotó résztvevőként). Az első szóbeli, kézírásos és megjelent, organikus irodalmi antológiák szerkesztése (Más, 1979, majd a Lélegzet, 1980). A Más elakad ugyan az irodalmi irányzatok és csoportosulások szerveződését gátló monolit hatalmi szemléleten, de a második, akár a mesék királyfia, utat tör, létrejötte sarokkőnek számíthat a mai irodalomtörténetben. Mindehhez a józan, szolid, szűkreszabott háttérként szakszerkesztői munka társul. Veszélyként ott az 1980-as évekbeli találkozás a készülőfélben levő plurális demokrácia híveivel. (A demokratikus és a nemzeti ellenzék, a zöldek akkor néha közös körben még.) Mindezen túl ott az általános irányultsága a nyelv, a szó alkotó értelemben vett újulása iránt. Ahogy egy fönnmaradt dokumentuma őrzi, a logosz és mítosz egyaránt foglalkoztatja. ("a logosz a színről színre való beszéd - a mítosz az a tükör, amelyben megpillanthatjuk ezt a beszédet anélkül, hogy belevakulnánk") A szó-felszabadító erőt érzi Adyban, és ezt veszi észre az induló Tandori Dezsőben, kinek költészeti forradalma a megjelent Töredék Hamletnek kötetben csak Ady Új versekéhez mérhető szerinte. A filozófiai, irodalomelméleti és nyelvszemléleti közelítések szinte átsütnek a kötet írásain. Itt a fokról fokra kialakuló irodalmi portrék, irányzatteremtő és nyelvi-kulturális kísérletek felvillantásának sűrűjében ismerhető fel leginkább Tábor Ádám, a kortárs elemző. (Tájékozódási pontok, főszereplők) A kötet tanúsítja, hogy e kultúra képviselői kezdetben mint teremthettek még kapcsolatot a korábbi avantgard vezéralakjával, Kassák Lajossal vagy a távoli kultúrák felé nyitott Weöres Sándorral és Hamvas Bélával. Segítőtársra leltek a hazainál toleránsabb délvidéki folyóiratok (Híd, Új Symposion) szerkesztőinél, a modern magyar irodalom teljességét közvetíteni akaró párizsi Magyar Műhelyben vagy az 1956 utáni emigrációból visszatérő Bálint Endrénél, az újra fogékony angyalföldi művelődési ház vezetőjénél, a művészfilmeket és klasszikus mozit egyaránt propagáló filmklubokban és abban a látens kultúrkörben, hol helyet lelt a tiltottak csapata. Weöres Kossuth-díját (Pásztor Béla-díjnak elnevezve) 1970-ben nagyrészt körüknek osztja szét, Kassák első organikus szervezésű antológia-köteteiket vette védőszárnyai alá bábáskodva. Kötetében nincs viszont határozott jele annak, hogy szellemi kibontakozásukat az 1963 után új erőre kapott nyugat-európai neoavantgárd meghatározóan befolyásolta volna, inkább a hazai korábbi szellemi források gazdagsága és az amerikai pop-rock és happening virágbaborulása volt ihletőjük. Hamar kialakultak a hazai modern és neoavantgard vezéregyéniségei, kiket Tábor joggal nevez kultúrameghatározóknak. Kiemelt hangsúlyt kap könyvében Tandori Dezső, Szentjóby Tamás, Erdély Miklós, Halász Péterék, Jeles András, Oravecz Imre, Balaskó Jenő, Hajas Tibor, de közéjük sorolja Galántai György, Molnár Gergely, Beke László, Bódy Gábor a kötetben kisebb szerephez jutott alakjait is. Tandori Dezső Tábor Ádámot mindmáig folytonos visszatérő elemzésekre készteti. Tandori tárgyiassága, a tradíció abszurd eltúlzása, eddig elképzelhetetlen szókapcsoló és szóalkotó készsége, félig megvilágított költői képei, paradoxonai és látszólag félbehagyott gondolatai, grammatikai játékai a költészet többdimenziós terét nyitották meg, és gyökeresen felforgatták a "már-már klasszicizmusba hajló nyugat-európai ihletésű magyar költészeti stílust". Tábor hozzáteszi: "...pontosan ugyanilyen költőt vár az önmaga dinamikájába merevedett magyar népiesség. Olyan költőt, aki annak túlságbavitelével, ám egyben a nép igazi problémáinak és nyelvének mély rétegeibe való leszállással belülről lehel belé életet" (1969). Tábor felmutatja: volt idő mikor a neoavantgard legeredményesebben a happening nyelvén értette meg magát, és ebben meghatározó a kezdetben együttesen is fellépő Erdély Miklós, Szentjóby Tamás szerepe. Erdély Miklóst sok követője mára ismertté tette az irodalomban. De pl. Pomogáts Béla 1982-es, különben a maga nemében korrekt monográfiájában (Az újabb magyar irodalom, 1945-1981) nevét még föl nem leljük. Sokműfajú, sokrétű, inspiratív, kísérletező és filozofikus lényét épp e tulajdonságai miatt nehéz bárhová besorolni. Tábor a hazai, undergroundba átmenő posztmodern atyamesterét látja benne, aki univerzális és interdiszciplináris tehetség, építészmérnöki képzettségén túli modern fizikai, asztrofizikai ismereteit éppúgy beépítette művészetébe, akár másfelől a haszid misztikát. Tábor szerint "humora ismeretlen jelenségkapcsolatok felfedezésének kísérlete a képzelet és a nyelv felszabadításával", és jellemző fogékonysága a 20. század új elméletei és apokaliptikus gyakorlata iránt. Hasonlóan árnyalt a kép, amit Balaskó Jenőről ad, aki a tudatos underground részesévé válva a hetvenes évekre megismerte a letartóztatás és a tiltás többféle változatát. Öntörvényű költészetében mindig ugyanazt mondja, de azon belül folyton másra tör. (Hatalmas poémája, a Fasiszta vasárnap Tábor szerint a népi szürrealizmus teljes mondatokat sodró versbeszédével rokon, telítve futurista dinamikával.) Támadja a kádári Nagy Kompromiszszum "álnok vasárnapi" békéjét, a non-komform ‘56-os forradalmi hagyomány kontinuitását képviseli már az 1960-as konszolidáció éveiben. Szentjóby Tamás az első magyar popköltő és happener, pop-artos és konceptualista művész, akit politikai meghurcoltatások után külföldre kényszerít a hatalom (ha már belföldi izolálása nem sikerült). Akcióversei és szövegei, nonkomform kiállásai a kiürültnek érzett, etikai hitelét és világmagyarázóképességét vesztett autoritás leleplezésére vállalkoznak. Tábor szerint a misztikus-katolikus-hermetikus lírától jut el az evilági partikularitásba. Happening-versei a magyar nyelvi közeg átalakulásának "radarjaként" viselkednek, költői nyelve a jelen téridejében élő gesztusból és "a hagyomány aktualizálásának hagyományából" táplálkozik. E versek hatóanyaga a nyelvi-logikai fekete humor és a feszes pátosz egyfajta keveréke, a prózai szöveg verssé válása, amit fölerősít az előadó költő szuggesztív lényének jelenléte, a szó eredeti értelmében "fluxusművész" tehát. Amit keres, végül is egy új világmagyarázat, a művészet új üdvtörténeti eseménnyé avatása. Nem halványabb e körből jött további jelesek portréja sem. Halász Péterékhez Tábort talán saját belső gondolati drámáinak lakás-színházi megvalósult koncepciója és ennek eszmei megszövegezése is köti. (Ház a lakásban írása e bonyolult folyamatok analízise és korhű dokumentuma.) Követi a hazából elűzetett művészcsoport életét az amszterdami és New York-i sikerekig és visszatelepülésükig. Oravecz Imre alkotóvilágát elemezve rámutat az Erdély-Balaskó-Szentjóby underground triásszal közös fellépésére, arra a képességére, hogy sorsát személyes mítosszá alakítsa. Új tradíciókat keresve Celan-Eliot-Pound-Olson-Cummings-Benn-Beckett neveivel jellemezhető atonális, tördeltebb, szárazabb, keményebb hangzású modern lírához kapcsolódva jut el a maga tragikus-egzisztenciális-művészsorsának sajátszabású mítoszáig, majd hopi-ciklusában az egyetemes spekulatív szellemi hagyományok vállalásáig. Hajas Tibor önpusztító művészetét és tragédiába vezető konzekvens életvitelét tán Tábor Ádám hozza először elemző módon premier-plánba, amikor a koncept-art, a performance, a kísérleti filmetűdök itthon hallgatásba falazott, halála évére (1980) külföldön már ismert, szó szerint lángoló prófétáját, mint az apokaliptikus létperspektíva legelső magyar haditudósítóját jellemzi. "Elevent kutató szem, elevenbe vágó elme és megelevenítő formaérzék együtt" indokolja, hogy a II. világháború végén született költőt nemzedéke tán legtehetségesebb magyar írójának aposztrofálja, ki a "veszélyesen élni" étosz komolyan vételébe az önmagával való szabad rendelkezést is beleértve, tiltakozott a bürokratikus hatalomgyakorlás kihívásai ellen önsanyargató akcióiban. Jeles András rendezéseiről is rendre beszámol, de ezúttal inkább a műkritika szintjén. A fölsoroltakon túl legalább félszáz e körben (is) mutatkozó író, művész, alkotó szellemi fejlődésportréihoz nyújt adalékot a könyv. Nem annyira az irányzatok fő "befutóival" - mint Nádas, Esterházy, Petri, Kornis - foglalkozik, bár az utóbbi kettő közel áll hozzá, mint inkább a máig kevésbé ismertekkel: mint amilyen Ajtony Árpád, Algol László, Bálint István, az e körben nagyhatású Gémes János (Dixi), az undergroundtól is visszahúzódó Isztray Botond, Krausz Tivadar, Kis Zoltán, a következő generáció általa nagy költői tehetségnek tartott Kemény István; vagy Lajtai Péter, Marno János, Miklóssy Endre, Molnár Gergely, Molnár Miklós, Najményi László, Rácz Péter, Ungváry Rudolf. E névsor már átvezet Tábor Ádám mindmáig legjelentősebb vállalkozása és annak szellemisége tükrözéséhez, a Lélegzethez. ("1981: Győzött az irodalom!") A Lélegzet előbb hangos folyóiratként (1981-1985), majd 1985-ben (és 1987-ben) organikus antológiákban megjelenő, és 1993-tól utóéletet a Typotex Kiadó hasonnevű sorozatában nyert irodalmi és szerkesztői vállalkozás, mindmáig Tábor Ádám legnagyobb szervezői teljesítménye, mely máig tart. A félszáz szerzői "élő" bemutatkozást háromtucatnyi antológia-bemutatás és fél tucatnál több könyv követte. Sajátos irodalmi seregszemle, melyhez szerkesztőként többen csatlakoztak. (Személyük gyakran változott.) A vállalkozás a "spekulatív egyetemes szellemi hagyomány", a "modern egzisztenciális líra" és a "kutató-mély avantgárd" képviselőit szólaltatja meg, többeknek első publikációs lehetőséget adva! Sok megidézett alkotó e három irányzat egymáshoz kapcsolódását vagy szintézisét mutatja föl a bemutatott munkákban. Névjegyzékükből kitűnne, hogy a Lélegzet keretei roppant tágak, a be nem fogadottak, vagy alig befogadottak széles körét foglalja magába, szemléletileg nem korlátoz. Létével a magyar irodalom és művészet elfogadott műfajait és iskoláit csak lassan szélesítő hivatalos politika merevségére hívja föl a figyelmet. E politika egyébként műfajtól függetlenül is retteg az újabb és újabb "belépőktől". Kétszáz ajtón kopogtató fiatalt emlegetnek már az 1980-as évek elején, akik a JAK megnyíló szelepein át elözönlenék a belterjesen ápolt irodalmi berkeket. Persze még jobban félnek attól a többlethozadéktól, ami a Tábor emlegette "szokásos ígérgetéses-időhúzásos-kifárasztásos taktikák" elgyöngülése után most fenyeget. Az új szellemi fordulatokra kritikusan figyelő Domokos Mátyás írja: ezek "újdonságértéke elveszett, ami nem jelenti azt, hogy esztétikai értékük is megszűnt". Az elméleti paradigmaváltást, ami a Lélegzetből és más gyűjteményes kötetekből árad, korábban a nagyrealizmus-népi szürrealizmus képviselői közül is sokan idegenül vagy éppen ellenségesen vizsgálgatták. Tábor Ádám majd velük vitázva bontja ki reá jellemző debattáns és pontról-pontra visszaérvelő stílusát. Nem véletlenül ebben a vállalkozásában bontakozik ki Tábor reflexív elméletalkotó tevékenysége, melyet a korábbi filozófiai stúdiumok alapoztak. E képessége miatt érezhetjük: a neoavantgárd jövendő "belső" monográfusa szólal meg a könyvben. A költő, a gondolkodó, a szerkesztő. (Balassi Kiadó, Bp. 1997) |