Esőcsepp koppan a lejtős bádogtetőn.
Az lesz a vég, mikor már senki se hallja
Az eső előtti-utáni csendet, csak a fák
Testén fut át valami halvány borzongás,
Valami feszült várakozás előtte, valami nyugalommá
Szelídült vonaglás utána; mikor már nincs
Senki, aki tapintaná az esőáztatta szavak
Puha, lágy kontúrjait, a szavakét, melyek nem
Állnak össze értelmes mondattá, mi több:
Verssé; mikor már senki nem tudja felsorolni
Az esőcseppek betűit, sem elmormolni magában (mint
Egy imát) a koppanó hangok egymásutánjából
Képződött öntörvényű ábécét; mikor már senki se
Hallja az égi zenét, az utcaköveken koppanó
Kottafejeket: szeráfok, kerubok fejét, ahogy
Földet érve szétloccsannak az éteri agyvelők;
Az lesz a vég, mikor már nincs semmi, mi eleredne,
Hiába dörzsölik szemük az angyalok, semmi
Könny, mi zúdulna alá, úgy, mintha végső kérdés, vagy
Válasz lenne, valami megoldás, afféle magyarázat;
Az lesz a vég, mikor nem is eső, de rozsda zuhog, mintha
Egy láthatatlan égi város élné nyüszítve agóniáját,
Dőlnének csikorogva roppant kolosszusai; mintha
Nem is rozsda, de vér zuhogna a tátongó
Égi sebből, melyen át (mint valami lyukon) maga
Az Isten néz minket; az lesz a vég, mikor velőnkig
Hatol a Hatalmas Tekintet, s az Úr könnye
Csorog a csonton - az lesz a vég és
Az lesz a kezdet.