Éjszaka. 
A fiú átvág a városon. 
Áll a hídon, az állomásnál. 
Lassítás nélkül átrobog egy szerelvény. 
Vasoszlop magasodik a híd mellett. 
Nézi a fiú. 
Felmászik rá. 
A tetejére írja: Vagyok még? 

A fiú a vasútállomáson. 
Sorban áll a jegypénztárnál. 
Felszáll egy vonatra. 
Útitársai minden bizonnyal " törzsutasok" . 
Az egyik asszony mondja a másiknak: 
           - Már hetek óta minden nap felszáll ez a fiú. 
           - És leszáll a város szélén. 

A fiú az ablaknál ül. A házak közül kiemelkedik egy, annak is az ablaka. Ezért a néhány pillanatért szállt vonatra a fiú, hátha megláthat valakit az ablakban.  

A fiú leszáll a városszéli kis állomáson. 
Átmegy a síneken. 
Átmászik a temető kerítésén. 
Megy a sírok között. 
Megigazítja az eldőlt virágokat, kisimítja a koszorúk szalagjait.  

A fiú és barátja a folyóparton bicikliznek. 
A bolond megy végig a töltésen, kiabálja: 
          - Dombóvár, végállomás! Tessék kiszállni! 

Megállnak. 
A fiú mondja: 
- Neki úgy tudtam megszólalni, ahogyan elered az eső. 
 

Kirakatot rendez a fiú. 
Zene szól. (A későbbiekben is: improvizatív dzsessz.) 
A fiú egy ablakra lát. 
Az ablakban kisgyerek áll, valaki fogja hátulról. Nézik az esőt. 
Az utcán megy a bolond nő, aki mindent megérint. Lámpaoszlopot, szeméttartót, táblát stb. 

Érkezik a fiú barátja. Mintha egy beszélgetést folytatnának, kesereg a fiú: 
          - Azt mondta, most jobb, ha egy darabig nem is beszélgetünk.  

Teremről teremre megy a fiú. 
Átszűrődő fények. 
Mindegyik teremből éppen kilép valaki, aki mindig csak félig látszik. 
Végül egy különös kocsma. 
A fiú leül az asztalhoz, ahol már várja barátja. 
Hallgatnak. 
A szomszéd asztalnál szaggatott "beszélgetés": 
A sintér: 
          - Álmomban síkos volt mindegyik. Amilyen csak egy élettelen élőlény lehet. Rántottam rajtuk egy erőteljeset, utána már vígan csúsztak a havon. Kisujjamra akasztva vittem a városgömböt, amit először földgömbnek véltem, míg a közelebbi ismerkedés világossá tette, hogy nem föld-, hanem városrészek tarkállanak. Pontosan bejelölték rajta a néhány megfelelő helyet. Ha ódon kapualjban kellett ráncigálnom a tetemeket, még bámészkodást is engedélyeztem magamnak. A lépcsőknek viszont nem tudtam örülni, mert csak látszatnak bizonyult, lefelé könnyebb. A lábmarkolásról áttértem a fülre, majd a szemgödör kínált jó fogódzót, de nehezen viseltem mocskos ujjaimat. A cipeléssel is megpróbálkoztam: térdemmel segítve, csípőmmel tartva. Közben az arra járó gyönyörű lányokkal szemeztem. Végül újra előrehajoltam, így kabátom csücske sárba ért. Befülledt kucsmám alól bűzös lé csorgott szemembe. Legalább megborotválkoztam volna! A városgömböt hónom alá szorítottam, rugdostam magam előtt, vállamra csaptam, de tűlevelek potyogtak belőle csupasz nyakamra, s végigcsúsztak hátamon. A megfelelő helyek sokasodtak, minden kapualjnál meg kellett állnom. Harapást éreztem, ujjaimba nyomódó fogakat, az összezárulni pofa szétfeszülését, ahogy tágítottam a rést mindaddig, míg le nem szakítottam az állkapcsot. Kezemet eltartottam testemtől. Boldog voltam, hogy nem csípnek a szúnyogok. 

Az úszómester: 
          - Figyelnek. Összesöprik mögöttem lehullott hajszálaimat. Naponta odajön valaki egy kérdéssel: van-e pszichológus ismerősöm, nincs-e nálam orrcsepp, hogyan juthat ki a városból, s valószínű: széttárt karom, felhúzott vállam, fejrázásom is felróható lesz valamikor. A piros jelentette a bizonyosságot. Azon a napon piros köröm, piros kövű karkötő, vérhólyag, forradás, pirosra napoztatott hát, pirosra festett száj, szúnyogcsípés villant elém, s mikor mindez hiányzott egy nőről, mikor már-már megcáfolta volna gondolatmenetemet, elémúszva tágra nyitotta piros szemét. Eljönnek a medence köré, hason, háton feküdve, alvást színlelve, kártyázást imitálva, olvasást szimulálva figyelnek, kitetszik ez még az eldobott labda ívéből is. (A gyerekekben sem bízom. Ők azok, akik piros szárú almacsutkákkal rakják ki a rajtköveket.) Sípolnom kell. Ahogy hülyéskednek. Vagyis akaratuk szerint. Mert nem tudom kikerülni a provokáció csapdáját. Pedig ez nyilvánvalóan egymásnak szánt jelzés, röhej, de általam közvetített üzenet. 

A visszatérő: 
          - Várakozásommal ellentétben nem ingerlő idegenség fogadott városában. Ráismertem a párkányokra, az aszfalt kis vulkánjaira, a kéményekre, a taglejtésekre és a hangsúlyokra. Még soha nem voltam ennyire azonos magammal. Üzeneteiben leírta hol találom, de a gondos részletezés a helyszínen érvényét vesztette. Végül rájöttem, nem szabad keresnem. 

Közben szól a zene. 

Hajnalban megy az utcán a fiú. Egy sokemeletes ház legfelső emeletéről mindenféle ruhát dobál ki egy láthatatlan kéz. 

A fiú a vonaton ül. 
Ugyanazok az arcok. 
Az egyik utas: 
          - Az ember csak önmagán keresztül képes nézni a világot. Ezért látja a töredék töredékét. Isten jó - mondja. Isten rossz - mondja. Isten közömbös - mondja. Mintha a szomszédjáról beszélne. 

Ugyanúgy kinagyítódik a ház ablaka. 
Mielőtt leszállna a fiú, a kalauznő utánaszól: 
          - Holnaptól ne vegyen jegyet. 

Kirakati bábut visz a fiú. 
Egy ablak mögül folyamatos telefoncsörgést hallani. 
Megszólítja egy asszony: 
          - Fiatalember, nem a postára megy véletlenül? 

Ingatja fejét. 
Ahogy megy át a városon, futnak a lányok a testnevelés órán. 
Az egyik járdán gyerekrajz. 
Két vonallal áthúzott emberfej. 
Mellette írás: Ezt elrontottam.  

A fiú megáll a templom mögött. 
Kőablakban, kőfigura. 
Tőle kérdezi: 

          - Kinek van joga rákérdezni életünkre? Kinek van joga mondani bárkinek is: hogy tudsz élni ebben a szennyben? ebben a hazugságban? mit akartál valaha? mire jutottál? naponta miért áltatod magad? hogy bírod a megaláztatást? az ostobaságot? kinek joga van egy kérdéssel (még ha igaz is) leteperni, védtelenné tenni egy embert? ki az, aki nem gondolt még egy másik életre, s az elágazásokat tűnődve nem kereste vissza? 

Éjszaka. A folyóparton ül a fiú, a lépcsősor alján. A túloldalon egy sziget fái, alulról megvilágítva. Lányok táncolnak balettruhában. Mindegyik kezében színes szalag, amelynek végét egy oszlop tetejéhez erősítették. Háttal az oszlopnak feszülve egy férfi áll. A lányok úgy táncolnak, hogy a végén az oszlophoz fonják a férfit. 

A dekorációs műhelyben. 
Zene szól. 

Egy fiatal nő: 
          - Meddig adhatja alább az ember? 

Az idősebb dekoratőr: 
          - A végtelenségig, ha lenne végtelen élet. 

Fiatal nő: 
          - Belül már olyan vagyok, mintha pusztulásban bolyonganék. 

Az idősebb dekoratőr: 
          - Majd kopognak. Éppen az elalvás pillanatában. Így bizonytalan: ez még az ébrenlét utolsó hangja volt-e, vagy álmodban az első. Fordítva fekszel ágyakban. Közelebb az ajtóhoz. És felhúzott lábakkal. Mert lehet, hogy abban a pillanatban... s olyan halkan. Lehet, hogy ez az a kopogtatás, amire évek óta vársz. Később már nem kétled: ott állt az ajtó előtt egész éjszaka. Félóránként kopogtatott, de benned minden kopogtatás abba az egyetlen, bizonytalanba süllyedt. 

A fiú némán dolgozik. 
 
Hóna alatt kartonlapokat visz a fiú. 
Futnak a lányok a testnevelésórán. 
Az ablakból a telefoncsörgés. 
Egy részeg kiabálja: 
          - Pucoljatok meg egy ablakot, hadd lássák, milyen koszos a többi! 

Falfirka: Csak a döglött halak úsznak az árral. 
Egy buszon hosszú hajú lány. 
A fiú megáll egy pillanatra. Aztán rájön, hogy nem Ő az. 

Megy tovább. 
Közben mondatfoszlányok: 
          - Szeretem a férfiakon a kockás inget. 
          - Ha elvársz tőle egy mondatot, sohasem fogja kimondani. 
          - Bolygónk párban áll. 
 
A fiú ismét a kőablak kőfigurájánál. 
Kérdi: 
          - Vajon miért a méltóságát adja föl legkönnyebben az ember? 
 
Este. Egy áruház, zárás után. A fiú az utcáról nézi a takarító boltos lányokat. 
 
A kocsmában. 
Zene szól. 
A fiú és barátja egy asztalnál. 
A másik asztalnál szaggatott "beszélgetés". 

A várakozó: 
          - Végigjárjuk minden irányban a város valamennyi utcáját. Akkor ágyunkra fekszünk, reménytelenül próbálunk összehúzóckodni annyira, hogy beborítson takarónk, s míg ránk esteledik, halljuk a repedések változó hangjait. Nyílik az ajtó, belép az, akit vártunk. Araszolva közelít, testünkbe ütközik, kitapogatja arcunkat, de nem veszi észre, hogy nyitva van szemünk, s némi bizonytalankodás után távozik. Fejünk alól elfogy a párna. Arcunkkal érintkezve még megvillan a huzat, érezhető a tollak kuszasága, de már a nyakra összpontosul minden súly. El akar szakadni a tehetetlenül nehezedő testtől, ugyanakkor a levegőben tartja a fejet. Az megkísérel a párnába mélyedni, de csak újabb fájdalmat okoz, így hát figyelünk, várakozunk. 

A bölcs: 
          - Mikor önelégülten hátradőlsz, lazán leejted kezedet, kinyújtod, egymásra illeszted lábadat, és magabiztos szónoklatokat tartasz, akkor indul meg tested mélyéről. Még mosolyogsz amikor szétszivárog és körüllebeg, megkeresve a feltörés és betörés pontjait, esélyt sem adva mindannak, amit oly nagy gonddal alkottál védelmedre. Megijedsz egy apró mozdulatodnál, amire máskor nem is figyelsz, megismétled újra és újra, egyre rémültebben, mert gyanítod a megfordíthatatlan folyamat megindulását. Próbálod elterelni figyelmedet, hátha csak képzelődsz, magadba döntesz mindent, de csak pillanatokra nyugtat, aztán figyeled a keserű lassú szétömlését, tagjaid tompulását. Ahogy kapkodva menekülnél, egyre sűrűbb a szenny, nyüszítesz, lépéseid szánalmasan enerválttá válnak, szétfolysz, összerándulsz idegen anyag érintésétől, nem tudod mire, de állandóan ingert érzel, töttyedsz és kiszáradsz, szeretnél egy könnyed levegővételt, de már semmi sem természetes. Marad az álcázás kísérlete, a röhejesen kimerevített fennkölt ábrázat, a savanyú grimasz, a már létrejötte előtt jelentőségét vesztett mozdulat. 

Az apa: 
          - Keservesen sokat tudhatott meg fiam, amikor ott téblábolt körülöttem, míg én fejszével, késsel, ollóval, szögekkel és kalapáccsal hajót eszkábáltam csodálatára. A vízretevés pillanatában azonban az árboc félredöntötte művemet, pedig zászlót is ígértem. Hogyan gondolkodhat rólam, hallgatva bizonytalan válaszaimat, következetlen kérdéseimet? Nem is tudom miért szidom, ha leszáll a mozgó körhintáról, végigcsúszik a porban, hiszen csak teszi amit én. Éjszakánként lélegzését hallgatom, megérintem, bizonyságul létemre. Néha tőle várom, hogy fölkapjon és cipeljen. 
 
Rajszakkör. 
Szól a zene. 
Aktot rajzolnak. 
A fiú először csak a hosszú hajat látja. Mintha Ő volna, de nem. 
Egy lány szappanbuborékokat fúj. 
A fiúra mosolyog: 
          - Ezt neked fújom. 
 
A fiú a vonaton. 
Ugyanazok az arcok. 
Valamelyik utas mondja: 
          - Képtelen voltam felmenni a lépcsőn. A többiek vidáman szaladtak, míg én úgy éreztem, szakadékba zuhanok, ha túljutok az első, nyálkás lépcsőfokon. 

Ugyanúgy kinagyítódik a ház ablaka. 
Szemben egy idegen nő ül. 
Mielőtt a fiú leszállna, a nő megérinti a karját, olyan bizalommal, mintha a fiú emlékeztetné valakire. 
 
A fiú és az idősebb dekoratőr kirakatot rendeznek. 
Szól a zene. 
A fiú egy ablakra lát. 
Az ablakban lány ül, olvas.  (Odasüt a nap.) 
Jön a bolond. 
Egyenruhában. Kezében egy üveg bor. 
Díszlépés. Valami képzeletbeli hatalmasság előtt megáll, meghajol. Mondja: 
          - Nagyméltóságod alattvalója könyörögve esedezem igazságodnak jótevő sugarához. Kötelességem megtartása közben nem mulaszthatom el azt, ami minden hűséges alattvaló kötelessége, és jelentem, hogy városszerte töménytelenül sok a rosszindulatú ember, aki arra törekszik, hogy lerombolja a tekintélyeket, lábbal tiporja a törvényeket, és az alattvalók lelkében felszítsa a viszály tüzét. Miközben minden figyelmemet arra irányítom, hogy felderítsem a titkos vétkek forrását, esedezve hívom fel figyelmét a mozdulatok anarchikus jellegére. Ráadásul az időpontok is tetszőlegesek. Mintha csak fel akarnák hívni az alattvalók figyelmét arra a lehetőségre, hogy lehet nem engedelmeskedni is. El kell érnünk, hogy az improvizáció, a nekünk nem tetsző kijelentések általános felháborodást váltsanak ki a város minden jóérzésű lakosából. Minden kímélet nélkül ellenőriznünk kellene minden embert, és időnként gondolkodóba kellene ejtenünk hatalmunk valamely megnyilvánulásával a polgárokat; ez többet ér, mint a megfélemlítés. Bátorkodom megjegyezni, hogy meghatározott keretek szükségeltetnek. Furfangos szerkezetekkel irányt szabhatnánk, csipetnyi intuícióval pedig szabályos ritmust teremthetnénk. Nem igaz, hogy nem lehet mindent pontosan kiszámítani. Hűségesen jelentem ezt, Nagy Jó Uramnak, és csókolom köntöse szegélyét. 

Az idősebb dekoratőr súgja a fiúnak: 
          - Színész volt. Nem kapott meg egy főszerepet, abba őrült bele. 
 
Utcán. 
Megy egy férfi, télikabátban. Fejét is különös módon bebugyolálta. 
A fiú, hóna alatt kartonlapokkal rohanna, át a tömegen. 
Pulóverébe beleakad egy lányjelvénye. Mesélni kezd: 
          - Álmomban kisfiú voltam. Beleestem egy folyóba, s a víz alól az utolsó pillanatban húzott ki apám. 

Értetlenül nézi a lány. Kiszabadítja magát. Aztán mennek tovább. 
 
Útkereszteződés. 
Hosszú hajú újságkihordó lány biciklizik. 
A fiú csak áll. 
A lány integet, ahogy kanyarodik. 
A fiú bátortalanul visszaint. 
 
Posta. A fiú áll a sorban. Nézi a postáskisasszonyok mozdulatait. Mögötte mondja valaki: 
          - A bélyegzés lendülete mindent elárul. Ha jól figyelsz, még azt is megtudod, miről álmodott az éjjel. Ha ferdén ragasztja a bélyeget, biztosan szerelmes. 
 
Zápor. 
A fiú beáll egy kapu alá. 
Egyre több az oda menekülő. 
Az utcán megy a mindent megérintő nő, ügyet sem vetve arra, hogy elázik. 

Idős bácsi: 
          - Szívesen meghalnék már. Ha lenne olyan kérvény, azonnal aláírnám, intézzenek el 
gyorsan. 

A járdán növénnyel írt zöld betűk: Szeretlek. 
Elmossa az eső. 
 
A kocsmában. 
Szól a zene. 
A fiú és barátja egy asztalnál ülnek. 
A másik asztalnál szaggatott " beszélgetés". 
A hazatérő: 
          - Akaratom ellenére telnek napjaim. Döntéseim távol esnek terveimtől, esetlegesek, megfontolatlanok. Ismétlődő helyzeteim, helyszíneim különösnek hatnak, fura alakok tudnák igazolni alibimet. Kétségeim támadnak az első kétértelmű mondattól, s nem tudom ki felel, mikor nevemen szólítanak. Végigmegyek a gyerekkori útvonalon, és elhatározom: semmi sem fog megzavarni. Hiába kér egy hang az emeletről mankót, madáreledelt, melegvizet. A kivilágított szobába nézve bizonyítéknak tetszik: mint eddig mindig, most sem látok senkit. Hazaérve mégis tanácstalanná válok. Képes vagyok-e a falhoz tapadva felkúszni a vasgyűrűkön? Vissza tudok-e nézni, ha rámköszönnek? Hová teszem a csomagokat? Áramvonalassá görbülhetek-e a szélben? Esténként hogyan fogjuk fiammal összeilleszteni egyformán görbülő ujjainkat? 

A vándor: 
          - Egy ideig az ismeretlent kerestem. Ismeretlen tájakat, utcákat, szobákat, embereket. Ismeretlen színekben, vonalakban véltem megtalálni valamit. Aztán az ismeretlen idegenné vált, elvesztette minden esélyét arra, hogy hozzám tartozzon. Már csak az ismerőst várom. Ismerős érintést, hallgatást. 

A faun: 
          - Szüntelenül formálódik bennem a válogatott. A játékosoknak nincs egyforma szerelésük, de van valami közös jelleg öltözésükben, s ha netán levetnék, akkor is összetartoznának szemük, hajuk, nevetésük, járásuk okán. A játéktér az egész város. A csapat tagjai bennem ismerik meg egymást. Ha feltűnik egyikük, rögtön köréje teremtődik a többi. 
Bárki, bármikor improvizálhat, nem sínyli meg a csapatjáték. Sőt. Persze rossz napokon hiába kóborolok, nem jön egyikük sem, s kétségbeesésemben feloszlott csapatot látok. Ilyenkor felötlik, mi lenne, ha előállnék, ha mégis csak elsuttognám: " Kisasszony, ön bekerült a válogatottba" . Aztán újra meg újra rájövök, hogy jobb titokban élvezni a cseleket, némelyikük cinkos mosolya úgyis elárulja: sejt valamit.