Tata mocsárba süllyedt hintaszék 
még nem merült el és már nem száll alább kitűnő 
és használhatatlan pozitúra szemlélődésre nem lehetne 
jobb elmerengni a fundamentumon hogy mi mindent nyelt el 
a sár és mi tart minket (no lám a fejedelmi többes) és 
hogy állandó vagy átmeneti a helyzet: körbefog 
valami fellelkesítő töppedtség és a távolban a gáton mintha 
fények csillognának de ne gyanakodjunk holmi öngyulladásra 
vagy az acetilénes verzió sem lenne jobb 
mocsárba süllyedt hintaszék Tata ahonnan 
magától értetődő nem szabadulhatsz beágyazódtál 
mint valami paleolit zárvány a fürdőszoba-padlólapba 
feletted nem repül el semmi vágy-objektum vagy amit annak 
nevezhetnél olyan kék az ég hogy szürke és 
ha rázendít az eső akkor is alulról felfelé esik (bűvész- 
mutatványok az esernyővel - de hát ki visz magával esernyőt 
hintaszékbe) a partról irodalmitáborfoszlányok - ez lenne 
a helyzet kulcsa esetleg - vagy csak a helyi részegség megszokott 
randalírozása a kintfelejtett festőállványok körül 
közben persze minden megbillen kissé és nem a látószöggel 
vagy a hintaszékkel van baj használhatatlan vacak így a perspektíva 
és minden ócska távlat indokolt vagy indokolatlan a rövidülés és 
sehol egy mértékadó staffázsfigura vagy esetleg másoknak vagyunk 
mi az de miféle viszonyítási pont lehet a mélység-mezsgye
                                                  mi-függeléke 
mocsárba süllyedt Tata hintaszék elmaradt séta 
szemlélődéskényszer a tudatparton mozgás éled apró pontok 
lassan lelassulnak remegnek - egyes feljegyzések szerint - 
a londonihoz megtévesztésig hasonlító 
ködpárában de csak az otthonosság idegenségláza ráz lazuljunk 
el 
19.  

Sohasem lehetünk biztosak egyetlen magyarázatban sem. Amikor végre úgy éreztem, mindennek, ami körülöttem rosszul zajlik, magam vagyok az oka, egy ismeretlen ember hangjából áradó szomorúság mindent megkérdőjelezett. És miként a szenvedély képes égni, minden emberben külön pokolként, úgy kapott bennem lángra a kételkedés: vajon miattam szomorkodna-e bárki. Mert abban biztos voltam, hogy az ismeretlen ember, valaki miatt szomorú.  
Ez volt a csapda.  
Éjszakákon át ültem az ágy szélén, szilvakékre fagyott lábakkal, feszült háttal: ha hozzáért volna a merev hátamhoz, hát odébb húzódok, azt nem. Holott igen, minden porcikámmal és idegszálammal, csak tudjam: szomorú volnál értem. De nem történt semmi. Lázas kutatásba kezdtem, könyveket lapoztam fel, tudni akartam, mit jelent nőnek lenni, hol veszi kezdetét: a lányság anatómiai megszűnésével, a gyerekszüléssel vagy mindezektől függetlenül, az évek múlásával alakul ki. Egyszer azt olvastam, hogy nem tudok se "szenvedélyes" lenni, se "reményt kelteni"!, húzza el száját gúnyosan. Még ígérni sem, nemhogy arra tudnám elszánni magam, amire folyvást bujtogatva vagyoki. Hát mire vagyok én akkor jó? Azt gondoltam akkor, egyidőben kell odaadónak, kitárulkozónak és elutasítóan hidegnek lenni: éppen úgy, mintha a kéj pillanatában azt kellene kiáltani: "ne, ó, ne".  Micsoda képmutatás, erre mégse lennék sohasem képes, akárha játék volna a szépség, a test boldogságának pillanatában tagadni éppen olyan volna, mint fel sem ütni a régóta vágyott könyvet.  
Nagyon magányos voltam. Olyannyira, hogy egy időre még Ausztráliáról is elfeledkeztem. Csak sírtam, megállás nélkül hullottak a könnyeim: lestem, lopva figyeltem, megsajnál-e, ha szól hozzám, kicsendül-e a hangjából az a mérhetetlen szomorúság, ami az ismeretlen beszédét halotti koszorúként fonta körbe, hogy bánatosnak lát. Semmi ilyen nem történt. Csak a szarkalábak lettek élesebbek a szemem környékén.  
Gyűlölni kezdtem azt az ismeretlent, aki kibillentett az egyensúlyomból, ellopta tőlem Ausztráliát. Tovább olvastam: hogy ez a bizonyos gyermek nemzessék: ez az egész szerelmi regénynek igazi, habár a részvevőknek is tudattalan célja, hogyan s mi módon érik el e célt, mellékes. Ez segített: már nem törődtem azzal, vajon szomorkodna-e értem, szinte nevetségesnek éreztem magam, hogy ilyesmi eszembe jutott: ugyan ki akarna maga mellé olyan embert, akinek olyan az élete, mint a novemberi szőlőskertben ottmaradt szőlőszem íze. De önmagamban, saját érzelmeimben kezdtem kételkedni: ha egy filozófus azt állítja, hogy a szerelem célja a gyerek, bárhogyan jussunk is hozzá, akkor annak úgy kell lennie. És akkor valami nagy baj van velem, mert mindig azt gondoltam, hogy a kettő nem tartozik szorosan össze, akkor sem, ha egy ponton metszik egymást. A gyerek a női élet legnagyobb, kizárólagos és megoszthatatlan eseménye.  
Ausztrália helyébe én magam léptem.  
Valami nagy baj van velem, suttogtam a konyhában, a kávé gőzét figyelve. Jó lett volna beszélgetni erről, meggyónni valakinek a kétségbeesésem. Régi barátnőmmel a Triglav cukrászdában találkoztunk. Odafelé menet - mint mindig, akkor is késésben voltam -, elejtettem a táskámat, és amíg lehajoltam érte, egy egészen öreg nő lába jelent meg előttem: a cukrászda melletti fülkében álló szobor elé helyezett néhány szál virágot. A cukrászdába belépve már nem akartam elmesélni semmit. Azon a néhány méteren az jutott eszembe, hogy abban a városban, ahol a Nepomuki Szent János lába előtt mindig friss virág van, ott nagy baj lehet a gyónási titkokkal. Ha minden rendben volna, az emberek el-feledkeznének róla.  
Ott, a Nepomuki szobra és a cukrászda közti járdárészen pontosan láttam magam, nem kellettek már a regényírók és filozófusok. Akárha egy tükör előtt állnék: gesztenyeszín hajú, a zakó alól kiszabadult, a szélben lobogó kendővel, a boka tájékán kissé csúszásnak indult fekete harisnyában egy nő, aki leejti az örökké nyitva felejtett táskáját, sietve lehajol, visszadug két Mc’Donaldos happy meal menüből származó plüssfigurát, felállás közben rámered egy öregasszonyra, aki a Nepomuki lába elé néhány szál virágot helyez, és felsóhajt: Istenem, már megint miket találtam ki, csakhogy ne gondoljak arra, hogy itt már tíz éve nem lehet élni.  
A Triglavból vadul rohantam haza, szinte boldogan, hogy végre megszabadultam minden bolond gondolattól, és nyugodtan foglalkozhatom azzal, ami igazán fontos: Ausztráliával.  
   

20.  

Nem találják Amál nénit, ilyesmi előfordul, néhány beteg a reggeli vizit után kimehet, ő is közéjük tartozik. Gyakran látni őket; amint a fák között sétálnak, nem ritkán kézenfogva, mély beszélgetésekbe merülve. Addig is, amíg előkerül, lejegyzem a cáfolatot: a statisztikák azt mutatják. Hogy a gyerek nemét a két ember közti viszony határozza meg, vagyis az alárendelt fél nemének megfelelő gyerek születik; mindez azonban érvényét veszti Somló környékén, ahol a gyerek nemét a bor határozza meg: megfigyelték, hogy azokban a falvakban rendre sok fiú születik, annyira sok, hogy ha házasodni akarnak, egészen messzire kell menniük; a tudósok azt állítják, hogy ennek oka a somlói borban van. Egyébként az is köztudott, hogy a király borának is nevezik, mert a Habsburgoknak szállították, ahol mindig is fiú (elképzelhető, hogy a fiúk születését somlói borban folyó hónapok előzték meg). Emellett azt is tudjuk, hogy Somló hegyén hallottam beszélni: egy magyar gróf Indiába utazott vadászni. A rádzsa vendége volt, és mikor elbúcsúzott, házigazdáját meghívta Magyarországra. Még ugyanabban az évben a rádzsa csakugyan meglátogatta, s akkor egy téli este, baráti poharazgatás közben elbeszélte szívének bánatát. Alighogy megnősült, szép, fiatal nőt vett el, de ő, bár harmincöt éves sem volt, férfiasságát elvesztette. Hiába ment szanatóriumba. Hiába hívatott világhírű orvost. Hiába pasztilla, kúra, injekció, az elveszett férfiasság nem tért vissza. Szegény asszony már a búskomorság, szegény rádzsa már az őrület szélén állt. A magyar gróf nem szólt egy szót sem, csak hivatta a kulcsárt és somlai bort hozatott. Aztán parancsot adott, hogy a rádzsa szobájában mindig legyen somlai, s mikor vendége elutazott, egy láda bort ajándékozott neki. Néhány hét múlt csak el, s a posta Indiából sürgönyt hozott. Ez volt az egész: Köszönöm barátom. Kérek még tíz láda somlait. Itt csak ennyi áll, de a századfordulón kiadott kis könyvecskében, amelynek asszonyi praktikák az alcíme, ezt olvashatjuk: ha férje kedvét vesztette, talán mert a nehéz megélhetés arra ösztökél mindenkit, hogy csak a munkájára gondoljon, Ön pedig nem csak a szeretetét kívánja megtartani, de szerelmét is fokozni, minden este itasson meg vele fél lit. somlai bort. Figyelmességét, nem kell sok idő, ajándék koronázza: férjének szerelmi kedve visszatér, Önnek pedig fiúgyermeke születik. Ilyen könnyű megcáfolni a tudományt, a statisztikát. És ilyen könnyen fogom én ízekre szedni Amál néni hazug, körmönfont meséit, éppen ellenkező módon, ahogyan a tudományos statisztikával tettem: azt emberi történetekkel zúztam szét (még jó, hogy senki nem olvassa el a jegyzeteimet), őt pedig a hisztéria és neuraszténia már megállapított, könyvekben lefektetett ismérvei alapján fegyverezem le.  
Véget vetek ennek a csatának, ami időszakos zűrzavart okozott a fejemben, őt pedig nem gyógyította, éppen ellenkezőleg; mivel látta, hogy hatással van rám, csak mélyebbre taszította betegségében.  
Ajtócsapkodás és a nővér magas sarkú fapapucsának jellegzetes pattogása a folyosón. Már azon se csodálkozom, hogy nem kopog az ajtómon, mielőtt belépne: itt már minden lehetséges.  
- Amál néni a vécében. Talán agyvérzés.  
Kapkodva-tárcsázom a 367-es-melléket, küldjenek át valakit, siessenek, siessenek.  
   

21.  

Ausztráliába a forróság vezetett vissza, ami attól a gondolattól öntött el, hogy annyira kitárulkozva ülök a tonetten, akárha meztelen lennék, miközben mutatóujjam a költő kezébe helyezem, nézze, tapintsa meg a redőit: vagyok-e annyira kötelességtudó, hogy megírhatom a leveleimet.  
De ő nem válaszol, hogyan is tenné, egy ilyen semmiséggel, mint én, miképpen is állna szóba. Csak mosolyog huncutul, nyakkendőjét, azt a pillét igazgatja.  
Hát hordjon le?  
- És másra, kedves kisasszony, nem használhatná a mutatóujját? Lapozásra tán - teszi hozzá kedvesen. És mintha lazítaná azt a feszes pillét a nyakában.  
Felöltözöm, felemelkedem a tonettről.  
- Meztelenül - mondom a könyvesbolt tulajdanosának, milyen jó...  
- Benne van az Összes versekben - vág közbe ő, Pacsirta székének vörös szakállú örököse, és már hozza is - ha keresel valamit, rögtön megteheted - teszi hozzá -, tudom milyen bolond vagy, minden rögtön kell neked, mindennek a nyomára akarsz jutni, hogy nyugtod legyen és írhassál. Hát fellapozom. Szoknyám szövete perzseli a tonettet, ahogy mutatóujjam odatalál: Pille. Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre / szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét, / mely most erre röpül, egymásra ájult, / őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát / a méz örömével, szárnyait veregetve / ragyog a napban s úgy táncol hátra-előre, / mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék, / a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan / és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.  
   

22.  

Ráfektettük az ágyra, bal kezével riadtan gyömködte a felcsúszott lepedőt, az alóla kikandikáló nejlondarabot akarta eltüntetni. Megértettem: nem akarta, hogy azt gondolják róla, szükségből tettük oda. Segítettem neki: mindenki tudja, Amál néni, hogy ez csak rutin, ezen az osztályon minden ágybetétre nejlon kerül a lepedő alá, ne törődjön vele, tudjuk, hogy maga soha...  
De nem tudott válaszolni, rámnézni, és az álla se mozdult, nem kezdett önálló életet. Nem engedtem, hogy elvigyék az osztályról, átvigyék a másik épületbe, rácsos ágyba fektessék, fáslival kötözzék a rácsokhoz kezét és lábát - nehogy leessen, ha vérrel borított agyának valamely homályos zuga parancsot adna az indulásra -, pedig nincs remény, ezt mondta a kolléga. Ezért nem akartam soha orvos lenni. Nem a vér, a sebek, a szike és a fűrész, nem a gyomor és belek, a gyógyítható betegségek vagy a megállapítható stádiumok (ami alapján - a statisztikák tükrében - meghatározzák a még megélhető éveket, hónapokat vagy heteket) miatt: az agyvérzés tartott vissza; a tehetetlenség. A kommunikáció megszűnte, ami néhány naptól a halál pillanatáig is tarthat. Emiatt választottam olyan területet, ami éppen a kommunikáción alapul, ahol a beteggel való beszélgetés legalább olyan fontos, mint a gyógyszerek.  
Ha Amál néninek eltörik a bordája az eséstől és átszúrja a tüdejét, ha rosszul lesz és a vizsgálat gyomorrákot állapít meg, még beszélhettünk volna. De ha az agyban szétrobban egy vérrög, akkor csak a szótlanság és a várakozás van, a remény, hogy lehúzódik a vér, bizonyos funkciók újra életre kelnek, bizonyos képességek - kitartó gyakorlással - újra elsajátíthatóak. Nagyon öreg már - így a kolléga -, az esélye... Nem akartam végihallgatni. Elszállt belőlem a csatavágy, csak azt kívántam, hogy ez a borzalmas öregasszony, ez a lélek-taktikázó, ez a bajai szőlők rejtekén élő vad feminista ráncai mélyén fénylő szemével engem lessen és újra meséljen. Önző és etikátlan magatartás volt ez a részemről. Amál néni persze pontosan tudta, hogy egy tigris, egy asszonytigris nem köthet kompromisszumot: este nyolckor halt meg. Nem voltak hozzátartozói, hát magam pakoltam össze a holmiját, virágmintás pongyoláját, evőeszközeit (a kórházban enni adnak, de a kanalat mindenkinek otthonról kell hoznia), három bugyiját és egy hálóingjét, a fogkeféjét és a sárga szappantartóját. Az ágya melletti fémszekrény csikorogva nyíló fiókjában, az "eszcájgot" rejtő valamikori 3 kilós Fax mosópor vászonzsákjából átalakult konyharuha mellett egy fehér reklámtasakot találtam, amelyen kék körben piros betűkkel hirdette magát a Trgopromet. Csak este néztem bele, miután a kórtermekben eloltották a lámpákat, a folyosón pedig nem hallatszott más, csak a Kosava tévéállomáson egymást követő zeneszámainak monoton zaja és a képernyőt bámuló két ügyeletes nővér trécselése.  
Már nem volt szokatlan az izgalom, amellyel a műanyag reklámtáska összesodort fülét a kezemben tartottam: ugyanígy vettem a kezembe azt a könyvtári példányt, amit a szomszéd utcában lakó nő a kezembe nyomott: csak akkor félelemmel volt vegyes az izgalom, most pedig reménnyel. Nem tudom, miért. Azt reméltem volna, hogy kiderül: nem tartott száraz nőnek egy betegem? Feljegyzéseket vártam, amelyekből kiderül, hogy nagyszerűen kezeltem őt, igazolást?  
Igazán mély lehetett a kétségbeesésem, ha azt gondoltam, hogy egy beteg - még akkor is, ha az Amál néni az asszonytigris - nem a saját élétének cserepeit hordja magánál, kéri be szomszédasszonyától a kórházba, hanem az orvosával foglalkozik.  
A csomagban egy festmény fotója volt, a hátoldalán lila-pecsét, szabályos rubrikákkal, amelyekben a következő állt:  
VM: 1-026/48  
IM: 0l. 06. 50.  
szign: K. M.  
olaj, vászon  
és egy kézzel írott jegyzet: hátold: "ne feledd: a kékkő, ha akarjuk, könnyedén lebegő, puhán guruló égdarab, a határtalan, tiszta levegő illatával".  
Az adatokat nem tudtam megfejteni, de annyi kiderült, hogy a fotón látható festményre olajfestékkel vitték fel a színeket, a vakító kék eget, a Strossmayer utca egyik furcsa, manzárdtetős épületének részletét és egy mosolygó, se fiatal-se öreg, se szép-se csúnya nőt, akinek úgy izzott fekete ruhás teste az ég és az épület közé zárva, akárha a föld minden szenvedélyének poklát magában hordaná, és a kép sarkában, a nő lábainál a szignatúrát és a dátumot: 1. jún. ‘50. K.M. Legalább ennyit megértettem a pecsét hivatallila rubrikájából: a képet 1950. júniusában festette egy K. M. nevű festő. De nem értettem a jegyzetet. Nem Amál néni írta oda, hiszen ugyanaz a kézírás, mint a rubrikák adataié. Vagyis a festmény hátoldalán lehetett. De minek kellett ez a - valamelyik intézményből eltulajdonított - fénykép Amál néninek?  
Nincs túl sok fantáziám, ezért is nem iratkoztam a gimnázium humán tagozatára. De mindig szerettem volna, hogy megbolyduljak és csodát lássak: ezt kerestem a betegeim lelkében. És most a csoda talán itt van az orrom előtt, de nem értem, nem értem.  
A kopogásra igennel kell válaszolni. Osztályunk vezetője lépett be, kezében két bögrével: még jó, hogy már mindenki befőzte a paradicsomot. Az elmúlt napokban teljesen megőrjített az illata. Szerencsére nálunk nem lehet ilyesmit csinálni, túl szűk a hely. Elszállítom az anyósomhoz az ötven kiló paradicsomot, és két napra otthagyom a feleségemet meg a gyerekeket: ők az üvegeket mossák, bár szerintern inkább csak folyatják a vizet. Mi ez a fotó? Nocsak: Amál néni is volt fiatal, ezt gondoltam. De hogy lefestették? Látod, ezt nem tudom megszokni a halálban. A bennünk rekedő kérdéseket. Különben csak annyit akartam mondani, hogy megérkezett a fax a minisztériumból. Csöppentenek valamit. De hogy miért este faxolnak?  
Ilyen egyszerű. Ilyen könnyedén lopják el tőlünk a csodát. A festményen tényleg Amál néni volt, hogyan is ismerhettem volna fel, amikor egyfolytában csuparánc arca volt előttem, ahogyan beszél: Kristo, a legszebb bunyevác lány a halálba itta magát a kékkővel.  
A reklámtasakban egy kicsiny könyvet találtam még, néhány aláhúzott sorral. De ha figyelembe vesszük a művészetét körülvevő fojtogató közönyt, a képzőművészeti kultúra úgyszólván teljes hiányát környezetében, a kultúrpolitikát, amely az anyagi lehetőségek alsó határán hosszú éveken át kicsinyes demagógiával igyekezett kisminkelni a valóságos helyzet arcát, ha mérlegre tesszük a képzőművészeti nevelést lekicsinylő és pedagógiai munkásságát akadályozó körülményeket, ha felmérjük az erkölcsi támogatás úgyszólván teljes hiányának visszahúzó, pusztító mivoltát, Vinkler Imre művei - tényleges esztétikai értékük mellett - egy, a szemünk láttára és közreműködésünk által kiteljesedett tragikus emberi sors dokumentuma is. Ezek a sorok a könyv utolsó oldalán vannak, amit egyébként Sáfrány Imre írt. Sáfrány, akinek Amál néni még a nevében se volt biztos - vagy úgy tett? Mindvégig játszott volna velem?  
Becsuktam a könyvet.  
Ennyi.  
Elvesztettem a csatát...  
...Ha nehezen is, de beindultak a dolgok. Az osztály helyzete most se jobb, mint a nyáron volt, akadozik a fűtés, a gyógyszerekből is kevés van. De mindezzel már alig törődöm: nem teszek mást, csak hallgatom a csoportamba tartozó betegeket: jórészt nőket. Igaz, hogy senkinek nem merném bevallani, de sokuknak ez az igazi segítség. Tegnap egyikük azt mondta, mielőtt hozzánk került, éveken át hordta a virágot a Nepomuki Szent János szobrához, abban a reményben, hogy valakivel olyan kapcsolatba kerül majd, hogy el meri mondani kételyeit, fájdalmait. Zavartan nevetett: nem hittem volna, hogy ehhez ide kell kerülnöm.  
Ircsin és a hozzá hasonlókon csak az állandó gyógyszeres kezelés segít. A szülei itt jártak: úgy hallották, Crna Gorában van egy kolostor, ahol a lányukhoz hasonlóknak adnak otthont. Azon gondolkodnak, oda viszik Ircsit. Egyetértettem velük. A nyáron még tiltakoztam volna, a gyógyszerek és a terápia mellett kardoskodva.  
Ennyi.  
De mielőtt véget vetek ezeknek a jegyzeteknek, annyival még tartozom egy öregasszony emlékének, egy igazi asszonytigrisnek, hogy elmondom: bent jártam a Városi Múzeumban és a custosnak megmutattam Amál néni fotóját. Mindabból, amit elmesélt, ide csak annyi tartozik, hogy a képet K. Miklós festette, aki 1906-ban született Szabadkán, a két háború közt egy képkeretezőnél dolgozott, több csendéletet is festett, néhánynak még a nyomára lehetne bukkanni. A múzeumnak az az egyetlen festmény van a birtokában, amelyet a fotó is ábrázol. Egy idős nő hozta be a ‘70-es évek elején, amikor több hagyaték megvásárlását tette lehetővé a művelődésügyi minisztérium. A festőnek, akiről biztosan lehet tudni, hogy az ‘50-es évek elején sokat volt együtt az akkor újságíróként dolgozó Sáfránnyal - ezt maga a művész mesélte, amikor egy alkalommal a múzeumban járt, és meglátta a festményt. Akármennyire is szűkszavú volt, annyit elárult, hogy erről a festőről legtöbbet a Vinklerről írt könyvének egy passzusa árul el. Sajnos azt nem mondta, hogy melyik -  néhány évvel később nyoma veszett.  
A kékkőről a custos semmit se mondott. De én tudom, hogy az valóban könnyedén lebegő, puhán guruló égdarab, a határtalan, tiszta levegő illatával. Nincs túl sok fantáziám, de abban biztos vagyok, hogy ez csak két dolgot jelenthet: a művészetet és a szerelmet. Kristo halála pedig - ez már jobban a szakmámba vág - Amál néni élete attól a naptól kezdve, hogy a festőnek nyoma veszett.  
Nem kínlódom.  
És nem gondolom, hogy baj, valami nagy baj volna ezzel a várossal. Talán a kelleténél több a por, és mélyebbre temeti az emberekben az indulatokat, talán a Nepomuki szobra is rossz helyen van egy fülkében, falak közé zárva. Talán az utóbbi néhány év túlságosan megviselte a nőket, de nem jobban, mint az azt megelőzőek a férfiakat. Minden, ami történik arról szól, hogy az idő elengedte az ittlakók kezét, kicsusszant ujjaik közül, akár egy puhán guruló égdarab. És nehéz így élni. Azok, akik hozzánk kerülnek, talán nehezebben bírkóznak meg ezzel, de ugyanolyanok, mint a többiek: azt kívánják, hogy valaki meghallgassa őket, úgy símítson végig a lelkükön, érintse meg a testüket, akárha meztelenek lennének: hogy tudják, élnek.  
Ennyi.  
   

23.  

Újra nyugodtan telnek a napjaim. Amióta rnegfogalmazódott bennem a születésnapi történet, már nem akarok elmenni. Abban a történetben fejtettem meg az egyetlen olyan álmomat, amelyben Ausztráliában éltem: nem volt velem a gyerekem, vagyis velem volt, de egy másik. Eleinte nem értettem, megszakítottam a nyaralást, és a forró vonaton hazautaztunk. Most már tudom, hogy az álom nem is figyelmeztetés volt, inkább maga a szigorú valóság. Hiszen nem hagytam volna itt őt, akkor is, ha magammal viszem? Ismeretlenné, mássá vált volna, olyasvalakivé, akinek nem mesélhetek arról, hogy meg kell tanulni egy betemetett folyó partján élni, ahol az utcák mind egyirányba vezetnek, nem védenek, nem mosnak alá és nem emelnek ki, mint a végtelen tenger.  
Nyugodtan telnek a napjaim. Belemerülök Ausztráliába, ami puha, akár a vatta, és védelmet nyújt: megóv mindentől, ami a jelenre emlékeztetne, erre az ismeretlen jelenre, aminek semmi köze a múltamhoz, a terveimhez, a vágyaimhoz. Semmi köze hozzám. Esténként felolvasok, mesét már ritkábban, inkább részleteket valami enciklopédiából: álomidő: az ausztrál bennszülöttek hite szerint növényi, állati és emberi őseik teremtették a világot és benne mindent. A teremtés folyamatát nevezik álomidőnek. A róla szóló sok-sok dal és monda szájhagyomány útján az ősöktől az utódokra öröklődik.  
És az álmos kérdésre, hogy nálunk is létezik-e álomidő, nagyon nyugodtan és őszintén válaszolom: minden idő az, ha akarod.