(A más élet illúziója) 

A mai jugoszláviai magyar irodalomban Lovas Ildikó és Szathmári István indult el az urbánus életérzés megfogalmazásának útján, teljesen áthatva a Szabadka városa által kisugárzott mágneses erőktől, illatoktól, színektől, hangulatoktól, belekábulva a szecessziós Zsolnay-kékekbe és -zöldekbe, az ostorfák őszi aranysárgájába, a kertvendéglők sörhabos zsongásába, a közeli tó, Palicsfürdő szerelmeket rejtő árnyas sétányaiba, a nosztalgiába, a valamikor volt, vagy sohasem létezett más élet illúziójába, egyszerre kötődve a két szabadkai őshöz, Kosztolányi Dezsőhöz meg Csáth Gézához, és inspirálódva a még mindig a városban motozó árnyékuktól. 
Természetesen nem ők az egyedüliek, akik a prózaírásnak a város által meghatározott pozícióját választották irányadónak. Brasnyó István úttörő munkája, a Família (1979) című regény a Monarchia kisvárosának világát merevíti pillanatfelvételekbe, Bordás Győző regénytrilógiájának eddig megjelent két kötete (Fűzfasíp, 1992; Csukódó zsilipek, 1995) is várostörténet ugyan, de a bácskai kisváros csupán kerete az 1910 és 1923 közötti társadalmi történéseknek, a vajdasági magyarság szempontjából oly fontos módosulásoknak. Kontra Ferenc és Jódal Kálmán urbánus novellái pedig végső soron nem konkrét helyhez, hanem a polisz által indukált, elembertelenítő lelkiállapotokhoz kötődnek. Brasnyó regényét kivéve az említett irodalmi megközelítések egyikének se a nosztalgia a motorja, míg lovas és szathmári prózaírását éppen az el-, illetve visszavágyó nosztalgia határozza meg. 
 

(A feminin novellista) 

Lovas Ildikó első novellái az Új Symposion folyóiratban és a fiatal prózaírók antológiájában (A varázsszobor, 1990) jelentek meg. A kritika ezekre az írásokra is felfigyelt már, majd egyöntetű lelkesedéssel fogadta a fiatal író első önálló kötetét. A megváltozott tematikájú, szerkezetű, hangvételű és nyelvezetű szövegek minősítő bástyája mögül aztán olyan megállapítások is elhangzottak, hogy a korábbi novellák nem is voltak olyannyira jók, mint az antológia mezőnyében tűnt, bár a fiatal prózaírók munkáit meghaladó novellateremtő eljárásokat kép-viseltek. Ezek az útkereső novellák is felkeltették a figyelmet, mindenekelőtt a költészetet megidéző szerkezetükkel, érzelemközpontú szemléletükkel, lírai hangvételükkel. Történeteket mondanak el ezek a novellák is, akárcsak Lovas Ildikó későbbi munkái, de a szokványostól eltérő módon ezek a történetek az emberi bensőben játszódnak le, a valóság és a képzelet, a külső és a belső síkok folyton egymásra csúsztatása által légiesítve magát a történést. "Megnevezhetetlen, eksztatikus állapotban felszínre törő életérzések kimon-dására törekszik a szerző, miközben nemcsak saját élményeire koncentrál, hanem annak a külvilágra projektált hatását is figyeli, a tárgyak feltételezett érzelmi vibrációit is érzékeli, és nem utasítja el a világ panteisztikus átélésének lehetőségét sem. Mindez helyenként archaikus nyelvhasználatban, barokkos szózuhatagokban, indázó mondatokban realizálódik. A helyenként erotikus töltésű írások szövetébe lágyan belefonódik az irónia is" - írja A varázsszobor gyűjteményben megjelent két Lovas-novella kapcsán a kötetet szerkesztő Toldi Éva. A történet központi kategória Lovas Ildikó prózájában, bár Bori Imre éppen a történet hiányáról beszél novellaírásával kapcsolatban. Bizonyára nem véletlen, hogy második kötetének éppen A másik történet címet adta. Ez a két vékonyka novelláskötet és az 1996-ban A szerelemről címen a Híd folyóiratban közölt hosszabb prózarészletek (tulajdonképpen egy regény részletei) elegendőnek bizonyultak írói tehetségének látványos elfogadtatásához. Bori Imre a legújabb irodalomtörténetében (A jugoszláviai magyar irodalom története, 1998) egy teljes oldalt szentelt a fiatal alkotó munkássága bemutatásának. 
 

(Kalamáris) 

Lovas Ildikó első novelláskötetének szövegei alapján már több olyan lényegi összetevőt emelhettünk ki írásművészetének meghatározó jegyei közül, amelyek későbbi szépírói munkájának is fontos elemeivé váltak. Elsőként a lírai költők jellemzőjeként ismeretes alanyiságot említhetem e jegyek közül, ami a novellákban a világgal szembeni védtelen érzékenységgé fokozódik fel, miáltal pedig az érzések, benyomások felnagyítódnak és rátelepednek a szöveg elbeszélő vonulatára. A hangsúlyozott érzékenység mellé kívánkozik a feminin érzékiség megjelenítésére való készség kiemelése, ugyanis Lovas Ildikó íróságában büszkén vállalja és nyomaté-kosítja női mivoltát, néhol szövegszerűen, máshol áttételesen. Az említett két jellemző vonás a novellák szemléleti síkjára karakterisztikus, a harmadik inkább a tartalmi-tematikus szintre vonatkozik. Ez az általános vonás a szerzőnek a Szabadka városa iránt érzett féltő vonzalmaként fogalmazható meg Kosztolányi Dezső és Csáth Géza jelképiséggé magasztosuló öröksége, s távolról sem utolsóként az eddig felsoroltak megjelenítését lehetővé tevő nyelvi-stiláris adottság. 
Mindez tömörebben is megfogalmazható, maga a szerző foglalja a következőképpen össze íróságának lényegét: "...nem láttam az életet, csak a várost, a házakat, Kosztolányik lábnyomát". Természetesen az életet is látja az író, de csupán a nem-élet, vagy alig-élet, saját szavával "mintha-élet" minősége iránt fogékony. A kilátástalanság, a létbizonytalanság fogalmazódik meg már a kötetkezdő, Levelek című novellájában, amelynek színhelye jelképszerűen Szarajevó, az események idején még a béke és a továbblépés reményét éltető barátság városa. Lényeges, hogy ez a szöveg, akárcsak a kötet végefelé olvasható Képek című novella, még a teremtett alaphelyzet szerint is fiatal nő írása, amelyben leplezetlen érzékiséggel, a mindennapok erotikájának felmutatásával vállalja az író azt, hogy nő, azt, hogy fiatal - mégis a reményvesztettség mozgatja a kezében a tollat. Ennek a desperáltságnak a szemléleti meghatározóvá váló lombosodását bizonyítja a kötetben már a második novella, amelyben az élet látszatszerűvé válását fogalmazza meg a szerző: "A város lakóinak élete már régóta a »mintha« jegyében telt. Többek között úgy tettek, mintha élnének, mintha az ő városuk még mindig az egyik legfejlettebb, legszebb épületekkel körülvett kis birodalom volna, a lakosok, nemzeti és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül - ahogyan ezt az újságok és egyéb tömegtájékoztatási eszközök hangsúlyozni szeretik - kölcsönös megbecsülésben és kellő civilizációs közönnyel járnak munkára, szórakozni és szeretkezni, mintha a város közelében elterülő tóban meg lehetne fürdeni, halat fogni vagy homokvár építéséhez homokot bányászni a tóból. De mindez nem így volt. [...] Ki emlékszik arra, hogy volt idő, amikor locsolókocsi járta a kandeláberes utcákat, sűrű vízsugárral mosta a kövezetet, csapkodta le a lányok lábát, amiért oda lehetett szólni nekik, elküldeni őket a ... anélkül, hogy megremegne a gyomor: »Nem köt ezért belém az a szembejövő, idegen akcentussal beszélő három?« Bár az odaszólásra már sor sem kerülhet, hiszen régóta nem locsolják az utcákat. A szürke por finoman lepte el az őslakosok lelkét. Ekképpen csináltak hát úgy, mintha élnének." 
Ez a "mintha-lét"-érzés nyomasztóan üli meg Lovas Ildikó minden írását, a szerző allegorikus áttételek útján igyekszik tudatosítani - vagy csupán magából kiírni? - azt a borzalmas felismerést, hogy szülővárosa, s vele együtt tágabb pátriája a "Vergiliusok földjévé", egy halott nép földjévé lett: "Fájdalom számomra, hogy életem legszebb szakaszában egy más világ érkezett el a helyre, ahol egész életem leéltem, egy más világ, amely szerint a latin nyelv oktatására nincs szükség, mert nem mindenki tanulhatja, s még kevesebben értik meg, arról nem is beszélve, hogy még ezeknél is kevesebb emberben van meg az akarat a nyelvtanulásra. [...] Nyomorogtam, s nem értettem máshoz, mint amit több éven át tanultam, s nem mehettem máshová, hisz Vergiliusok földje sem létezett már." 
Lovas Ildikó érző alanyisággal szemléli városának depoetizált jelenét, érzelmesen idézi a múlt "keserűmandula-ízű történeteit", s noha hőseinek sorsa, az elmondott események az érzelgősség határát súrolják, a szerző írás közben soha nem esik se a rózsaszín sziruposság, se az émelyítő keserűség csapdájába, megnyugtató nyelvi-stiláris készsége biztosan vezeti a kötetbe foglalt novelláiban. Tiszteletre méltó prózaírói eszköztárával jeleníti meg a poéta szemével látott és láttatott világot. A túladagolt keserűmandula-íz a történetekben egyáltalán nem zavaró, akárcsak a színes tinták hiánya sem - azok csak elmaszatolnák az életet. Mert Lovas Ildikó "történetmondása az érzelmi és lelki szféra »eseményeit« járja körül: színekből, ízekből, hangulatokból, sejtésekből keletkezik az a miliő, amely sajátossá teszi szövegeit." Ez teszi, hogy első kötetében, annak ellenére, hogy kirajzolódik a város vázlatos képe és története, épületek és emberek történetét mondja el vagy három emberöltőnyi távolságot idézve meg, folyton a kimondhatatlan tartományának a közelségében (Toldi Éva) jár. 
 

(A másik történet) 

Ha Bori Imre továbbra is kutat a nem létező, a mindmáig megíratlan vajdasági létregény előkészítő fejezetei után, akkor Lovas Ildikó második prózakötete, mindenképpen megérdemli az önálló szócikket a létregényt előkészítők felsorolásában. Korábban is akadtak ugyanis olyan szerzők, akik a vajdasági életteret a pokol földi tartományaként, puszta országként, vagy egyenesen Pannon-pokolként fogalmazták meg. Lovas Ildikó azonban pontosabb és alaposabb tőlük: szövegeinek gyűjteményében mélyrehatóan részletezi, hogy a Szabadkára fókuszált vajdasági élet tulajdonképpen a pokol tornácán folyik. 
Furcsa hely ez a Seól, az ószövetségi alvilág, az örömtelen, sötét árnyékvilág a Föld legmélyén, a holtak lakóhelye, ahová gonosz és jámbor egyaránt alászáll, s fölöttük nem múlik az idő, így a Seól lakóinak örömtelensége és boldogtalansága az örökkévalóságig tart, mert ha ugyan múlna is az idő, csak keserítené az élettelen lények sanyarú sorsát, mert számukra nem adatott meg a feltámadásnak még a reménye se. Lovas Ildikó a kilátástalanság és a reménytelenség koncentrikus köreibe zárt élők létét ebben a metaforikus Seólban - ha lehet - még súlyosbítja. Azzal, hogy megadja nekik a távozás, a pokol tornáca elhagyásának lehetőségét. Elbeszéléseinek szenvedélyektől hajszolt hősei azonban ezt a lehetőséget - éppen a város mágneses vonzóereje és kegyetlen hálátlansága ütközésének következményeként -, csupán egyetlen módon, az öngyilkosságban képesek megvalósítani. 
A szabadkai kultúrhagyományok tárgyi és szellemi referenciáihoz kötődő szövegek legjobbja, Az üveggolyó is homokból van című, tanulmányszerű alapossággal magyarázza és indokolja a vázolt Seól-beli lét motivációját, ám emellett még egy lényeges elemet tartalmaz: a por dicséretét. Legutóbb Bordás Győző regénytrilógiájának második kötetében olvashattunk már-már ódaszerű magasztalást a délvidéken korábban alkotók által a maradiság, a földhözragadottság és a provincializmus jelképének tekintett porról. Hozzá hasonlóan Lovas Ildikó is pozitív értelmezést, szerető szavakat ajándékoz ennek, a folytonos újrakezdés lehetőségét magában hordozó közegnek. 
A könyv tanulmányértékű utószavában Tolnai Ottó kiemeli, hogy a szerző olykor szenvedélymentes, hideg tárgyilagossággal nyúl témájához, úgyhogy novellák helyett inkább tanulmányok, vagy még pontosabban, szövegek kerülnek ki a keze alól. Valóban, formai szempontból alig pár szövege minősül novellának, zömük narráció, a Szabadkáról című, vagy a már említett,  pedig egyenesen az esszével mutat rokonságot. Az előbbi bevezető részében írói módszerét értelmezi és hitelesíti a szerző, fegyelmezettebben és pontosabban, mint máshol a kötetben, amikor a próza önreflexiójának álarca mögül durván szól ki az olvasóra, megtörvén ezzel a lírai narráció folyamatosságát - ám ez a konstruáltság némi keserű szájízt hagy maga után. Az egyik történet festőművész hőse felismeri, hogy "a festés technikája ugyanolyan lényeges, mint maga a kép", és az önreflexiónak ezt a revelációját hasznosítja saját művészetében Lovas Ildikó, legsikeresebben a Szabadkáról című írásában. 
Fegyelmezett egyensúlyt teremt a kimértség, az elragadtatottság és a feszültség között. A kosztolányisan érzelemgazdag hős A gyógyszerészsegéd című novellában mintha csak Krúdy Gyula regényeinek egyikéből lépett volna ki, miközben arra készül, hogy "akkor leül majd s megírja utolsó levelét, nefelejcskéken könyörgőt, rózsásan lángolót, tulipánszerűen egzotikusat, mimózaillatúan izgatót, aranyeső-büszkeségűt, violabíbor komolyat, és megnősül", de akár Csáth Géza novellahőse is lehetne, hiszen "feszültsége akkora volt testének és lelkének, hogy csöndesebb napokon összekoccantak tőle az üvegcsék a polcokon". 
Lovas Ildikó tipikusan urbánus világlátásának jellemzője, hogy fontos kultúrtörténeti fogódzókat talál egy-egy városban, legyen az Szabadka, Győr, vagy akár Párizs, hogy majd ezek az építészetileg, történelmileg, művészileg vagy egyszerűen személyes ok miatt lényeges kóták határolják be a város iránti szeretetét, amit a különböző narratív formák segítségével tükröz vissza. 
"Csak ez a hó című írását, amelyben egy »apró« történetet, gyermeke születésének történetét mondja el, amely azonban így is nagy szellemi távolságokat jár be, kezdve attól, hogy az életet megtartó, életadó női életelvet állítja szembe környezetünk egyre erősödő és kifejezésre jutó agresszivitásával (a háborús rombolás maszkulin elvével) addig, hogy otthonmaradásunk, a nagyvilágba menekülni képtelen voltunk magyarázatát, elméletét fogalmazza meg" - írja nemzedéktárs kritikusa, Bence Erika, majd hozzáfűzi: "teremtő elve e szövegeknek az a módszer, amellyel az író kiszélesíti, felnagyítja, szimbolikussá (olykor látomásszerűvé) teszi a szabadkai épületekhez, utcákhoz, terekhez, más helyekhez (Főmozi, korcsolyapálya, Rudics utca, Gombkötő utca, zsinagóga és mindenekelőtt: a városháza), fűződő sorstörténeteket (közöttük írók, festők, építészek, jelentős személyek élettörténetét). De mindenképpen a Lovas-próza meghatározó vonásai között kell megemlítenünk a feminin életelv [...] és a lírai szemléletmód átható jelenlétét írásaiban." 
Eddig megjelent két prózakötetének szövegei, valamint regényének részletei pedig, szinte kivétel nélkül egyet bizonyítanak: azt, hogy Lovas Ildikó a vajdasági prózaírók egyik legtehetségesebbje. 
 

(Egy kis kitérő) 

"A nosztalgiának eleve nincs realitása" - szögezte le legutóbbi kötetében (Úttalan utaim, 1998) Juhász Erzsébet, a tragikus hirtelenséggel elhunyt tehetséges novellista, regényíró, irodalomtudós. Megállapítása éppen Szathmári István prózaírói munkásságára vonatkoztatható. Ez a szerző ugyanis, amíg Szabadkán élt, folyton a világnak valamelyik másik sarka iránt érzett nosztalgiáját írta ki magából. Miután pedig elkerült a városból, szövegei a szabadkai emlékképek köré szerveződnek. 
De miért ne lenne realitása a nosztalgiának - tehetjük fel a kérdést, amit Juhász Erzsébet imigyen válaszol meg: "A megszépítő emlékezet délibábjának neveztem a nosztalgiát, s csak letűnt időbe beleképzelhetőnek. Ezt kissé módosítanom kell. Azt hiszem, nem is letűnt időről van szó, hanem képzelet szülte, fiktív időről. A nosztalgiát ugyanis nem pusztán az emlékezet teremti, hanem sokkal inkább az ihletett képzelet, s az eljövendő vagy még inkább egy sohasem volt időhöz éppúgy fűződhet, mint a letűnt időhöz. [...] A nosztalgia lényege tehát az irreális, visszavágyunk oda, ami sohasem volt, visszavágyjuk azt, ami soha meg nem történt. De miért mondom, hogy vissza - ha sohasem jártunk ott, ahová vágyunk? A lélek irracionalizmusa okán. Mert ha minden megérkezés ki van zárva, szükségünk van e sajátos úton-lét folyamán az ismerősség toposzaira. Ami teljesen ismeretlen, az után nem vágyakozhatunk, az inkább elriaszt. 
 

(Ünnepnapok) 

Rakoncátlan, megzabolázhatatlan könyv Szathmári István Ünnepnapok (1995) című kötete, olyan, mint Tolnai Ottó 1987-es novellagyűjteménye, a Prózák könyve volt, legalábbis az viselkedett először ilyen "neveletlenül" az íróasztalomon. Egyszerűen nem lehet becsukni se egyiket, se másikat. Nem vállalják a könyvek sorsának velejáróját, hogy illedelmesen sorakozzanak a polcon, vagy társaik halmának tetején, hogy az egyébként gyorsan halványuló érdeklődésnek ne is kerüljenek útjába. Nem, ezek a könyvek nem hagyják magukat, az első óvatlan pillanatban szétvetik borítójuk lapjait, pillangó-szárnyak módjára integetnek velük, belsőjüket napfényre vetett kagylóként tárulkozva kínálják. Hogy félreértés ne essék, nem azért, mert - mint a bestsellerek esetében -, érdekfeszítő cselekménybonyolításuk további, folyamatos olvasásra kényszerítene, hanem mert valami banális nyomda-technológiai (könyvkötészeti) mulasztás folytán a borító elülső és hátsó behajtója rugóként kitárja a könyv belsejét. 
A két könyv közötti párhuzam véletlenszerűen, fizikai (maga)tartásuk kapcsán vetődött fel, de mégis, több annál: ha más nem, akkor legalább az összeköti őket, hogy mindkét szerzőt a "modern próza eszköztárának" felhasználójaként jegyzi a kritika. Tegyük hozzá: egyikőjük se az említett eszköztárból teremtette meg a stílusát, hanem ellenkezőleg, a stílusuk hozta létre a hozzá szükséges kifejezési eszközöket. 
Persze el lehetne töprengeni azon, hogy mit is ért a kritika a modern próza eszköztára megnevezés alatt, de ez most nem a mi dolgunk. Az már annál inkább a kritikus feladata, hogy számot adjon az adott alkotáson belül fellelt ilyen eszközökről. Ha vannak. 
Mi korszerű Szathmári István könyvében, a három, egymással is kapcsolatban álló novellafüzérben? Az ábrázolt életérzés? Minden bizonnyal, hiszen a csömörnek, az érzelmi lepusztulásnak, a belső ürességnek, a kiábrándultságnak, az otthontalanságnak, a világból való kivetettségnek az állapotát fogalmazzák meg az elbeszélések, novellák; mindazt, aminek a ma élő ember teljességében ki van szolgáltatva. Szathmári korábbi hősei - így önmaga is - folyton úton szeretnének lenni, a bizonyosságból (ahol ténylegesen rossz) a bizonytalanság felé haladni (ahol valószínű, hogy jó). Természetesen nem új ez az életérzés és magatartás: már a Lao-ce korából származó japán közmondás is úgy tartja, hogy jobb remények között utazni, mint megérkezni. A Szathmári-hősök pedig megérkeztek. S most megint nem jó nekik. Vagyis rossz. Kivetettek lettek. Elhagyottak. Köröttük pedig Szirmai-szerű lett a világ. Kafkás. Fogvacogtató. Abszurd és kegyetlen. Valós. 
Az ábrázolt életérzés tehát mai, korszerű. A fő attribútuma azonban nem a modernség, hanem a realitás. 
Ha már a modernségről kívántunk szót ejteni ebben a jegyzetben, akkor azt a kifejezési eszköztár kapcsán folytathatjuk. Mondjuk, a novelláknak az önéletrajzi elemekre való építésével. Szathmári István szövegei ugyanis személyes indíttatásúak, felidézett emlékek cserepeiből összeálló mozai-kok, amelyek elemeit nem csak a novella-füzéreken belül, hanem azok között, sőt, a szerző korábbi könyveivel összevetve is felfedezhetjük. Az önéletrajzi elemek képezik a szövegek sarkalatos pontjait, a "szöveg meg valahol belül írja magát". Ebből ered Szathmári írásművészetének következő jellemzője: a téma helyett az asszociáció vezeti, előre, hátra, furcsa vargabetűket írva le úgy az időben, mint a mondaton belül. A szerző szívesen cserélgeti az elbeszélői nézőpontokat, mindezt egyetlen mondaton belül is megteszi, tetézve azzal, hogy a narrátor még azonosul is egyik-másik szereplővel, ami hangsúlyozottan éles síkváltásokkal jár a narrációban. Hőseit kezdetben a lány, a nő, a férfi... megnevezéssel szerepelteti, majd ahogy gyűrűzik a szöveg az intimitások felé, némelyek nevet is kapnak; megjelenítésükhöz pedig külső és belső ábrázolásuk szapora váltásai mellett a mondatokon belüli időbeli ugrásokat is felhasználja a szerző. A villamos és más történetek című kötet (1995) kapcsán Toldi Éva a következőképpen fogalmazza meg ezt a jelenséget: "Lírainak azonban nemcsak ezért nevezhetjük Szathmári István prózáját, hanem azért is, mert benne alapvetően a lírai én szólal meg. A novellák elbeszélője majdnem mindig az egyes szám első személyében szólal meg. A novellák elbeszélője majdnem mindig az egyes szám első személyű narrátor, s Szathmári István nem törekszik arra, hogy figurát hozzon létre, hogy olyan novellahőst ábrázoljon, akinek jellegzetes vonásai vannak, nem alakokat ábrázol, hanem én-elbeszéléseiben mindig a narrátor a főhős, az ő visszaemlékezéseit halljuk. Prózájának van konkrétan behatárolható helyszíne, többnyire ideje is, azt azonban sohasem tudjuk definiálni, hogy ki beszél, pedig ez a beszélő a novellák főhőse is egyúttal. Ezért állítható, hogy a költészetből ismert lírai én szólal meg szövegeiben." 
Sajátosan viszonyul a szerző az erotikához ebben a könyvében: nem teremt erotikus atmoszférát, hanem a szexualitásról ír, mondhatni kendőzetlenül, de mégis egyfajta lágyító szűrőn keresztül, ami a Szathmári-hősöket egyébként is összemossa jelenükkel és múltjukkal, környezetükkel és a szerzővel, aki a poézis eszköztárát is bevonta szépírói stílusába. Metaforák, szinesztéziás szókapcsolatok köré szőtt mondatairól néha alig állapítható meg, hogy hova sorolhatnánk: a líra körébe, a pszichológiai felfedezések közé, vagy a felfokozott érzékenységgel megáldott (megvert) szerző mindennapi eszköztárába. 
Természetesen ez utóbbiba. Abba az eszköztárba, amely Szathmári Istvánnal lehetővé tette, hogy érzékletes, művészi megfogalmazását adja világunknak, saját életérzésének. 
 

(A villamos és más történetek) 

Szathmári István Az Andok felé (1988) tartó prózai iszkolása után, az Álmok és életek (1992) közötti rejtőzködését követően visszatért a szabadkai villamoshoz, a város környékét meghatározó földrajzi és szellemi topográ-fiához; időközben vissza a már összefüggő emléksorokat hordozó gyermekkorig, amit az emlékezőnek a képzelőereje egy-egy ízről, illatról, villanásnyi képből újra felépít, és a felnőtt, vagyis a szöveg narrátorának szemszögéből - nem elbeszél -, hanem újraél. Szerzői magatartása - paradox módon, az eleve feltételezett alkotói exhibicionizmusnak szögesen ellentmondva -, a rejtőzködés, a történet, vagy még inkább a leírás mögé való visszahúzódás. A gyermekkorba visszabújó és onnét szóló narrátor az éjszakai korcsolyázás vágyának utólagos megvallásával mintha alkotói magatartását fogalmazná meg: "Ha merszem lenne, ilyenkor lépnék a jégre. Ebben az időben, és siklanék én is. Az enyém lenne az egész, én látnék, de engem senki se látna, mert senki sincs, csak az erdő, a földben gyökerező, égbe hajló, csavarodó erdő, amely lélegzik, érzem, ha megtapintom a testet, a testét. Finoman, szépen. És kacskaringós ábrákat írnék, metszenék a jégbe, csak úgy pattanna ki a forgács, a szirom, nyolcasokat, köröket, labirintusokat, de merszem nincsen, gyáva vagyok, állok az ablak előtt, vagy ülök az asztalnál, közben kint, odakint egymásnak huhognak a virrasztó madarak." Az író asztalánál azonban - tegyük hozzá az idézethez -, a szerző az ismertetlenek tekintetét mit sem félve rója a szirmokat, nyolcasokat, köröket és labirintusokat, a stílus meandereit. 
Közben folyton feltűnik a villamos (az ...és más történetek című fejezetben pedig a villamos helyett maga az utazás ténye), ami összekapcsolja a tényeket a képzelettel, a szerzőt a narrátorral, mintegy virtuális alteregót teremtve neki, amely a jelenben képes meghallani azt is, ami volt, és azt is, ami majd csak lesz; akinek megadatott, hogy másképpen lássa a dolgokat, mint amilyenek. A villamos ablakán való kitekintés, vagy a régi szabadkai és palicsi házak ablakain keresztül való leselkedés a számtalan izgalom mellett éppen a másként látás, a múlt, a jelen és a jövő együtt-érzékelése miatt félelemmel, rettegéssel is jár. Szathmári István ekképpen vall szerzői-emberi szorongásáról: "És akkor látom egymás mellett őket, Perót, a köszörűst, a hibbant copfos asszonyt, Rudics bácsit, az öreg selyemfiút, a nyáladzó nagylányt, Lizit és a szőke pattanásos srácot, a meztelen színészek seregét, a remegő lábszárú kabinos urat, mind-mind ott vannak a sorban, és még sokan, sokan, ismerősök és félig azok, és intenek felém, én lehettem egy pillanatra, saját magam, mosolygok rájuk és indulnék is arra, hozzájuk, ám fölcsapódik az ablak, és eltűnik minden, csak a színehagyott villamost látom a kaszárnya mellett, ahogy áll dermedten, ha közelebb mennék, egészen közel, tudnám, hogy izzadt, zilált, elaggott teste fáradt és szíve lüktet a deszkák mögött, és hálás lenne nagyon, ha megsimogatnám, végighúznám kezemet a behorpadt oldalakon, de nem megyek, nem teszem meg, mert félek, hogy mégis mást tapasztalok." 
Szathmári hősei egytől egyig el- vagy/és visszavágyódó egyének, többjük meg is teszi az országok, sőt kontinensek közötti utat, hogy a távolból lélekben vagy fizikailag is visszatérjenek a Palicsi tóhoz, a szabadkai villamoshoz. Ez az elvágyódás, az útra kelés, a folyton máshol lenni akarás a másság, a szellemi nyitottság vagy éppenséggel beszűkülés megnyilvánulása. Pompás figurák egész sorát vonultatja fel könyvében, akik át-átbillennek az őrület határán, de lelkük kitágulása vagy bezárulása közben, és a szerzői jóindulat eredményeképpen felmagasztosulnak, szeretetre méltóvá lesznek. Egyik, különös érzékletességgel megformált alakja, Lizi, a lelke lomha rezdüléseinek viharrá sötétülésével maga körött sajátos hangulatot teremtő és terjesztő lány. Mellette az önsorsrontók egész galériáját vonultatja föl; leginkább az alkohol az, ami finom és áttetsző alakokká mossa novellahőseit, akik - beljebb kerülvén a történetbe -, lassan a saját létezésüket is a képzelet játékának vélik. 
"...nehéz [...] kiszakadni a volt-ból" - állítja Szathmári István, s neki nincs is szüksége erre a kiszakadásra: stílusművészetével párosuló érzékenysége, a sorsok iránti fogékonysága novelláiban vonzóan izgalmassá ötvözi a múltat és a jelent. 
"Az Álmok és életek az emlékezés és az emlékek, az utazás és az utak könyve. Egy szerelem alakulástörténete bontakozik ki benne, amely szerelem valóságos és fiktív utakkal fonódik össze." - írja Bence Erika, de munkájában nem a regényt, hanem a kisprózát dicséri: "Kis terjedelmű munkái nyelvi kifejezőerejük révén hatnak ránk lenyűgöző erővel. Az emberi lélek megismerhetetlenül rejtélyes, emlékek, álmok és hangulatok uralta világába vezetnek bennünket, miközben a tárgyi és hangulati elemek, az összefüggések újszerű - egyéni átélésével szembesítenek." 
Tény, hogy az említett kötet inkább kisprózák egymásutánja, folyamatossá váló szövegegyüttes inkább, mint regény, de az is, hogy Szathmári első kötete se volt egységes. Az Andok felé is novellákat, útirajzokat, prózaverset, verset is tartalmazott. A rá következő kötetek egyértelműen bizonyítják, hogy Szathmári István igazi hazája, a folyton úton levés mellett is a nosztalgikus kispróza. Miként Toldi Éva észrevételezi: "Szövegeinek lírai alapállása sem módosult a kezdetek óta, csupán az érzelmi kötődés iránya változott meg, amíg első kötetének útirajzaiban a nosztalgikus el-vágyódás figyelhető meg, újabban írott szövegeinek izzását a hazavágyódás erős érzelmi felhangja adja meg." 
Meg az, hogy Szathmári István a lírai próza avatott művelője.