És akkor jött az az aszottarcú, hosszú, szőke asszony, és csak morgott ott nekem, festett szemeit villogatta rám, rúzsos szájszaga elárasztott engem, már-már fuldokolnom kellett, mentőért, övért kiáltani, akárha valami hara-gos tengeren lennék mélyzöld szigetek között, és este, ha végre ágyba bújtam, vele álmodtam órákon át, hogy fogom az elaggott kezét, tapogatom, és a fülébe szerelmes szavakat sugdosok, nem, és sírva riadtam fel, nem akarom ezt, nem, hát mennem kellett, mást nem tehettem, habár nem hiányzott, másféle dolgokkal foglalatoskodtam éppen, olyan csendes mélázás kerülgetett szépen, és akkor jön ez az asszony, acsarkodik, habzik, forr, akárha sót tenne valaki a sörbe, vagy citromot cseppentene a szódabikarbónás pohárba, nem, barátom, főnököm nem, ebből nem eszel, mondogattam keserűen, elszántan mindenre tán, de mégse ment könnyen, hat éve támasztottam itten a falat, a sportpályák minden zugát ismertem már, a közelben lévő szállók összes neoncsövét, a lányok reggeli menését a fo-lyosón, a padba vésett titkos üzeneteket, és ha kinyitottam szobám ablakát, tudtam, milyen levegő jön be, és jó volt ez néha, olyan biztosszerű, és a villamoson sem nézelődtem össze-vissza, nem volt lélekfordulás, -zihálás, és a folyó már messziről csillogott, és ha nyár volt, tudtam, a zöld tavak várnak, és a fröccs is meg a többiek, és révedezni lehetett aprót, képzelni, képzelődni ezt-azt, hinni, csak úgy szórakozásból, lehunyt szemmel, élni darab időre a luxust, és akkor jön, hogy végre, és pakolom a cuccom, színes ceruzák után kutatok, radír meg fehér lapok, nekem vonalzóm is volt, mondtam az épp arra jövőnek, hosszú, hosszú léniám, ahogy szegény anyám mondta régen, ő a szabáshoz használta, kék vagy krémszínű krétákkal dolgozott, a por sokáig ottmaradt az asztalon, meg az ezüstszínű olló, emlékszem, amikor rengett a föld, kiszaladt mindenki a házból, csak anyám szabott a harmadikon, az erősszagú tornatanárnő meg kombinéban ücsörgött a kanapén, úgyis elmúlik, mondta anyám, meg sürgős esetről is van szó, és igaz volt, azóta se mozgolódott arrafelé a föld, a ház megvan, csak mi cserélődtünk ki, jó szokás szerint. Igen gyűjtögettem a holmit, nagy, fekete zacskókat szereztem, ezekkel mentem el a porta előtt, és mondtam, hát akkor szépeket kívánok, de nem figyeltek rám, akárha ott se lennék, vagy majdnem, jól van, jól van, mondogattam, és homályos terveket kezdtem el szőni, hogy így lesz majd, meg úgy, majd én megmutatom, de nehezek voltak a zacskók, a villamos meg jött, és mentem haza, és fura volt, másnap nincs ezért kelnem, hogy induljak oda, és hosszúak lettek a napok, az ablakomból egészen messzire el lehetett látni, a budai hegyeket néztem, meg azt az egy-két repülőt, csíkot, hogy folyik az égen, és annyira sütött a nap, hogy kitettem a széket a folyosóra, napoztam a télben, pici csillagok cikáztak előttem, és mintha finom homok lepte volna be az arcom, a fürdőbe mentem, de ott csak sötét volt, korom, tapogattam a falat, a kapcsolót kerestem, szédültem kicsit, a gyomromból furcsa ízek indultak útra, a tükörbe kaptam, éreztem, hogy reped a körmöm, ha hánynom kell, sugdostam, ügyesen tegyem, és már csináltam is forrón, és könnyebb lett nagyon, fogtam a fogkrémet, nyomtam a számba, és tudtam, vérzik, már megint vérzik valamim, de nem bántam, most az egyszer nem, apátia, igen, és akkor nevetnem kellett, és másnap láttam, olyan szeplős lett odabenn a fal.
A nap sütött, olvadt a hó. Vége lesz ennek is, mondtam és ittam a sörből, a szomszéd férfi, ha nyitva volt az ajtó, néha át-átintegetett, apró, fürge ember, mikor költözött, mindenféle csomaggal szaladgált, akár egy hangya, viccelődtem, hisz mi bajom is volt akkor, a kedvesem zuhanyozott éppen, a tálban ficánkolt a hal, amikor először átjött, egyből a próbababát pécézte ki, varrok, kérdezte felcsillanó szemmel, anyám varrt, mondtam, és elnéztem egy kicsit, én szabó vagyok, mondta halkan az apró, kicsi ember, és hirtelen nagy, sötét hegyekről kezdett el mesélni, ahonnan jött, ahol volt egy lány, akit szeretett tán, együtt járták az erdőt, gombásztak, bogyókat gyűjtöttek, a lány nagyon fiatal volt, piros arca izzott a szélben, túrót ettek meg barna kenyeret, ha megpihentek valamelyik tisztáson, és utána nyúlt a lányhoz a férfi, az meg hagyta persze, csak úgy bugyborékolt belőle a jókedv, de hamarosan zendülések törtek ki mindenfelé, és elindult a baj, tudom, szóltam közbe most már éberen, tudom, akkor karácsonykor csak a híreket hallgattuk, és drukkoltunk nektek nagyon, ő utána átjött, így kellett tennem, mondta, és dobbantott óvatosan a lábával, a lány maradt és dagadni kezdett, terebélyesedni, és már nem járt a havasok között, az anyja kerített egy férfit, ki elvette őt, és apa lett gyorsan, de nem számolt utána, mert minek, sok éve ennek, azóta csak egyszer láttam a fiamat, elmentem a ház előtt, bekopogtam az ablakon, egy kesehajú fiúcska tekintett ki riadtan, ennyi volt az egész, nekem gépem is van, jön vissza a szomszéd a múltból, a régből, és már megy a kicsi lakásba, és hallom, hallgatom, hogy zúg, zúg a gép, akárha hideg szél lenne valahol messze, és akkor megfogom a kedvesem kezét, és megsimogatom az arcát, és ő felnevet.
Később az ablak előtt álltam, galambok húztak el éppen, a szobában meleg volt, szerettem meztelenül lenni, nyújtózkodtam lustán, és nem gondoltam semmire. És akkor jött ez az aszott arcú nőstény, nincs többé Kánaán, mondta, és mennem kellett, pucolni, állás után nézni, minden mást hanyagolni darab ideig, finom inget vettem, ballont tisztíttattam, cipőmre drága kenőcs került, táskámat vizes ronggyal dörzsölgettem, fontoskodtam még magam előtt is, papírok, dossziék, villamos, metró, távolsági busz, köszönés, bólintás, alkalmi mosoly, akár valami olajozott vigéc, netán posztókereskedő, bók, jókedv, szakértelem, meggyőző tekintet, de nem nagyon kellettem, vagy ha igen, akkor affektáltam, húztam a számat, gondolatokba merültem, ábrándosan néztem a falon lógó képet, és felálltam finoman, biccentettem, és nesztelenül betettem magam mögött az ajtót. És kint az utcán rengeteg ember, neonok, reklámok, sötét limuzinok, zajlott az élet eltökélten, akárha nyár lenne, hosszú, hömpölygő sárga szünidő, megittam egy fröccsöt, amott kávét kértem, a boltban vastag könyveket lapozgattam, néztem a lányok csinos arcát, de azért éreztem, nem mehet ez így a végtelenségig, és újra kezdtem a járást, fogtam kiglancolt táskám hatalmas fülét, iskolák, otthonok csöngőjét kerestem, kongtak lépteim a fényes folyosón, szemüveges hölgyek beszédét hallgattam, éreztem diszkrét parfümüket, vásott diákok pislantását tettem el emlékbe, elszürkült tablókra bámultam hosszú percekig. Kellett nekem ez az egész, erre riadtam fel álmomból egyik éjjel, és nem tudtam ki mondta, mondhatta, és hát mire is érti, és fel kellett kelnem, ülni az asztalhoz, és éreztem, a behúzott függönyök mögött omlik az éjszaka, és a hangok is ezt sugallták nekem, nem, nem gyújtottam villanyt, de tisztán láttam, eltűnhet minden, és félni kezd-tem kicsit, és később, a zuhany alatt, a kis szabóra gondoltam, meg a babára szépen, talán varrni kellene mégis, hisz a nagybátyám is szabó volt, elegáns műhelyét keskeny, sötét, macskabűzös folyosón lehetett megközelíteni, de benn szép volt minden és előkelő, az albán cukrászdából baklavát hozatott, ettem a diós, mézes sütit, közben a nők, asszonyok kombinés testét néztem, a csillogó vállakat, majd a hatalmas párnákat, melyeken tűerdők nőttek, és az ablakon keresztül a nyáladzó kamaszlány sötétkék bugyiját. Szerettem ezt a nagybátyámat, végső soron mindenkit szerettem a nagy családból, de hát ez nem elég, nem elég nézni a budai hegyeket és gondolni másra, és vidékre mentem aznap délelőtt, erősen fújt a szél, de a nap is erősen sütött, olyan tiszta, világos volt minden, akárha reflektorfényben másznám az apró, köves utcát, kis boltok, üzletek villogtak szépen, jókedvű hentesek hasították a kifeszített húst a vastag üvegfalak mögött, népviseletbe öltözött asszonyok beszélgettek a sarkon furcsa nyelveken, örökzöldek zúgtak a fejem fölött a dombon, és az ég valószínűtlenül kék volt, a fehér kistemplomban megkondult a harang, apró nénikék topogtak befelé, odább omladozó lépcsők vezettek egészen le a völgybe, mentem ziháló mellel, szívtam, szívtam magamba a hars levegőt, és már fáradt is voltam egy kicsit, de azért akartam ezt, és néztem a napba bátran, és éreztem, forró lesz az arcom, és azt hiszem, boldog lehettem akkor, és csukott szemmel nevetni kezdtem, de mintha nedves is lett volna a szemem, meg kellett állnom, mert mindennek vége lesz egyszer, zsebkendőt kerestem, kifújtam az orrom, visszhangzott a környék, és már a kastély alatt voltam, csak fel kellett mennem a sárga lépcsőkön, rengeteg ablaka villogott, cikázott, csúszkált rajtuk a nap, és a harang csak zúgott, és én mentem, másztam, a kertben lányok és fiúk röhögtek, gesztikuláltak, a kapus, aki beengedett, szalonnát evett éppen és hallgatta a híreket, büdös volt ebben a ketrecben, ahová be kellett lépnem egy percre, de utána már mehettem tovább, kedves fiatal nők és férfiak fogadtak, teát, szendvicset kaptam, ősi címerek voltak a falon, meg nagy, szürke fotográfiák, csörgött a telefon, zakatolt a fax, bőrfotelban vártam tovább, brosúrák, újságkivágások az asztalon, egészen kellemes, egy szemüveges férfi mosolyogva fogott velem kezet, hát akkor nézzük, mondta, ez egy régi kastély, több száz éves, sok-sok helyiséggel, azok most szobák, ágyakkal persze, fiúk, lányok tartózkodnak itt, még a cinteremben is, van itt egy patak, a kőfal mentén, és télikertünk is, pompás, hússzínű virágokkal, de ez csak átmeneti szállás, állandóan cserélődnek a lakók, olyan kifutópálya ez, szülőket keresünk nekik, ennyi az egész, és tovább mosolygott, és biztatóan megérintette a vállamat, finom, ápolt körmei voltak, néztem őket egy darabig, majd az ablak felé fordultam és láttam apámat messze, ahogy ő is az ablaknál van, és várja, hogy jöjjön a tavasz, hogy mehessen pecázni újból, és a kicsi házba, amit ő épített valamikor a tejszínű tó partján, mikor még anyám is élt, és ott voltam én is a csíkos nyugágyban, a szivarfa alatt, egészen tisztán láttam mindent, délután felhívom, döntöttem el, megmondom neki, alakul a sorsom, de még mennyire ám, igen, bólintottam, kifutópálya, sokfelé vezetnek az utak, igen, mondta a szemüveges férfi és mosolygott tovább, hát akkor, folytatta, akkor, feleltem és fölálltam ráérősen, kezet fogtunk finoman, a szemébe néztem, habár az üveg csillogott, egy szőke nő tűnt fel hirtelen, orrában piciny karika lapult és az is csillogott, és mosolygott ő is, és kivillantak fehér fogai, piros pulóver volt rajta, ő is kezet fogott velem, már hárman mosolyogtunk szépen, és erősen sütött a nap továbbra is, ha lefelé megyek, azért egy felest megiszom, csak azért is, találkozunk, mondtam, igen, biztosan, és fogtam a táskát, és olyan közel éreztem hozzám a férfit, a nőt, és ők csak mosolyogtak tovább, és amikor már kint voltam az udvaron, visszafordultam, és láttam, egymást átkarolva integetnek nekem, a kis fehér templom tornya felől csak úgy jött a hang, a gyerekek káromkodtak és nevettek, a kapus már nem evett, csak a rádió szólt, rohanni kezdtem lefelé, szinte vakított minden, találkozunk, ismételgettem, és akkor talán el is hittem egy kicsit.