Ettől függetlenül, leírtam már, magam nehezen találok el Babitshoz; noha persze irodalomtörténeti-filológiai minimumként tudom, hogy Babits, a lírikus szokatlan jelenségként érkezett az irodalomba. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a magyar századelő erős mezőnyű  költészetében - a közös céloktól függetlenül - minden induló nagyságtól különbözik. Különös fényű a költői természete, melynek folyományaként költészetfelfogása  is, ahogyan az irodalmat művelni akarja. (Erről igen sokat árul el a nagy Kosztolányi-Juhász-Babits levelezés.) Föllépése újdonságként hat - ezért heves ellenállásba ütközik. Merőben más, a korszak normái szerint ténylegesen új lírafelfogást honosít meg: verseiben a közvetlen élménylíra helyett a tudatlíra irányába mozdul el, az iránt fogékony. Páratlan gazdagsággal teremt költői szituációkat, lírai szerepeket, álarcokat; ezek mögött kevés kivételtől eltekintve az én (később, érettebb pályaszakaszain már a mi) megismerésének vágya munkál. Éhség és szomj jellemző rá, az énben a világ mélyebb, árnyaltabb, rétegzettebb megismerésének sóvárgása bujkál. Elkerülhetetlen, már legelső megnyilvánulásainak alkalmával is, hogy a vers nyelvi rétegeit, a költői megszólalás módjait komolyan újra- és végig ne gondolja; innen származtatható tájoló hatása az irodalom későbbi (a nevezetes újholdas, majd hovatovább napjainkig ható) évtizedeiben. 

Tájoló hatása másrészről: a személyiség teljesebb, maradandóbb fölépítése, kialakítása az irodalomban, mégpedig történeti, lélektani, társadalmi tudatosultsággal. Ez a vonása jelen időben is rokonszenves fölfogásra vall. Innen már csak egy lépés európai, nyugati tradíción nyugvó és mélyen átélt, gondolatain átforgatott, magyarságával megvilágító hatású esszéírása; ezekben a fajsúlyos művész éppúgy megszólal, mint az iskolázott gondolkodó, s az olvasón múlik, hogy melyiket részesíti előnyben: a költőt vagy a filozófust. Babitsot persze méltatlanul és fölöslegesen érintené az efféle kettősség, megosztás, megosztottság. 

Talán költészete a legfontosabb, igaz, nem adja meg könnyen magát az olvasónak, éppúgy mint fegyelmezett, olykor elnehezülő, de a köznapitól elemelkedő esszéírása. A "magyar esszét" - ha efféléről egyáltalán lehet beszélni - talán ő lendítette századunkban a "legsúlyosabb" tartalmak felé, mindenekelőtt azzal, hogy a közösség valóságos szolgálatába állította. Az esszéíráson keresztül való tartós megszólalása másfelől is lényeges, hiszen olyan műforma, gondolatközlő eszköz nyert így létjogosultságot, mely előtte csak kevesek hivatott kezén formálódott, az ő nyomán pedig a szellemi érintkezés egyik magasrendű műfajává alakult. Némi elnagyoltsággal, túlzással állítható, hogy a Nyugat-korszak reprezentatív műfajává vált, helye ezért egyáltalán nem a nagy költészetek, az értékálló prózai teljesítmények árnyékában található, hanem - mondjuk így - társaságukban. 

Tudvalevő az is, hogy gazdag terület Babitsnál a műfordítás; e tevékenységének köszönhető a magyar Dante, hogy máig elementáris példát említsek. A műfordítás fölértékelődése mindamellett az egész Nyugat-korszakra, annak valamennyi nemzedékére érvényes, jóvoltából, jóvoltukból jött mozgásba nálunk az irodalom gépezete. Babits a legnemzetibb műfajnak tartotta - s ez a századforduló avult irodalma után egyáltalán nem hat üres beszédnek, sőt, ma sem tekinthető meggyőződés nélküli állításnak. 

Tudvalevő, hogy nagyszerű prózaíró volt, aki hagyott is klasszikus értéket bőven, mégsem áll regényei és novellái mellé egyöntetűen mindenki. Korszakának prózaírásában a legnagyobbak között nála akadhat az utókor a legkevesebb lappangó kincsre - a mai szem itt nehézkesnek bizonyuló, vitatható művekre talál. Mindenekelőtt a Halálfiai lehet ilyen; ez az óriás rajzolatú pannon családregény, mely az írói elgondolás tekintetében csakis Móriczhoz mérhető minőséget előlegez, a vidékies magyar világ elsüllyedésének főleg belső megvilágítású tablója. Harminc évet fog át, 1880 és 1910 között három nemzedék törekvéseit kíséri végig, egy család életformájának, ezáltal életfelfogásának, megváltozó érzületének alakulását követve, nyomon kísérve. Babits a süllyedés, a lezüllés és züllesztés okaival vetett számot benne, abból a pozícióból, amelyet Trianon következménye, drámai élménye jelentett. Mélyen fogta, ragadta meg a nemesi patriarchális világ megkövesedettsége, mozdíthatatlansága, ezért van az, hogy kevéssé tragikus, sokkalta inkább illúziótlan szemlélet jellemzi a Halálfiai íróját - ez a felfogás a regény keletkezésekor, a húszas években, nem volt széleskörű és általánosan elfogadott. A Halálfiaival való - főleg ideológiai - szembehelyezkedés innen is eredeztethető, főképpen azok részéről, akik görögtüzes magyarsággal olvasták a művet; mások ellenben az előadásmód kiterveltségét hangoztatták, a művészi megvalósítás fogyatékosságát nehezményezték. Ezeknek az értékelő szempontoknak hátrányai, veszélyei korízléstől, korhangulattól függő ide-oda mozgásai máig beárnyékolják a regény kvalitásait. 

Meg kell említeni - legalább vázlatosan - eszmerendszerét, amelyet az értékőrzés és értékbefogadás tartópillérei határoznak meg. De ezt sem mindenáron, hanem arra a konzerváló-befogadó magatartásra kiélezve, hogy az efféle módon fölépített, kiformált, edzett személyiség az európai szellem vérkeringésének részévé válhasson, hogy veszélyérzete csökkenjen - háború után, háború előtt, két háború között. 

Lelki és erkölcsi tartás, szellemi magaslatról. Ez Babits jellemének uralkodó vonása. 

A szellemi embert mintázzák, rajzolják ki Babits kérdései, filozófikus, meditatív körüljárásai. Poszler György egy évtizeddel ezelőtt nagy erudícióval megírt tanulmányai, óriásmonológjai gondolkodói teljesítménynek is tisztes dolgozatati szólnak az értekező, befogadó Babitsról, a személyről, a személyiségről. 

Tehát értékőrzés, értékbefogadás: mit adott Babits a magyar irodalomnak, irodalom és köztörténeti gondolkodásnak, mentalitásnak, észjárásnak? - Ez a kifejtendő problémája Poszlernek. Vagyis, hogyan ötvöződhetett nála szerves egységbe európaiság és magyarság, az esszéíró szavaival "magyaros európaiság" a kikerülhetetlen történelmi ütközőzónák mentén, s van-e valójában gondolkodásbeli, cselekvésbeli modell, amely a kor (Babits démonikus korának) szörnyű viszonyai közepette épségben megtarthathatta az embert? Megőrizhető-e a "szellemi ember" kényesen felügyelt szuverenitása? Megőrizhető-e a személyiség mások számára is példaadó, vonzó integritása? Ez ragadta magával Poszlert, ezért szól a nehéz időkben is alkotó Babitsról, a műről és a művet létrehozó, egymásra tolakodó érzetekről, feszültségekről, személyes küzdésről. A nagytörténelem és a magántörténelem - minden időben, de vész- és határhelyzetekben kiváltképp - bonyodalmas kapcsolatáról. Ebből növesztette ki a maga Babits-portréját, mely az értekezőnek (és nemzedékének, szelídebben, évjáratának) kimondatlanul is, kimondottan is ideál- és mintakép. E nemzedék tagjai tudták, a bőrükön tapasztalták azt, ami (tétova körülírással) babitsi. Nem szégyellték fél évszázadon keresztül újra meg újra ugyanazt ragozni. Szerencsére a Babits-magasságnak kijáró tisztelet ma már az irodalomtörténet egészében él. Akkor is, ha korábban oly sokan megsebezték emlékét, megtörték tradícióját, elfödve fölfogásának lényegét, megfojtva lényét, konzervdobozba gyűrve emlékezetét. Számomra, ahogyan mondani szokták, a tanulmányai megkerülhetetlenek inkább, vallomásos prózája, önéletírásai (többes számban) a fontosak. Főleg, ha közösségi önérzetünkről, önszemléletünkről ejtünk szót, főleg, ha az Ady utáni korszak irodalmi önképét szemléljük - s nem utolsósorban, ha Babits személyes kapcsolatát firtatjuk az irodalommal, korral, történelemmel. Ha mindezt a saját - más lényegű, már körülmények között létező - személyünkön, élményvilágunkon szűrjük át. 

Ezzel a Babitssal keresem a személyes kapcsolatot. 

Ebből az aspektusból próbálom röviden szemügyre venni egy 1939-es viszonylag rövid dolgozatát, a vallomások, önéletrajzi szövegek testes, különös aurájú sorába illeszthető A háború háborúját. 

A tény, hogy a dolgozat keletkezésének idején nem jelenthetett meg, önmagában is figyelemre méltó kortörténeti adalék és rávilágít a háborús tematika érzékeny helyzetére, a hivatalosság szemellenzős fölfogására: az életműkiadás 1978-as Esszék, tanulmányok című kötetének - Belia György által írott - jegyzete szerint "a cenzúra a hasáblevonat százhatvan sorából száz sort kihúzott" - a csonka szöveg Nyugat-beli közlésétől pedig (az 1939. november elsejei szám tartalmazta volna) Babits elállt. Nem is tehetett volna másként: önmaga iránti szigorúságán túl a gesztus a Nyugat védelmét, óvását  és oltalmazását is jelentette azokkal a rossz törekvésekkel szemben, amelyek lábbal taposták az irodalom (a szellem) intézményeinek autonómiáját, függetlenségét, önállóságát. 

A Kölcsey-esszé tőszomszédságában születhetett: passzol is hozzá éppúgy közhelyes megfogalmazásokat, érzéseket tol félre, ahogy a költőről szóló tanulmány - elegánsan - teszi. Hasonló téttel fogalmazódott, hasonló önbecsüléssel, Babits a teljes személyiségét latba vetette mondanivalójához, igazsága alátámasztásához. Voltaképp annak a folyamatnak tömör, méltóságot és félelmet magával görgető leírása, megvilágítása történik benne, amely a szem megvilágosodásával végződik, a látással. 

Két fontos tartópillérét emelem ki a gondolatmenetnek. Az első az emlékezésbe révedő értekező következtetését mondja el: "A háború a múltté volt és a könyveké." Amikor még az öldöklés nem volt, nem volt puszta olvasmányélménynél, fantáziaterméknél több, még  ha a megtörténthez tapadt is, történelem volt, megidézett egykori történés. Ezután hoszszabb-rövidebb mgjelenítése jön annak, amikor a háború "még mindig az irodalomhoz tartozott, de lassankint egy másfajta irodalomhoz kezdett tartozni, mint eddig - mondja Babits -; a múlt és történet irodalma helyett a képzelet és lehetőségek irodalmához". Aztán a katasztrófa közelebb ér egyre közelebbről látszik, fonalát adja az életnek. Babits fájdalmas összegzése róla, a fölismerésről a másik tartópillér. Ez írja: "Én úgy éreztem, hogy a sors valami egyezményt szegett meg, az illetőségek összezavarodtak." Ami aztán erre rájön, az maga a babitsi értekező fenség. Sokszor fölemlegetett, megénekelt, dús, korkihívó, korszakkiváltó pacifizmusa, nagyszabású gondolatmenettel: "A világháború idején minden igazi könyv lényegileg háborúellenes volt, azaz lélek és szabadság. A háború pedig anyag és rabság. Az egész irodalom pacifista volt." 

Eddig Babits, a tájoló, kinek külön nyelve van a randkívüli lelkiállapotok illusztrálásához, a rendkívüli szituációk fölméréséhez. A cikk mai hatását egy százötven kilométernyire kirobbant háború zajlása kelti bennem, amikor teszem azt, Kosztolányi szülővárosát sorozatos bombatámadás éri. A cikk filológiai csattanójához is van fülem: cenzurális ok miatt asztalfiókban maradt. Ez ismételten hozzátartozik a történethez, a cenzúra "bosszúja", mely ott ragadt a költő vértelen homlokán. Babits személyes becsülete, hogy megírta, már súlyos betegen, a holtak országa felé tartva, de nem törten, csak törődötten, fáradtan. A háborúba hulló világ tükrének mozaikjait rakosgatta, mérte egymáshoz. Elfogadom hasonlításának, tájolásának logikáját: "van egy másik harc, amelyben mindenki katona, akin embertest az uniformis". 

De ez már egy másik gondolatmenetet kívánna.