Vekerdi Lászlót vagy huszonöt évvel ezelőtt ismertem meg a pesti bölcsészkaron. Nem voltam nagy szeminárium- és előadás látogató, finoman szólva. Már akkor is odaülhettem Kormos és Nagy László és Juhász Ferenc, a frissében áttelepült Páskándi asztalához, az jobban vonzott, az lett az én egyetemem. 

De diáktársaim szóltak, mert azért jeleket adtunk egymásnak barátilag, hogy Vekerdi előadására járjak, mert az ő előadásai jók. Ilyen egyszerű volt, ilyen egy szóval kifejezhető. Huszonöt év eltelt azóta, de Laci bácsi mit sem változott. Ami a lényeg, előadásai még mindig jók, ilyen egyszerű ez. Huszonöt évvel ezelőtt koravén volt, már akkor is afféle "Laci bácsi", ma meg örökifjú, gyorsjárású, friss szellemiségű, mondom tehát: mióta ismerem, semmit sem változott. 

Az a bizonyos egyetemi előadás a pesti egyetem Piarista közi épületében volt, nagy előadóban, a Váci utca fölött, tekintetünket vonzotta az alattunk nyüzsgő világvárosi forgalom. 

Bejött az órára Laci bácsi. Egy szót sem szólt, a Váci utcai panoráma előtt, üvegfal előtt, ablaksor előtt egyre gyorsabban és egyre idegesebben járt föl s alá. 

Percek teltek el szótlanul. Egyszer csak megállt, izgatottan tekintgetett az elénk táruló utcai mélység felé, s magának mondván, de hogy ki is hallatsszon, monologizálni kezdett. Külföldi egyetemeken, történelm időkben, ha a diákok nem szerették az oktatóikat, kidobálták őket az ablakon. Majd ha itt is kidobálják a hallgatók az oktatókat, akkor lesz rendes Egyetem. Effélét mondott, így ismertem meg. 

Már a Forrás nál dolgoztam, valamikor a 89-es évek lázas vagy inkább hőemelkedéses időszakában történhetett, amit elmesélek még adalékként. Találkozója volt a Megyei Művelődési Központban. Ritkaság, hogy senkit nem vezetett be, nem könyvpremier s nem előadás, hanem csak találkozó. Találkozás Vekerdi Lászlóval. Most is, mint mindig, kitűnő formában volt. Egy kis teremben ültük körül, húsz-harminc főnyi hallgatósága. S ő mesélt, mesélt magáról. Mily hálás annak a kritikusának, aki a Népszabadságban ledorongolta Németh László monográfiáját, s emiatt kirúgták őt a munkahelyéről. Ennek köszönheti, hogy az Akadémia könyvtárába került könyvtárosnak, amit igen szeret. És különben is, ő könyvtáros, tessék szakmája szerint így szólítani. Ennél nagyobb tisztséget és tisztességet ő nem ismer. S különben is. Mit akarhat az az ember, akinek még szakképzettsége sincs! S ő, akit egymás közt úgy emlegetünk, az utolsó magyar polihisztor, akkor elővette személyi igazolványát, s körbejáratta, hogy valamennyien saját szemünkkel lássuk. 

Személyi igazolványába be volt írva, szakképzettsége: nincs. Elmesélte ennek történetét is, sokféle végzettsége és képzettsége között, sokféle papírja fölött olyannyira összegabalyodott a rendőrségi alkalmazott, hogy nem tudta, mit is írjon be. Orvos? Erdőmérnök? Irodalomtörténész? Kultúrtörténész? Könyvtáros? Megkérdezte Laci bácsit, hogy mit írjon ebbe a rovatba. Szakképzettsége? ő meg azt mondta: nincs. S ha nincs, hát nincs. 

Mire vége lett a beszélgetésnek, ránk esteledett. Összeölelkezve ballagtunk át a Művelődési Ház melletti sörözőbe. Jól emlékszem, egy sötét autóparkolón mentünk keresztül, amikor az est varázsköréből kikerülvén, megszólítottam Laci bácsit, gratuláltam neki, mondottam: kitűnő volt. 

Szemében mély fájdalom ült, rám nézett, s mint egy sóhajtás, úgy tört ki belőle a válasz: "De sose leszek olyan népszerű, mint Hofi Géza!" 

Akkor is mosolyogtam, most is mosolygok befelé. De azért írásban hadd tegyek pár szavas ellenvetést. Olyan szavakkal, amelyek irodalmi szövegbe pedig alig illenek. 

Ekképpen: Laci bácsi, dehogynem. Sőt. Csak épp másként.