Autóval megyünk tovább, több részletben, a kis Volkswagen kocsit Ella vezeti. A nap történetéből összemosódnak bennem az arcok, más vendégek is érkeztek a sajkódi házba, Németh László betegségből lábadozott. Legélesebben ez a kép él bennem: Németh László figyelmes arca, amellyel Vekerdihez fordul, és hallgatja szavait. 

A következő évben, 1970-ben jelent meg Vekerdi Németh Lászlóról írt könyve a Szépirodalmi Kiadó "Arcok és vallomások" sorozatában. Ez a könyv a sorozatnak már tizenvalahányadik kötete volt, az addig - Babitsról, Móriczról, Adyról, Tersánszkyról és másokról - megjelent kötetekkel semmiféle baj, zavar nem történt, de most kitört a vihar. Kritikai össztűz zúdult a könyv tárgyára is, szerzőjére is. Érdemes lenne a botrány dokumentumait, a szocialista kritikaírás eme gyöngyszemeit összegyűjteni, újból kézbe venni. Ki, hol és mit írt a könyvről? Következménye is ismeretes: a sorozatban megjelent könyveket ezt követően nem volt elegendő a kiadó szűrőjén átengedni, a sorozatba szánt kéziratokat - külső "szakemberekkel", marxista fölkészültségű lektorokkal is meg kellett vizsgáltatni, s csak jóváhagyásuk után kerülhettek nyomdába. (Ennek volt következménye például, hogy a Kodolányi Jánosról írott munkámra kötött szerződést a kiadó fölbontotta, s végül a könyv megjelenését az efféle kötelezettségekkel nem terhelt Magvető nagyhatalmú igazgatója tette lehetővé.) 

Vekerdi könyvének alighanem legfontosabb vonása, hogy a Németh Lászlóról készített portréban, az író pályájának és munkásságának rajzában a tanulmányíró (és nem a szépíró) Németh Lászlóra kerül a hangsúly. Németh Lászlónak is azért tetszett a munka már akkor, amikor kéziratban elolvasta, mert maga is írói "vállalkozása" legfontosabb részének az esszéíró, az eszméltető, a sorskérdéseket faggató, a "katedráról" megszólaló "szerepet" tartotta. 

Ne kerteljünk kimondani: Németh László Vekerdiben legértőbb, legrokonszenvesebb tanítványát találta meg. (Hasonló szeretettel talán a Sepsiszentgyörgyön élő Veress Dánielt becsülte. Vekerdi és Veress Dániel hasonló módon látta és értékelte Németh munkásságát. Ezt jelzi az a levélformában írott esszé, amelyet Németh László Munkáimról címmel írt. Valamint Vekerdi hivatkozása könyvében Veress Dániel "sok inspirációval segítő", még kéziratban olvasott, az esszéíró Németh Lászlóról szóló tanulmánya.) Németh Lászlóról később többen elmélyült, elemző, átfogó vagy egy-egy részletkérdést tárgyaló munkát publikáltak (mindenekelőtt a vidéki műhelyekben dolgozó értelmezőkre, Grezsa Ferencre, Monostori Imrére, Füzi Lászlóra, Olasz Sándorra gondolok, valamint Sándor Iván és Kocsis Rózsa könyveire), ám az első szólás bátorságát vállaló, iránymutató, fölvillanyozó, vihart kavaró munkát Vekerdi László tette az asztalra. (És a folytatás sem maradt el. Mindaz, amit az elmúlt években Németh Lászlóról, az író világában tett kalandozásairól papírra vetett, A Sorskérdések árnyékában címmel 1997-ben kötetben jelent meg.) 

Szeretnék még valamit elmondani Vekerdi Németh Lászlóról írt "életrajzáról". A kötetben több mint száz fotó található. (Vekerdi a könyv képanyagában öt olyan fotót is fölhasznált, amelyet tőlem kapott, s amelyet Némethről Pécsen, Fenyvesen és Sajkódon készítettem.) Egyetlen képről akarok beszélni. A kép a 303. oldalon található. Némethék Sajkódon, a gyümölcsöskertben a "nagy" ház, a családi ház, a tágas nyaraló mellett egy "kis" házat is fölépítettek. Ez egy valóban kis méretű, egyetlen lakószobából álló, tornácos, náddal fedett ház volt, az író alkotóháza. Pár lépcső vezetett a nyugatra néző tornácra, ahonnét egyetlen ajtó nyílt. Németh ide vonult el, amikor dolgozott. (Minden munkáját kézzel írta.) A képen a már elkészült, a fiatal barackfák között álló ház látható. A ház előtt az író fehér ingben, hátra tett kézzel áll. Mögötte, félig eltakarva, csípőre tett kézzel még valaki látszik, de oly módon, hogy az arca nem ismerhető fel. A képaláírás sem árulja el, ki áll Németh László mögött. Fodor Andrástól tudom, aki a fotót készítette, hogy az író mögött meghúzódó, az ismeretlenségben maradó, az író gondolatait közvetítő, a szolgálat szerepét vállaló Vekerdi László áll. 
 

Vekerdi László a debreceni orvostudományi egyetemre iratkozik, ott kap diplomát, majd belgyógyász szakorvosi képesítést szerez. Az orvosi diploma birtokában kutatóintézetekben dolgozik, de érdeklődése csakhamar más irányba fordul. A lexikont idézve: "Nyelvészettel, tudománytörténettel, művelődéstörténettel és irodalomtörténettel foglalkozik." Kenyérkereső foglalkozása nem a gyógyítás, munkahelye nem a kórház, a klinika vagy a laboratórium lesz, hanem a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára. Nagy tájékozottságot mutató, hatalmas tudást görgető tudománytörténeti, úgynevezett humán és természettudományos műveltséget egyaránt föltételező és továbbadó tanulmányait nagyszabású könyvekben foglalta össze. (Befejezetlen jelen , 1971., Tudás és tudomány , 1994.) Hogy kisebb terjedelmű, ismeretközlő vállalkozásairól, rádiósorozatairól most ne is szóljunk. 

A két út, a két életpálya látszólag ellentétes, széthajló. Valójában - mind a két író érdeklődését tekintve, mind életművük hozadékában, eredményeiben - mélyen rokon, konvergens. Sorsuk is az. 

Talán anekdota, talán a valóságban is így történt. Vekerdi László Pesten valamiféle közlekedési szabálytalanságba keveredett. A rendőr is előkerült, aki Vekerdi személyi igazolványát kérte. (Még a régi, a vastagabb, a több adatot tartalmazó volt használatos.) A rendőr előre-hátra forgatta a lapokat, tüzetesen silabizálta a rovatokba írt szöveget. Aztán megszólalt: 

- Ide az van írva, hogy maga doktor. Ide meg az, hogy könyvtárban dolgozik. Mondja, miféle orvos maga, hogy képes olyan helyen dolgozni, ahol csak könyveket tárolnak... 
 

Amikor a "Magyarország felfedezése" sorozatban napvilágot látott Nagyváros születik című, Pécsről írt szociográfiám, és sejteni lehetett, hogy helyi fogadtatása nem lesz éppen szívderítő a szerzőre nézve, a könyvről rendezett nyilvános vita (kis, helyi autodafé) vezetését vállalta, és már a bevezető előadásban megvédte a könyvet, oly annyira, hogy a jelenlévő városi tanácselnök se mondhatott mást: - "Kérem szépen, ami a könyvben elmarasztalás és kritika a város vezetéséről le van írva, azt mi mind tudjuk. Sőt még annál többet is. Nincs abban semmi újdonság..." 

Már a Németh László halála utáni évben, 1976-ban az egyik pécsi gimnázium irodalmi szakköre emléktáblát állított, kiállítással egybekötött ünnepséget rendezett az író tiszteletére. Az engedély kérésének elmulasztása miatt a hivatal azonnal éreztette rosszallását az érintett tanárral: felelősségrevonást, megrovást sürgetett. Az ünnepségen előadást vállaló Vekerdinek is számolnia kellett a következményekkel. Vekerdi az életmű-sorozatnak arról a kötetéről beszélt, ami életrajzi írásokat tartalmazott, és ami majd Homályból homályba címmel fog megjelenni, de akkor még "könyvkiadásunk kegyetlen purgatóriumában bujdokolt". (Az írást előbb a Somogy folyóirat közölte, majd Vekerdi legújabb, A Sorskérdések árnyékában című tanulmánykötetében vált hozzáférhetővé.) 

Még a szocialista, állami, monopolisztikus könyvkiadás regnálása idején arra vállalkozott egy pécsi kiadó (a Baranya Megyei Könyvtár), hogy kiadványai, a Pannónia Könyvek között legalább fölhívja a figyelmet Várkonyi Nándor hatalmas, három részes szellemtörténeti könyvsorozatára, Az elveszett paradicsom, Az ötödik ember és a Varázstudomány létezésére, és Az elveszett paradicsom ból részleteket (az egész mű bő egyharmadát) kiadja. A kiadó számára fügefalevélre volt szükség. Az utószó megírására Vekerdi Lászlót kértem meg. Bár Vekerdi nem mindenben értett egyet Várkonyi szemléletével, s ezt már a Sziriat oszlopai új, bővített kiadásához írt tanulmányában megfogalmazta, elkészítette az utószót, s ezúttal a korábbinál több egyetértéssel, a mítoszok iránti nagyobb érzékenységgel (és a kiadó vállalkozását hitelesen és eredményesen védve) szólt Várkonyi munkájáról. 

A Fonyódi Helikon, melyet már húsz éve minden március közepén az ottani gimnáziumban megrendeznek, rokonszenves helyi kezdemény. Helikon ez is, de nem mérhető a múzsák görög találkozóhelyéhez. Helikon ez is, de a keszthelyinél (a réginél és a mainál) sokkalta szerényebb. A délutáni irodalmi műsort, költők szereplését, versmondását szűkebb körű tanácskozás, eszmecsere követi. Nem mondják Fonyódon, a provincián, hogy "óva intjük Angliát", nem akarják itt a résztvevők megváltani a hazai irodalmi életet sem, de a szervezők a témára, a meghívott szereplőkre igényesek. Vekerdi László kétszer is vendége volt előadóként a tanácskozásoknak. Először Vidék és műveltség címmel, másodszor A hely szelleme - határon innen és túl címmel értekezett. Az előadó, akinek írásait bármelyik "központi", "vezető" folyóirat szívesen közli, ragaszkodott ahhoz, hogy tanulmánya mindkét esetben a Fonyódi Helikon kisantológiájában, mondhatni eldugott helyen, egy mindössze néhány példányban megjelenő füzetben lásson először napvilágot. Hogy ezzel is rangot és méltóságot adjon a helyi, vidéki, "provinciális" kezdeménynek, a "hely szellemének". 
 

Egy alkalommal Vekerdinek arról a szerkesztői, olvasói tapasztalatomról beszéltem, amelyet az elém kerülő kéziratok stílusából szűrtem le. - Az írott nyelvhasználatot elöntötte a henye kifejezések, a töltelékszavak, a rosszul használt kötőszavak áradata, a rengeteg nélkülözhető "is". Akkor is ott van a mondatban, amikor használata helytelen, amikor nincs semmi előzmény, korábbi állítás, amire vonatkozhatna. A szöveget föllazítja, pongyolává teszi a sok fölösleges "is". Például: "Merre is van kelet?" Vagy: "Meddig is élt Arany János?" Vagy: "A jelenetet a tiszti klub meg is festette." (És még mit csinált vele?) Vagy: "A témából könyv is született." (Ha film is, akkor "is". De ha csak könyv, akkor "is" nélkül.) Mit szólna Fülep Lajos mindehhez? - füstölögtem. 

Vekerdi László nem szólt semmit, csak sovány, "lámpás" fejével némán bólogatott. 

Akkoriban jelent meg a Móra Kiadó "Így élt..." sorozatában Newtonról írt könyve. A szerző dedikált példányt küldött. Amikor felütöttem a könyvet, és végigpörgettem a lapokat, láttam, hogy sötét tintával tett javításokkal van tele a könyv. Mintha fekete hangyák másznának a sorokon. Vekerdi utólag, már a kinyomtatott szövegből az összes fölöslegesnek ítélt "is"-t saját kezüleg kiirtotta.