A megírt szócikkek ugyan soha nem kerültek nyomdába, de a kompánia a kitűnő házigazda haláláig együtt maradt. Igaz, Antall József már 1988-ban kivált közülünk, nemcsak fizikai értelemben. Ismertük politikai ambícióit és képességeit, így megértő figyelemmel kísértük útját a miniszterelnöki bársonyszékbe. Aggódni csak akkor kezdtünk, amikor halálos betegen kellett birkóznia az amúgy is megoldhatatlan feladatokkal. Antall ellenpólusa a társaságban Vekerdi László volt, aki mindig irtózott minden közszerepléstől. Róla írni a beleegyezésével lehetetlen vállalkozás lenne, marad tehát a közvetett megközelítés, a "hiúzok" ismertetése ürügyén. 

A szócikk-írói tagtoborzásnak voltak sajátos előzményei. Az eredeti megbízatást természetesen Benedek István kapta, de ő a legújabb kori medicina területén már nem érezte magát igazán illetékesnek. Az Orvosi Hetilap "Horus" rovatának akkori szerkesztője szerény személyemet ajánlotta társul, amelyen ugyancsak meglepődtem, ámbár szívesen elfogadtam. Ismertem ugyanis a korábbi időkből valakit, aki a kettős spiráltól a genetikai kód matematikai megfejtéséig mindent képes szakszerűen és közérthetően megírni. 

Ezt az embert Vekerdi Lászlónak hívják, ismeretségünk, majd barátságunk debreceni eredetű. 

Amikor a cívisváros egyetemének orvosi kara 1950-ben önállósult, a tanszékek számát bővítették. Az I. sz. Belgyógyászati Klinika mellé felállították a II. számú párhuzamosan oktató intézetet, amelynek élére a fiatal Petrányi Gyula professzor került. 

A Debrecenbe jött törzsgyökeres pesti tanár munkatársait a helyi "mezőnyből", főleg az akkor végzettekből válogatta össze. Mesteri szeme hamar megakadt egy kusza sörényű, szokatlanul széles homlokú, vékony dongájú doktoranduson, akinek lexikális tudásáról, matematikai képzettségéről és szépirodalmi műveltségéről már akkor legendák keringtek az egyetemen. Évfolyamunk az 1952/53-as tanévben hallgatott belgyógyászati előkészítést, azaz propedeutikát a Petrányi-klinikán, így Vekerdi tanársegéddel akkor találkoztam először. Egyszer helyettesítette csoportvezetőnket, s bennünket a többi tanársegédre egyáltalán nem jellemző szerénysége és emberi közvetlensége nyűgözött le elsősorban. Dehogy beszéltünk még irodalomról vagy történelemről, pedig már lett volna mit. Egymástól függetlenül szoros kapcsolatot tartottunk a bölcsészkarral, mint utólag kiderült: főleg Koczogh Ákos révén. 

A következő szemeszterben Vekerdi már eltűnt a nagyerdei klinikatelepről. Mondták, hogy felkerült a főváros onkológiai intézetébe, valamint Németh László szellemi vonzáskörének ő lett a tudománytörténész társ-bolygója. A Galilei drámához segített összeszedni a leghitelesebb szakirodalmat, továbbá a Valóság , a Világosság és a Természettudományi Közlöny hasábjain jelentkezett egy-egy igen figyelemre méltó tanulmánynyal. A Galilei-pörtől Sántha Kálmán tragédiájáig "kalandozott" a tudományok történetében, az eredmény aztán 1969-re önálló kötetté állott össze. Méltó módon Marx György, Rényi Alfréd, Szabó Árpád és Simonyi Károly ilyen tárgyú munkáihoz. 

Németh Lászlóról Debrecenben nem volt alkalmunk beszélni. Pedig elmondhattam volna, hogy 1952 nyarán a Balatonról jövet meglátogattam őt. Kerényi Grácia adta meg a Szilágyi Erzsébet fasori címét, de nem jártam valami nagy sikerrel. Ella asszony beengedett ugyan, de közölte férje betegségének szakszerű kórisméjét, a szorongásos alapon kialakult magas vérnyomást, ami miatt nyugalomra volt szüksége. Meghatottságomban annyit tudtam dadogni, hogy most vonatoztam igen messziről és szeretném legalább egyszer az életben személyesen is látni A minőség forradalma íróját. A nagyobb nyomaték kedvéért a kezemben volt egyik könyvének könyvtári kölcsönző kártyája (ma is őrzöm), de látni lehetett, mennyire fárasztja a látogatás. Percek múlva eljöttem hát, de debreceni barátaimnak eldicsekedhettem a találkozás tényével. (Hernádi Ferenc farmakológus professzor ma is emlegeti.) 

Szinte hihetetlen, hogy Németh László az 1969-es esztergomi-dorogi látogatása alkalmával halványan emlékezett erre a furcsa és kelletlen találkozásra. A minőség forradalma dedikálása közben említettem meg Vekerdi László nevét, aminek hatására szinte kisimulni látszott az amúgy csuparánc óriás homloka. "Igen, könyvet írt rólam, de nem biztos a megjelenése" - szótagolta csendesen. 

Vekerdi korábban említett tudománytörténeti tanulmánykötete kettőezer példányban jelent meg és nem kapott megérdemelt visszhangot. Nagy igyekezettel próbáltam az Orvostörténeti Közlemények hasábjain valamit törleszteni, barátai hívták fel rá a figyelmét. Ekkor váltottunk először levelet. Ő a lelkes recenziómban egy volt debreceni diákjának kötelező tisztelgését látta, majd véleménye megváltozott. Azon kevesek közé tartoztam, akik szerették volna a méltó helyén látni. 

Ahogy a művelődéstörténeti tanulmányait elhallgatták, úgy rontottak neki a Németh László-biográfiájának. Szerény jövedelmű állását is elvesztette miatta, majd könyvbeszerzővé fokozták le az ország egyik legragyogóbb elméjét. Volt idő, amikor azt írták személyazonossági igazolványába: "foglalkozás nélküli". 

Erről a mélypontról került a "hiúzok" társaságába, panaszkodni soha nem hallottuk. Antall mindig a politikai helyzetet elemezte, Vekerdi a legújabb természettudományos felfedezéseket ismertette velünk. Olyan elegáns közérthetőséggel, akár a jó pedagógus a lassú felfogású nebulóknak a cosinus-tételt, vagy a logaritmus logikáját. Társaságunk tagjai voltak még: a kitűnő orvostörténész Birtalan Győző, valamint az igazi menedzser típusú kultúrhistorikus, Gazda István. Ő szervezte egykori tanárának a szerényen, de mégiscsak fizetett alkalmi előadásokat. Kiadótól kiadóig házalt kézirataival, de egy ifjúsági Galilei-kötetnél tovább nem jutott. Máig rejtély, hogy miért? Igaz, 1971-ben az "Elvek és utak" sorozatban a Magvető még kiadta egy korábbi szerződés alapján a Befejezetlen jelen című tudománytörténeti tanulmányait, talán azért, mert belőlük a szentírásnak számító Népszabadság is közölt részleteket. A példányszám ugyanannyi volt, így a könyvesboltokban s az antikváriumokban alig lehetett megkapni. Gazda István sem volt akkor éppen "szalonképes", de Vekerdi érdekében mindent elkövetett. A szocialista kultúrpolitika örök titka marad, mi volt a kifogás az írásai ellen! Hiszen ő csak tisztességében számított és nem számításból "másként gondolkodónak" (a látványosságra törekvők Nyugaton nyugodtan megjelentek), a szókimondásában "másként beszélőnek". 

Sajnos, zseniális pártfogója, Rényi Alfréd korán elhunyt, a nagybeteg író pedig az el nem követett vétségeiért haláláig vezekelt. Ahogy teltek az évek, úgy csökkent a tervezett lexikon megjelenésének a valószínűsége is. A "hiúzokat" az illusztris házigazda vendégszeretete továbbra is vonzotta. A nyolcvanas évek végének oldódása újabb Vekerdi-kötetek megjelenését tette lehetővé. Valószínűleg igaza volt, amikor egyik dedikációjában önmagát "befejezetlen szerző"-ként aposztrofálta. Cs. Szabó László több levelében a korábbi tanulmányairól írt nagy elragadtatással. Páratlan jelenség, hogy egyazon személy a matematikai absztrakció történetétől Németh László sokoldalú munkásságán át Vigh Tamás konstruktivista plasztikai művészetéig mindenről egyforma illetékességgel tudjon írni. A legelvontabb tudományról azon a szinten, hogy a laikusokat és a szakma hivatásos művelőit egyaránt elbűvölje. És még nem is szóltunk a műfordításairól. Arról a fura szenvedélyéről, hogy mindent lehetőleg eredetiben szeret, illetve képes olvasni. 

Az ő ötlete volt a "Gyorsuló idő" olcsó és igényes zsebkönyvsorozatának megindítása. Szent-Györgyi Alberttől három kis kötet jelent meg, kettő már nem Vekerdi szerkesztésében. Az újabbak címlapjának belső oldaláról a neve lekerült, de szellemi lenyomata rajtuk maradt. Ahányszor nemzetközi orvostörténeti kongresszuson vettem részt, mindig arra gondoltam: ha Vekerdi László itt lenne, "a legerősebb csapattal" mi rendelkeznénk. Ez azonban akkor sem volt fontos. Mire a Mayer Ferenc Kolozs Alapítvány lehetővé tette volna, már nem Antall József volt a Semmelweis Múzeum igazgatója. Így még itthon is csak kevesen tudták-tudják, milyen szintű tudománytörténészünk van a személyében. 

A tatabányai Új Forrás Németh László első életrajzírójaként ismerte meg, a mérhetetlen mentális többlet csak később derült ki. Így lett a szegedi Tiszatáj , illetve a Komárom-Esztergom megyei Új Forrás egyik legfőbb szellemi-erkölcsi támogatója a fővárosból. 

A "hiúzok" társasága Benedek István halálával feloszlott. Már csak a halványuló emlékezet, néhány amatőr fénykép őrzi az éles szeműeket, akiknek többsége szemüveget viselt. A házigazda különösen kedvelte kivételes okosságáért, szellemes szókimondásáért. Kiadási konfliktusainak alighanem ez utóbbi lehetett az oka. A pártorientált főigazgatók rühellték a Vekerdi-féle nonkonformista szerzőket. Lelkük rajta, ha volt nekik ilyen egyáltalán. Méltán elfelejtődnek, de megmaradnak a remekművek. Új Galilei-könyve oda kívánkozik Simonyi Károlynak A fizika kultúrtörténete című impozáns kiadványa mellé. Világnyelvekre illene-kellene lefordítani, hogy kiderüljön egyetemes értékük. Akár Szabó Árpád matematikatörténeténél. 

Tudom, a "hiúzok" társaságának pátosztól irtózó volt tagja most tiltakozna. Ám a szerénység ekkora luxusát az érdekében-érdekünkben nem engedhetjük meg magunknak. 

Kötelességünk mindent elkövetni, hogy munkásságának értékeit mások is megismerjék. 

Ehhez kell illő eltökéltség, a születésnapi alkalomtól függetlenül.