Irodalomtörténészeink színe-java (Czine Mihály, Király István, Béládi Miklós, B. Nagy László, Bata Imre és mások) írják tanulmányaikat az életműről. 

Dúlnak az ütközetek is változatlanul körülötte. Az író túl van a legnagyobb megrázkódtatásokon, persze az ünnepléseken is. Ne feledjük, hogy például 1965-ben a választott szülőföld, Mezőszilas méltóképpen köszönti az írói pálya 40. évfordulóját. (A pályáét, amely 1925-ben az e tájon játszódó Horváthné meghal című novellával vette kezdetét.) Olvasottsága rendkívüli, már középiskolai tananyag. E sorok írója éppen 1970-ben érettségiző diák, s akkor olvassa kötelező olvasmányként A két Bolyai című drámát. (Más kérdés, hogy talán az Iszony vagy a Gyász indokoltabban kerülhetett volna a középiskolai tantervbe.) 

Egy biztos: akkor is érezheti az ország, hogy olyan írói életmű telik be, amely majd az átlagosnál jóval nagyobb figyelmet vált ki az utókortól. Ma már tudjuk, hogy később jeles kutatók és írók írnak tanulmányköteteket Németh Lászlóról: Kocsis Rózsa, Grezsa Ferenc, Sándor Iván, Cs. Varga István, Füzi László, Olasz Sándor, Monostori Imre és mások. Az első hely azonban mindenképpen Vekerdi Lászlóé. A kiváló tudománytörténész emberileg-gondolatilag közel áll írónkhoz. Övé a szép feladat: írjon könyvet róla az "Arcok és vallomások" című sorozat keretében, olyan alkotókról írott könyvek után, mint Krúdy Gyula, Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, József Attila vagy Tamási Áron. És előtte a Kassák Lajosról, Szabó Pálról, Illyés Gyuláról szóló könyveknek. 

A sorozat köteteinek alcíme: ...alkotásai és vallomásai tükrében . Ez egyben azt jelzi, hogy nem szabályos monográfia egyik sem. Bőségesen találunk szövegeket a méltatott szerzőktől, miközben a méltató méltatja őket. Vekerdi László Németh László-könyve pontosan követi ezt a hagyományt. Úgy rajzolja föl a gyermek-, az ifjú- és a felnőttkor történéseit, hogy a legérintettebb személy írásai, vallomásai adják a gerincet. 

Én most elsősorban a tett nagyszerűségét kívánom hangsúlyozni. Az első rendszerező mű létrejöttének nagyszerűségét, s persze a szerző tudományos megalapozottságát, emberi tisztességét. S hogy mindez nem veszélytelen vállalkozás három évtizeddel ezelőtti világunkban, azt jelzi a jól ismert következmény, Vekerdi Népszabadság -beli bírálata, meg annak a következménye is. 1970-ben hatalmi szóval bizony egzisztenciájában lehet megroppantani egy olyan tudóst, aki érdemben foglalkozik Németh Lászlóval. 

Nem mintha manapság mindez oly hihetetlenül hangozna! Hiszen éppen szabaddá vált (vagy éppen elszabadult?) világunkban sem egészen ismeretlen, hogy valaki mások fejét követelje, mert az éppen másképpen gondolkodik. 

Terjed a sárdobálás, a címkézés, a fasisztázás. Mintha éppen az a tudósi tisztesség lenne egyre ritkább, ami Vekerdit máig jellemzi. Mert hiszen Németh László-könyve ennek a mintapéldája. Mint a legjobb irodalomtörténeti munkák, ez a könyv is elemez és kitekint. Elemzi - persze a műfaj megadott korlátai között - az életművet, s közben kitekint a korra, a kortársakra, az irodalmat körülvevő valóságra. Ragadjunk ki önkényesen egy-két mondatot ennek igazolására: "Németh László eszméi is csak a népi írók mozgalmának a kibontakozásával kezdtek nagyobb körben hatni: most kezdik a fiatalok nagyobb számban olvasni s keresni az írásait, most kezdi az ifjúság egy kis része valóságos prófétaként tisztelni. S épp most, amikor híre s eszméi rohamosan terjedtek, húzódott ő még a belső körnél is beljebb." Ugyanakkor persze behatárolja azt, amit be kell határolni. Tehát eligazít bennünket. Nem életrajzot ír, de kitér az életrajz alapvető mozzanataira. Érzékelteti a család (főleg Ella asszony) meghatározó, néhol persze ellentmondásoktól sem mentes szerepét. Olvasunk a gyerekek (a "Lányaim") miliőjéről, a két tragikus halálról, a nevelés fontosságáról. Elemzi Vekerdi a Babits Mihályhoz, Osvát Ernőhöz és más fontos kortársakhoz fűződő viszonyt. Világossá teszi, hogy Németh László az egész korszak, sőt, kis túlzással az egész század megkerülhetetlen írója és gondolkodója, aki persze számtalan vihart kavar maga körül, számtalan rosszindulatú támadás áldozata is lesz amellett, hogy - s ez is az igazsághoz tartozik - nem hiányzik a hivatalos elismerés (lásd Kossuth- vagy Herder-díja) sem az életéből. 

Alanyához méltó munka ez a könyv, hiszen a szerző egyenrangú, méltó társa az írónak. Ez egyáltalán nem magától értetődő jelenség, hiszen sok olyan példát tudnánk fölmutatni, amelyekben ez az egyenrangúság bizony nem éppen jellemző. A tudománytörténész Vekerdi László műveltsége, eszmealkotó képessége, intelligenciája, eleven vitaszelleme, szikrázó szellemessége mind-mind garancia erre. 

Jobbnál jobb részleteket idézhetnénk ennek igazolására. Ilyen például a Tanu-korszak értékelése, élvezetes krónikája. S ez is jellemzi: az élvezetes stílus . Úgy ír a legsúlyosabb dolgokról is, hogy olvasóját rabul ejti. Nem bújik a tudományoskodás köntösébe, nincs itt semmi hókuszpókusz, divatmajmolás. Magyarul ír, világosan és érthetően. Természetesen a tudomány komolyságával. Nem enged másfajta, csábító és könnyedébb divatoknak sem. Tényeket állít egymás mellé, s a gyakori idézetek szerencsés arányban állnak a kommentárokkal, elemzésekkel. Ez utóbbiak persze nem túlzottan részletező, nem is engedi a könyv műfaja, hogy azok legyenek. Éppen a szűk tér kihasználása vall mesteri értékekre. Egy-egy találó, frappáns mondat ugyanakkor az életműkutatás tökéletes kiindulópontja és erjesztője lehet. A Bűnről például ezt írja: "Ez a kollektív osztálybűn gyötri a regény hősét halálra, s talán az ő halála, mint egykor a Boda Zoltáné, menti meg Némethet, a művészet tiszta, de egyáltalán nem tisztán racionális mágiájával." S persze figyelembe veszi a korabeli kritikát is, a Gyászról szóló fejezetben például megjegyzi, hogy először Gaál Gábor vette észre "kiváló művészi kvalitásait". 

Példásan írja meg a szörnyű idő, a háború Némethtel, s persze a nemzettel is kapcsolatos eseményeit. Itt olvasunk a sok vitát kiváltó Kisebbségben című írásról. "A magyar szellemi erők organizátorát a Kisebbségben kezdte fölváltani egy új, s egészen másféle Németh László, a magyar szellemi erők szolgálója." Vekerdi László az elsők között szól érdemben erről a műről, nem tagadván az író tévedéseit sem. Mennyire más azonban az ilyesfajta értékelés, mint a  címkéző, egy-egy fogalomba belekötő támadás. 

Tudjuk, hogy Németh Lászlónak életében (és halálában) kijutott ez utóbbiból is. (Mint ahogy nagy kortársainak, József Attilának vagy Illyés Gyulának és másoknak is.) A Németh László alkotásai és vallomásai tükrében című könyv arra jó példa, hogy ilyen szélsőséges ítéletek nélkül lehet igazán érdemben szólni egy életműről. Másfelől eltér az ilyen közelítés az áhítattal megtűzdelt, rajongó, magasztaló hangtól is. Ezt azért kell különösen hangsúlyoznunk, mert a zseni mindig vonzza az ilyesfajta dicsőítést is. Ugyanakkor nem vitás, hogy az írónak és életművének sem egyik, sem másik "elhajlás" nem használ. (Azt is tudjuk, hogy Németh Lászlót inkább a kemény támadások zavarták, s egyfajta üldözöttséget élt át mindhalálig. Így hát nagy az érdemük azoknak, akik az író hűséges harcostársai, miként például Püski Sándor, mind a mai napig. Vekerdi László a legendás könyvkiadó tevékenységéről sem feledkezik meg, amikor Németh műveinek közzétételéről szól.) 

S milyen frappáns az az észrevétel, mely ugyanazon részletek között az úgynevezett forradalmárokkal veti egybe Németh László alkatát: "ők a közvetlen feladatok parancsát érezték s közvetítették, Németh a jövő veszélyeit fogta érzékeny idegrendszerében. S ezeknek a megoldásához remélt modellt találni a vidéki ifjúság törekvéseiben." S persze ezzel rokon a pedagógiához fűződő viszonya (lásd: a hódmezővásárhelyi tanítási kísérlet), azonban a nemzet együtt tanulásának az eszménye is. A "vidéki Magyarország", s persze "Kert-Magyarország" ideája is ilyen gyökerekből táplálkozik. Közben szembenéz a magyarság tragikus megsemmisülésének veszélyével, különös tekintettel a negyvenes évek elejének idejére, és majd hasonlóképpen az ötvenes évek és 1956 kataklizmájára. Vekerdi ezeken a helyeken is a dokumentumok pontos idézésével, s azok korrekt értelmezésével jeleskedik. Itt-ott metaforikus a nyelvhasználata, esszé-nyelve: "A Kisebbségben:  spóra-terv. A Kisebbségben -kötet, a Széchenyi, az Iszony, Az értelmiség hivatása az egyre kegyetlenebb időben készülő spóra." Szó esik növéstervről és magyarság-kristályról. S aztán megkapjuk a hiteles krónikát Németh második világháborús szorongatott helyzetéről, az üldözöttség állapotáról. Tudjuk, hogy ez az üldözöttség írónk esetében folyamatosan többoldalú. 

"1947-ben aztán Németh a vádakra s a felszólításra két drámával felel: az Eklézsia-megkövetéssel és a Husz Jánossal." - olvassuk. S tudjuk: kilenc esztendő múlva, októberben majd a Galilei bemutatója esik egybe a forradalmas idővel. Ezzel is érzékelteti Vekerdi László, hogy az írói cselekvés mindvégig az elsődleges, a politika sohasem válik Németh Lászlónál hétköznapi gyakorlattá. 

Annál inkább a szépírói teljesítmény, amelynek egyik csúcsa kétségtelenül az Iszony megírása. Vekerdi László sorba veszi a korabeli első kritikákat (Sőtér Istvánét, Sarkadi Imréét, Czibor Jánosét, Király Istvánét, Lukács Györgyét), ezeket összegzi, és mond egyéni véleményt róluk. Különösen a Sarkadi-esszét tartja sokra, a "hivatalos" kritikákról viszont megjegyzi, hogy nem fogadták éppen lelkesen a regényt. A művet, amelyről azóta sokan leírták már, hogy hibátlan remekmű, s a huszadik századi próza egyik csúcsteljesítménye. A későbbi fontos elemzések szerzőinek számára azonban Vekerdi László könyve ebben a tekintetben is megkerülhetetlen forrás. 

Aztán következik a negyvenes évek végén kezdődő elhallgatás korának krónikája, majd az ötvenes éveké, valamint a pályát lezáró korszaké. A lehetőségekhez mérten (hiszen ne feledjük, hogy Vekerdi László kiváló könyve a szocializmusnak nevezett korszakban íródik és kerül a nyilvánosság elé), sőt, azokat nem egyszer túlhaladva követi nyomon a pályát. Élményszerű számos részlete, például az 1956. október 20-i Galilei-bemutatóról szóló részlet: "csúcspont volt ez a bemutató Németh életében s a magyar művelődés történetében, hosszú, türelmes munka, sok szenvedés eredménye. Vidámabb s emberibb jövő jelének látszott. A bemutató estéjén el sem lehetett képzelni, hogy három nap múlva itt már az értelmetlen s gyilkos fegyvereké lesz a szó." Ismerjük Németh László mértéktartó 56-os szerepét, bölcs cikkeit az emelkedő nemzetről, a pártokról és az egységről. Vekerdi ezt 1970-ben is méltányolja. Persze valószínűleg már ez is sok a Kádár-rendszer irányítóinak. 

A könyv mindenesetre pontosan érzékelteti Németh László korabeli megítélésének fonákságait, ellentmondásait. Sokat foglalkozhatnánk még e Vekerdi-mű finom részleteivel, az összegző szándék fontos eredményeivel. Ehelyett most álljon itt a könyv néhány utolsó sora, fényesen bizonyítván Németh László életművének pontos ismeretét, az elemző páratlan érzékenységét: "A mű elkészült, de nem zárult le: a sorskérdésekkel hirtelen újra kinyílt. Az író azonban eltörte varázspálcáját - a Csapda finom s bonyolult metaforája talán ezt a mozdulatot rejti - s mosolyogva és talányosan visszahúzódott - a jövőbe."