Jelen írás szerzője sem olyan nagyképű, hogy azt higgye, valamilyen szkémával beskatulyázhatóvá teheti Vekerdi László Tiszatájban megjelent írásainak hihetetlenül gazdag és sokféle világát. Még csak azt sem állíthatom, hogy a recenziók vagy a tanulmányok egyik típusára találtam valamilyen formulát. Mert nincs típus, nincs formula: egy roppant eredeti, villogó, sziporkázóan szellemes, töprengő elme hasonul folyton változó feladataihoz, keresve (és meg is találva) a legmegfelelőbb szerkezetet és formát. Néhány közös vonás azonban feltétlenül kiemelhető. Az egyikről nagyon szépen és találóan írt Fried István: "Az elidegenítés és a távolságtartás »karneváli« divatévadában Vekerdi László szerény öntudattal van jelen tanulmányaiban; csak annyira, amennyire a sosem tolakodó, mindig az észelvűségtől és a kifejezés világosságától vezetett érvelés engedi; természetesen széles körű anyagismeret birtokában sosem szorul semmiféle Felhőkakukkvárba, hiszen hallgatókra, olvasókra együttérzőkre számít. Bevonja őket töprengései folyamatába." A Felhőkakukkvártól való iszonyodás ösztönzi Vekerdit, hogy inkább olyasmiről beszéljen, amit a tudomány doktorai és az akadémikusok nem szoktak észrevenni és méltányolni, "pláne az ontológiai indíttatásúak". Ha valami távol áll Vekerdi Lászlótól, az bizonyosan az az "önépítő buzgalom", "amelynek legföljebb ha térkép a táj". A magyar szellemi elit jelentős részét jellemző magatartással szembeállíthatót 1991-ben - egy világhírű fölfedezés tanulságait és Franç ois Jacob La statue interieure című könyvét ismertetve - a következőképpen jellemzi: "Van különben magában Jacob könyvében is valami nemesen időszerűtlen, valami Don Quijote-i. Már mindjárt azért, mert itt szinte semmi, de semmi nem úgy történik, ahogyan a »kutatás logikája« szerint történnie kellene. A tudósok többsége nem úgy dolgozik persze, ahogyan azt a modern és posztmodern tudományfilozófusok és tudománytörténészek előírják, ámde egy kellő általánossággal értelmezett és kellően absztrakt »kutatás« nagyjából tán megfelelhet elképzeléseiknek. Jacob könyvében azonban egyebek közt épp az az üdítő, hogy ő sohasem beszél erről a divatos tudományfilozófiák által szentesített »kutatásról«. Soha nem »falzifikál«, nem csinál »kutatási program«-ot... Jacob egyszerűen tesz-vesz a Pasteur Intézet »csűr«-ként becézett részlegében." - Valahogy úgy, ahogy Vekerdi László az akadémia könyvtárában. Az akadémiai nagyképűségnél csak a szakmájuk logikáját figyelmen hagyó tudósokat gyűlöli jobban, a "globalizált részigazságok" hirdetőit, akik ideológiai értékrendjük, "pártpolitikai axiológiájuk" szerint cselekednek. 

Nem véletlen, hogy az ötvenéves Tiszatáj jubileumi számában éppen kedves debreceni professzoráról, dr. Sántha Kálmánról írt, aki "mindig szabad emberként, nyíltan, világosan, félreérthetetlenül szólt egy olyan világban, ahol mindent »felülről« és »háttérből« irányítottak, konspiratív és manipulatív módszerekkel, ahol még a legfőbb irányítók maguk sem voltak szabad emberek, és ahol egyre inkább a félelem, a színlelés, a hazugság hálója kerített be mindent". Szabadság, szókimondás - e kulcsszavak mellé újabbak sorolhatók: lelkiismeret, kötelességtudás, megbízhatóság, szavahihetőség, jóindulat...csupa nyárspolgári tulajdonságok - írja Nemeskürty István A bibliai örökség című könyvének ismertetésében -; aligha alkalmasak valamiféle »küldetéstudat« kialakítására. Ámde, a megmaradásunkat tán segíthetnék, ma meglehet, egyenesen nélkülözhetetlenek hozzá." (Nemeskürty könyvében egyébként csupán az alcímmel van gondja: "recenzens nem nagyon tudja, hogy mi a »tudat«... a »küldetés« pedig annyi sok »küldetéses« vezető őrültségeire és bitangságaira emlékezve, valahogy eleve gyanúsnak tűnik.") Németh László leveleiből is a kötelességteljesítés, a munka, a mindennapi helytállás, a józanság primátusát olvassa ki. Ízig-vérig racionális, józan és logikus elme, akit éppen kedves francia történészei erősítenek meg. Veres Péter történetfilozófiájáról írt 1974-es tanulmányában Marc Bloch-t idézi: "Ügyeljünk, nehogy megfosszuk tudományunkat a szervesen hozzája tartozó poézistól." Hogy a poézis itt nem a kitalálás képességét jelenti, Golo Mann világítja meg számára: a poézis azt az erőt jelenti, "mely meg tudja látni az összetartozó, s csupán az elmondás kedvéért szétválasztott dolgok eredendő egységét; a képzelet és az értelmezés erejét, azt a képességet, mely réges-régi dolgok újraélésével életre tudja kelteni a holtakat." 

A Vekerdi László által vállalt (élet- , vagy tudományszemléletre vonatkozó) értékek persze akár időszerűtlennek is tűnhetnek, amikor a vállalt munka elvégzését egyre kevesebben érzik kötelességüknek, s a tudomány is eme sajátosan értelmezett "poézisről" megfeledkezve és mintegy nyelvünk vaskorához visszakanyarodva - valami álobjektivitás jegyében olykor a szétválasztott dolgok eredendő egységének" helyreállításával marad adós. De térjünk vissza a múlt Golo Mann-i "újraéléséhez". Vekerdi László jól tudja, hogy a múltat nem lehet úgy rekonstruálni, "ahogy volt". "Múlt és jelen megoldásai között természetesen csak a dilettáns vagy demagóg kereshet analógiákat, de mivel a »Múlt« csak absztrakció és nekünk mindig a »múlik« jelenik meg »Jelen« formájában, a folyamat ismerete tán csakugyan segíthet az eligazodásban." Azt, hogy a mindenkori jelen szüntelenül újraír, a kilencvenes években némelyek roppant új felfogásnak hitték. Pedig Vekerdi László már a legkorábbi írásaiban eszerint közelítette meg - "lélekigazságokat" és tényigazságokat" együtt látva - a múltat. 

Az igazi recenzióban "a könyv hűen ismertetett részletei fölé a részletek meghatározta irányban merész ív szökken lehetőség és felelősség Németh László-ian összetartozónak fölismert világába". Az írás tehát folytatja a gondolatokat, s a csúcsíves boltozat közepébe fölteszi a zárókövet. Pontosság és nagy-nagy alázat is szükséges ehhez a művelethez. Míg az "önépítők" azt hiszik, velük kezdődik minden, s igazságukon kívül más igazság nem létezik, addig Vekerdi gondolkodása éppen a másokét megismerve, integrálva vagy éppen ezekkel vitázva formálódik. Jellemezhető-e ez a magatartás csupán a tolerancia szóval? Aligha, hiszen Vekerdi László éppen a Baka István és a Tiszatáj című tanulmányban írja: "a különféle teoretikus, esszéisztikus, tudományos és történeti megközelítések is elkerülhetik azonban a csalhatatlanság csapdáját, ha felismerik és elismerik esetlegességüket és esendőségüket. Nem annyira a tévedés jogát, mint inkább elkerülhetetlenségét. Ami egyáltalán nem a mások tévedései iránti toleranciát jelenti, még kevésbé a saját tévedéseink irántit. [...] A szétszakítás és kirekesztés ellentéte és ellenszere egyáltalában nem a tolerancia. Inkább egyfajta tévedés-kultúra; olyasminek a fölismerése, hogy a tévedés ízlés kérdése is, hogy tévedni tudni kell, illetve tévedni tudni illik. 

Meglehet, ez az ízlés és tudás kell ahhoz, hogy egy folyóirat vonzó szellemi találkahely lehessen, esély a szót értésre." Eszerint a gondolatmenet szerint a folyamatosan írt, szerkesztett és csak így - folyamatában - szemlélhető folyóiratban (miként Baka István költészetében) nagyon sokféle út fut össze és sokféle út nyílhat belőle. Múlt- és jelenbeli Tiszatáj-szerkesztők örülhetnek ennek a mondatnak: a különféle megközelítések elviselése "évtizedek távlatában legtartósabban tán épp a Tiszatájról mondható el, ezért nevezhető a Tiszatáj a Baka-vers természetes Otthonának". Minden bizonnyal hasonló okból vált a Tiszatáj - s gyorsan mondjuk itt a Forrás és az Új Forrás nevét is. Vekerdi László természetes otthonává. A baráti szálakon, a közös érdeklődésen, a Németh László életműve iránti vonzalmon mint egységesítő mozzanaton kívül föltehetőleg ebben rejlik a negyedszázados kölcsönös hűség magyarázata. Emlékezzünk rá, Illyés Gyula is - szinte tüntetően - vidéken szerkesztett lapoknak adta legjobb írásait. Éppen a Forrás közölte Illyésnek azokat a gondolatait (az 1979-80-as naplójegyzetekben is olvashatók), amelyeket - tán nem tévedünk - akár Vekerdi László is mondhatná: "boldog készséggel" dolgozik ezekbe a se nem "urbánus", se nem "népies" lapokba: "azért is, mert szinte elegánsabbnak érzem, hogy itt működjek közre, éspedig nem ott, ahol szinte látatlanban odaadják a már ismertebb embernek a koszorút. Olyan exodus ez, amely valóban ígéretföldet keres, jó jövőt." Akinek nem a ragyogás, a közvetlen siker" a gondja, hanem a mű megalkotása, az törvényszerűen "ilyen helyekre" dolgozik. 

Az ember persze eredendően inkább a fanatizmusra és a türelmetlenségre hajlamos, a toleranciát vagy éppen a tévedés-kultúrát többnyire keserves tapasztalatok árán alakítja ki. "De aki ezt meg nem tanulja, nem otthonra lel, hanem börtönre, börtönt épít magának is, nem hazát." Amit Vekerdi László Gáll Ernő egyik könyvét ismertetve ír, axiomatikus tömörségű és szentencia jellegű. Az ilyen kijelentéseknek hosszú sora állítható össze írásaiból. Ám óriási tévedés lenne ezekben megfellebbezhetetlen igazságok hirdetését látni. Hiszen a jelenséghez az az önironikus fintor is hozzátartozik, amely már az egyébként valóban nagy bölcsesség kimondásának/leírásának a pillanatában eltávolít mindenféle hipertrofizált szereptudat látszatától. Vitáiból is a bajvívás eleganciája, a másféle nézet tisztelete sugárzik. Elvadult szellemi életünkben a vita többnyire a támadás szinonimája, s azt jelenti, hogy ki kit öl meg, s kit szorít ki. Vekerdi László inkább veszélyeket lát, s a rossz irányba vezető gondolatok miatt támadnak félelmei. A polemizáló kedvet ilyenkor a "privát rémképek" hozzák felszínre aggódó "közérzetéből". 

1990-ben vagyunk, amikor Bertha Zoltán Sorskérdések-értelmezésével száll vitába. "Ki hitte volna két vagy akár másfél esztendővel ezelőtt, hogy egyszer majd a szocializmus vádjától kell Németh Lászlót megvédeni?" - kezdi nem kis iróniával, s a tanulmányban a nagy örökség megnyerésének szándékát látja "a lényegesen jobbnak vélt világrend érdekében". Kifogásai azonban távolról sem jelentik, hogy ne értékelné a vitatott gondolatmenet erényeit. Alexandre Koyré francia filozófusra hivatkozik, aki egy alkalommal a nagy nemtetszéssel fogadott könyv ismertetését így fejezte be: "De nagyon sokféleképpen építhető templom Istennek. És M. Crombie nagyon szép templomot épített." 

Vekerdi László gyakran a paradoxonoktól sem riad vissza. A kultúrtörténeti parabolaként fölfogott Iszony értelmezésében (Fejér Ádám munkájáról van szó) jóformán semmivel sem ért egyet, mert ez a példázat inkább a rendszerváltás után váratlanul vezető szerephez jutott értelmiség szereptévesztéséről, ,;polgárosodási program" és "sorsvállalás" konfliktusáról szól. A tanulmány persze kitűnő "(ezt el kell ismerni, noha nem könnyű, hisz jelen recenzens szinte egyetlen érvelésével és megállapításával sem tud egyetérteni)". Polemizáló írásai közül kétségkívül a legnagyobb hatású és talán a legmerészebb a Király István, Lukács György, Németh László. (Király István változó Németh László-képéről) című tanulmány volt. A téma régóta érdekelte, hiszen már az Életmű szilánkokban Király-tanulmánya olvasásakor ( 1989-ben) az izgatta, hogy miként küzdött és küzdött meg Király Németh László életművével, amely - világnézetét illetően semmiképpen sem volt összeegyeztethető az övével. Nyolc évvel később ezt írja: "Ahogy csökkent a fenntartás és nőtt az elismerés Király Istvánban Németh László gondolkodói teljesítménye iránt, úgy értette egyre inkább félre és helyettesítette saját modernül marxizáló »forradalmi közelnéző« teóriáival." Vagyis Király a fogyasztói morál bírálatát gondolta az életmű kulcsgondolatának: ha Király tanár úr megéri a Nagy Átalakulás kiteljesedését, máma tán gazdagabbak lehetnénk egy vállalkozói mentalitást dicsérő »piacgazdasági« Németh Lászlóval, aki a »minőségi verseny« moráljában egyeztetné össze a »restrikció« és a »GDP növekedés« inherens ellentéteit?" - kérdezi Vekerdi, s arról, hogy mi történt a magyar szellemi élet jelentős részével a 90-es években, ebből az alapműből sokat tudunk meg. 

Ezzel persze ismét a jelenérdekűséghez jutunk el. Levelekből idézhetnék, magánbeszélgetésekre hivatkozhatnék, lázas vitákba átcsapó szerkesztőségi és kuratóriumi ülésekre. Nem teszem (noha hálás dolog lenne), maradok a kinyomtatott szövegeknél. Azoknál a politológusokat megszégyenítő diagnózisoknál, melyek rendszerint a Vekerdi-írások utolsó bekezdéseiben kapnak helyet. Ezek közül visszatérő, Németh László életművétől korántsem idegen gondolat, hogy nekünk nemcsak Kelettől, hanem a "létező Nyugattól" is féltenünk kell Nyugatunkat. Még a rendszerváltás előtt írja:  "lassan hitelüket veszítik a szavak; valami furcsa szellemi infláció áraszt el mindent; és ahogyan ma, tegnapunknak még az esetleges erényeitől is undorodva, gyógyírként mohón egy »létező Nyugat« karjaiba kívánkozunk, abban nehéz fel nem ismerni Németh László több mint fél évszázada leírt sorainak aktualitását." 1991-ben szomorúan állapítja meg, hogy ismét "helyreállt fölöttünk az új politikai és szellemi élcsapat", s a pártharcok és gyűlölködések felőrölték azt a bizonyos "emberi tényezőt". A Transylván paradoxonok?-ból ( 1994) egy részlet: "A nagy uralom- és tulajdoncserében hatalomhoz és vagyonhoz jutottak ugyanis ma mintha ugyanolyan magasan elnéznének az ország túlnyomó többségét alkotó kispolgárok szerény vágyai és lehetőségei felett, mint 45-ben, mintha ugyanúgy önnön ideológiájuk által és csakis azáltal boldogítandó »tömegként« kezelnék őket, mintha ugyanúgy elvárnák tőlük, hogy azt tekintsék életük legfőbb értelmének, hogy szavazzanak (rájuk) és elismerjék érdemeiket." Akár a pártszemüveget viselő "küldetésesekről", akár a "társadalmi szerződés" által nem korlátozott civakodó elitekről beszél, azt a szociális érzékenységet és plebejus dühöt érezzük, amely irodalmunknak évszázadokon át jellemzője volt. Az a jóféle közéleti hevület ez, amelyről oly nehezen mond le a háború után indultak nemzedéke. Nemcsak Európa megosztottságáról, szegénységről és gazdagságról beszél, hanem a népek egymásnak feszülő indulatairól is. A Tiszatáj Közép-Európa-vitájában állapította meg 1992-ben: "Mára Közép- és Kelet-Európát komolyan fenyegeti a lehetőség, hogy gigantikus monolitikus kaszárnyából komplett pluralisztikus pokollá alakuljon át." 

És most? (What next?!) - kérdezhetjük Szent-Györgyi Alberttel. Eleve számoljon a kudarccal az, aki az emberségre rakja föl a tétjét? - 1985 februárjában a Tiszatájban Vekerdi László a száz éve született Fülep Lajosra emlékezett. Arra a Fülepre, aki tartózkodott, sőt, viszolygott mindenféle ünnepléstől és évfordulótól. Az öreg Fülepet idézte akkor: "Semmi se pótolhatja az emberek egymáshoz való viszonyának emberségességét. Ez a cél, hozzá képest minden más csak eszköz, ha akármilyen fontos is." Milyen messze volt ettől Fülep kora, s milyen messze vagyunk mi. De most tényleg itt az alkalom, hogy ezt a Fülep emlegette emberségességet köszöntsük.