|
SÁNDOR IVÁN
Viseld el ezt a Naplót, Laci! Nem Rólad írok, inkább Neked, valójában magamról. Április van - 1999; újra naplózok, mint tíz éve. Olvasd úgy ezt is, ahogyan bármilyen más naplót: akad-e benne valami, ami érdekel, amit rögtön továbbgondolsz, cáfolsz, más irányba fordítasz, hogy munkába vedd, csiszolni kezdd egy gondolatodat, ami többünknek fontos. Többünknek? Ugyan hányunknak? Erre nincs, nem lehet felelet, de nem is fontos, hogy hányunknak, vagyis, hogy néhányunknak. A szellemi teljesítmények lassan szivárognak a kortudatba. A lassúság tehát nem új keletű. De vajon nem a kultúrtörténet, a civilizációs változás fordulata-e az újdonság, amelyben az évezredes struktúrák-trendek változnak, és olyan univerzális degenerálódási labirintusban bolyongunk, amelyet a soha ennyi tudással és invencióval nem rendelkező ember azért nem tudatosít kellő radikalizmussal, mert nem mer szembenézni a felismerései konzekvenciáival? Tartok tőle, hogy már itt észreveszed a "cselt". Úgy teszek, mintha valami másról, ám mégiscsak Rólad írok? Elég nehéz a tekinteted elől elbújni, Laci! Legutóbb Kecskeméten a Forrás harmincadik évfordulóján, egymás mellett ülve hallgattuk a többi írótársunkat. Kovács András Ferenc, a kedves és jeles KAF mielőtt felolvasta szép, rémisztő, fájdalmas, játékos Saltus Hungaricusát, amelyből egy szakaszt idézek:
Nos, KAF azzal kezdte, hogy otthon érzi magát Kecskeméten, és sok más
hely is van, ahol otthon érzi magát.
Miután Monostori Imre írást kért ebbe az ünnepi számba, Füzi Lacinak és Olasz Sanyinak azt kellett mondanom a hívásukra, hogy sajnos elkéstek, már elköteleztem magam. De nyugtalanított, hogy el kellett hárítanom a hívásukat. Ha ugyanis az otthonlét-érzületet, minden alkotói-szellemi-etikai konzekvenciájával nézzük, akkor a barátaink három lapja együtt rajzolja meg a Vekerdi-"vidéket". Mondtam Lacinak és Sanyinak, hogy ezt a naplómat folytatnám a Forrásban és a Tiszatájban. Ez talán a legjobb formája a beszélgetésünknek. Lassan húsz esztendeje, hogy megismerkedtünk. Mégis több, mint három évtizede már, hogy találkoztam Veled. Első látszatra nincs ennek különösebb jelentősége. Csakhogy... Csakhogy, miután elolvastam a Sántha Kálmán a magyar idegsebészet úttörője című tanulmányodat (Valóság 1968/1.), beépült az érzésvilágomba, a történeti tudatomba a Sántha-élet. Valószínűleg nem csak az írói törekvéseim és a magam sorstapasztalatai magyarázzák meg, hogy miért volt a tanulmányodnak olyan hatása. 1968 januárjában tíz hónappal voltunk csak a Tiszaeszlár című drámám bemutatója után. A dráma a múlt századi per ürügyén valójában az ötvenes évek koncepciós pereinek mechanizmusáról szólt. Ezt megírtam a műsorfüzetben is akkor. Kész voltam tehát (belül) a Sántha-sors, a tanulmányod befogadására. Több, mint egy évtizedig tartott, amíg kialakult bennem annak a regénynek az alaprajza, amelynek centrumában megfért egy epikailag metamorfizált Sántha-figura, mint apafigura, s az én ötvenes évekbeli sorsmodellemből átlényegített fiú-alak. Ebből lett a Ködlovas . Volt itt tehát egy több, mint évtizedes belső kapcsolódás már, mikor megismerkedtünk. De ez a belső út még tovább vezetett. A regény váratlan siker volt. Nemcsak az új szemléletmóddal jelentkező kritikusnemzedék körében, de még - isten tudja hogy jött ez össze? - ama legnagyobb példányszámú napilapban is. Illés Endre, aki az ilyesmire is nagyon figyelt, rögtön elküldte a szerződést a második kiadásra. Nemsokára az ÉS közölte B. E. szokás szerint köldöknéző-kacsingató támadását. Így aztán szerződés ide-szerződés oda nem jött a második kiadás. Fél évtized múltán írtam egy levelet a kiadó akkori vezetőinek. Kértem, hogy a szerződést írjuk át egy összegyűjtött esszékötetre. A föld alá vitt tények üzenete így jelent meg 1990-ben. Mindezt azért kellett elmondanom, mert amit a kötetről a Tiszatáj ban írtál, az a magyar történelem, a szellemi élet máig érvényes analízise. Néha előveszem, olvasgatom. Mintha ma írnád. Ez az érvényesség , a gondolkozás "gyalogos" volta és a korszak fölé emelése együtt, az írásaid jellegzetessége. Hosszabban idézek egyik, mint "szerzőt", engem közvetlenül érintő írásodból (Forrás 1990/10): "a Szerző a Magyar Zsidók Kulturális Egyesületének március 15-ét köszöntő transzparensét kommentálja, illetve azt a fölzúgó tapsot, amely a Dávid-csillagos transzparenst a Petőfi-szobornál fogadta. Igaza van, nem egyszerűen »a nemzet szabadságáért életüket áldozó zsidó vallású magyarok előtti főhajtás« volt ez a taps. Fölhívás is rejlett benne, amit aztán Tornai József hamarosan explicite is megfogalmazott: Be kell végre építeni az iszonyú és máig nyugtalanító magyar holocaustot, ezt a »vesztőhelyt a mélyben«, szervesen és kitéphetetlenül be kell illeszteni a magyar történelembe." "A magyar zsidóság - idézi a Szerző Tornait - egyszer és mindenkorra tapasztalja és élje át, hogy ez a nép, amelyhez tartozik, képes önvizsgálatra és a sebek őszinte, ha lehet végleges begyógyítására." "Nos - fűzi hozzá ehhez a Szerző -, ha ez kimondatott végre negyvenöt év után, akkor a zsidó származású magyaroknak ugyanígy tudniuk kell, hogy azt a nemzetet, amelyhez tartozónak érzik magukat, mi sújtotta évszázadokon át..." Az esszé szerkezetéhez megfelelően az érveket megint releváns emlékek illusztrálják, közöttük egy régi fénykép felidézte emlék, Ötvenhat októberéből. A fényképen egymás közelében, együtt látható a Bem szobornál Tánczos Gábor és Sánta Ferenc; és ez a Szerzőt arra emlékezteti: "hogy a Petőfi Körben milyen testvériségben küzdött együtt az 1945-ben népi honfoglalásra induló parasztszármazású ifjúság baloldala, és a holocaustot túlélő, zsidó származású magyar értelmiségi-polgári fiataloknak a Rákosi-érával szembeforduló csoportja; s hogy közülük ugyanúgy szedte áldozatait a Kádár-rendszer." "Igen, igen, de ez a testvériség nem 56-os eredetű. A Népi Kollégiumok legszebb hagyományaihoz tartozik. És tán valami még többet is jelent. Én például[...] attól a Forgács Pétertől tanultam meg, hogy mit jelent tudatosan magyarnak lenni, aki baráti körben utolérhetetlen kedvességgel (és némi cyranói öntudattal) szeretett tréfálkozni »ötezer éves« orrával. A Pápai Páriz Ferenc Népi Kollégium titkáraként ő adta kezembe - szó szerint, mert sajátjai voltak - Németh László könyveit; ő tanított meg rá, s nem csupán engem, az élete példájával, hogy akár a legtágasabb világhorizont is csak egyetlen adott helyről tekinthető át. Szakmája és kivételes tehetsége következtében élhetett volna bárhol, és akár világhírnévre tehetett volna szert; ő azonban tudta és hirdette, hogy nem egyszerűen élni, hanem itt élni van jogunk. Ez talán az egyetlen jog, ami az embert születésénél fogva megilleti; de ez olyan alapvető - tenném hozzá mai fejemmel -, hogy elismerése nélkül minden szó »emberi jogokról« üres fecsegés csupán..." Az írásod megjelenését követő hetek telve voltak méregcseppekkel. Felbolydult a szellemi élet is. Beszélgettünk. Kétségbe voltál esve azoktól a mindent felbolygató mondatoktól. A Németh László Társaságnak éppen összejövetele volt az egyik budai iskolában. Ott volt még Grezsa Feri is. Szép számú közönség gyűlt össze. Elhangzott néhány rövid előadás. Szót kértél. Sétálni kezdtél a közönség soraiban. A szokásosnál is erősebb feszültség áradt a szavaidból. Arról beszéltél, hogy mit jelent magyarnak lenni. Mintha a Forgács Péterről leírt mondataidat folytattad volna. Arról beszéltél, mit jelent az, hogy: itt élni . Arról beszéltél, hogy erre sérthetetlen joga van mindenkinek, akit a sorsa és az érzése arra rendelt, hogy itt éljen, s ennek elismerése nélkül "minden szó üres fecsegés" az emberi egyenlőségről. Séta közben megtorpantál, és szinte kiáltva tetted hozzá: aki nem ennek a szellemében nyilvánul meg, az csak a magyar és magyar közötti politikai ellentét helyett akar kreálni valamit, hogy azzal eltakarja azt, úgy, hogy kérem mindenek előtt önmagunkkal kellene szembenéznünk... Akkor - azóta is - többször gondoltam arra, hogy ültök Forgács Péterrel - akit én nem ismertem - a kollégiumi szobában. Éjszaka van. Beszélgettek. A huszonkétéves Vekerdi. Milyen lehettél? Milyen néhány évvel később Debrecenben Sántha Kálmán közelében? Milyen...? 1996-ban Levendel László temetésén hallgatva a búcsúbeszédedet újra erre gondoltam. A közös életindulások éveire. Felteszem magamnak a kérdést: mi volt az a belső érzés (erő?), amely annyiunkat kicsit hasonló életpályára repített? A búcsúbeszéded segített ennek az érzésnek a salaktalanításában. Amikor arra emlékeztél, hogy Levendel László "mindenekfelett" a szegények orvosa volt, az elesettek gyógyítója. Az eszméket, az eszményeket is felfújja, elfújja, meghamisítja, agyongyötri az idő. Miközben az eszmék, az érzületek szikrákat lobbantanak lángra. Melegítő tábortüzeket? Pusztító tarlótüzeket? Elolthatatlan erdőtüzeket? Laci! Bele is világítottak, bele is pusztítottak az életünkbe. S ez most is folytatódik. Miért tudott a mindig feszült, suhancosan ártatlan, zsémbes, hóbortos, magányos nagy tudós annak - annyiunk szeretetében annak - megmaradni, akinek megmaradt? Talán, mert tudománnyal, tudással foglalkozva is mindig az ember sorsa foglalkoztatta. Talán azért, mert az elesettekkel, a "másfélékkel" való örök szolidaritása éltette. A szegényekre figyelt, a Horthy-rendszer meghurcoltjaira, a Rákosi-rendszer elárultjaira és megfélemlítettjeire, a Kádár-rendszer egyszerre felemeltjeire és átvertjeire, a kilencvenes évtized egyértelmű magára hagyatottjaira. A Sántha Kálmán tanítványa maradt. A Forgács Péterek barátja maradt. Galilei lelkének, emberi természetének kutatója maradt. A megvesztegethetetlenség, a szolidaritás embere maradt. Ide másolom az Irodalmi Lexikon mondatait annak a Kollégiumnak a névadójáról, ahonnan a Vekerdi-pálya, a Vekerdi-sors elindult: "1690-ben nagy jelentőségű orvosi művet írt magyar nyelven. Már a címlapon feltüntette, hogy könyvét »a sok ügyefogyott szegényeknek hasznokra« állította össze." |