|
|
FÜZI LÁSZLÓ
Miképpen lehet beszámolni egy több évtizedes szellemi kapcsolatról? A kapcsolat lényegét mutató összefüggések elemzésével, vagy inkább adatok segítségével? Valószínűleg mindkettővel: az adatok megmutatásával és a szellemi találkozási pontok feltárásával. De: itt és most mindezt valóban csak a pontosság kedvéért teszem, merthogy: pontosnak kell lenni mindig, ám a pontosságnak itt önmagában kell állnia, bizonyítania nem kell semmit, hiszen Vekerdi László és a Forrás kapcsolata valóban évtizedekre nyúlik vissza, s az ünnepelt - a most hetvenöt esztendős Vekerdi László - ezt a kapcsolatot éppen úgy örömmel, s számomra, számunkra, a Forrás szerkesztői számára megtisztelően vállalja, mint amilyen örömmel mi közöljük az írásait. De hát így talán túlságosan egyszerű, kerek, s talán tét nélküli is lenne ez a "kapcsolattörténeti" tanulmány, már pedig Vekerdi Lászlótól - s talán elmondhatom - a most harmincéves Forrástól semmi sem áll távolabb, mint a tétnélküliség. A mostani pontosságra törekvésnek is meg kell, hogy legyen a maga tétje: ez pedig nem lehet más, minthogy segítsen megérteni a szemérmesen rejtőzködő nagy tudós gondolkodásmódját, alkatát - s talán munkásságának súlyát és méreteit is érzékeltethetjük az általunk választott megközelítés segítségével. A szerkesztő nagy ajándéka ugyanis abban rejlik, hogy nem egyszerűen csak leveleket ír, kéziratokat olvas és írásokat közöl, hanem életutakat követ figyelemmel, s nemcsak életutakat lát, hanem kiteljesedő életműveket is - mintegy genetikusan, fejlődésükben, alakulásukban, mert a kéziratok, a levelek, a beszélgetések sokat megmutatnak egy-egy alkotó gondolkodásából. Vekerdi László soha nem beszél magáról, írásai, levelei olvasása, előadásai hallgatása, s levelezésünk, beszélgetéseink révén mégis sokat engedett láttatni gondolkodásából, sokat a Forrás hasábjain, sokat leveleiben, előadásaiban, számos találkozásunk során. Most, köszöntésekor, amelyre valószínűleg csak legyint egyet, mondván, minek erre mégcsak szót is vesztegetni, feltehetően akkor járunk el Hozzá méltóan, ha nemcsak az adatokat soroljuk fel, hanem arról is szólunk, hogy számunkra miért fontos a Hozzá való szellemi kötődés... De hadd kezdjem az adatokkal. Vekerdi László az alábbi írásokat közölte a Forrás hasábjain. (Az írások listáját a készülő Forrás repertórium összeállítója, Lisztes László bocsátotta rendelkezésemre, ezért neki mondok köszönetet.) - Varga Domokos: Fiúkfalva, 1973. március Az adatokat nem önmagukért másoltam ide, hanem azért, mert szépnek és fontosnak, a Forrás felől nézve pedig meghatározó jelentőségűnek tartom, hogy Vekerdi László ennyi írással s ilyen fontos írásokkal szerepelt a lapban, mindezzel együtt pedig azt tartom a legfontosabbnak, hogy ez a kapcsolat, szellemi kötődés szinte a lap indulásával egy időben kezdődött, s megőrződött máig, s remélhetőleg megőrződik a továbbiakra is. Ennek ellenére megismétlem: a "listával", az adatokkal nem szerettem volna bizonyítani semmit, sem azt nem akartam jelezni, hogy milyen sokat írt a Forrásba Vekerdi László, sem azt, hogy milyen keveset - mert soknak és kevésnek egyaránt értékelhető ez az adatsor, mivelhogy a sok és a kevés is viszonyítás kérdése, ahogy Esterházy Péter mondaná, a mennyiségnek az az abszolút mértéke pedig, amit "mérceként" használhatnánk, ebben az esetben hiányzik. Magam inkább a második "viszony-kategóriát" érzem helytállónak, s sajnálom, hogy jó néhány tanulmánya nem a Forrásban jelent meg, miközben természetesen örülök ennek a szerző "érdeklődését" tekintve mindenképpen lenyűgöző sornak. Úgy érzem, legalább két tanulmány-kötet kitelne az előbb számba-vett anyagból - valójában azonban azt sajnálom, hogy ezeket a köteteket nem tudtuk megjelentetni, talán segíthettünk volna ezzel Vekerdi Lászlónak mi is. Leginkább azonban azért vettem elő ezeket az adatokat, mert nagyon sok dologról beszélnek, csupán értelmezni kell őket. Először talán arról szólnak, hogy a népi kultúrára figyelő Vekerdi László és népi kultúra "újrafelfedezésének" időszakában induló Forrás találkozása szükségszerű volt. Ebben a vonatkozásban jelképesnek tekinthető, hogy Vekerdi Lászlónak a Forrásban megjelent első írásai a néprajznak az érdeklődés homlokterébe kerüléséhez kötődnek, s néprajzi-folklorisztikai köteteket ismertetnek. Ha nem így történt volna, akkor másképpen, de mégiscsak megesett volna a találkozás. Nem is lehetett volna másként, hiszen az induló Forrás Németh Lászlóval, Illyés Gyulával keresett kapcsolatot, szerzőinek tudhatta Fodor Andrást, Domokos Mátyást - a kapcsolódási pontok tehát adottak voltak. Magam 1982-ben kerültem a szerkesztőségbe, addigra Vekerdi Lászlót meghatározó szerzőjének tudhatta a lap, s talán több is volt, mint meghatározó szerző: jelenségnek tudta őt mindenki, emlékszem, Hatvani Dániel egy író-olvasó találkozón vele és Nagy Gáspárral képviselte a Forrást, Szekér Endre mindig nagy megbecsüléssel említette Laci bácsi nevét, Laci bácsi legendás Németh László-könyvét (az Arcok és vallomások-sorozatban megjelentet, tőle kaptam ajándékba, ő két példányt is őrzött, mindkettőt dedikálva), Buda Ferenccel a világszemléletük és közös debreceniségük kapcsolja össze, Pintér Lajosnak tanára is volt, s talán az olvasóknak is feltűnik, hogy az írások többsége a Forrás fontos tematikus számaiban jelent meg: a Bartók-számban, a Kodály-számban, a Tanu-számban, a Nagy Lajos-számban, a Fülep-összeállításban, s később is, a Németh László-összeállításokban, A századvég szellemi körképe-programhoz kapcsolódó összeállításban, a Buda Ferencet köszöntő összeállításban, s így tovább... Mindez természetesen azt jelenti, hogy a lap szerkesztői és Vekerdi László között a hetvenes és a nyolcvanas években szoros munkakapcsolat volt, a lap szerkesztői a számukra fontos összeállításokhoz írást kértek tőle, s Vekerdi László a felkéréseknek eleget is tett... Itt talán érdemes megállni egy pillanatra. A nyolcvanas évek közepétől én is sűrűn fordultam levéllel Vekerdi Lászlóhoz, s talán nem is volt senki, aki hozzá hasonló pontossággal válaszolt volna, s tett volna eleget a kéréseknek. Úgy tapasztaltam, hogy Vekerdi László a folyóiratokat a szellemi élet nagyon fontos területének tanúja, s ezért a folyóiratokat működtető szokásrendet is elfogadta, nem is emlékszem arra, hogy egy felkérésnek ne tett volna eleget. Bár másokat is az övéhez hasonló "szokások" vezettek volna... A nyolcvanas évek második felétől - s ez az adatsorból is kiolvasható - a korábbiaknál is intenzívebbé vált a kapcsolat. Talán szerepe volt ebben annak is, hogy 1985 végén vagy 1986 elején levéllel kerestem meg (levelet mertem írni neki, akiről már annyit hallottam, de személyesen ekkor találkoztunk először, egy székesfehérvári Németh László-tanácskozáson, ha jól emlékszem, Laci bácsi ott fejtette ki, hogy miért hibás A mindentudás igézete című, Németh Lászlóval foglalkozó kötet címe), levelezésünk, kapcsolatunk azóta is őrződik. Életem nagy ajándékának tartom, hogy Ilia Mihály, Vekerdi László, Sándor Iván barátságát, baráti segítségét, megbecsülését immáron hosszú évek óta érezhetem. Vekerdi Lászlóról is Ilia Mihálytól hallottam először, s Ilia Mihály volt az is, aki egyetemi szakdolgozatomat megmutatta Vekerdi Lászlónak. A kapcsolódási pontok nagyon fontosak, ezek adnak keretet, önmagukon túlmutató értelmet, mélységet minden barátságnak... Itt, ezen a ponton hadd írjam le: a legmélyebben talán Vekerdi Lászlóban is azt becsülöm, amit Ilia Mihályban és Sándor Ivánban: a folytonos megújuló készséget, az örök kíváncsiságot, azt a kíváncsiságot, ami nélkül szellemi életről nem is beszélhetünk. Ahányszor a közelükben lehetek, azt érzem, hogy a napi, néha bizony bántó, sértő jelenségek eltűnnek közülünk, s a szellem nagy, lehet hogy öröknek gondolt kérdései vesznek bennünket körül. Címekről, rangokról, díjakról soha még csak szó sem esett (egyszer Vekerdi László éppen Kecskeméten, egy irodalmi esten beszélt arról, hogy könyvtárosnak tudja és érzi magát), annál több viszont az újonnan olvasott könyvekről, cikkekről, emberekről... 1985-86 óta, személyes megismerkedésünk és levelezésünk óta a levélváltások, a különböző könyvbemutatókon, irodalmi esteken, tanácskozásokon való találkozások adják kapcsolatunk sajátos ritmusát. Ennek kapcsán mindenképpen szólnom kell a Németh László Társaságról is, hiszen a Társaság és a Társaságban végzett munka kapcsolta össze erősen azt a kis "csapatot", így Vekerdi Lászlót, Sándor Ivánt, Németh László lányai közül Magdát és Ágnest, az Új Forrástól Monostori Imrét,, a Tiszatájtól Olasz Sándort, s talán magamat is említhetem, amelyik meghatározó módon vett részt Németh László szellemi örökségének ápolásában. A Németh László Társaságnak - és mellette jó néhány kecskeméti könyvbemutatónak - köszönhetem, hogy számos Vekerdi-előadást hallgathattam végig. Már az első előadás hallgatása közben éreztem: valójában ez Vekerdi László igazi "műfaja" - ha hatni akar egyáltalán valakikre, akkor a hallgatói azok, bár az is lehet, hogy hatni sem akar, csak a tájékozódás örök kényszere viszi előadásról előadásra. A listából látható, hogy időről időre itt jelennek meg az Európa történeti régióinak fejlődési vona lait áttekintő elemzései (az egyik éppen az Ilia Mihályt köszöntő 1994. szeptemberi számban), szeretném ha ezek egyszer összegyűjtve is megjelenhetnének, itt a kialakuló új világgal kapcsolatos gondolatai. Velük kapcsolatban Buda Ferencet tudom idézni, aki azt mondta, hogy nem tud hálás lenni a rendszerváltozás iránt abban a tekintetben, hogy most elmondhat valami olyat, amit korábban nem mondhatott el, mert ő korábban is elmondta amit akart. Elmondta Vekerdi Laci bácsi is, ezért érzem hitelesnek azt, amit ma mond el. Rendszeresen ír fontos szerzőinkről, sorozatainkról. Nagyon fontosnak érzem a Sándor Iván esszé-sorozatáról írtakat. (Ennek kapcsán fogalmazta meg, hogy 1989-től, 1990-től sok minden megváltozott Magyarországon, de a lényeg nem változott meg, idézem: "Hogyan is olvashattuk a nagy választási harcok idején a metrófel(le)járók falán sorakozó képkeretekben? Tudjuk, Merjük, Tesszük! Most nézzen a lába elé! A jelszó - kell-e mondani - már rég nem egyetlen; a két szöveg így vezetők és vezetettek, hatalom és nép örök viszonyát fejezi ki, olyan frappánsan, ahogyan csak a véletlen képes. Helyreállt újból vezetők és vezetettek világrendje. De végtére is, tán ez a Világ Rendje? És tán nem is azért volt Nyolvankilenc Világpillanat, mert lezárt egy korszakot, hogy aztán elkezdődhessék egy másik jobb, hanem mert megszakított és felfüggesztett valamit? Valami rosszat. Egyetlen pillanatra."), s hogy Buda Ferenc költészetéről és Szekér Endre Buda Ferencről írott könyvéről is elmondta a maga véleményét. Megelőlegezve a továbbiakat, Buda Ferenc költészetét - a fentiekkel is összhangban - a globális kiszolgáltatottsággal való szembefordulásként látja. Idézem most is: "A huszadik század legvégén: diktatúrák, diktátorocskák, pártvezérek, miniszterecskék, parlamentek, titkosszolgálatok, terrorszervezetek, tábornokok, fegyvergyárosok, fegyverkereskedők, büntetlen tömeggyilkosok, tehetetlen béketeremtők, diplomaták, olajsejkek, olajválságbárók, tőzsdecézárok, kábítószerkirályok, rendőrfőkapitányok, bankvezérek, bankfőfelügyelők, pénzmosók, csalómosók, adó-főhivatalnokok, adófőcsalók, közvagyon(el)kezelők, privatizátorok, "eredeti" tőkefelhalmozók, reklámügynökségek, médialovagok, szerencse(játék)lovagok, élsportolók, főstricik, erdőirtók, környezetpusztítók és környezetvédők egymásnak kölcsönösen hasznot hajtó honi és kontinentális összjátéka idején a Tanya-hazám egyetlen univerzális jajszóként olvasódik, keserves globális panasz szól a soraiból: Kishúgom, vérrel beszöktetett / kökénybokor / mi lesz velünk? Mi vész el velünk?" Annyira egyetemes ez a panasz, hogy a kökénybokor szinte néven nevezhető: Kishúgom: Gelsomina. A Tanya-hazám ugyanúgy a kiszolgáltatottak, a kisemmizettek, a megszomorítottak, az örök vesztesek sorsát panaszolja és kéri számon, mint az Országúton, és ugyanolyan szelíden, elszántan, általános érvénnyel, mint Fellini remeke. Erről szól ezen a kegyetlen és álszent századvégen a vers. Szenvedés és vereség dokumentuma. Ötvenhat újbóli veresége, hatvannyolc veresége, egy emberségesebb világ sokféle reménységeinek a veresége sír a versből." De hát nemcsak az írások, az alaptételeket megfogalmazó írások kapcsolják Vekerdi Lászlót a Forráshoz, hanem javaslatai, elképzelései is. Ő ajánlotta, hagy kérjem fel Staar Gyulát a Simonyi Károllyal készítendő interjúra, így Staar Gyula remek interjúit is neki köszönhetjük. S még mi mindent! Egy kapcsolattörténeti tanulmány, ha csak az adatokat vizsgálja, könnyen tévútra vezethet, hiszen ha egy évben csupán egyetlen tanulmány közléséről szólhatunk, akkor könnyen hihetjük azt, hogy a kapcsolat szünetelt. Pedig dehogy: ha példának okáért egyetlen évig egyetlen tanulmányt, s egyetlen írást sem küldene, akkor is érezzük, hogy ott áll a lap mögött. Ez a legtöbb, amit erről a kapcsolatról elmondhatok. Laci bácsi leveleit nem idézem, egyetlen egy kivételével, s ezt is csak azért, mert jelzi, milyen biztató, értékelő, segítő leveleket tud küldeni - s még ezt sem tenném meg, ha a levél nem a Forrás egyik legnagyobb vállalkozása, a Homok-haza című könyv elolvasása-átnézése után íródott volna. Akkor íródott, a könyvet pedig közösségi cselekedetként éltem meg, ezért úgy érzem, hogy elszakíthatatlanul hozzákapcsolódik az eddigiekhez. Így szól: "Kedves Laci!
Hát ennyit a levélből. S ezt is csak azért, mert a Forrás körüli
csapatról, és annak tagjairól, Buda Ferencről, Szekér Endréről, Dobozi
Eszterről, Pintér Lajosról szól... S azért, mert észrevette mindazt, amit
mi "elrejtettünk" a könyvben...
Az adatok számbavétele után nem kerülhető meg a kérdés: milyennek is látom Vekerdi Lászlót? Tudom, hogy szembefordul minden méltatással, ünnepléssel, s lehet, hogy dühében ennek a mostani folyóirat-számnak minden példányát széttépi, vagy legalábbis széttépné, ha lehetősége lenne rá, a kérdést ennek ellenére meg kell válaszolnom, hiszen a bennünk élő eszményeknek tartalmat kell adnunk, ha ezt nem tesszük meg, akkor ezek az eszmények elszakadnak tőlünk... Nos: ha Vekerdi László egyetlen sort sem írt volna Németh Lászlóról, akkor is azt mondanám, olyannak, mint amilyennek Németh László a szellem emberét leírta, bemutatta. "A szellem: rendező nyugtalanság. A szellem nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi. Nem elég a világ, világkép kell. Faltól falig szakadatlan veti a szálakat, ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés hálójába fonna" - írta Németh, én pedig Vekerdi Lászlóban látom azt az embert, aki az elszórt tények, adatok között összefüggéseket teremt, összefüggéseket mutat meg. Legendák szólnak tudásáról, ha másból nem, akkor az előbb felsorolt tanulmány-címekből az az olvasó is láthatja, mi mindent tud Vekerdi László, aki sem vele, sem az írásaival nem találkozott soha. Sokan, akik ekkora tudásnak a birtokában vannak, kérkednek vele, vetélkedőkön mutatják, "bizonyítják", hogy ők valóban tudnak valamit. Lelkük rajta. Vekerdi László nem bizonygat semmit, neki a tudás nem öncél, az ő számára a tudás eszköz, hogy valami mást, eddigiektől különbözőt megtudjon. Sokáig én is a tudásáért csodáltam. Csodálhatjuk is, de követni talán érdemesebb lenne. Azt hittem - ismét csak azt mondom: sokáig -, hogy a világban van valamiféle rendszer, s ez a rendszer Vekerdi Lászlóra a tájékoztatás feladatát osztotta ki. Nem. Vekerdi László nem tájékoztat, hanem tájékozódik. Nem azért írta meg a Galilei-könyvet, mert tájékoztatni akarta olvasóit a Galilei-pör állásáról, hanem azért, mert kíváncsiságát, tájékozódási vágyát így tudta lekötni. Egy körlevélre - Sándor Ivánnal fogalmaztuk meg, a Tanu megjelenésének hatvanadik évfordulóján -, így válaszolt: "Idézitek a híres bevezetőt »a szorongó tájékozatlanság«-ról, sugallva mintegy, hogy ebben ma sincs hiány. Tévedtek. Napjainkból a szorongó tájékozatlanság úgyszólván teljesen kiveszett. Tájékozatlanságban tán csakugyan nincs hiány, ám ez senkiben többé szorongást nem kelt. A legtöbben, kivált a politikusok és az írástudók, valószínűleg fel sem ismerik a jelenlétét." (Csak megemlítem, hogy az információs robbanás Vekerdi László szerint is "csak segít elhitetni az emberekkel, hogy a szorongó tájékozatlanság kiküszöbölhető a világból".) De talán ennél is lényegesebb, amit most mond: "A Tanut első percétől az utolsóig emésztette, s végül megemésztette az örök kétely. A Tizenkilencedik Század könyörtelen bírálója e tekintetben - Ortegához hasonlóan - meglehetősen tizenkilencedik századi maradt, ellentétben a Huszadik Század legtöbb gondolkodójával, írójával és művészével. Mert a Huszadik Század nagy szellemi küzdelme végeredményben a kételkedés ellen folyt és folyik, mégha olykor a legortodoxabb kartéziánus racionalizmus mezében is. A »csillagok« azért ott vannak, ahol voltak, ha tán nem is ragyognak olyan fényesen, mint régen; az »írástudók« tisztük és kötelmeik szerint mutogatnak is rájuk sőt, olykor még mennek is feléjük. Csak éppen az nem merül fel bennük soha, hogy vajon jó felé mennek és mutatnak-e? Merthogy nincsenek örökre kijelölt irányok; a tegnap vagy tegnapelőtt még bevált csillagot követve holnap könnyen szakadékba eshetünk, sivatagba vagy bozótba tévedhetünk. Viszont ugyanúgy lehet, hogy épp egy merészen választott új irány vezet a pusztulásba. A tájékozódás előfeltétele a tájékozatlanság fölismerése, a tájékozatlanság miatt érzett szorongás. A kétely. Az értesülések csak addig segítik a tájékozódást, amíg a biztonság tévképzetét keltve fel nem függesztik a kételkedést. Ebben a pillanatban a tájékozódás helyét átveszi a tájékoztatás. Mert a tájékoztatás legalább annyira szól magának a tájékoztatónak, mint a tájékoztatottaknak: megerősíti a tájékoztatót a meggyőződésében, hogy jó csillagra mutat és jó irányt követ. Még akkor is, ha az értesülések jó része mást sugall. Mert az intenzív tájékoztatás nem engedi érvényesülni az értesüléseket. Nyomban elhelyezi az »információkat« saját rendszerében, nyomban tényekké dolgozza fel. A tények: kedvenc tévedéseink minden féle kételytől megóvott formái. Éppen ezért annyira »makacs« dolgok. Németh gondolkodói nagyságát mutatja, hogy hatalmas életművében sohasem hivatkozik tényekre". A fenti értelemben látom én Vekerdi Lászlót a szellem emberének, a tájékozódó embernek. Bizonyára ebből következik az is, hogy reflexív szellem. A kezébe kerülő könyvekre, állításokra rákérdez, keresi a tartalmukat: a mások által tényeknek elfogadottakat megkérdőjelezi, reflektál rájuk. Recenziói reflexió-gyűjtemények. A múlttal foglalkozik, de mindig a jövő foglalkoztatja. Egy gondolattal beléhasítani a jövőbe - ez az ő nagy lehetősége. A Forrásban közölt, Szűcs Jenő gondolatmenetét újragondoló írásainak is ez az adja az értelmét: új módon csoportosítva az adatokat a most történtek új oldala is megérthetővé válik, sőt talán a múltról is mást, az eddigiekhez képest újakat tudhatunk meg. Racionális elme, önmagába zárkózva mégis érzelmi alapon teremt barátságokat. A legmélyebben a gondolatok szépségéhez ragaszkodik. A legmélyebben a gondolatok szépsége ragad meg engem is. S a kiszolgáltatottsággal szemben érzett düh, ahogy, érzem, őt is. Meglehet, talán éppen ezért, hogy a mi barátságunknak is érzelmi alapjai vannak. Beléborzongni egy gondolatba - ritka élmény. A racionalitáshoz mégiscsak kapcsolódhatnak az érzelmek: ennek a sajátos társításnak Vekerdi László a legnagyobb mestere. Másutt már idéztem, amit a hódmezővásárhelyi Városháza előtti térről írt: "Nem hiszem, hogy ne állná a versenyt a világ leghíresebb tereivel; legalábbis saját paraszti szépségének megfelelő év- s napszakban és világításban. De ez más terekkel és városokkal is így van; a Piazza San Marco például egyenesen elkeserítő esőben. Legföljebb az a különbség, hogy a mi városainknak kevesebb s tűnőbb a szépség-pillanata". Amióta olvastam, a gondolat szépsége tart fogva ebben a pár mondatban... Szép az is, ahogyan leírja utolsó találkozását - egy szellemi együttes: Fodor András, Tüskés Tibor, Csűrös Miklós, Bulla Károly utolsó találkozását - Németh Lászlóval: "szinte az igazi, a régi Németh Lászlóból pillanthattunk meg valamit. A szellemóriásból... Láttuk a varázslat felett a birodalmából - az Ész birodalmából - száműzött Lear király iszonyú bánatát? A mesterien megkomponált és derekasan elpusztított tornáci lakoma romjai felett, a fekete és a jó balatoni borok illatában elbűvölten ültünk mind; jókedv, nevetés, barátság, remény csillogott a szemekben. S aztán bandukoltunk a hold nélküli és tücsökzenétől hangos estében, egyikünk se arra gondolt, hogy lám, búcsúztunk, utoljára jártunk itt. A haldokló fejededelem az élet - az élők - mérhetetlen szépségét hagyta ránk örökül". Cs. Szabó László írt így, ő mutatta meg az egyszeriben az örök szépséget... S nem is véletlenül jut eszembe Cs. Szabó László neve. Laci bácsi is említi nevét Szekér Endre Buda Ferenc-könyvének ismertetésekor: "az irodalom szabadságharca 1989-cel véget ért. Lehet, hogy az irodalom is, értelmes közösségi vállalkozásként, ez ma még nem tudható. De Buda Ferenc folytatja ma is a Falak könyvét és makacsul kérdezi: »Lesz-e / - s mikor? - / Lesz-é a gonosznak vége?« Folytatja és építi tovább ötvenhat mítoszát, az olyan nagy verseiben, mint ez a csupa nagy betűvel írott (az Ég s föld között című versről van szó - F. L.) meg az Árvaföld, meg a Túlélés. Mert a mítosz, ne feledjük, harc a mindenkori GONOSZ ellen. Vagy ahogyan a mítoszok nagy értője, Kerényi Károly mondotta és Cs. Szabó László idézte: »más szóval mítosz az, ami soha nem volt és mindig újra megtörténik«." Így él benne az időben Vekerdi László: érzi a történések örök súlyát, végtelen érvényességét, kiteljesedésüket - de közben azt is tudja, hogy éppen a mi életünkben a világ nagyot változott, a jövő lett a legnagyobb úr, maga alá rendel mindent, s mi kiszolgáltatottan állunk előtte. Azt hiszem, hogy a világ rendjének átalakulásáról naphosszat beszélőknél sokkal mélyebben érzi a nyolcvankilences átalakulás lényegét, s azt is, hogy miért volt szükség erre... Szép az is, ahogy Vekerdi László Buda Ferenc költészetének érvényességét mutatja meg, szép, ahogyan a világ - minden átalakulás ellenére - örök rendjéről gondolkodik. S szép az, ahogyan önmagát az örök kiszolgáltatottak, a mindenkori szegények mellé állítja. A magyar irodalom talán legjelentősebb, esztétikai és morális értékeket egyaránt magával hordozó vonulatához kapcsolja magát akkor, amikor ezt mondja: "Nem lesz azért tán ez a szép új világ nagyon ronda; a gyorsan zsugorodó földtekén másmilyen tán nem is nagyon lehetséges. De az elviselhetőséghez el kell ismerni a szegények jogait..." A legszebb azonban mégiscsak az, ahogy a Galilei könyve címlapjára a chartes-i katedrális Izaiás prófétát ábrázoló üvegablakának reprodukcióját helyezte: legnagyobb érzelmi megdöbbenésének, megrendülésének tárgyát talán legfontosabb, s kutakodása módszertanát is megmutató munkája borítójára... Vekerdi László a szellem embere: ez azt is jelenti, hogy a szellem emberének
örök vibrálását, az összefüggések és kapcsolódások keresését élete részévé
tette. Nem tanítvány - Németh Lászlónak sem volt a tanítványa -, nem tanító,
pedig előadásainak hallgatói egy életen át emlékeznek mondataira, gesztusaira,
hanem tanuló, kíváncsi ember, most hetvenötévesen is. Meglehet, ezért is
magányos... Mert szereti a társaságot, tapasztalhattam én is, de a társaságnál,
és minden másnál jobban szereti az előtte felsejlő igazságot. Nem önmagáért
vitriolos, ha úgy hozza a sors, hanem azért, mert az igazságot, az általa
sejtett igazságot kell megfogalmaznia, ha kell, megvédenie. S amilyen vitriolossággal,
indulattal védi az igazságot, úgy tudja szeretettel is védeni. Hányszor
tapasztalhattam magam is: nem értett velem egyet, de szeretettel, tapintattal
fogalmazta meg egyet nem értését. Mert ebben a racionalitás elvei szerint
gondolkodó emberben indulat és szeretet is van: az egyik nem is lehetne
meg a másik nélkül, összetartoznak már évezredek óta. Meglehet, a világgal
való kapcsolatát is az indulataiban és a szeretéseiben éli meg. Más kapaszkodókat
a huszadik század fordulóit megélő, örök kétellyel megvert ember nem is
találhat magának. Mert hát magáról is mondta, amit Németh László kapcsán
a Szegények népé-ben mondott: "Mert a Huszadik Század nagy szellemi
küzdelme végeredményben a kételkedés ellen folyt és folyik...", a többit
már ismerjük. Viaskodása, küzdelme így soha sem egy politikai rendszer,
egy hatalmi berendezkedés ellen irányul - az ellen is, félreértés ne essék,
mindig az éppen aktuális berendezkedés ellen -, de valójában a század mélyen
szellemellenes berendezkedése ellen. Küzdelme heroikus, majdhogynem magányos
küzdelem - miközben elemi erővel kötődik a kis közösségekhez. Pár hete
a Nyugatihoz közel egy vendéglőben beszélgettünk, két üveg bor mellett:
Laci bácsi, Görömbei András, Olasz Sándor és én. Laci bácsi nem ivott a
borból, a beszélgetésbe sem vett részt, talán csak pár mondatot vetett
közbe, amikor Buda Ferenc versei kerültek elő, de végig éreztem: szíve
és lelke szerinti a társalgás. Ez volt tán a legszebb találkozásunk...
S még egy gondolat. Ha jól emlékszem, 1980-ban a Valóságban megjelent egy dolgozata a vidéki irodalmi folyóiratokról. Ebben írta: a Forrás úgy hozzátartozik Kecskeméthez, mint ahogyan hozzátartoznak a Fő teret körbefogó templomok tornyai. Én akkor még nem jártam Kecskeméten, a Fő teret sem ismertem, s a templomtornyok jelképes, a befogadó, a türelmes városra való utalásáról sem tudtam, de a Forrásnak a megyéhez és a városhoz való kötődéséről sokat megsejtettem ekkor. Azóta megismertem a várost is, a megyét is, megszerettem a Fő teret, Homok-haza című könyvünkben a tornyok is szerepelnek, s tudom azt is, milyen fontos, hogy a Forrás van, s milyen fontos, hogy legyen. Lám, ennek a megértését is Vekerdi László indította el bennem... Isten éltessen, Laci bácsi! |