1986-ban több "visszhangos" kezdeményezést sikerül végigvinnünk. Pörös Géza interjúsorozata - amely sorozat három évig fut megszakítatlanul - a magyar filmrendezők színe-javát szólaltatja meg. Jelentős (habár szakmailag bizonyára vitatható) vállalásunk volt (mégiscsak érdemes lett volna tán kötetben is megjelentetni) az a 12 részből álló (tehát éppen két évig futó) tanulmánysorozat, amelybe szinte minden helyi erőt bevontunk, aki csak szóba jöhetett. Ez a Komárom megye irodalmának több évszázados történetét feldolgozó tanulmányfüzér alapja lehet egy majdani alapos, tudományos igényű feldolgozásnak.
     A legnagyobb szakmai visszhangot kiváltó vitasorozat (jobban mondva "gondolatkísérlet") a "kultúra ökológiájá"-ról szólt. Csak néhány nagy név a résztvevők közül: Király István, Sőtér István, Dobossy László, Sándor András, Vekerdi László, Zelnik József, Juhász-Nagy Pál. (A következő évben könyvben is megjelentettük a sorozat anyagát.) Sorozatot indít - újfent, hiszen már korábban is volt egy: akkor a kevésbé ismert megyei műemlékeket mutatta be - Wehner Tibor is (ekkor még - legalábbis papíron - nem szerkesztője a lapnak, jóllehet a képzőművészeti kérdésekben már őrá figyelek elsősorban); ezúttal a megyében rendezett kiállításokat szemlézi. Cikkeinek hangja szokatlanul kemény (szakmailag persze megalapozott), van is tiltakozás írásai ellen. (Aminek külön is örülök, hiszen az egymásra irigy képzőművészek nagy érdeklődést tanúsítanak az Új Forrás szóban forgó számai iránt.)
     Különös gondot fordítok - hogy úgy mondjam, ezt most már megengedhetem magamnak, nem is szólva a dolgok létfontosságú elemeiről - a személyes kapcsolatok ápolására, erősítésére és gyarapítására. A nyolcvanas évek közepétől ott vagyok a legtöbb országos szakmai találkozón, eszmecserén, írószövetségi rendezvényen, tudományos konferencián. Az évtized végén alakult Németh László Társaság rendezvényei is jelentős szellemi hozadékot jelentenek az Új Forrásnak is. Megfordulok azokon a rendezvényeken is, amelyek évről-évre ismétlődnek, ahol lényegében kialakultak a résztvevők körei, s ahol rendszeresen lehet találkozni barátokkal, szerzőtársakkal s új emberekkel is. Néha én is szerepelek, előadok, hozzászólok. 

Még a júniusi számunkban (1986-ot írunk) látott napvilágot Pozsgay Imre (az idő tájt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára) egy előadása, amit az év elején tartott Balatonszabadiban a "Siómente Népfőiskolán". Ennek az elődásnak a következő címet adtam: "A helyzet reformpárti". A cikk szerzője - természetesen - erősen balanszíroz a "létező" szocializmus, valamint a gyökeres reform összekapcsolhatósága között, körül. Elmegy, eljut a még "publikálhatóan" kimondható végső pontig. S akinek van füle a hallásra (illetve szeme az olvasásra), világosan érzékelheti, hogy Pozsgay reformjai döntően fontos stratégiai pontokon kérdőjelezik meg a fennálló rendszer további életképességét, következésképpen: létjogosultságát. Csak néhány kiragadott mondat a terjedelmes előadás szövegéből. Pl.: "még több szabadságra, még több demokráciára van szükségünk." Továbbá: "Nem jó idők járnak a szocializmusra. Kelet-Európában az utóbbi 10-15 évben nemcsak Magyarországon voltak feszültségek és bajok, súlyos válságjelek vannak több kelet-európai országban". Pozsgay Imre csak azokat tekinti ellenzékieknek, akik "a szocialista rendszeren kívül" keresik "a társadalmi problémákra a megoldást." "Ez persze nem azt jelenti - fűzi hozzá -, hogy egyénileg minden szempontból elítélem, és leírt állampolgárnak tekintem őket. Ez csak a kisebbrendűségi kérdésektől, komplexusoktól elfárasztott politikában lehetséges, ahol félnek minden más gondolattól."
     S közöljük mindezt másfél évvel a mi ‘84-es ügyünk után, és alig több, mint egy évvel az első lakitelki találkozó előtt. Bizonyára ide is illik a mondás: megéreztük az "idők szelét". S azt is érezhettük, hogy nemcsak talpon maradtunk 1984 után is, de meg is őriztük az Új Forrás eredendően és több mint másfél évtizede tartó és ható reform szellemiségét. (A Heti Világgazdaság hosszú idézeteket közölt az előadásból [1986. júl. 5.])

Visszatérve az említett Pozsgay-cikkre - ez is benne volt az akkori levegőben -, az egyik olvasónk azért kér ebből a számból egy példányt, mert "úgy hallotta", hogy bevonták és bezúzták az összeset.
     Hát nem, már nem zúznak be számokat, sőt a helyi "párt és állami" vezetők kifejezetten békülékeny szándékkal közelednek a bizony megsértett folyóirathoz. Vagy csak folytatják a korábbi - fölöttébb formális - "politikai" célzatú gyakorlatot, amely szerint a különböző nyílt fórumokra meghívják a "haladó értelmiség" egy-egy képviselőjét? Nem is lehet ezt pontosan tudni, alighanem mindkét típusú jelenségről egyszerre van itt szó. Mindenesetre mint az Új Forrás főszerkesztőjének, nekem is gyártanom kell nemcsak a "lapterveket" és az év végi "önértékeléseket", de a megyei pártbizottsági fórumokon elhangzó hozzászólásokat, hasonló "anyagokat" is.
 
Persze, nemcsak "aktíva" ülésekre járok, hanem a lap irányítása, szervezése, szerkesztése mellett a folyóiratunk köré szervezett rendezvényeket is folyamatosan és "üzemszerűen" működtetem. Fönnmaradt - nyilván jelenteni kellett valahová - az 1987-ben lebonyolított rendezvényeink naptára. Ez a naptár az alábbiakat rögzíti.
 
"Az Új Forrás eseménynaptára és rendezvényei 1987-ben
Január 05. Megyei pb. agit.-prop.: az 1986-os jelentés, munkaterv 1987-re.
19. UFo-TIT-Megyei Könyvtár: A határon túli magyar irodalom. Pomogáts Béla előadása: "A nyugati magyar irodalom."
29. A Művelődési Minisztérium lapértékelése (Baczoni Gábor és Gáspár György)
30. Népház + UFo-kör: Az Ezer este Fülep Lajossal című könyv bemutatója. Vendégek: Fodor András és Vekerdi László. Közrem. Cs. Varga István és László Tibor.
Március 02. "A határon túli..." (Görömbei András előa.)
09. Pomogáts Béla: A romániai magyar irodalom.
30. Salgótarján: "Előadások a kultúra ökológiájáról." (Király István, Pál József, Monostori Imre)
Április 02. UFo-kör. Vendég a Forrás szerkesztősége. (Hatvani D., Füzi L., Pintér L.)
10. A Közművelődés Háza. Rádiófelvétel a Kötet nélkül költőivel.
13. Megyei Könyvtár: Cs. Varga István Jeszenyin világa c. könyvének bemutatója. (Vendég: Pór Judit, az Európa Kiadó szerkesztője. Közrem.: László Tibor.)
15. Látogatás Pozsonyban az Irodalmi Szemlénél és a Madách Kiadóban. (Virág Jenő és Monostori Imre)
Május 7-9. Monostori Imre a megyei írók és művészek balatonvilágosi találkozóján. (Referátumok: Széchenyi Ágnes és Vekerdi László)
Május 15-16. Irodalmi folyóiratok fonyódi találkozója. (Monostori Imre)
28. Palócföld-est. Vendégeink: Praznovszky Mihály (főszerk.), Pál József (szerk.) és Bódi Tóth Elemér (költő).
Június 01. Az ünnepi könyvhét megyei megnyitója Bakonyszombathelyen. Vendégünk: Vasadi Péter és Venczel Vera.
02. Holló András Préselt lepke című verseskötetének bemutatója Mocsán, majd Komáromban. (Kakuk Tamás, Monostori Imre)
03. UFo-est Esztergomban, a városi könyvtárban. (Vekerdi László, Cs. Varga István, Monostori Imre)
Szeptember 11. UFo-est Esztergomban, a Tanítóképző Főiskolán. (Monostori Imre)
Október 21. Szovjet íródelegáció a szerkesztőségben. (V. Rozov)
November 02. UFo-kör a Megyei Könyvtárban: Irodalmi Szemle-est. Vendégeink: Varga E. főszerkesztő, Balla Kálmán, Kulcsár Ferenc és Karol Tomiš. Bev.: Tóth László.
05. UFo-est Oroszlányban, a Bányász Könyvtárban. (Holló András, Monostori Imre)
19. Alföld-est. Vendégeink: Aczél Géza, Bakó Endre, Márkus Béla.
24. M. Válek szlovák kulturális miniszter látogatása a szerkesztőségben.
30. UFo-délután Komáromban, a Széchenyi I. Közgazd. Szakközépiskolában. (Monostori Imre, Holló András)
December 17. Az Új Forrás nívójutalmak átadása."
 
Levegőhöz jutva, meg föl is érve egy dombocskányi magaslatra, magam is eltűnődöm egy-két dolgon. Eredendő feladatunk volt és maradt - ezt elég világosan érzékelem - a helyi, a regionális szellemi értékek közzététele (sőt még előtte a létrehozása, létre hozatása is), a helyismeret, a helyi művelődéstörténet, a helyi képzőművészet és az itt termő irodalom arra érdemes részének, termékének a minél szélesebb körű nyilvánosság elé tárása. Kezdettől fogva közvetítettük a szlovákiai magyar irodalom értékeit is. Állandó kontaktust kívántunk tartani a magyar irodalom egészével. Mint szellemi hagyományhoz, egyaránt ragaszkodtunk a Féja Géza nevével is jelezhető radikális, plebejus indíttatású reform-szellemiséghez, másfelől a Németh László nevével értelmezhető európai magyarság eszményéhez (ezen belül például a "tejtestvérek" metafora hétköznapi jelentésrétegéhez: a kelet-közép-európai gondolathoz). És talán ami - egy némiképpen más "dimenzió" szerint - a leginkább jellemző az Új Forrás karakterére, szellemiségére már a kezdetektől, a Payer-Sárándi korszaktól kezdődően: ez a folyóirat nagyon tudatosan - persze a maga módján és eszközeivel - mindig is részt kívánt venni a magyar szellemi, sőt politikai élet egészét érintő kérdések fölvetésében, "kidajkálásában", időnként pedig a provokálásában is.
     Azt is érzékelem ugyanakkor, hogy a még erőteljesebb, a még markánsabb hangsúlyok kitétele: a megújulás az állandóságban megköveteli a professzionális szellemi alapokra épülő lapszerkesztést, így többek között a szerkesztőségen belüli új munkamegosztást, és új emberek, kipróbált, vérbeli szerkesztők bekapcsolását a közös munkába. Így kerítettem sort - 1984 vége után másodszor - egy csaknem teljes körű személycserére a szerkesztőségen belül 1987 folyamán (illetve egy évvel később). Hirtelen "becsempésztem" két rutinos, jó nevű szakembert és kipróbált szerkesztőt: Tóth Lászlót és Wehner Tibort. Tóth László jeles költő, műfordító, tanulmányíró a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztője volt, ahonnét egyszercsak egészen Budapestig kellett távoznia. Wehner Tibor szintén "menekült" volt: őt meg éppen Komárom megyéből utálták ki egyes pártvezetők pár évvel korábban. Morogtak is egyet-egyet az ilyeténképpeni visszatérésének a hírére, ámde a parancsuralmi rendszer ekkoriban már kezdett a végéhez közeledni, efféle személyi kérdésekben sem lehetett már tiltani vagy követelni. ("Csak baj ne legyen..." - körülbelül ennyi aggodalom vegyült már csak a kénytelen-kelletlen tudomásul vételbe.) Különben is: Tóth is, Wehner is régi jó szerzője, munkatársa volt az Új Forrásnak, így azután mindenki beletörődött az ittlétükbe.
     Hogyha az Új Forrás első "aranykora" 1979 és 1984 közé tehető, nos, úgy a második alighanem a nyolcvanas évek végén (körülbelül 1988 és 1990 között) keresendő. Ekkor tájt a magyar történelmi idő is nekünk dolgozott persze: az egész magyar értelmiséget foglalkoztató reformok lehetőségei, sorsa, jövője. A "fordulat" előtti nagy várakozások, ideges vibrálások, a kézzel fogható oldódások voltak mindenütt érzékelhetők: egyszóval a még létező szocializmus végnapjai voltak ezek az idők.
     Ámde nemcsak az idő dolgozik, hanem mi magunk is. Végre - oly hosszúnak tűnő évek után - a legteljesebb mértékben a kedvem szerint való szerkesztő barátaimmal dolgozhatom együtt, teli tervekkel, ötletekkel, ambícióval. Álljon itt a nyolcvanas évek végének szerkesztőségi stáblistája úgy, ahogyan ez folyóiratunk impresszumában szerepelt. Íme tehát: Cs. Varga István (tanulmány, kritika), Monostori Imre (főszerkesztő), Samu János (tördelőszerkesztő), Sándor B. György (olvasószerkesztő), T. Sáray Szabó Éva (helytörténet), Tóth László (szépirodalom), Wehner Tibor (művészet). Ráadásul ezt a szerkesztőségi, szellemi együttlétet (beleértve a lap körül és köré szervezett számos rendezvényt is) jó ideig még belengte a szívbéli barátság, az egymást becsülés és csakis a folyóirat minőségét, színvonalát szem előtt tartó kölcsönös egymásra is figyelés. Személy szerint én is "helyrebillenek", már nem érzem magamat se fekete, se egyéb, másféle báránynak, így szokott ez lenni, ha a dolgok jól mennek. Márpedig ekkor tájt jól mentek. Színvonalas, értékes számok, lendületbe jött könyvkiadás. Ez volt a dolgok veleje.

1988-ban és 1989-ben - ezért is tartom ezt az időszakot a folyóirat második fénykorának - sikerült megerősíteni az egyes lapszámokban mindazokat a stratégiailag fontos pontokat, pilléreket, amelyekről az imént is említést tettem. Ezek voltak már régóta az Új Forrás legfontosabb és a leginkább látható szellemi "védjegyei".
     1986 óta például évről-évre számba vesszük Komárom megye előző évi könyvtermését (ez T. Sáray Szabó Éva sorozata), majd az 1988. júniusi számunkat teljes egészben a megye szellemi élete bemutatásának szenteljük. Tevékeny és valóságos műhely alakul ki Tóth László körül, illetve a vezetésével a reményt keltően pályakezdő költők részvételével (amelynek szép és demonstratív eredménye lesz az 1992-ben kiadott A megértés nehézségei című kisantológia). Az 1990. februári számunkban itthoni pályakezdő költők verseiből közlünk összeállítást, 1988-ban Wehner Tibor ismét sorozatot indít: Épületek a múltnak? összefoglaló címmel: építészetkritikai írásokat tesz közzé megyei - jó és rossz - példákat felsorakoztatva. Jó néhány esztergomi vonatkozású tanulmányt, kritikát, interjút is közlünk.
     A szlovákiai magyar irodalommal való kapcsolat dinamikus megerősödésére csupán két példát említek most. Az egyik: G. Kovács László négy részből álló tanulmánysorozata 1989-ben, Magyarok Szlovákiában 1939-1945 címmel. A másik Tóth László alighanem egyedülálló vállalkozása: páros interjúsorozat egy-egy szlovák, illetőleg szlovákiai magyar íróval. A "páros" mindkét tagja ugyanazokra a kérdésekre válaszol. Utólag is fájlalom, hogy nem lett könyv ezekből az interjúkból; habár Tóth Lászlónak bizonyára igaza volt, amikor azzal hárította el a lehetőséget, hogy a szlovákiai "bársonyos" forradalom után már jó néhány kérdést egészen másként válaszoltak volna meg a szóban forgó írók, mint tették ezt 1988-89-ben az Új Forrás lapjain. Mindenesetre az interjúsorozat sikert arat. Pozsonyban például Szigeti László ír róla.
  

"Új Forrás

Ez a Tatabányán kéthavonként megjelenő kulturális, irodalmi és művészeti folyóirat olyan sorozat közlésére vállalkozott, amelyet szívesen láttunk volna már évtizedekkel ezelőtt is hazai magyar lapjainkban. A néhány éve Budapesten élő szlovákiai magyar költő, Tóth László egy szlovák és egy szlovákiai magyar írót ültet sorozatosan mikrofonja elé, miközben ő, szerény harmadikként, olyan kérdéseket tesz föl nekik, amelyek mindenekelőtt az együttélés minőségére, a nemzeti és a nemzetiségi író intézményesített lehetőségeinek különbözőségére, a közös történelmi-társadalmi traumák mélységeire, okaira, következményeire, a kultúrpolitikai tényezők hatására, a Közép-Európában élő kis nemzetek esélyeire, a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokra, a fordításirodalomra, a szlovákiai hungarológiára, a csehszlovákiai magyar irodalmi kapcsolatok működésére (stb.) kérdez rá. A válaszok nemegyszer meglepőek, óvatosak, tapogatódzók, ám minden esetben igyekeznek tartalmazni azt a toleranciát, amely nélkül sem megértés, sem egészséges együttélés nem képzelhető el. Maga Tóth László mondja - aki 1981-ben már megjelentetett egy nagy sikerű, szlovákiai magyar írókkal készült interjúkönyvet, Vita és vallomás címmel -, hogy amíg Csehszlovákiában élt, nem sikerült szoros baráti kapcsolatokat kialakítania szlovák írókkal, addig valahogy elmentek egymás mellett, s ezért elsősorban önmagát teszi felelőssé. A recenzió írójának azonban eszébe jut L’ubomir Feldek szlovák költő Tőzsér Árpádunk szlovák verseskötetéhez írt előszava, amelyben beismeri, hogy ő és nemzedéke tagjai, abban a ködben, amelyet a nyelvi akadály jelent, inkább csak sejtették, semmint tudták volna Tőzsér súlyát, jelenlétét. Az eddigi hallgatás, párbeszéd-hiány tehát mindenképpen kétoldalú jelenség, s hogy ennek a Feldek említette ködfüggönynek a felszámolásában úttörő szerepet játszhat Tóth interjúsorozata, ez vitathatatlan. Ám talán pontosabbak és objektívebbek maradunk, ha azt mondjuk, Tóth szándéka-törekvése: rés a ködfüggönyön. Hogy teljes egészében fölszálljon a köd, ahhoz természetesen nem csak az irodalmároknak kellene egymás álláspontjait megérteni, igyekvő, toleráns párbeszédet folytatniuk. "Az eszményi megértés és ideális együttélés képzete persze önámítás lenne. De a közös múlt tapasztalataiból kiindulva felfedni és megmutatni a békés népi együttélés törvényvonalát, melynek nincs alternatívája, ez ma az irodalom korszerű feladata. Minden modern embereszmény rehabilitálása itt kezdődik" - nyilatkozza a Vojtech Kondróttal szembeültetett Duba Gyula, a sorozatindító februári számban, amelyet áprilisban Turczel Lajos és Karol Wlachovský, júniusban Dušan Dušek és Grendel Lajos, augusztusban źubomir Feldek és Cselényi László párbeszéde követett. Bár a párbeszéd itt, lévén szó egy harmadikról is, nem a legjobb kifejezés. Találóbb lenne: a hatszemközti beszélgetések. És a sorozat még koránt sincs lezárva. Egyelőre az Anton Hykisch - Keszeli Ferenc, a Valér Mikula - Balla Kálmán és a Rudolf Chmel - Zalabai Zsigmond "szembesítés" vár publikálásra. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy könyv formájában a jövő évi könyvhéten lát majd napvilágot, bizonyára a szlovákiai magyar irodalomra, a szlovák-magyar együttélésre odafigyelők csemegéjéül. A recenzens bízik abban, hogy a Madách Kiadó is átvesz belőle legalább ezer példányt, miként azt is csak remélni meri, hogy a kötet szlovák nyelvű kiadása sem várat magára sokáig." (Nő [Pozsony], 1989. aug. 8. 18. l.)
 
A Németh László-kultusz is látványosan megerősödött a nyolcvanas évek második felében. Még 1986 áprilisában közöltük leveleit Kerényi Károlyhoz, majd 1988 áprilisában ízelítőt adtunk Magda lányához írt leveleiből. (A megyei TIT támogatásával kiadott teljes anyag az 1988-as könyvhét egyik keresett kötete volt.) 1989-ben közöltük folytatásokban dr. Lakatos István (Németh László egyik veje) megrázóan hiteles dokumentum-memoárját Németh László betegsége és halála címmel. (Ebből az anyagból is könyv lett még abban az évben.) És végül: 1989-ben és 1990-ben adtuk közre a Németh László - Vekerdi László, valamint a Németh László - Fodor András levelezést.
     Ami a magyar irodalom egészével való szoros kapcsolattartást illeti, Tóth László közvetítésével (ő és Wehner Budapesten laknak) utat találunk mindenkihez (azaz, majdnem mindenkihez), akikhez csak szeretnénk. (Ami persze nem jelenti a teljes magyar irodalmat, mindenesetre több színt, több és gazdagabb árnyalatot teremt, mint pár évvel korábban volt.)
     És hogy a magyar szellemi élet tágasabb köreiben is újra otthonosan mozgunk, azt elég jól mutatja az 1988. októberi és az 1989. áprilisi összeállításunk. Az előbbiben vezető helyen hozzuk Pozsgay Imrének a XVI. Országos Honismereti Akadémián Tatán, 1988. július 5-én elmondott előadását, A nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat címmel. (Juhász Gyula és Benda Kálmán előadásaival együtt.) Ugyanebben a számunkban adjuk közre a budapesti Kossuth Klubban fölvett Pomogáts Béla-interjút Borbándi Gyulával, aki így kezdte akkori vallomását: "Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves Barátaim! Talán a hangomon is érezhető, hogy nem kis meghatódottsággal állok itt, több, mint negyven esztendővel azután, hogy távozásomat megelőzően, akkor természetesen még elég fiatalon, utoljára szerepeltem budapesti nyilvánosság előtt." - Az 1989. áprilisi számunkban összeállítást közlünk a "Határok nélkül - engedetlenül" mottóra épülő körkérdéseinkre érkezett válaszokból. Ennek a témája a szellem oszthatatlansága, a provincializmus csapdái, a regionalitás és az egyetemesség viszonya, összefüggései. A válaszolók: Grezsa Ferenc, Holló András, Pomogáts Béla, Sándor András, Sándor Iván, Tüskés Tibor, Vasadi Péter és Vekerdi László
 
És 1989-ben ünnepeljük az Új Forrás fennállásának 20. évfordulóját. A 2., áprilisi számunk főszerkesztői köszöntővel indul.
 

"Húsz év

Folyóiratunk huszonegyedik évfolyamának első számát tartja kezében az olvasó. A felejthetetlen emlékű Payer István alapító főszerkesztő bábáskodásával 1969 tavaszán jelent meg először a tíz éven át évente háromszor jelentkező antológia, amely 1979-től kéthavonta megjelenő folyóirattá alakult át.
     Húsz év még az ember életében is nagy idő - hát még egy kulturális, irodalmi és művészeti folyóiratéban. Számvetést e pár soros szerkesztői jegyzettől ne várjon senki, itt most csak egyetlen tényt állíthatunk biztosan: azt, hogy a húsz évfolyam már mögöttünk van. S azzal, hogy ezt a jubileumot megérte az Új Forrás, mindenképpen bebizonyította, hogy életképes. Valószínűleg még azt is jelenti ez a két évtizedes lét, hogy az Új Forrásnak helye van a magyar szellemi életben, sőt, hogy nemcsak "idehaza", de a megyehatárokon túl is szükség van rá.
     Jómagam - ilyen vagy amolyan szerkesztőként - éppen tíz éve szolgálhatom folyóiratunkat. Tudom tehát, hogy nem akármilyen évtized volt ez az utóbbi a lap életében. Leginkább a lázas munkálkodás jellemezte persze, de időnként - a "mérőskála" fokozata szerinti különböző erősségű - földrengések is. S a különböző megrázkódtatások mutatták meg a leginkább azt, hogy az Új Forrás nemcsak létezik, jelen van, de folytonos megújulásokra is képes.
     Korszakok és alkorszakok vonulnak el e húsz évfolyamban - a mindenkori szerkesztés és a cserélődő szerkesztők szellemi irányai és erőtartalékai szerint. Azt is jól tudjuk, hogy mindig is fenyegetett a bősz dilettantizmus és a sivár provincializmus veszélye. (Az Új Forrás készülő repertóriuma árulkodik majd arról, hogy mennyire voltunk következetesek a visszaverésükben.) Úgy látszik mégis, hogy összességében, lényegében szégyenkezés nélkül vállalható ez a két évtized.
     Lapunk - meggyőződésem szerint - teljesíteni tudta, amit vállalt: a tisztességes, értékközpontú válogatást, az alkotó munka megbecsülését, és nem utolsósorban a tehetséges fiatalok, pályakezdők fölkarolását, támogatását. Akár helyi szerzőkről, akár a megye- vagy éppen az országhatárokon túl élőkről volt is szó.
     Az örökös változások idején mi sem kerülhetjük ki (nem is akarjuk kikerülni) a mozgásokat, az új kezdeményezéseket, az átalakulásokat. Harmadik évtizedünknek mégis azzal az eltökéltséggel vágunk neki, hogy az Új Forrás legjobb hagyományaihoz méltón továbbra is hűek maradunk a szellem szabadságát, a tehetség és a jó mű tiszteletét valló szerkesztői elveinkhez."
 
Rangos vendégek, szép műsor A Közművelődés Házában (melyet a Magyar Rádió fölvesz, sőt még sugároz is), rendes bankett a végén. Ebben az évben augusztus 20-án osztják ki és az Új Forrás is megkapja a megyei tanács "Komárom Megye Művészetéért" kitüntető címét.
 
A honi rendszerváltozás előtti felfokozott várakozás motiválja, teszi lehetővé, és persze a szerkesztőség kötelességévé is az 1984 októberében közölt Nagy Gáspár-vers ürügyén történt politikai leszámolás tényének a nyilvánosságra hozatalát, valamint a - legalábbis az erkölcsi - rehabilitálás fölvetését és szorgalmazását. Az ezzel a gondolattal és szándékkal kapcsolatos levélváltás ekképpen zajlott le.
 
Levélváltás

"Dr. Ravasz Éva elnökhelyettes
Komárom Megyei Tanács Tatabánya
Tisztelt Elnökhelyettes Asszony!
Az Új Forrás 1984/5. számában megjelent Nagy Gáspár Öröknyár; elmúltam 9 éves című verse. E mű kapcsán a voltaképpen dokumentálatlan, s ezért ma már csak az emlékezetre hagyatkozva rekonstruálható események következtében Sárándi Józsefet, a lap főmunkatársát a szerkesztőségből eltávolították, Nagy Gáspárt az írószövetségi titkári tisztségéből elmozdították, Monostori Imrét, a lap irányításával megbízott főszerkesztő-helyettest fegyelmi büntetésben részesítették, valamint főszerkesztői kinevezését egy évig halogatták.
     Kérjük a megye kulturális vezetését, hogy a ma már egyértelműen túlhaladottnak és tévesnek ítélhető intézkedéseit vonja vissza, és találja meg következményei felszámolásának lehetőségeit. Kérjük továbbá, hogy az ügyben érintetteknek nyilvánosan szolgáljon erkölcsi elégtételt, hiszen ez egybevág napjaink politikai és társadalmi törekvéseivel is. Levelünk egy-egy másolatát tájékoztatásul elküldtük Sárándi Józsefnek és Nagy Gáspárnak.
     Intézkedését és válaszát várva, tisztelettel az Új Forrás szerkesztősége:
     Cs. Varga István, Monostori Imre, Sándor B. György, T. Sáray Szabó Éva, Tóth László, Wehner Tibor.
Tatabánya, 1989. március 10. 
 
Komárom megye Tanácsának elnökhelyettese
Új Forrás - Tartalomjegyzék - Szerkesztősége Tatabánya
 
Tisztelt Szerkesztőség!
Lassan öt esztendeje, hogy Nagy Gáspár költő verse, amely Nagy Imre miniszterelnök eltemetésének és rehabilitálásának szükségességéről szólt, nagy vihart kavart az Új Forrás körül. Az éles reakciót kiváltó vers hordozta politikai mondanivaló ellen nem csak a pártközpont illetékesei foglaltak állást, de megfogalmazta ellenvéleményét a megye közvéleményének konzervatív rétege is, elsősorban azok, akik mindig felesleges költségvetési tételnek tartották a megye kulturális folyóiratára fordított összegeket, és minden lehető érvet megragadtak annak megszüntetésére.
     A vers megjelenését követő politikai hatalmi harc - amely természetesen nélkülözte a nyilvánosságot - eredményeképp kompromisszumos döntés született, amely kompromisszumot a megye kulturális és politikai vezetése a folyóirat megmentése érdekében vállalta el. A hibás és téves ítélet, amely a szerkesztőség leváltását, Sárándi József főmunkatársi állásának megszüntetését és Monostori Imre kinevezésének egy esztendőre való felfüggesztését eredményezte, ma már politikailag túlhaladott.
     Úgy gondolom, az a tény, hogy Monostori Imre 1985-től folyamatosan és teljes önállósággal, felelősséggel végzi főszerkesztői munkáját, felér egy rehabilitációval, Sárándi József rehabilitációja pedig az, hogy visszanyerte a jogot arra, hogy a szerkesztőség munkatársa lehessen, ez természetesen a szerkesztőség döntésétől függ, melybe beleszólni senki sem kíván.
     Kérem a szerkesztőséget, válaszomat hozzák nyilvánosságra az Új Forrás legközelebbi számában.
     Tatabánya, 1989. április 25.
Dr. Ravasz Éva
     A fenti leveleket - Ravasz Éva elnökhelyettes egyetértésével - megküldtük a Magyar Írók Szövetségének is. (A szerk.)"
     (Új Forrás, 1989. 3. sz. [jún.] 111. l.)
 
Ebben a szellemi aurában, illetőleg háttérrel írom meg én is a magam válaszát a Szovjet Irodalom című budapesti folyóirat körkérdésére, amely a gorbacsovi "nyitás" ("peresztrojka", "glásznoszty" és társai) magyarországi hatását, itthoni érzékelhetőségét firtatta.
 
"Válasz a Szovjet Irodalom körkérdésére
Tisztelt kollégák, azt kéritek tőlem, hogy válaszomat a "lehető legszubjektívebben" fogalmazzam meg. Nos, ezt könnyen megtehetem, minthogy szerkesztői múltam (és jelenem) bőségesen ellátott (és ellát ma is) "legszubjektívebb" élményekkel.
     Mert hogyan is zajlott (egészen a legutóbbi időkig) a szerkesztői munka azokban a szellemi műhelyekben, amelyekben adtak valamit a civil kurázsira is? Hát úgy, hogy egy-egy folyóiratszám összeállításával párhuzamosan a főszerkesztő szép sorjában megfogalmazta önmagában saját igazoló jelentése - a várható támadást kivédő - pontjait is. Aztán vagy sor került eme fejbéli fogalmazvány tényleges megírására is, vagy nem. Attól függően, hogy valakik találtak-e valami lebunkóznivalót az adott számban vagy sem.
     Főszerkesztő társaim jól tudják, hogy a kulturális lapok vezetőit a pártközpontban időről időre rendszeresen "eligazították", nemegyszer megalázó procedúrák keretében olvasván rá a bűnösebb főszerkesztőkre az adott időszakban elkövetett "közléspolitikai" vétségeket. Ugyancsak e helyen értesülhettünk az éppen kurrens, illetőleg a nem szellőztetendő témák és események lajstromáról is. A főszerkesztők többnyire lógó orral, a mielőbbi friss levegőre vágyva siettek ki az épületből egy-egy ilyen tetemrehívás után. Aztán persze minden maradt a régiben: a "közléspolitikai" hibák száma egyáltalán nem csökkent.
     Szellemi közvéleményünk bizonyára jól ismeri az Új Forrás eddigi legnagyobb vétkét: ama bizonyos Nagy Gáspár-vers (Öröknyár; elmúltam 9 éves) közlését. S azt, hogy 1984 ősze óta mekkorát változott a világ, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ez a vers ma már legálisan megjelent dokumentumkötetben is szerepel, s nyilvános irodalmi esteken, sőt a rádióban is elhangozhatott. Persze itt, Magyarországon. Sőt: az első közlés hajdanán megbüntetett szereplőit immáron hivatalosan is rehabilitálták. (Lásd: Új Forrás 1989/3., június szám, 111. l.)
     A kérdésetekre adott válaszom lényege tehát a következő: végre megértük azt, hogy a lapszerkesztés már nem jelent egyszersmind igazolójelentés-szerkesztést is. Végre politikai színezetű félelem nélkül (?) dolgozhatunk.
     Persze, feltételesen bár, de azért ott ragadt a kérdőjel előző mondatomban. Vajon tartósan, netán végleges érvénnyel állíthatjuk át kétségkívül megviselt idegrendszerünk vonatkozó állományát valóban ésszerű feladatok végzésére; avagy kezdődhet újból minden a régi sémák szerint?
     Én az előbbi lehetőségben hiszek. Őszintén és makacsul.
     (Szovjet Irodalom, 1989. 11. sz. 93. l.)
 
És hogy miféle "menü" várta a főszerkesztőket az efféle "tájékoztatókon"? Fennmaradt egy-két meghívó 1983-ból, 1987-ből és 1988-ból is, ide másolom őket.
 
Művelődési Miniszter
Payer István főszerkesztő
elvtársnak
Tatabánya
 
Kedves Payer Elvtárs!
     Főszerkesztői értekezletet tartunk 1983. június 17-én 10.30 órakor IV. emeleti tanácstermünkben A két világrendszer között folyó ideológiai harc és alkotó értelmiségünk szerepvállalása e küzdelemben címmel.
     Kérjük, személyesen vegyen részt tanácskozásunkon.
     Budapest, 1983. június 7.
     Elvtársi üdvözlettel

Kedves Főszerkesztő Elvtárs!
     A kulturális és irodalmi folyóiratok főszerkesztőinek soron következő értekezletét 1987. december 15-én (kedden) 10.00 órakor tartjuk az MSZMP KB székházának VII. emeleti tanácstermében.
     Az értekezlet napirendje:
     Tájékoztató időszerű ideológiai kérdésekről.
     Előadó: Berecz János elvtárs.
     Tájékoztató időszerű művelődéspolitikai kérdésekről.
     Előadó: Knopp András elvtárs.
     Kérjük, hogy az értekezleten személyesen képviselje a szerkesztőséget. Indokolt távolmaradása esetén a 123-202 telefonszámon szíveskedjék jelezni, ki helyettesíti.
     Elvtársi üdvözlettel:

Kedves Monostori Elvtárs!
     A kulturális és irodalmi folyóiratok és hetilapok főszerkesztőinek soron következő értekezletét 1988. április 20-án (szerdán) 9.00 órakor tartjuk az MSZMP KB Székház, VII. emeleti tanácstermében.
     Az értekezlet napirendjei:
     1) Tájékoztató a pártértekezlet előkészítésével kapcsolatos kérdésekről.
     Előadó: Berecz János elvtárs.
     2) Tájékoztató időszerű kultúrpolitikai kérdésekről.
     Előadó: Köpeczi Béla elvtárs.
     3) Kérések, megjegyzések, információk.
     Előadó: Lakatos Ernő elvtárs
     Kérjük, hogy az értekezleten személyesen képviselje lapját. Indokolt távolmaradása esetén a 123-202-es telefonszámon szíveskedjék jelezni, ki helyettesíti.
     Elvtársi üdvözlettel

Persze most már a megyei napilap sem ellenséges az Új Forrással szemben, legalábbis nyíltan már nem. Sőt mi több - 1977 tavasza óta (tehát bő 12 év után) most először - interjút kér tőlem egyik munkatársa. A téma a Magyar Írók Szövetsége 1989 végén lezajlott és nagy érdeklődést kiváltó kongresszusa.

Az Írószövetség kongresszusa után
Interjú dr. Monostori Imrével, az Új Forrás főszerkesztőjével
 
- Az Írószövetség korszakalkotó közgyűlése, szerintem, az előző volt. Amikor a politikai hatalom intézményesen megfenyítette, szűk látókörű érdekeinek alávetette az irodalmat, az irodalmi közéletet. Utána nagyon nehezen jött létre a pártállammal némi kompromisszum. Tény: az irodalom a demokrácia élharcosa volt. A hirtelen szabadság megváltoztatta az egykor "rettegett" közgyűlés hangulatát?
     - A teljes szabadság olykor tétovaságnak tűnt. Az Írószövetség tagjainak többsége, aki a közgyűlésen megjelent, nemigen tudta, mit kezdjen a reá szakadt szabadsággal. A ‘86-os közgyűlés felszólalásai olykor a görög sorstragédiák drámai erejével hatottak. Teljes autonómiát követeltek az irodalomnak. A mostanin meg arról beszéltek: bezzeg, a ‘86-os kongresszus, az igen!... A nagy eufóriában nem futotta sem az időből, sem az alapos előkészületből arra, hogy határozott program alakuljon ki. A közgyűlés igazából nem tudott irányt mutatni az elkövetkezendő munkához, de ezzel az új vezetőség bizonyára megpróbálkozik.
     - A kelet-közép-európai "klasszikus" hiánytudatot elégedetlenség táplálja - hogy József Attila szavaival éljek -, "ami nincs, az a virág", s persze, "ami van, széthull darabokra".
     - Így van! Tökéletesen így van. Jó az analógia. Ha van már szabadság, akkor minek harcolni?!...
     - Ön mit kezd a szabadsággal? Az állami politika lemondott az irodalom és a művészet irányításáról? Nem létezik többé a művészetek pártirányítása. Nincs művészetpolitika, ennek nincs igazgatási-hatalmi érvényesítése sem, de az Új Forrás pénzügyi függésben van a megyei tanáccsal. Az anyagi függésben lehet "autonóm" a folyóirat?
     - A megyei tanács soha sem szólt bele a szerkesztésbe az én főszerkesztőségem idején. Ha valami "zűr" volt, legfeljebb utólag került sor "tisztázó beszélgetésekre". Efféle kolonc nem volt a nyakunkban.
     - Instrukciók sem?...
     - Nem! Soha, semmi!...
     - Mindig saját meggyőződéséből tette, amit tett?
     - Igen! Tényleg így volt. Ez a folyóirat olyan kulturális szolgáltatás, mint a színház vagy a mozi. Viszont, ez az egyetlen olyan fórum, amely a megyét összeköti az országgal, a határokon túl élő magyar kultúrával. Konfliktust az okoz, hogy a rendelkezésre álló pénz mire elég - mire nem elég -, mi meg mit szeretnénk csinálni. Nem az ideológiai függés a gondunk, meg hogy mit kezdünk a szabadsággal, hanem az anyagiak! Van írócsoportunk, vannak terveink, elképzeléseink a jövőre.
     - Ami régen irodalompolitikai feladat volt, az most valamiféle közös elképzelés lett. Ön mint főszerkesztő, most egy személyben testesíti meg mind a kettőt?...
     - Én tiltakozom az ellen, hogy valamiféle ideológiai, vagy politikai járszalagra lett volna eresztve ez a folyóirat. Ha "hibákat" követtünk el, akkor ennek következményei voltak, de előzetes cenzúra itt nem volt. Ama bizonyos, Nagy Gáspár írta Nagy Imre-vers megjelenése után sem volt arról szó, hogy bármit is be kelljen előre mutatni. Az ember ismerte a korlátait, anélkül, hogy a fejét állandóan satuba kellett volna tenni. Nem öntötték tölcséren a fejébe, hogy mit kell csinálnia! Önként érezte a korlátait. De ezek a korlátok nem voltak olyan jelentősek, hogy ettől ne lehetett volna lapot szerkeszteni. Én nemrég megírtam a Szovjet Irodalom valamelyik számában, hogy amikor az ember szerkesztett, tulajdonképpen igazoló jelentéseket is írt a fejében. Felkészült arra az esetre, hogy ha baj lesz az adott közleményből, akkor ezt majd hogyan magyarázza meg.
     - A cenzúrát a főszerkesztő "megfelelési kényszere" végezte el?...
     - Igen! A cenzor mindig a szerkesztő fejében volt. Ez nagyon eredményesen működött, mert az emberben lecsapódott az elmúlt negyven év tapasztalata. Nem kellett zsandár, besúgó, följelentő, a szerkesztő fejében ott voltak a beépített korlátok. Tudta, meddig mehet el: s ez a kettősség már megvalósította a cenzúrát, ez kétségtelen. Mégpedig anélkül, hogy a hatalom beavatkozott volna, vagy állandó, napi ideológiai tanácsadással terhelték volna az embert. Az ilyen kettős állapot tény.
     Ez most megszűnt! De ettől nem lesz jobb a magyar irodalom. Nem lesz jobb az Új Forrás vagy bármelyik magyar folyóirat! Legfeljebb a "pikáns" cikkek vesztik el a jelentőségüket, hisz azt még másik száz sajtótermék sokkal hatásosabban tálalja, kimondottan az olvasók kegyeit hajkurászva. Most már valóban csak az irodalmi értékekre kell koncentrálnunk.
     - Az irodalom és megyénk irodalmi közéletének problémáit az olvasóink nem érzik át mélyen, arra viszont kíváncsiak, hogy ebben a merőben új helyzetben Ön hogy érzi magát mint főszerkesztő? Szabadabban?
     - Szabadabban! Kétségkívül, ez egy lelki fölszabadulás.
     - Lelki?...
     - Igen, lelki! Az alól a tudathasadásos állapot alól, hogy szerkesztesz, ugyanakkor önmagad cenzora is vagy. Jóleső érzés, amit ez az elmúlt néhány hónap hozott nekem. Maradjunk ebben!
     - Maradjunk ebben: így legyen! Köszönöm a beszélgetést.

Így fordulunk tehát 1990-be, amikor még tart ugyan és talán hat is a rendszerváltozás kezdete okozta felszabadultság és kiegyensúlyozottság érzése (és jónak minősíthető lapszámokat adunk ki egymás után), ám az is hamarosan érezhető, majd tudatosodik is, hogy mint folyóiratszerkesztőknek egyre nehezebb dolgunk van, lesz. A változás ugyanis szinte egy csapásra megfosztott mindenkit a politikai tilalmak megszegése édes gyümölcsének a szorongató élvezetétől. Ettől kezdve ugyanis a politika leginkább és többnyire a nagy nyilvánosság előtt zajlott, zajlik, utolérhetetlen tálalásban és sok színű, zamatos körítéssel. Ezek után kit érdekelhetne már például egy bármily keményen "politizáló" vers vagy akármilyen más politikával "feltöltött" primer irodalmi műalkotás?
     Új helyzet állt elő, méghozzá megint egy komoly kihívás. Ezzel a jelenséggel párhuzamosan ugyanakkor oly mértékben és oly riasztó külsőségekkel, tartalmakkal és területeken kezd mindent áthatni a politika és a kemény politizálás, és oly mértékben szakad két vagy három részre, táborra a magyar értelmiség csaknem egésze, hogy egy kulturális-irodalmi-művészeti folyóirat, mint amilyen az Új Forrás is, kizárólag csak megbízhatóan jó és tartós színvonalával képes megőrizni a láthatóságát és hallhatóságát a pártok és kapcsolt részeik rikító jelmezvilágában és bábeli hangzavarában.
     Ráadásul - nyilvánvalóan és érthetően - drasztikusan visszaesett általában az irodalom, a hagyományos magyar irodalom iránti olvasói érdeklődés. (Ez a tény is világosan mutatja persze, hogy régebben, korábban sem elsősorban az "esztétikumot" keresték az érdeklődő emberek az irodalomban, a könyvekben és az "író-olvasó találkozók" alkalmaival, s nem eme szempont volt az elsődleges az írók értékének, valódi súlyának a megítélésében, hanem politikai és erkölcsi eligazodást vártak mindattól, ami könyv, folyóirat vagy élő íróember.)
     Én magam ha nem is "rendszert", de legalábbis főállást változtattam: 1990 januárjától a megyei könyvtár igazgatója (is) lettem. A kétségkívül szakmailag is megalapozott óhaj a megyei tanács részéről ugyanis az volt, hogy a megyei könyvtár váljék valamiféle szellemi központtá, hogy több funkciós intézmény legyen: például kiadói, nyomdai, terjesztői (és a mindezt gazdaságilag is működtető) bázis, központ. Kerüljön hát ide intézményszerűen is az Új Forrás, és itt készüljenek az "Új Forrás Könyvek" is.
     Mint renegát pedagógus, majd renegát könyvtáros örömmel igent mondtam, s így lettem - igaz csak félig-meddig - most már renegát folyóiratszerkesztő is. (Ahogyan a csúfondáros mondás járta akkoriban: a főszerkesztők között a legismertebb megyei könyvtárigazgató, emezek között pedig a legismertebb főszerkesztő...)
     További "megvilágosodásként" hatott annak a fölismerése is, hogy mindezek után nem maradhatunk kéthavonta megjelenő folyóirat. Az is következik mindebből a felismerésből, hogy 1990 és 1991 fordulóját természetes korszakhatárként jelölhetjük ki az Új Forrás történetében. Nemcsak az ország, "a társadalom" életében történtek ekkor nagy dolgok, de a mi szerkesztőségünk is nagy feladatra, vállalkozásra, kalandra készült. Méghozzá fojtogató pénzhiány közepette. (Erről szól az új korszakot megidéző cikkem, amely lapunk 1990. évi utolsó számában jelent meg.)
  
Persze, sok biztatást is kapok, többek között Holló András kedves, játékos, "kedvcsináló" versét, és Vekerdi László összefoglaló-elemző szép tanulmányát az Új Forrás második tíz esztendejéről (amely írás a T. Sáray Szabó Éva által szerkesztett Új Forrás repertóriumban jelent meg 1990-ben).
 

"Holló András: Játékos kedvcsináló

                                 Monostori Imrének
 

Tekerd ki a bánat nyakát,
ha nagyon riszálja magát;
köpjed szemközt, rúgjad seggbe,
ne vedd be a kegyelembe;
mondjad neki: "Gyatra vacak,
nem dúlod föl nyugalmamat,
nem mardosod a lelkemet,
tó fenekén van a helyed!".

Tekerd ki a kulacs nyakát,
ha nagyon kelleti magát;
kostold meg, hogy mi van benne,
milyen pálinka, vagy cefre;
mondjad neki: "Kedves lőre,
névnapra és esküvőre,
rossz napon és ünnepnapon
te legyél a védangyalom!".

Ne állj szóba a bánattal,
szorítsd sarokba egy sakkal,
nehogy dühre bujtogasson,
s Magaddal Magadra hagyjon;
mondjad neki: "Távozz tőlem,
tudd, mi van a füstölőben:
olyan füst és szénmonoxid,
melytől kaphatsz szép monoklit!".

Ne barátkozz a kulaccsal,
mivel mindegyik kulacs csal:
itatja a tüzes vizet,
s az embert kirázza hideg;
mondjad neki: "Vezess jóra,
de nehogy az elvonóra - 
ezért kortyolok csak párat:
épp csak csókolom a szádat!"

* Újabb részlet a készülő könyvből. (Előzmények: Kortárs, 1998. 12. sz., Új Forrás 1999. 3. és 4. sz.)