Egy festő életében, egy képzőművész munkásságában talán a legfontosabb, legjelentősebb esemény: az első önálló kiállítás, a bemutatkozó tárlat megrendezése. Különös fontosságú e mozzanat, ha a művész olyan, viszonylag ritkán jelentkező alkotó, az első lépéseket alaposan meggondoló festő, mint Ferenc Tamás. A harmincnégy esztendős, másfél évtizede Egerben dolgozó, különböző műhelyekben felkészült művész első, a nagy nyilvánosság elé tárt önálló kollekciójával a művészi és rajzpedagógusi munkálkodásának teret adó város művelődési központjának galériájában 1998 késő őszén szembesülhettünk. Az első Ferenc Tamás-tárlat szemlélése közben mérlegelnünk kellett azt, hogy mit hozott e művész a salgótarjáni középiskolás évek műhelyéből, illetve hogy mit kamatoztatott Földi Péter festőművész mesteri útmutatásaiból - műveit vizsgálva biztosan állítható, hogy meghatározó elveket, szemléletmódot -, majd hogyan építette tovább művészi egyéniségét és világát az egri tanárképző főiskolán és a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett stúdiumok során - megszerezte az alapos mesterségbeli tudást -, s hogyan teljesedett ki az elmélyült műhelymunkával töltött kilencvenes évekbeli alkotószakasza. Egyszóval Egerben megállapíthattuk, hogy ezzel a tárlattal végérvényesen lezárult az összetett, sokféle impulzussal éltetett első periódus. A közönség elé került friss, 1998-as keltezésű munkák egyszersmind az eddigi, egy-egy elszórt, időben és térben is távoli élményekből szerzett és aztán összemosódó vizuális emlékképeinket - amelyeket példának okáért a közelmúltban az egri akvarell- és a salgótarjáni rajzbiennálék anyagát áttekintve gyűjthettünk - karakteresen megerősítetten, mintegy összpontosítottan nyomatékosították.
     Érett festőt köszönthettünk tehát, a kérdés most már csak az, hogy milyen ez a festészet: hogyan és mely jelentéseket összpontosít, milyen jelenségeket körvonalaz? A Ferenc Tamás-művekhez közeledve joggal vélhetjük úgy, hogy mintha a leírás: a forma, a kifejezés, a megjelenítés jellegének meghatározása könnyebben megoldható lenne, mint a tartalmi analízis. Regisztrálni próbálván, hogy mit látunk e képeken megállapítható: a megjelenítés eszköze ezúttal - bár a fiatal művész gyakran dolgozik olajjal is - a papíron rögzített pasztell, illetve a különböző grafikai és festői technikák keverése révén alkalmazott ún. vegyes technika. A pasztell, a grafikai eszközök érzékeny puhasága, bársonyos jellege Ferenc Tamás keze alatt gyakran keménységbe vált át, s a grafikai jellegű hangsúlyok festői motívumáradássá alakulnak. A szürkék és a feketék visszafogottsága mellett vörösek és barnák gyúlnak, villannak fel és bontakoztatják ki dús hatásvilágukat az expresszív, firkálásszerű gesztusokat is láttatni engedő képközegekben. A formarendet is inkább az idegesség, a zaklatottság, a túlhevültség - az expresszivitás - jellemzi, semmint a nyugalom vagy a kiegyensúlyozottság: és a feszültség csak fokozódó, ha a puha pasztell révén rögzülnek a megrázkódtatások, a belső izzás által hajtott lélekkivetülések.
     A legújabb képeken is álomszerűek, látomásszerűek a rögzítések, vagy inkább rögzülések - mert a festői tudatosságnak és az ösztönös kiírásnak egyaránt nagyon nagy szerepet feltételezhetünk az alkotómódszerben. A képek arcok és testek furcsa rendben felfűződő kompozíciói, amelyeket szokatlan felülnézeti nézőpontok, torzulások és torzítások egységesítenek. A leginkább zsúfolttá benépesített képmezőkön zuhanó-fekvő-lebegő, egymásba kapaszkodó vagy egymással birkózó - a szándékok pontosan nem határozhatók meg -, egymással és önmagukkal küszködő alakok jelennek meg, amelyeknek körvonalai esetenként feloldódnak, elúsznak a színes áradásban: a testek foltokká válnak. A kavargásban, a káoszban valami lidérces félelem, féltő aggodalom, elveszettség-érzet munkál. A festői-grafikai mozgalmasságban, a meghajló és összegabalyodó, kitárulkozó és bezáruló testek szövetszerű jelenségében vissza-visszatérőn jelenik meg a szenvtelenül, az érzelmek nélkül a képből kitekintő, kibámuló emberarc: az ember, aki nem vár és nem remél segítséget, aki a lét engedelmes szereplője, megadó tanúja. Itt nyílnak meg e piktúra igazi mélységei, itt szembesülünk lényeg-megfogalmazásokkal, itt tágul már-már végtelenné a festői pillanat.
     Ferenc Tamás minden képével monomániásan ugyanarról szól; interpretátori, szubjektív feltételezéseink szerint az áldozattá váló, az áldozattá vált emberről, valamifajta végső kilátástalanságról, a létezés zsákutcájáról. Képein nincsenek tárgyak, rekvizítumok, attribútumok, nincsenek környezeti jelzések, csak a szenvedélyes érzelmekkel fűtött test-alakok és a szenvtelen arcok vannak: tétovaságaikkal és oly kifejező kifejezéstelenségeikkel, semlegességeikkel. A korszellem-megragadás lehetőségét a fiatal művész az ezerszer korszerűtlennek ítélt figuratív, megjelenítő, valóságigényű alakításban lelte meg, bizonyítva, hogy e nyelv, e nyelvezet korántsem vesztett erejéből és időszerűségéből - ostobaság: mintha a stílusoknak szavatossági idejük volna -, ismét igazolva, hogy a forma nem perdöntő. Látomásos festői világának kimunkálásával markáns, különös erővel megszólaló, és a befogadót szuggesztíven megszólító, hatása alá vonó művészetet teremtett, teremt. Ferenc Tamás 1998-as első, Egerben megrendezett, s korántsem csekély művészeti eredményeket összegző tárlata biztos alap lehet egy fontos, az ezredforduló korszakának életérzéseit eruptív módon összegző festői életmű felépítéséhez.